Népszava, 1970. december (98. évfolyam, 281–305. sz.)

1970-12-25 / 302. szám

­ írta. Csíkos-Nagy Béla államtitkári­­­akosságnak életkörülményei a IV. ötéves terv indításá­ér­t-ír, 1971 küszöbén a tár­sadalmi termelés által nyújtott lehetőségekhez képest kedve­zőek. Régebben főleg a­ letbi­zonytalanság megszűnésének jelentőségét hangsúlyoztuk, ami az 1948—1960 közötti időszak nagy eredménye volt, viszont az életkörülményeket akkori­ban még a létfenntartási fo­gyasztás jellemezte. Ma már kibontakozóban vannak a kul­turáltabb élet anyagi feltételei. Az új technika tért hódít a háztartásokban. A lakosság fo­gyasztásában növekszik a ma­gasabb rendű szükségleteket ki­elégítő áruk és szolgáltatások szerepe. Az így jellemezhető életkörülmények céltudatos ezőszínvonalpolitikával alakul­tak ki. A foglalkoztatási politika ma is biztosítani tudja a munká­hoz való alkotmányos jog ér­vényesülését. A munkaképes korú férfiak foglalkoztatása szinte teljes, vagy tanulnak, vagy dolgoznak. A háztartás­beli nők egyre nagyobb szám­ban kapcsolódnak be a termelő­munkába. Ma már a foglalkoz­tatottak 42 százaléka nő. Meg­kezdődött a 48 órás heti mun­kaidőről a 44 órára való átté­rés és ez néhány kivétellel az iparban 1970-ben be is­ fejező­dött. A következő években az áttérés megkezdődik az iparon kívüli területeken is, ahogyan ehhez a feltételek megterem­tődnek. A jövedelempolitikának meg­felelően, a lakosság által fo­gyasztott árutömeg háromne­gyed része a végzett munka (a nemzeti jövedelem termelésé­­ben, való közreműködés) ará­nyában, negyedrésze pedig a szükségleteknek megfelelően kerül a társadalom tagjai kö­zött elosztásról. A munka sze­rinti elosztás érvényre juttatá­sa szempontjából a hatvanas évek legnagyobb vívmánya a munkások és parasztok arányos jövedelmének a megteremtése volt. Ez nem volt könnyű fel­adat. A kapitalizmus viszonyai között a mezőgazdasági mun­kát az egyszerű ipari munka bérének 40 százalékával díjaz­ták. Az 1957-ben bevezetett agrárpolitika tűzte napirendre a mezőgazdasági munkából származó jövedelem közelítését az ipari munkabérhez. Ez a po­litika a nem mezőgazdaságban dolgozóktól látszólag áldozat­­vállalást követelt. Az ipari munkások, általában pedig a városi dolgozók keresete a hat­vanas években nyilván gyor­sabban lett volna emelhető, ha­ nem változik a munkások és a parasztok jövedelmének ará­nya. De ez mégsem volt igazi á­ldozat, mert ha elmarad, az­­idétlenül kiélezte volna az agrárproblémát. Az­­ ötvenes években egyre" több jel utalt arra, hogy a mezőgazdasági termelés egy helyben topogása aligha szüntethető meg, a mun­kaerő pedig aligha köthető meg a falun a nagy jövedelemkü­lönbség miatt. Tehát a nagyobb munkásjövedelemhez nem len­ne elegendő élelmiszer-fedezet, ezért nem is lenne reális. A bé­ren kívüli társadalmi juttatá­sok kifejlesztése megfelel a társadalmi elvárásnak. A gyer­mekes családok terheit enyhítő családi pótlék, az ingyenes ok­tatás és betegellátás, a nyug­díjjogosultság általános kiter­jesztése a szocialista társadal­mi berendezkedés természetes velejárója, fogyasztói árpolitika, ha nem is könnyen, problé­mák nélkül, de biztosítani tudja a kellő árstabilitást, pon­tosabban azt az elvet, hogy az elkerülhetetlen áremelkedések — amelyek részben a terme­lésben a dolgozók béremelke­dése miatt adódnak — ne ve­szélyeztessék a reálbér (reáljö­vedelem) emelkedésének