Népszava, 1970. december (98. évfolyam, 281–305. sz.)

1970-12-12 / 291. szám

Galabárdi Zoltán MAJDNEM IDILL Nem bír elszakadni az ég a víztől. Puff­adt felhők hasalnak keleten, magukba csalják a hajnali deren­gést. A sötétség nyugtalan, menne, de nincs kinek átadnia a helyét. A hegyek mögött hunyó csillagok, szemközt Siófok fényei reszketnek. A tó merev mozdulatlan, pállott meleg tespedezik fölötte. A nádas­ban zizzenés sincs. Egy nádirigó el­­rikkantotta már magát, pillanatig f­ülelt, aztán nem szólt újra. A túl­só partról nótázás hallatszik, a tó, mint hatalmas membrán, hűségesen közvetíti a dalt. Tízen-tizenketten kántálnak ott, férfiak, nők, éjfél körül kezdték, azóta egyfolytában fújják. Nyilván búcsúznak, kedvük alól már nézelődnek otthoni gond­jaik. Két csónak sejthető foltja lebeg, nem messze a nádfaltól. A kettő között ötméternyi a távolság, any­­nyira meredeznek egymástól az ösz­­tövér karók. Az egyik csónakban kicsire srófolt viharlámpa lángja lebeg, a másikban elemlámpa, alig fénylik, beteg jánosbogárnak hat. A viharlámpa mellől csendes szu­­szogás hallatszana, ha nem nyom­ná agyon a másik csónakot uraló mély, egyenletes horkolás. Küszködik a felhőkkel a hajnal. Világosság lopakodik a víz fölé, a nádirigó felkapja a fejét és elru­gaszkodik egy tört nádszálról. Her­vadnak a siófoki fények, bágyad a búcsúzók danája. A magasban si­rály köröz. Nincs kedve lecsapni. A víz még mindig mozdulatlan. A­ baloldali csónaknál olykor megje­lenik egy kis gyűrődés a színén. Két deszka között hajszálnyi résen bebuggyan egy-egy csepp a csónak orrába. Zöld sáslevél úszik, meg­áll, tovább siklik — ki tudhatná, miféle áramlat vette a hátára? Egyenesen oda tart, ahol a vízcsep­­pek becsusszannak a csónakba, bök­­dösi a kátrányos deszkát, de mert utat nem találhat, elfordul, görbe vonallá merevedik. A csónakokból horgászbotok nyúl­nak a víz fölé. A bal oldaliból egy, a másikból kettő. A zsinórok gyű­rűbe csavarodtak, semmi dolguk, mintha közük se lenne a fenék iszapjában lapuló horgokhoz. A felhők nem engednek, fukarul szűrik a világosságot, a kora reg­gel sárga, lélektelen burát borít a tó fölé. A parton, két domb hasa­­dékából előront a gyorsvonat, a kanyarnál hosszút sípol. Erre az­tán mégis fölébred a környék. Riad a nádas, a verebek már pör­­lekednek a rigókkal, vadkacsa csap­­dos, a sirály abbahagyja a körö­zést, leszáll, ráül a vízre. Billen a viharlámpás csónak, fel­ül benne egy öregember. Nyújtó­zik, ásít, a keze fejével ütögeti a száját. Vizet merít a tenyerébe, el­keni az arcán, az inge ujjával tö­rülközik. Nem néz a botjaira, mi­nek is nézne, csak legyint a gon­dolatra. Les a másik csónak felé, belehallgat a horkolásba. Utóbb át­szól. — Ernő! Te! Hallasz engem? Ernő! Nem vár választ, ismeri a szom­szédját. A kiáltás felébresztette, de csak percek múlva lesz magánál, valóságos senkiföldje ékelődik a fe­jében az álom és az ébrenlét közé, lassan mászik át rajta. A sebesülé­se óta van így, több mint ötven éve... Horgászni is hiába horgá­szik éjjel, hasztalan ébreszti az orsó reccsenése: mire odakapna, rég el­ment a hal. Azért ott van a csó­nakban minden éjjel, ha olyan az idő. Nem a halért... Az öreg hát nem törődik vele, felfeszíti a vihar­lámpa üvegét, elfújja az erőtlen lángot, utána beszedi a horgait. Az egyiken rajta a kukorica, érintetlen, mintha nőtt