Népszava, 1970. december (98. évfolyam, 281–305. sz.)
1970-12-12 / 291. szám
Galabárdi Zoltán MAJDNEM IDILL Nem bír elszakadni az ég a víztől. Puffadt felhők hasalnak keleten, magukba csalják a hajnali derengést. A sötétség nyugtalan, menne, de nincs kinek átadnia a helyét. A hegyek mögött hunyó csillagok, szemközt Siófok fényei reszketnek. A tó merev mozdulatlan, pállott meleg tespedezik fölötte. A nádasban zizzenés sincs. Egy nádirigó elrikkantotta már magát, pillanatig fülelt, aztán nem szólt újra. A túlsó partról nótázás hallatszik, a tó, mint hatalmas membrán, hűségesen közvetíti a dalt. Tízen-tizenketten kántálnak ott, férfiak, nők, éjfél körül kezdték, azóta egyfolytában fújják. Nyilván búcsúznak, kedvük alól már nézelődnek otthoni gondjaik. Két csónak sejthető foltja lebeg, nem messze a nádfaltól. A kettő között ötméternyi a távolság, anynyira meredeznek egymástól az ösztövér karók. Az egyik csónakban kicsire srófolt viharlámpa lángja lebeg, a másikban elemlámpa, alig fénylik, beteg jánosbogárnak hat. A viharlámpa mellől csendes szuszogás hallatszana, ha nem nyomná agyon a másik csónakot uraló mély, egyenletes horkolás. Küszködik a felhőkkel a hajnal. Világosság lopakodik a víz fölé, a nádirigó felkapja a fejét és elrugaszkodik egy tört nádszálról. Hervadnak a siófoki fények, bágyad a búcsúzók danája. A magasban sirály köröz. Nincs kedve lecsapni. A víz még mindig mozdulatlan. A baloldali csónaknál olykor megjelenik egy kis gyűrődés a színén. Két deszka között hajszálnyi résen bebuggyan egy-egy csepp a csónak orrába. Zöld sáslevél úszik, megáll, tovább siklik — ki tudhatná, miféle áramlat vette a hátára? Egyenesen oda tart, ahol a vízcseppek becsusszannak a csónakba, bökdösi a kátrányos deszkát, de mert utat nem találhat, elfordul, görbe vonallá merevedik. A csónakokból horgászbotok nyúlnak a víz fölé. A bal oldaliból egy, a másikból kettő. A zsinórok gyűrűbe csavarodtak, semmi dolguk, mintha közük se lenne a fenék iszapjában lapuló horgokhoz. A felhők nem engednek, fukarul szűrik a világosságot, a kora reggel sárga, lélektelen burát borít a tó fölé. A parton, két domb hasadékából előront a gyorsvonat, a kanyarnál hosszút sípol. Erre aztán mégis fölébred a környék. Riad a nádas, a verebek már pörlekednek a rigókkal, vadkacsa csapdos, a sirály abbahagyja a körözést, leszáll, ráül a vízre. Billen a viharlámpás csónak, felül benne egy öregember. Nyújtózik, ásít, a keze fejével ütögeti a száját. Vizet merít a tenyerébe, elkeni az arcán, az inge ujjával törülközik. Nem néz a botjaira, minek is nézne, csak legyint a gondolatra. Les a másik csónak felé, belehallgat a horkolásba. Utóbb átszól. — Ernő! Te! Hallasz engem? Ernő! Nem vár választ, ismeri a szomszédját. A kiáltás felébresztette, de csak percek múlva lesz magánál, valóságos senkiföldje ékelődik a fejében az álom és az ébrenlét közé, lassan mászik át rajta. A sebesülése óta van így, több mint ötven éve... Horgászni is hiába horgászik éjjel, hasztalan ébreszti az orsó reccsenése: mire odakapna, rég elment a hal. Azért ott van a csónakban minden éjjel, ha olyan az idő. Nem a halért... Az öreg hát nem törődik vele, felfeszíti a viharlámpa üvegét, elfújja az erőtlen lángot, utána beszedi a horgait. Az egyiken rajta a kukorica, érintetlen, mintha nőtt is