terv­szerű folyamatát. A Életszínvonal-politikánk a IV. ötéves tervidőszakban Ezek azok az adottságok, ame­lyekre a IV. ötéves terv élet­színvonal-politikája alapozha­tó. A IV. ötéves terv a nem­zeti jövedelemmel arányosan bővülő fogyasztást irányoz elő. A lakosság reáljövedelme 1975- ben 27 százalékkal fogja meg­haladni az 1970. évi színvona­lat. Ez a növekedés a keresők számának 4 százalékos, az egy keresőre jutó reálbér 18 száza­lékos, valamint az egy lakosra jutó béren kívüli juttatás reál­értékének 37 százalékos emel­kedésével alakul ki. Eszerint az egy lakosra jutó jövedelem — csakúgy, mint eddig — gyorsabban nő, mint az egy keresőre jutó bér.. A reáljövedelem dinamikusabb fejlődését az 1971—1975-ös idő­szakban most már csak kisebb mértékben okozza a foglalkoz­tatottak számának növekedése, nagyobb mértékben adódik a reálbérek emelkedéséből és a társadalmi fogyasztás bővülé­séből. A társadalmi gondoskodás évről évre növekvő terhe­ket jelent az államnak. Az ország nyugdíjterhe évről évre nő, mert kitolódik az életkor, a nyugdíjasok körében csökken az alacsony nyugdíjra jogosul­tak aránya és fennáll a társa­dalmi elvárás az alacsony nyugdíjak emelésére. Számot­tevő költségnövekedéssel jár az oktatási és egészségügyi in­tézményi hálózat fejlesztése és korszerűsítése. Növekszik a ki­fizetett családi pótlék, amely gyermekgondozási segéllyel egészült ki. Mindezek, vala­mint a keresők számána­k nö­vekedése eredményezik azt a jellegzetességet, hogy az egy lakosra jutó jövedelemnek ha­zánkban­ gyorsabban kell növe­kednie, mint az egy keresőre jutó bérnek. A nemzeti jövedelemnek évente legalább 3 százalékkal kell növekednie csupán ahhoz, hogy a foglalkoztatottak szá­mának növekedésével és a tár­sadalmi juttatások bővülésével járó többlet anyagi eszközöket fedezni lehessen. Ha tehát a nemzeti jövedelem csak 3 szá­zalékkal emelkedne, akkor a dolgozók bére még nem lenne emelhető. Viszont a társadalmi megítélésben a bér úgy szere­pel, mint az életszínvonal iga­zi mérője. Az életszínvonalnak ilyen leszűkített értelmezése érthető azoknál, akik a min­dennapi jelenségeket nem osz­tályszemszögből nézik, s ez nem is ritka. Hiszen a követ­kezőképp is lehet gondolkozni: az újonnan foglalkoztatottak helyzete javul ugyan, de ez nem érinti a már dolgozók helyzetét, illetőleg csak azokét a családokét, ahol ennek révén javul a keresők,eltartottak aránya. Családi pótlékot csak a többgyerekes családok kap­nak. A társadalom nyugdíj ter­hének növekedése nem érzé­kelhető azok számára, akik dol­goznak. Aki pedig nyugdíjba megy, inkább arra hivatkozik, hogy rosszabb anyagi helyzetbe került, mint amikor dolgozott. Sokan vannak, akik a társada­lombiztosítást még nem vagy csak nagyon ritkán veszik igénybe, akik pedig igénybe veszik, sokszor az ellátás álla­potát kifogásolják, és nem is gondolnak arra, milyen hatal­mas anyagi megterheléssel jár az intézmények fenntartása és fejlesztése stb. Nem ritka éppen ezért, hogy az életkörülményeket a dolgo­zók egyéni vagy családi szem­pontból mérlegelik s az átlagos javulást csak akkor értékelik, ha ők is benne vannak a ja­vuló részben. Az állam viszont a nép­jólétet csak valamennyi objektív tényező figyelembe­vételével fejlesztheti és mindig osztályszempontból kell néznie a dolgokat. Életszínvonal-poli­tikánk mindazonáltal megkü­lönböztetetten kezeli a munka utáni