Népszava, 1970. december (98. évfolyam, 281–305. sz.)
1970-12-25 / 302. szám
írta. Csíkos-Nagy Béla államtitkáriakosságnak életkörülményei a IV. ötéves terv indításáért-ír, 1971 küszöbén a társadalmi termelés által nyújtott lehetőségekhez képest kedvezőek. Régebben főleg a letbizonytalanság megszűnésének jelentőségét hangsúlyoztuk, ami az 1948—1960 közötti időszak nagy eredménye volt, viszont az életkörülményeket akkoriban még a létfenntartási fogyasztás jellemezte. Ma már kibontakozóban vannak a kulturáltabb élet anyagi feltételei. Az új technika tért hódít a háztartásokban. A lakosság fogyasztásában növekszik a magasabb rendű szükségleteket kielégítő áruk és szolgáltatások szerepe. Az így jellemezhető életkörülmények céltudatos ezőszínvonalpolitikával alakultak ki. A foglalkoztatási politika ma is biztosítani tudja a munkához való alkotmányos jog érvényesülését. A munkaképes korú férfiak foglalkoztatása szinte teljes, vagy tanulnak, vagy dolgoznak. A háztartásbeli nők egyre nagyobb számban kapcsolódnak be a termelőmunkába. Ma már a foglalkoztatottak 42 százaléka nő. Megkezdődött a 48 órás heti munkaidőről a 44 órára való áttérés és ez néhány kivétellel az iparban 1970-ben be is fejeződött. A következő években az áttérés megkezdődik az iparon kívüli területeken is, ahogyan ehhez a feltételek megteremtődnek. A jövedelempolitikának megfelelően, a lakosság által fogyasztott árutömeg háromnegyed része a végzett munka (a nemzeti jövedelem termelésében, való közreműködés) arányában, negyedrésze pedig a szükségleteknek megfelelően kerül a társadalom tagjai között elosztásról. A munka szerinti elosztás érvényre juttatása szempontjából a hatvanas évek legnagyobb vívmánya a munkások és parasztok arányos jövedelmének a megteremtése volt. Ez nem volt könnyű feladat. A kapitalizmus viszonyai között a mezőgazdasági munkát az egyszerű ipari munka bérének 40 százalékával díjazták. Az 1957-ben bevezetett agrárpolitika tűzte napirendre a mezőgazdasági munkából származó jövedelem közelítését az ipari munkabérhez. Ez a politika a nem mezőgazdaságban dolgozóktól látszólag áldozatvállalást követelt. Az ipari munkások, általában pedig a városi dolgozók keresete a hatvanas években nyilván gyorsabban lett volna emelhető, ha nem változik a munkások és a parasztok jövedelmének aránya. De ez mégsem volt igazi áldozat, mert ha elmarad, azidétlenül kiélezte volna az agrárproblémát. Az ötvenes években egyre" több jel utalt arra, hogy a mezőgazdasági termelés egy helyben topogása aligha szüntethető meg, a munkaerő pedig aligha köthető meg a falun a nagy jövedelemkülönbség miatt. Tehát a nagyobb munkásjövedelemhez nem lenne elegendő élelmiszer-fedezet, ezért nem is lenne reális. A béren kívüli társadalmi juttatások kifejlesztése megfelel a társadalmi elvárásnak. A gyermekes családok terheit enyhítő családi pótlék, az ingyenes oktatás és betegellátás, a nyugdíjjogosultság általános kiterjesztése a szocialista társadalmi berendezkedés természetes velejárója, fogyasztói árpolitika, ha nem is könnyen, problémák nélkül, de biztosítani tudja a kellő árstabilitást, pontosabban azt az elvet, hogy az elkerülhetetlen áremelkedések — amelyek részben a termelésben a dolgozók béremelkedése miatt adódnak — ne veszélyeztessék a reálbér (reáljövedelem) emelkedésének tervszerű folyamatát. A Életszínvonal-politikánk a IV. ötéves tervidőszakban Ezek azok az adottságok, amelyekre a IV. ötéves terv életszínvonal-politikája alapozható. A IV. ötéves terv a nemzeti jövedelemmel arányosan bővülő fogyasztást irányoz elő. A lakosság reáljövedelme 1975- ben 27 százalékkal fogja meghaladni az 1970. évi színvonalat. Ez a növekedés a keresők számának 4 százalékos, az egy keresőre jutó reálbér 18 százalékos, valamint az egy lakosra jutó béren kívüli juttatás reálértékének 37 százalékos emelkedésével alakul ki. Eszerint az egy lakosra jutó jövedelem — csakúgy, mint eddig — gyorsabban nő, mint az egy keresőre jutó bér.. A reáljövedelem dinamikusabb fejlődését az 1971—1975-ös időszakban most már csak kisebb mértékben okozza a foglalkoztatottak számának növekedése, nagyobb mértékben adódik a reálbérek emelkedéséből és a társadalmi fogyasztás bővüléséből. A társadalmi gondoskodás évről évre növekvő terheket jelent az államnak. Az ország