volna az éjjel, anynyira nem nyúlt hozzá semmi. A másikra lótetűt fűzött, harcsát várt volna rá, harcsa persze nem jött, a lótetűt lecsipkedték az apróhalak, csak a potrohából maradt egy foszlány a horog ölébe ragadva. Felül a másik csónak gazdája is. Első dolga, hogy ledobja magáról a kabátot és a pulóvert. Este azt hitte, csípős lesz a hajnal... öreg ez is, alacsonyabb és soványabb a másiknál, csak az arcukról köszön le egyformán a hetvenöt év. Rápújt, szippant kettőt-hármat, eldobja. A víz mérgeset szisszen. — Pokoli ez a meleg. Csupa lecsók vagyok... — Mondtam neked — szól a másik. — Az én barométerem nem fog mellé. — Nevet, ráver a saját vállára. — A tied nem ér semmit. Az enyém már az este előre jelezte a mostani állapotot. Nézz rám, ebben az ingben voltam egész éjjel Ernő bosszút forral. Kotorászik az ülésdeszka alatt, elővesz egy üveget. Meghúzza, jó hosszan, a pálinka szaga átveri a két csónak között a távolságot. A másik nyel, cuccant komment. Ernő visszanyomja a dugót, magasra emeli az üveget. — Jólesett. Kimondottan jólesett. Neked is jólesne, mi? Nem merem odadobni. Elvéteném. Halálos kár lenne... — Egyen meg a fene, Emőkém — mondja a másik. — Egyen meg, engedelmeddel. Erről ennyit.. . Miért nem szeded be a horgodat? Ernő fölcséréli a zsinórját, nézi az összetöppedt tejeskukoricát, lehúzza a horogról, szétmorzsolja két ujja között, bedobja a vízben foszladozó cigaretta mellé. — Nincs ebben a vízben élet! Egy hasznavehetetlen lavór az egész. — Morgós kedvedben vagy, ha jól hallom... — Na persze. Ha összeszámolom, hogy mi akadt ezen a nyáron... Volt két éppen méretes pontyom, nyolc-tíz keszeg, egy eltévedt balin. Valamikor egy órára jutott enynyi. Kár az időért... — Ha így vennénk... De bent aludni a házban, paplan alatt... á! Ez az igazi! Megfizethetetlen. Undorodom a téltől. — Ezt helyben hagyom — mondja Ernő. — Én is ezt vallom. A másik kukoricát tűz a horgaira. Az egyiket a nádhoz dobja, a másikat a nyílt víz felé. — Gondolod? — kérdi Ernő. — Miért ne? Hátha valamelyik pontyné őnagysága mégis meg akarna ismerkedni velem. Annyira helyre legény még vagyok... — Nálad se volt semmi az éjjel? — A semminél is kevesebb volt Egy sügér. — Húzott? — Dehogy! Beszedtem a horgot, megnézni, mi újság. Az a sügér volt az összes újság... Különben is hiába húzott volna. Ahogy te horkolsz! Nem hallottam volna az orsót... — Csodállak — mondja Ernő. — Hányadszor érvényesíted ezt a rossz viccet... A másik nevet, legyint, cigarettára gyújt — Nem volt az egész tíz deka Alig nagyobb a lótetűnél Befalta. — Visszadobtad? — No nem csak úgy. Kicsit megmasszíroztam. Dülledtek a szemei! Ahogy húztam ki a horgot, jött a gyomra, jöttek a belei, mindene. Ezek után mehetett vissza. Ernő papírt zörget, bicskát nyit, eszik. A másik is előveszi az ennivalóját. — Te mit hoztál? — Kenőmájas — felel Ernő. — És paradicsom. — Én tegnap váltottam. Vége a kolozsvári szalonnának. Megint kiesett egy fogam. Kénytelen vagyok igazodni a rághatósághoz... — Sajnálod a fogaidat. Mintha húszéves lennél. — Ha annyi lennék, talán nem sajnálnám. De ha az ember túl van a hetvenen, már nem az évek múlnak. Ő maga múlik... Neked ebből a szempontból szerencséd van. Kiverték annyi fogadat, hogy érdemes lett kihúzatnod a maradékot. Sirály húz föl a nád mögül, látszólag