keresetek ügyét. A IV. ötéves terv kidolgozá­sa során sokoldalú elemzésre került, milyen követelmények­nek kell megfelelnie a jö­vedelempolitikában, hogy nép­gazdaságunk valóban intenzív úton fejlődjék, vagyis hogy a javuló termelékenység legyen a gazdaságnövekedés fő forrá­sa. Az elmúlt negyedszázadban az egyes termelési ágak javuló termelékenysége a nemzeti jö­vedelem-növekmény 53 száza­lékát fedezte. Nemzetközileg megítélve, iparosodásunk a fog­lalkoztatottak számának túlsá­gosan gyors ütemű, a termelé­kenységnek pedig túlságosan lassú ütemű növelésén alapult. Ezért is romlott nemzetközi versenyképességünk. A IV. öt­éves terv előirányzata szerint az 1971—1975-ös időszakban az ipari termelésnövekmény 30 százalékát a javuló termelé­kenységnek kell biztosítani. Ehhez igazodik fejlesztési (be­ruházási) politikánk. A bérpo­litikát is elsősorban ez határoz­za meg. Ha a javuló munkatermelé­kenység a gazdaságnövekedés fő forrása, akkor az eddiginél határozottabban kell érvényre jutnia a munka szerinti elosz­tásnak, hiszen a dolgozók elté­rő mértékben járulnak hozzá a nemzeti jövedelem megterme­léséhez. A munka differenciá­lódása sokrétű. Különbség van az egyszerű és a bonyolult munka között. Eltérő a külön­böző munkák bonyolultsági fo­ka. Egyes munkakörökben kü­lönösen nagy a döntéssel járó kockázat. Ezért szervesebb kapcsolatot kell teremtenünk a munkatermelékenység-javulás, a gazdasági eredményjavulás és a keresletemelkedés között. Ennek a bérpolitikának elveit az 1968. évi gazdasági reform fektette le, a IV. ötéves terv pedig a bérfejlesztés kereteit szabályozta. A IV. ötéves terv a nemzeti jövedelem évi átla­gos 5,6 százalékos növekedése mellett, az egy keresőre ju­tó évi átlagos 3 százalékos reál­bérnövekedést biztosít, az 1968 előtti időszak évi 2 százalékos reálbérnövekedési ütemével szemben.E­légséges-e — változatlan fogyasztói árakon számít­va — az évi átlagos 3 szá­zalékos bérnövekmény? A vizs­gálódások szerint a gazdaság­­fejlesztés intenzív szakaszában elvileg ez alsó határnak tekint­hető, gyakorlatilag viszont ma még ezt is csak nehézségek árán tudjuk áruval és szolgáltatással jól lefedezni. De mindjárt hoz­zá kell tenni: a nemzeti jövede­lem évi 5,6 százalékos növeke­dése is alsó határnak tekinthe­tő. Adottságaink valószínűleg ennél gyorsabb gazdaságnöve­kedést tesznek lehetővé. A ta­pasztalatok győzhettek meg bennünket arról, hogy középtá­vú tervben jobb a lehetőségek alsó határát megtervezni. Ha ugyanis néhány kulcsterületen (például energiaellátottságban) kapacitástartalékkal rendelke­zünk, a tervezettnél gyorsabb fejlődéssel felmerülő problé­mák leküzdése könnyebb, mint azoké a nehézségeké, amelyek akkor következnek be, ha a fejlődés a tervezettől elmarad. Az egy keresőre jutó reálbér évi átlagos 3 százalékos növe­kedése egyáltalán nem becsül­hető le, különösen, ha ezt az ipari munkások, a városi dol­gozók szempontjából nézzük. Hiszen a hatvanas években az egy dolgozóra jutó kereset át­lagos növekményén belül a mezőgazdasági dolgozók kere­sete fejlődött erőteljesebben, a hetvenes években viszont a ke­resetek már arányosan emel­kednek. Lezárult a nagy réte­gek közötti jövedelmi átcso­portosítás szakasza. A hatvanas években szociálpolitikai meg­gondolásokból nagyobb erőfe­szítéseket kellett tenni a leg­alacsonyabb keresetűek megél­hetésének könnyítésére. Ez a probléma ugyan nem