is volna az éjjel, any­­nyira nem nyúlt hozzá semmi. A másikra lótetűt fűzött, harcsát várt volna rá, harcsa persze nem jött, a lótetűt lecsipkedték az apróhalak, csak a potrohából maradt egy fosz­lány a horog ölébe ragadva. Felül a másik csónak gazdája is. Első dolga, hogy ledobja magáról a kabátot és a pulóvert. Este azt hit­te, csípős lesz a hajnal... öreg ez is, alacsonyabb és soványabb a má­siknál, csak az arcukról köszön le egyformán a hetvenöt év. Ráp­újt, szippant kettőt-hármat, eldobja. A víz mérgeset szisszen. — Pokoli ez a meleg. Csupa le­csók vagyok... — Mondtam neked — szól a má­sik. — Az én barométerem nem fog mellé. — Nevet, ráver a saját vál­lára. — A tied nem ér semmit. Az enyém már az este előre jelezte a mostani állapotot. Nézz rám, ebben az ingben voltam egész éjjel Ernő bosszút forral. Kotorászik az ülésdeszka alatt, elővesz egy üveget. Meghúzza, jó hosszan, a pá­linka szaga átveri a két csónak kö­zött a távolságot. A másik nyel, cuccant komment. Ernő vissza­nyomja a dugót, magasra emeli az üveget. — Jólesett. Kimondottan jólesett. Neked is jólesne, mi? Nem merem odadobni. Elvéteném. Halálos kár lenne... — Egyen meg a fene, Emőkém — mondja a másik. — Egyen meg, engedelmeddel. Erről ennyit.. . Miért nem szeded be a horgodat? Ernő fölcséréli a zsinórját, nézi az összetöppedt tejeskukoricát, le­húzza a horogról, szétmorzsolja két ujja között, bedobja a vízben fosz­ladozó cigaretta mellé. — Nincs ebben a vízben élet! Egy hasznavehetetlen lavór az egész. — Morgós kedvedben vagy, ha jól hallom... — Na persze. Ha összeszámolom, hogy mi akadt ezen a nyáron... Volt két éppen méretes pontyom, nyolc-tíz keszeg, egy eltévedt ba­lin. Valamikor egy órára jutott eny­­nyi. Kár az időért... — Ha így vennénk... De bent aludni a házban, paplan alatt... á! Ez az igazi! Megfizethetetlen. Undo­rodom a téltől. — Ezt helyben hagyom — mondja Ernő. — Én is ezt vallom. A másik kukoricát tűz a horgaira. Az egyiket a nádhoz dobja, a má­sikat a nyílt víz felé. — Gondolod? — kérdi Ernő. — Miért ne? Hátha valamelyik pontyné őnagysága mégis meg akar­na ismerkedni velem. Annyira hely­re legény még vagyok... — Nálad se volt semmi az éjjel? — A semminél is kevesebb volt Egy sügér. — Húzott? — Dehogy! Beszedtem a horgot, megnézni, mi újság. Az a sügér volt az összes újság... Különben is hiába húzott volna. Ahogy te hor­kolsz! Nem hallottam volna az or­sót... — Csodállak — mondja Ernő. — Hányadszor érvényesíted ezt a rossz viccet... A másik nevet, legyint, cigarettá­ra gyújt — Nem volt az egész tíz deka Alig nagyobb a lótetűnél Befalta. — Visszadobtad? — No nem csak úgy. Kicsit meg­masszíroztam. Dülledtek a szemei! Ahogy húztam ki a horgot, jött a gyomra, jöttek a belei, mindene. Ezek után mehetett vissza. Ernő papírt zörget, bicskát nyit, eszik. A másik is előveszi az enni­valóját. — Te mit hoztál? — Kenőmáj­as — felel Ernő. — És paradicsom. — Én tegnap váltottam. Vége a kolozsvári szalonnának. Megint ki­esett egy fogam. Kénytelen va­gyok igazodni a rághatósághoz... — Sajnálod a fogaidat. Mintha húszéves lennél. — Ha annyi lennék, talán nem sajnálnám. De ha az ember túl van a hetvenen, már nem az évek múl­nak. Ő maga múlik... Neked ebből a szempontból szerencséd van. Ki­verték annyi fogadat, hogy érde­mes lett kihúzatnod a maradékot. Sirály húz föl a nád mögül, lát­szólag