céltalanul kóvályog, de hirtelen lecsap, kis haltest ráng a csőrében, elnyeli, lecsap még egyszer. Aztán elmenne, de fölötte terem egy másik sirály, majdnem kétszer akkora, rekedten rikolt, elrekeszti az utat. Amaz próbálkozik, de látja, hogy nincs menekvés, kiveti a bögyéből a zsákmányát. A támadó lesiklik a vízre, kényelmesen befalja a haltetemeket. — Szép akció volt — mondja Ernő. — Példaszerű! — Becsattantja a bicskát, a keze fejét végighúzza a száján. — A példaszerű akciót illő pályabér jutalmazta. — Tudod, Emőkém — tér vissza az iméntiekre a másik —, az a baj, hogy én most nem mehetek a tanácshoz. Nem mondhatom, hogy kérem, kénytelen vagyok a továbbiakban költségesebben táplálkozni, emeljék ennek arányában a nyugdíjamat. Kolosszális derültség törne rájuk ... Hopp! Egyik botja gyanúsan mozdul. Finoman két ujja közé veszi a zsinórt, jobb keze a parafás nyélre rögződik. Így telik majdnem egy perc, akkor legyint. — Azt hittem... Határozottan bólintott a spicc ... Lehet, hogy igazad van, nincs élet ezen a környéken. Na mindegy... Újból rágyújtanak. Ernő rosszul nyeli a füstöt, lökdösi a köhögés, vörösedik az arca, verejték lepi el. — Kuc-kuc! — nevet át a másik. — Kuc-kuc! Ernő zsebkendőt márt a vízbe, törli a homlokát, melyeket lélegzik. A cigarettát eldobja. — Ma nem ízlik. Nem tudom, mitől van, néha egyszerűen nem vagyok képes dohányozni... Egyszerre furcsa nyüzsgés támad a felhők között. Mozdulatlan a víz, a nád, dermedt az ég, csak egy helyen jönnek lengésbe a felhők. Vonaglanak, himbálják magukat, ritkulnak, sűrűsödnek, egyik átmegy a másik helyére, a felső alulra kerül, összekapaszkodnak, ledőlnek — azt lehetne hinni, hogy egy eszelős balettmester fuvolájának a szavára járják bomlott táncukat. Utoljára ablakot nyitnak, ablaknál nem nagyobb rész, ezt a rést betölti a nap, átnéz rajta, szikrázik, villog, mint hitvány foglalatban az igazi ékkő. Világosság ereszkedik a nádas elé, a két csónakra, kifényesednek a környezetből, amely változatlanul színtelen és komor. Ernő fölemeli aprócska arcát, belehunyorít a fénybe, aztán állanda a másikra. — Nézd csak!mondja huncutkodón. — Látod? — Látom — mondja kelletlenül a másik. Veszi a botját, teker egyet az orsón, minden figyelme ott van. — Emlékszel — mondja ártatlankegyetlenül Ernő. — Cattarónál is pont ilyen volt az ég. Akkor... — Hagyd ezt! — fakad ki a másik. — Hányszor mondtam, hogy hagyd ezt! Hányszor mondjam még? Ernő nem hatódik meg a másiktól, mosolyog, rázza a fejét. — Nekem mindig eszembe jut, ha ilyen felhőjátékot látok — mondja. — Talán nevetséges, de eszembe jut... Valld be, hogy olyan kutya Sánta Ferenc OTTHON Ali Jadgar és a felesége, Negbne a házuk előtt álltak. Megelőzőleg, amikor Ali észrevette a kis erdőből felbukkanó jövevényeket, lejött az irtásról és beszólt Neginének, hogy készüljön, mert rövidesen megérkeznek a fiatalok. Negine már maga is ruhát váltott, és kilépett a ház ajtaján. Egy pillanatra megállt a küszöbön, még egyszer elrendezte magán az öltözetét, aztán lelépett a két kis lépcsőn, és odament a férjéhez. Nem állt pontosan melléje, hanem valamivel hátrább, Ali bal oldalára. Ali Jadgar valóban tiszta, frissen mosott öltözékben volt. Két kezét színes, széles kenerbendjébe sülylyesztve, mely átfogta a derekát. Nyaka körül tarka, erős