tekinthe­tő megoldottnak, a figyelem előtérbe mégis jobban a vég­­­­zett munka szerinti elosztás ér­vényesülése kerülhet. A IV. ötéves terv az egy főre jutó jövedelem és az egy keresőre jutó bér emelését változatlan fogyasztói árszín­vonalon határozza meg. Vi­szont a hetvenes években is számolunk a fogyasztói árszín­vonal emelkedésének lehetősé­gével. Évi 1,2 százalék a fo­gyasztói árszínvonal emelkedé­sének megengedett mértéke. Ennek ellensúlyozására 1971- től a nyugdíjasok évi 2 száza­lékos nyugdíjkiegészítést kap­nak, tehát a nyugdíjak reálér­tékének megóvása ma már biz­tosított. A dolgozóknál az ope­ratív éves tervekben kerülnek meghatározásra az ellensúlyo­zó intézkedések. Gyakorlatát az 1968—1970-es időszakban már kialakítottuk. Életszínvonal­politikánk az árak és a bérek kapcsolatát az érintett fogyasz­tási cikkek (szolgáltatások) jel­legétől függően szabályozza. Az alapvető élelmiszerek, a tüze­lőanyagok, a szolgáltatások, ál­talában a közszükségleti cik­kek árát az állam szabályozza. E körben minden árváltozás politikai döntés. Ha a közszük­ségleti cikk árát az állam eme­li, minden esetben a kompen­zálás ügyében is határoz. Ez a helyzet az 1971 közepén életbe lépő lakbéremelés esetében is. Miként ismeretes, a lakbér­­emelés többletterhét a munká­sok és alkalmazottak körében az állam magára vállalja, a lakbérkülönbözetet lakbér­pót­lékként folyósítja és ez a bér­­kiegészítés az emelkedő kere­setek arányában fokozatosan szűnik meg. A lakbéremelkedés terhét az érintett dolgozók csak akkor veszik magukra, amikor keresetük a pótlék ötszörösével nő. A nyugdíjasokat pedig a lakbéremelés nem érinti. Ez például szolgál az ár és bér kapcsolatának politikai szemléletére a párt és a kor­mány részéről, ahogyan ez életszínvonal-politikánkban is megmutatkozik. Persze, az ár­emelkedést nem lehet általános szabályként egyéni kompenzá­lással közömbösíteni. Ilyen szempontból nézve a „lakbér­munkabér” kompenzálás in­kább kivétel. Életszínvonal­politikánknak van azonban két olyan sarkalatos elve, ami az árpolitikára kötelező: (1) a reálbérnek a tervezett mér­tékben kell emelkednie. (2) Egyetlen árintézkedés sem hoz­hatja a dolgozók nagyobb cso­portját rosszabb helyzetbe. A IV. ötéves tervben tovább folytatjuk — bár még tá­volról sem oldjuk meg — az ország infrastrukturális há­lózatának korszerűsítését. A távlati program igen nagysza­bású. Minden család számára egészséges lakást, ivóvizet és villanyáramot kell biztosítani. Minden belterületi lakott he­lyet csatornázni kell. A telepü­lések belterületén burkolt gya­­logutat és közutat kell kiépíte­ni. Biztosítani kell a kisebb csoportos települések számára a közlekedési és, hírközlési há­lózatba történő bekapcsolódást. Tovább kell fejleszteni a kis­kereskedelmi és szolgáltatóhá­lózatot a városok peremterüle­tein és a falvakban. A célsze­rűségnek megfelelően, helyi, körzeti, illetőleg regionális rendszerben kell megszervezni az alap- és középfokú oktatást, az egészségügyi ellátást. E program kivitelezése jelentős anyagi ráfordítással, tervsze­rűen folyik. Az igazi problémát az aprófalvas, tanyasi település jelenti. Ezeket a települési vi­szonyokat nem célszerű, de nem is lehet rövid idő alatt felszámolni. Az azonban bizo­nyos, hogy az általános váro­­siasodási folyamat a tanyavi­lág lassú elsorvadására vezet. NÉPSZAVA 1970. december 25 Karácsonyi