céltalanul kóvályog, de hir­telen lecsap, kis haltest ráng a cső­rében, elnyeli, lecsap még egyszer. Aztán elmenne, de fölötte terem egy másik sirály, majdnem kétszer akkora, rekedten rikolt, elrekeszti az utat. Amaz próbálkozik, de látja, hogy nincs menekvés, kiveti a bö­­gyéből a zsákmányát. A támadó le­­siklik a vízre, kényelmesen befalja a haltetemeket. — Szép akció volt — mondja Er­nő. — Példaszerű! — Becsattant­ja a bicskát, a keze fejét végighúzza a száján. — A példaszerű akciót illő pályabér jutalmazta. — Tudod, Emőkém — tér vissza az iméntiekre a másik —, az a baj, hogy én most nem mehetek a ta­nácshoz. Nem mondhatom, hogy ké­rem, kénytelen vagyok a továbbiak­ban költségesebben táplálkozni, emeljék ennek arányában a nyug­díjamat. Kolosszális derültség törne rájuk ... Hopp! Egyik botja gyanúsan mozdul. Fi­noman két ujja közé veszi a zsinórt, jobb keze a p­arafás nyélre rögző­dik. Így telik majdnem egy perc, akkor legyint. — Azt hittem... Határozottan bó­lintott a spicc ... Lehet, hogy iga­zad van, nincs élet ezen a környé­ken. Na mindegy... Újból rágyújtanak. Ernő rosszul nyeli a füstöt, lökdösi a köhögés, vörösedik az arca, verejték lepi el. — Kuc-kuc! — nevet át a másik. — Kuc-kuc! Ernő zsebkendőt márt a vízbe, törli a homlokát, melyeket lélegzik. A cigarettát eldobja. — Ma nem ízlik. Nem tudom, mi­től van, néha egyszerűen nem va­gyok képes dohányozni... Egyszerre furcsa nyüzsgés támad a felhők között. Mozdulatlan a víz, a nád, dermedt az ég, csak egy he­lyen jönnek lengésbe a felhők. Vo­­naglanak, himbálják magukat, rit­kulnak, sűrűsödnek, egyik átmegy a másik helyére, a felső alulra ke­rül, összekapaszkodnak, ledőlnek — azt lehetne hinni, hogy egy eszelős balettmester fuvolájának a szavára járják bomlott táncukat. Utoljára ablakot nyitnak, ablaknál nem na­gyobb rész, ezt a rést betölti a nap, átnéz rajta, szikrázik, villog, mint hitvány foglalatban az igazi ékkő. Világosság ereszkedik a nádas elé, a két csónakra, kifényesednek a környezetből, amely változatlanul színtelen és kom­or. Ernő fölemeli aprócska arcát, be­lehunyorít a fénybe, aztán állanda a másikra. — Nézd csak!mondja huncut­­kodón. — Látod? — Látom — mondja kelletlenül a másik. Veszi a botját, teker egyet az orsón, minden figyelme ott van. — Emlékszel — mondja ártatlan­­kegyetlenül Ernő. — Cattarónál is pont ilyen volt az ég. Akkor... — Hagyd ezt! — fakad ki a má­sik. — Hányszor mondtam, hogy hagyd ezt! Hányszor mondjam még? Ernő nem hatódik meg a másik­­tól, mosolyog, rázza a fejét. — Nekem mindig eszembe jut, ha ilyen felhőjátékot látok — mondja. — Talán nevetséges, de eszembe jut... Valld be, hogy olyan kutya­ Sánta Ferenc OTTHON Ali Jadgar és a felesége, Negbne a házuk előtt álltak. Megelőzőleg, ami­kor Ali észrevette a kis erdőből fel­bukkanó jövevényeket, lejött az ir­tásról és beszólt Neginének, hogy ké­szüljön, mert rövidesen megérkez­nek a fiatalok. Negine már maga is ruhát váltott, és kilépett a ház ajta­ján. Egy pillanatra megállt a küszö­bön, még egyszer elrendezte magán az öltözetét, aztán lelépett a két kis lépcsőn, és odament a férjéhez. Nem állt pontosan melléje, hanem vala­mivel hátrább, Ali bal oldalára. Ali Jadgar valóban tiszta, frissen mosott öltözékben volt. Két kezét színes, széles kenerbendjébe süly­­lyesztve, mely átfogta a derekát. Nyaka körül tarka, erős