szövésű csarsaf, fején tarka kollak, mely csak a feje búbját takarta, s így látni engedte dús ezüsthaját. Bár a hetvenedik esztendőt taposta már, még sudár volt, erő és méltóság sugárzott magas, inas termetéből. Határozott ívelésű orra fölött nyugodt csillogású, fekete szemek tekintettek a világba. Amikor Negine megállt mögötte, akkor feléje fordult és lassú tekintettel végignézte az asszonyt tetőtől talpig, mintha arról szeretne újra meggyőződni, hogy Negine valóban ünnepi öltözetet vett magára. Nyomban el is fordult tőle, és szemeit a távolban feltűnőkre fordította. Nyugodtan, méltósággal állt a helyén, de amint egyre közeledtek a fiatalok, lélegzete szaporábbá vált, s amikor oly közel értek, hogy arcukat is megláthatta, akkor megnyílt az ajka és úgy is maradt mindaddig, míg egészen a közelébe nem érkeztek. Negine, bár tíz esztendővel fiatalabb volt az uránál, sokkal öregebbnek látszott. Könnyű volt és törékeny, háta finoman meghajlott, apró termetén bő volt a ruha, csadorja minduntalan leesni készült szikár, csontos arcáról. Két kezét összefonta a mellén, eres ujjai átszorították egymást, fejét kissé oldalra hajlította. Bár igyekezett ő maga is mozdulatlanul állni, állandó munkához és mozgáshoz szokott lábai meg-megmoccantak. Tekintete egy-egy pillanatra a kemencére tévedt, aztán hátra a házra, onnan az ágasokon pihenő cserépcsészékre, korsókra, tálakra, majd végig a ház előterén, ahol minden a legnagyobb rendben és ünnepi tisztaságban várta a vendéget, de amely rendet és tisztaságot Negine szemei újra és újra végigtekintették. Csak akkor pihent meg szertetekingető figyelme, amikor a fiatalok már a karám oldalában jártak, amikor hallani lehetett már a kosarak egyenletes nyikorgását a szamár hátán, s amikor maga is felismerte már Haszan régen látott vonásait. Akkor aztán nem mozdult többé a lába, feje is megpihent, kezeit még magasabbra emelte a melléhez, és nagy, barna szemei nem mozdultak el többé a fiáról. Nézte a közeledőket és ő maga, bár nem tudott róla, nem látta sem a menyét, sem a feszorítóban soha máskor nem voltak... A másiknak fehér az arca. A hangját nem emeli föl, de a dühe magasfeszültségű ívet von a két csónak közé. — Kérlek, ha jól emlékszem, ezt is tisztáztam már veled, noha nem tartoztam volna te előtted tisztázni magam. Mégis tisztáztam. Ha vétettem a tiszti becsület ellen, akaratomon kívül történt. Azért történt, mert abszolúte elavult szabályzat kötött gúzsba... igen, valóságos gúzsba kötött. Azokat a szabályokat még a vitorlás hajók korában alkották, és nem jutott eszébe senkinek, hogy változnak az idők. A szabály úgy rendelkezett, hogy a lázadó matrózokat a hajó saját köteleire kell akasztani. Egy kötélre csak egy matrózt, így... De én egy modern hajónak voltam a parancsnoka! Ott kellett döntenem! Kíváncsi vagyok, más mit csinált volna az én helyemben. Én úgy találtam jónak, hogy ne hozassak más hajóról kötelet. Kerüljön egyre több ember. Végül is a legfontosabb az volt, hogy azok az emberek kötélre kerüljenek ... Az talán mégse véletlen, hogy ez ügyben soha senki nem tett nekem szemrehányást. És nagyon kérlek, te se hozd elő többé! Te csak egy fokozattal voltál lejjebb, és... hopp! Kapásod van!... Elment?... Na persze! Ha te ostobaságokkal foglalkozol, ahelyett, hogy a botjaidat