levél­ ­ téli csönd ölén három napra elcsitulnak a gépek, pihen a kalapács, a tárnák vak mélyén is csak a szivattyúk sut rágják a halk mementót, az élet nem állhat meg. Csak pihenünk és emlékezünk. Elült a városok zaja, a karácsony készülődés zsibongó, eleven lüktetése, az ünnep, a pihenés napjai köszöntöttek ránk Karácsony van. Ilyenkor, a családi fészkek melegen egy parányi időre kívülrekednek a tolakodó köznapi gondok, egy­begyűlnek a népes famíliák, röpke időre hazatérnek az el­csatangolt fiúk; a magányos ember is a családi otthonok fé­nye, közösségek melege után vágyik; mindenki kerüli a kongó szobák magányos odvait. Úgy vagyunk ezzel — József Atti­aa szavaival — „mint -a gyermek a csavargással, aki ujjong, el­téved, sírdogál s hazakívánkozik". Az anyjához. Az angyalhajas emlékezet, tűnt karácsonyok szűkös örö­meit, s nem véletlen, hogy anyámat idézi. A bányatelep ma­szatos képű srácait ilyenkor mindig kimosdatták, tisztára vakarták, mint a halakat. S minthogy sokuk már tavasztól hallotta, ha lyukas volt a cipője, vagy másról volt szó, hogy „várj, majd karácsonykor!’’. Most megilletődve vártuk, ott­felejtve egy sötét sarokban, bánatunk kibogozhatatlan hínár­jában, hogy teljesül a szerény, néhány pengős kívánság és jóllakhatunk. Anyám valahogy mindig kiegyezett az égi bunkzáral, s mint valamiféle színházi ügyelő vagy kellékes, mindig meg­rendezte, odavarázsolta a fát, került alá szíj­melegítő aján­dék is. A minap járva az utcákat, Miskolcon, Salgótarjánban és másutt, immár a megszokott kép tárult elém, az idén is pom­pás kirakatok, gazdag választékkal fogadták az ünnepi vásár forgatagában tolongott tíz- és százezreket. Azt is mondhat­nák: ne lám, milyen jó élet van már nálunk. Nem, ezt nem mondhatom — mert így ez túlságosan egyoldalú lenne. Az ember szívesen tekint a holnapra. De vissza? A.: 1930—1940-es évek karácsonyára? Pedig az otthonok többsé­gében akkor a karácsonyi gyertyák csak égtek, de nem vilá­gítottak. S Juhász Gyula sóhajával szólva, az ünnepek alko­nyán „a gyári kémények csak fekete bánatot felhőztek az égre". E­ltűnödve, a Népszava megsárgult !karácsonyi számait for­gatom. Két világégés tizedelte ezt a generációt. Milliók rohantak egymásnak tizennégyben, a megáldott és meg­szentelt zászlók alatt. S tíz év múltán, az 1928-as karácsonyi vezércikkben is csak ezt kérdezhette a szerző: Hol a béke, a szeretet, a testvériség? S így válaszolt: talán a­­racionalizá­­lásban; talán a kétpengős mezőgazdasági napszámban; talán a tü­dövész-statisztikában; talán a pilisvörösvári bányászat élethalál-küzdelmében; talán a munkanélküliség sötét nyo­morában? Majd hozzátette: a szegények istene, a szegények hite a szocializmus. Kosztolányi is csak azt tudta ez idő tájt leírni: nem aka­rok más lenni, csak ember! És ezzel mindent kimondott! 1930-ban, amikor a dolgozók millióit még inkább súj­totta a reménytelen nélkülözés, a tompa fényű karácsonyra csak kérdezni tudott a lap: Megszületik-e? A kérdezettek tudták, miről van szó. Az emlékezés vonatán 1942 karácsonyánál megállnak egy pillanatra, anyám! A gyantás fenyő és a jonatán alma illa­tának keveréke — háborús karácsonyokat juttat az eszembe. A bányászok karácsonyát többnyire a hamis fények, az illú­ziót meghagyó hamis szaloncukrok jelentették, m­eg néhány olcsó piros ahría megesett a fán, az melengette a fáradt szi­veket. Olvasom, az akkori Népszavában az első oldalon öles betűit adták tudtul, hogy a kormányzó úr öröméltósága kará­­csolnyi szózatot intézett a honvédekhez. S hozzá a hazug ref­rén: ,,Valamennyien m­ értetek imádkozunk’’. A másik oldalon kiemelt helyen nagybetűs kijelentő mondat: „Az elsötétítés időpontja ma: 20 óra.’’ Húsz óra? Akkor már sok éve elsötétítették az egész országot. S a hazafiak legjobbjai bitón végezték, vagy börtö­nökben sínylődtek. S mégis volt reménysugár! A lap 1941-es ünnepi, karácsonyi számában Kállai Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szakasits Árpád és mások harcba hívó írásai mutatták, hogy van reménysugár . .. A háború­ kábulatából ébredő ország 1945 karácsonyán még éhezett, didergett és fázott, de Szakasits Árpád már le­írhatta: „A mi földünk, a mi életünk." B­arátom kisfia most holdautóval akar játszani a fa mel­lett, miközben anyja azon sopánkodik, hogy a hármas ünnepeken hogyan lesz zsemle, meg friss kenyér reg­gelente. Lám, huszonöt évre vagyunk már az utolsó melaszos karácsonytól: társadalmi fordulók vontak választót, amelyek elvezettek a máig. És most mit mondhatok neked, jó anyám? Mondjak szép frázisokat, ébresszek vala­niféle kincstári optimizmust, ami­kor értelmes céljainkat megvalósítva, meditációval, nem ke­vés töprengéssel jutottunk el 1970 karácsonyáig? De szeren­csére, ezek a meditációk és töprengések — a jövőnkhöz vezető úton miként szabjuk lépteinket — a minap országos nyilvá­nosságot is kaptak. A pártkongresszusra gondolok, ahol az ország vezetői is voltaképpen közös gondjainkról meditáltak. Olyan nyílt és cselekvő felelősséggel, amely nem teszi kockára a tömegek politikai közérzetét. S ez jó és megnyugtató. Persze, ma is vannak gondjaink, de nem olyanok, hogy holnap mit eszünk. De érdemtelenül nincs több senkinek sem ,az asztalán? A kongresszuson, belpolitikai életünk e meghatározó, ma­gas fórumán megejtően szépen szóltak az anyákról, a leendő édesanyákról, nemzedékünk holnapjának igazi pilléreiről A társadalmi igazságosság évezredes kérdését h­ozta ember­közelbe plasztikusan a kongresszus, azart egy mondatban úgy fogalmazhatnék meg: tiszteld a dolgozó nőt! örülni való, hogy­ jövőre az országban már 160 ezer édesanya él azzal a humá­nus lehetőséggel, hogy igénybe vegye a gyermekgondozási segélyt, öt év alatt 1,3 milliárddal több családi pótlék került kifizetésre.­­T­alán szokatlan az olvasónak, hogy anyámról beszéltem De így szép és igaz. Anyámra gondolok és azokra az édes anyákra, akik a dolgos hétköznapok fáradságát és gond­ját feledtetve, e karácsonyi napokra szebbé, tisztábbá, bol­dogabbá varázsolták az otthont: dolgos kezük, mint valami akkumulátor, feltöltötte a családi otthonok melegét. Az ifjú költővel én­ is hittel vallom: ,Nekünk is vannak szentjeink, de ők itt élnek velünk, • a mi vérünk adja nekik az erőt, s az ő vérük adja minekünk!” .A történelem jó ösvényén járunk. Egy egész történelmi korszak választ már el bennünket attól, amikor József Attila fájdalmas optimizmussal mondta: „Anyám, falat kényért sem ér az élet! De nagy hitem van, s szép jövőnek élek. Aztán eljutott egy pontig, amikor már nem bírta a költő. Ma szép jövőnek, megvalósítható, értelmes céljainknak élünk, amiért érdemes is, kell is szépen dolgozni, ahogy csillag megy az égen. Nálunk a gyárak kéményei nem fognak soha már fekete bánatot felhozni az égre. /d­"­F.

Next