szövésű csar­­saf, fején tarka kollak, mely csak a feje búbját takarta, s így látni en­gedte dús ezüsthaját. Bár a hetve­nedik esztendőt taposta már, még su­dár volt, erő és méltóság sugárzott magas, inas termetéből. Határozott ívelésű orra fölött nyugodt csillogá­­sú, fekete szemek tekintettek a vi­lágba. Amikor Negine megállt mö­götte, akkor feléje fordult és lassú tekintettel végignézte az asszonyt te­tőtől talpig, mintha arról szeretne újra meggyőződni, hogy Negine va­lóban ünnepi öltözetet vett magára. Nyomban el is fordult tőle, és sze­meit a távolban feltűnőkre fordí­totta. Nyugodtan, méltósággal állt a helyén, de amint egyre közeledtek a fiatalok, lélegzete szaporábbá vált, s amikor oly közel értek, hogy arcukat is megláthatta, akkor megnyílt az ajka és úgy is maradt mindaddig, míg egészen a közelébe nem érkez­tek. Negine, bár tíz esztendővel fiata­labb volt az uránál, sokkal öregebb­nek látszott. Könnyű volt és töré­keny, háta finoman meghajlott, apró termetén bő volt a ruha, csadorja minduntalan leesni készült szikár, csontos arcáról. Két kezét összefonta a mellén, eres ujjai átszorították egy­mást, fejét kissé oldalra hajlította. Bár igyekezett ő maga is mozdulat­lanul állni, állandó munkához és mozgáshoz szokott lábai meg-meg­­moccantak. Tekintete egy-egy pilla­natra a kemencére tévedt, aztán hát­ra a házra, onnan az ágasokon pi­henő cserépcsészékre, korsókra, tá­lakra, majd végig a ház előterén, ahol minden a legnagyobb rendben és ünnepi tisztaságban várta a ven­déget, de amely rendet és tisztaságot Negine szemei újra és újra végig­tekintették. Csak akkor pihent meg szerte­­tekingető figyelme, amikor a fiata­lok már a karám oldalában jártak, amikor hallani lehetett már a kosa­rak egyenletes nyikorgását a szamár hátán, s amikor maga is felismerte már Haszan régen látott vonásait. Akkor aztán nem mozdult többé a lába, feje is megpihent, kezeit még magasabbra emelte a melléhez, és nagy, barna szemei nem mozdultak el többé a fiáról. Nézte a közeledő­ket és ő maga, bár nem tudott róla, nem látta sem a menyét, sem a fe­szorítóban soha máskor nem vol­tak... A másiknak fehér az arca. A hangját nem emeli­­ föl, de a dühe magasfeszültségű ívet von a két csónak közé. — Kérlek, ha jól emlékszem, ezt is tisztáztam már veled, noha nem tartoztam volna te előtted tisztázni magam. Mégis tisztáztam. Ha vé­tettem a tiszti becsület ellen, aka­ratomon kívül történt. Azért tör­tént, mert abszolúte elavult szabály­zat kötött gúzsba... igen, valóságos gúzsba kötött. Azokat a szabályokat még a vitorlás hajók korában al­kották, és nem jutott eszébe senki­nek, hogy változnak az idők. A sza­bály úgy rendelkezett, hogy a láza­dó matrózokat a hajó saját kötelei­re kell a­kasztani. Egy kötélre csak egy matrózt, így... De én egy mo­dern hajónak voltam a parancsno­ka! Ott kellett döntenem! Kíváncsi vagyok, más mit csinált volna az én helyemben. Én úgy találtam jó­nak, hogy ne hozassak más hajóról kötelet. Kerüljön egyre több ember. Végül is a legfontosabb az volt, hogy azok az emberek kötélre ke­rüljenek ... Az talán mégse vélet­len, hogy ez ügyben soha senki nem tett nekem szemrehányást. És na­gyon kérlek, te se hozd elő többé! Te csak egy fokozattal voltál lej­jebb, és... hopp! Kapásod van!... Elment?... Na persze! Ha te os­tobaságokkal foglalkozol, ahelyett, hogy a botjaidat