figyelnéd ... jét buksin biccentó szamarat, sem az eget és az erdőt a távolban, csak a fiát látta, amint közeledik egyre, nyugodt és erős lépéseivel, oly gyönyörűen és oly férfias méltósággal, amilyen gyönyörűt és méltóságosat Negine, legalábbis ő úgy vélte, nem látott még soha az életben. A szíve feldobbant és oly erővel kezdett kalapálni sovány, beesett mellében, hogy a Lélegzete elakadt tőle. Szemei megfonTósodtak, remegni kezdett az egész teste és úgy érezte, hogy elhagyja minden erő. Most már valóban megfeledkezett a házról, az udvarról, mindenről, ami eddig eltöltötte a gondolatait. Nem létezett semmi a világból, sem ég, sem föld, sem munka, sem gond, eltűnt az esztendők sora, mely mögötte állt, és eltűnt a holnap minden küszködése. Csak szívének egyre forrósodó dobbanásai maradtak és az ég hátterére felrajzolódott Haszán, aki az ő fia, aki vér a véréből, aki test a testéből, aki nem más tulajdonképpen, mint ő maga, Negine, csak csodálatos titokkal valahogyan másképpen, amire sem az ész, sem a szív nem talál magyarázatot. Szebben és tökéletesebben, mintha ő maga újult volna meg valami felfoghatatlan titok útján, s mintha nem is egy, de két élete lenne neki magának, s a kettő közül az az igazi, amelyik ott közeledik feléje. Ali Jadgar is a fiát nézte. Kissé összehúzta a szemeit, hogy jobban lásson az egyre erősödő napsütésben. Az ő szíve is feldobbant, akár Neginéé, de tekintete nem maradt meg fiának az arcán. Egy darabig ott nyugodott ugyan a jól ismert vonásokon, de aztán pillantása lesiklott Haszán alakjára, és gondosan végigtekintett az egész emberen. Fürkésző szeme megjárta Haszán öltözetét, végigsiklott a mellén, majd a karjain, majd követte a kezét egészen a nagy, hosszú botig. Tetőtől talpig befogta figyelmes pillantásába, aztán átváltott a kötőfékre és a szamárra. Gondosan megtekintette Ászár két oldalán a nyikorgó, hullámzó kosarakat. Mind a két teher egyenlő távolságra lógott le a szamár oldaláról, egyik sem ereszkedett mélyebbre, mint a másik. A kötelék, mellyel felerősítették, nem volt sem túl laza, sem túl feszes, a kosarak tehát úgy voltak felkötözve Ászár két oldalára, ahogyan annak jó gazdánál lennie kell. A teher után tekintete magára az állatra irányult. Megfigyelte a szamár járását, fejének tartását és nyakának biccenését, hogyan hullámzik a kosarak fölött a háta és a fara. Nem talált semmi kivetnivalót. S ha az állat, a jószág rendben van, akkor rendben van minden egyéb is a ház körül. Csak ezután nézett a Haszán mögött lépegető házra. Látta az asszony könnyedén, a tisztelettudás jeleként meghajtott fejét, ünnepi öltözetét, és nem kerülte el a figyelmét puha, szapora járása sem, s hogy lépései mindig pontosan követik Haszán lába nyomát. Látta a könnyű kis ágacskát, melyet Náz a fennsíkról továbbindultakban újra a kezébe vett, s amellyel a benne uralkodó kedv és béke árulkodó jeleként néha belecsap a legelő ny-egy kopár bokrocskájába. Így,gy — gondolta Ali —, lám, minden rendben van. Haszán erős és egészséges, a dolgát jól végzi otthon, amiként az Ászáson is látható, máz pedig vidám, hiszen nem állja meg, hogy meg ne csapkodja a kezében a kis ágacskát, amelyet jókedvében törhetett valamerre. Haszán és Náz elhaladtak a karám rúdjai mellett. Ügyet sem vetettek a csaholó és viháncoló