figyelnéd ... jét buksin biccentó szamarat, sem az eget és az erdőt a távolban, csak a fiát látta, amint közeledik egyre, nyugodt és erős lépéseivel, oly gyö­nyörűen és oly férfias méltósággal, amilyen gyönyörűt és méltóságosat Negine, legalábbis ő úgy vélte, nem látott még soha az életben. A szíve feldobbant és oly erővel kezdett ka­lapálni sovány, beesett mellében, hogy a Lélegzete elakadt tőle. Szemei megfonTósodtak, remegni kezdett az egész teste és úgy érezte, hogy el­hagyja minden erő. Most már való­ban megfeledkezett a házról, az ud­varról, mindenről, ami eddig eltöl­­tötte a gondolatait. Nem létezett semmi a világból, sem ég, sem föld, sem munka, sem gond, eltűnt az esz­tendők sora, mely mögötte állt, és el­tűnt a holnap minden küszködése. Csak szívének egyre forrósodó dob­banásai maradtak és az ég hátteré­re felrajzolódott Haszán, aki az ő fia, aki vér a véréből, aki test a tes­téből, aki nem más tulajdonképpen, mint ő maga, Negine, csak csodála­tos titokkal valahogyan másképpen, amire sem az ész, sem a szív nem talál magyarázatot. Szebben és töké­letesebben, mintha ő maga újult vol­na meg valami felfoghatatlan titok útján, s mintha nem is egy, de két élete lenne neki magának, s a kettő közül az az igazi, amelyik ott köze­ledik feléje. Ali Jadgar is a fiát nézte. Kissé összehúzta a szemeit, hogy jobban lásson az egyre erősödő napsütésben. Az ő szíve is feldobbant, akár Ne­­ginéé, de tekintete nem maradt meg fiának az arcán. Egy darabig ott nyugodott ugyan a jól ismert voná­sokon, de aztán pillantása lesiklott Haszán alakjára, és gondosan végig­tekintett az egész emberen. Fürkésző szeme megjárta Haszán öltözetét, vé­­gigsiklott a mellén, majd a karjain, majd követte a kezét egészen a nagy, hosszú botig. Tetőtől talpig befogta figyelmes pillantásába, aztán átvál­tott a kötőfékre és a szamárra. Gon­dosan megtekintette Ászár két olda­lán a nyikorgó, hullámzó kosarakat. Mind a két teher egyenlő távolságra lógott le a szamár oldaláról, egyik sem ereszkedett mélyebbre, mint a másik. A kötelék, mellyel felerősí­tették, nem volt sem túl laza, sem túl feszes, a kosarak tehát úgy vol­tak felkötözve Ászár két oldalára, ahogyan annak jó gazdánál lennie kell. A teher után tekintete magára az állatra irányult. Megfigyelte a szamár járását, fejének tartását és nyakának biccenését, hogyan hullám­zik a kosarak fölött a háta és a fara. Nem talált semmi kivetnivalót. S ha az állat, a jószág rendben van, ak­kor rendben van minden egyéb is a ház körül. Csak ezután nézett a Haszán mö­gött lépegető házra. Látta az asszony könnyedén, a tisztelettudás jeleként meghajtott fejét, ünnepi öltözetét, és nem kerülte el a figyelmét puha, szapora járása sem, s hogy lépései mindig pontosan követik Haszán lába nyomát. Látta a könnyű kis ágacskát, melyet Náz a fennsíkról továbbindultakban újra a kezébe vett, s amellyel a benne uralkodó kedv és béke árulkodó jeleként néha belecsap a legelő ny-egy kopár bok­rocskájába. Így,­gy — gondolta Ali —, lám, minden rendben van. Ha­szán erős és egészséges, a dolgát jól végzi otthon, amiként az Ászáson is látható, máz pedig vidám, hiszen nem állja meg, hogy meg ne csapkodja a kezében a kis ágacskát, amelyet jókedvében törhetett valamerre. Haszán és Náz elhaladtak a ka­rám rúdjai mellett. Ügyet sem ve­tettek a csaholó és viháncoló kutyá­ra, mely előbb Haszánt, majd a sza­marat ugrálta körbe, és végül min­denáron házra kívánta felpakolni a mancsait. Nyugodtan és méltósággal közeledtek, és csak akkor emelték fel a tekintetüket, amikor ott álltak már a két öreg előtt, tisztes távol­ságban, úgy, ahogyan az az érke­zőkhöz illik, s amellyel mintegy mó­dot és alkalmat nyújtanak arra, hogy a szülői szem gondosan és tető­től talpig végigmérhesse őket. Ha­szán először az apjára nézett, s bár úgy illett, hogy mindvégig Ali ar­cába és szemébe tekintsen, nem állta meg, hogy pillantása ne tévedjen Ne­gine kicsiny alakjára. Szelíd, meg­hatott mosoly rebbent végig az ar­cán, és a szemei puha fénnyel csil­lantak fel. Aztán meghajtotta a fe­jét, pár pillanatig úgy maradt, s amikor újra az apjára tekintett, arca komoly volt, tisztelettudó, és a lel­kében uralkodó örömet csak szemé­nek nem szűnő és egyre növekvő csillogása árulta el. Elengedte Ászáf kötőfékjét, botját a lábai elé helyez­te, és két karját keresztbe fektette a mellén. — Szalem­ alejkum! — mondta, és amíg meghajolva állt az apja előtt, hallotta maga mögött Náz halkan felcsendülő hangját, amint ugyan­úgy köszönti Alit. Tudta, hogy most Náz is úgy marad meghajtott fejjel mindaddig, míg nem hallják A­li köszöntését, és Negine kicsiny ma­dárhangját, amint ugyanúgy üdvözli őket, miként a férje is teszi. Al nézte a fia meghajtott fejét. Érezte, amint öreg, csupa csont és ín testében megindul a vér, és sebesen száguldani kezd az ereiben. Arca mit sem változott komoly és méltó­ságteljes kifejezésében, ajkai, me­lyek megnyíltak a fiatalok első látá­sára, s amelyek aztán szorosra zá­rultak, amikor Haszán a közelébe ért, most is mozdulatlanul zárták el indulatainak az útját. De bármeny­nyire is uralkodott magán, arca meg­­megrebbent, ujjai a kemerbend rej­tekében szorosan, már-már fájdal­mat okozva zárultak össze és nyíltak szét ismét. Ott állt előtte, amiért élt. És olyan teljességét érezte az elei­nek, melyet nem is lett volna képes szavakba foglalni, akkor sem, ha a szokás és az illendőség nem kénysze­ríti hallgatásra. Valójában nem is érezte szükségesnek, hogy bármit is megfogalmazzon érzelméből. Oly tö­kéletes és hiánytalan volt a boldog­sága, mely nem kívánkozik más sza­vakba, mert sejti és tudja is talán, hogy nincs szó, mert méltó lenne hozzá. Nézte fia meghajtott fejét és­­úgy érezte, hogy minden rendben van a világban. Hiánytalannak érezte magát, s ily módon valóban a bol­dogság maga volt az, ami végighul­lámzott öreg testében. Mert a testé­ben, a szervezetében, minden porci­­kájában érezte ezt a véghetetlen be­teljesülést. Lábaiban és munkás ke­zeiben, tüdejében és gyomrában. N­É­P­SZAVA 1910. december 11 Gyurkovics Tibor TEA (Csontváry emlékének) A nagy teremben végezetül teát főzött, a teát kiöntött, teát főzött, a teát kiöntötte, a nagy teremben végezetül. Ki az? kérdezte, mintha valaki kopogott volna. Ki az? Mit akar? állt az ajtó előtt bezárva, elfödve magát paravánjaival. Húsz éven át a nagy teremben teát főzött, a teát kiöntötte, nem a levét, a levelét. Gombszemű, keménykalapos öregember. Ki az? kérdezte, mintha kopogott volna valaki. Fülelt. Lényegtelen, mosolygott aztán. Raffaelre gondolt s megtapogatta a falakat , hogy azokra festhetne meg­ egy óriási halott levelet. Csak egy levél lenne — semmi más, zöld, nagy­on­ nagy levél, de nem lehet.

Next