kutyára, mely előbb Haszánt, majd a szamarat ugrálta körbe, és végül mindenáron házra kívánta felpakolni a mancsait. Nyugodtan és méltósággal közeledtek, és csak akkor emelték fel a tekintetüket, amikor ott álltak már a két öreg előtt, tisztes távolságban, úgy, ahogyan az az érkezőkhöz illik, s amellyel mintegy módot és alkalmat nyújtanak arra, hogy a szülői szem gondosan és tetőtől talpig végigmérhesse őket. Haszán először az apjára nézett, s bár úgy illett, hogy mindvégig Ali arcába és szemébe tekintsen, nem állta meg, hogy pillantása ne tévedjen Negine kicsiny alakjára. Szelíd, meghatott mosoly rebbent végig az arcán, és a szemei puha fénnyel csillantak fel. Aztán meghajtotta a fejét, pár pillanatig úgy maradt, s amikor újra az apjára tekintett, arca komoly volt, tisztelettudó, és a lelkében uralkodó örömet csak szemének nem szűnő és egyre növekvő csillogása árulta el. Elengedte Ászáf kötőfékjét, botját a lábai elé helyezte, és két karját keresztbe fektette a mellén. — Szalem alejkum! — mondta, és amíg meghajolva állt az apja előtt, hallotta maga mögött Náz halkan felcsendülő hangját, amint ugyanúgy köszönti Alit. Tudta, hogy most Náz is úgy marad meghajtott fejjel mindaddig, míg nem hallják Ali köszöntését, és Negine kicsiny madárhangját, amint ugyanúgy üdvözli őket, miként a férje is teszi. Al nézte a fia meghajtott fejét. Érezte, amint öreg, csupa csont és ín testében megindul a vér, és sebesen száguldani kezd az ereiben. Arca mit sem változott komoly és méltóságteljes kifejezésében, ajkai, melyek megnyíltak a fiatalok első látására, s amelyek aztán szorosra zárultak, amikor Haszán a közelébe ért, most is mozdulatlanul zárták el indulatainak az útját. De bármenynyire is uralkodott magán, arca megmegrebbent, ujjai a kemerbend rejtekében szorosan, már-már fájdalmat okozva zárultak össze és nyíltak szét ismét. Ott állt előtte, amiért élt. És olyan teljességét érezte az eleinek, melyet nem is lett volna képes szavakba foglalni, akkor sem, ha a szokás és az illendőség nem kényszeríti hallgatásra. Valójában nem is érezte szükségesnek, hogy bármit is megfogalmazzon érzelméből. Oly tökéletes és hiánytalan volt a boldogsága, mely nem kívánkozik más szavakba, mert sejti és tudja is talán, hogy nincs szó, mert méltó lenne hozzá. Nézte fia meghajtott fejét ésúgy érezte, hogy minden rendben van a világban. Hiánytalannak érezte magát, s ily módon valóban a boldogság maga volt az, ami végighullámzott öreg testében. Mert a testében, a szervezetében, minden porcikájában érezte ezt a véghetetlen beteljesülést. Lábaiban és munkás kezeiben, tüdejében és gyomrában. NÉPSZAVA 1910. december 11 Gyurkovics Tibor TEA (Csontváry emlékének) A nagy teremben végezetül teát főzött, a teát kiöntött, teát főzött, a teát kiöntötte, a nagy teremben végezetül. Ki az? kérdezte, mintha valaki kopogott volna. Ki az? Mit akar? állt az ajtó előtt bezárva, elfödve magát paravánjaival. Húsz éven át a nagy teremben teát főzött, a teát kiöntötte, nem a levét, a levelét. Gombszemű, keménykalapos öregember. Ki az? kérdezte, mintha kopogott volna valaki. Fülelt. Lényegtelen, mosolygott aztán. Raffaelre gondolt s megtapogatta a falakat , hogy azokra festhetne meg egy óriási halott levelet. Csak egy levél lenne — semmi más, zöld, nagyon nagy levél, de nem lehet.