nyugdíjterhe évről évre nő, mert kitolódik az életkor, a nyugdíjasok körében csökken az alacsony nyugdíjra jogosultak aránya és fennáll a társadalmi elvárás az alacsony nyugdíjak emelésére. Számottevő költségnövekedéssel jár az oktatási és egészségügyi intézményi hálózat fejlesztése és korszerűsítése. Növekszik a kifizetett családi pótlék, amely gyermekgondozási segéllyel egészült ki. Mindezek, valamint a keresők számának növekedése eredményezik azt a jellegzetességet, hogy az egy lakosra jutó jövedelemnek hazánkban gyorsabban kell növekednie, mint az egy keresőre jutó bérnek. A nemzeti jövedelemnek évente legalább 3 százalékkal kell növekednie csupán ahhoz, hogy a foglalkoztatottak számának növekedésével és a társadalmi juttatások bővülésével járó többlet anyagi eszközöket fedezni lehessen. Ha tehát a nemzeti jövedelem csak 3 százalékkal emelkedne, akkor a dolgozók bére még nem lenne emelhető. Viszont a társadalmi megítélésben a bér úgy szerepel, mint az életszínvonal igazi mérője. Az életszínvonalnak ilyen leszűkített értelmezése érthető azoknál, akik a mindennapi jelenségeket nem osztályszemszögből nézik, s ez nem is ritka. Hiszen a következőképp is lehet gondolkozni: az újonnan foglalkoztatottak helyzete javul ugyan, de ez nem érinti a már dolgozók helyzetét, illetőleg csak azokét a családokét, ahol ennek révén javul a keresők,eltartottak aránya. Családi pótlékot csak a többgyerekes családok kapnak. A társadalom nyugdíj terhének növekedése nem érzékelhető azok számára, akik dolgoznak. Aki pedig nyugdíjba megy, inkább arra hivatkozik, hogy rosszabb anyagi helyzetbe került, mint amikor dolgozott. Sokan vannak, akik a társadalombiztosítást még nem vagy csak nagyon ritkán veszik igénybe, akik pedig igénybe veszik, sokszor az ellátás állapotát kifogásolják, és nem is gondolnak arra, milyen hatalmas anyagi megterheléssel jár az intézmények fenntartása és fejlesztése stb. Nem ritka éppen ezért, hogy az életkörülményeket a dolgozók egyéni vagy családi szempontból mérlegelik s az átlagos javulást csak akkor értékelik, ha ők is benne vannak a javuló részben. Az állam viszont a népjólétet csak valamennyi objektív tényező figyelembevételével fejlesztheti és mindig osztályszempontból kell néznie a dolgokat. Életszínvonal-politikánk mindazonáltal megkülönböztetetten kezeli a munka utáni keresetek ügyét. A IV. ötéves terv kidolgozása során sokoldalú elemzésre került, milyen követelményeknek kell megfelelnie a jövedelempolitikában, hogy népgazdaságunk valóban intenzív úton fejlődjék, vagyis hogy a javuló termelékenység legyen a gazdaságnövekedés fő forrása. Az elmúlt negyedszázadban az egyes termelési ágak javuló termelékenysége a nemzeti jövedelem-növekmény 53 százalékát fedezte. Nemzetközileg megítélve, iparosodásunk a foglalkoztatottak számának túlságosan gyors ütemű, a termelékenységnek pedig túlságosan lassú ütemű növelésén alapult. Ezért is romlott nemzetközi versenyképességünk. A IV. ötéves terv előirányzata szerint az 1971—1975-ös időszakban az ipari termelésnövekmény 30 százalékát a javuló termelékenységnek kell biztosítani. Ehhez igazodik fejlesztési (beruházási) politikánk. A bérpolitikát is elsősorban ez határozza meg. Ha a javuló munkatermelékenység a gazdaságnövekedés fő forrása, akkor az eddiginél határozottabban kell érvényre jutnia a munka szerinti elosztásnak, hiszen a dolgozók eltérő mértékben járulnak hozzá a nemzeti jövedelem megtermeléséhez. A munka differenciálódása sokrétű. Különbség van az egyszerű és a bonyolult munka között. Eltérő a különböző munkák bonyolultsági foka. Egyes munkakörökben különösen nagy a döntéssel járó kockázat. Ezért szervesebb kapcsolatot kell teremtenünk a munkatermelékenység-javulás, a gazdasági eredményjavulás és a keresletemelkedés között. Ennek a bérpolitikának elveit az 1968. évi gazdasági reform fektette le, a IV. ötéves terv pedig a bérfejlesztés kereteit szabályozta. A IV. ötéves terv a nemzeti jövedelem évi átlagos 5,6 százalékos növekedése mellett, az egy keresőre jutó évi átlagos 3 százalékos reálbérnövekedést biztosít, az 1968 előtti időszak évi 2 százalékos reálbérnövekedési ütemével szemben.Elégséges-e — változatlan fogyasztói árakon számítva — az évi átlagos 3 százalékos bérnövekmény? A vizsgálódások szerint a gazdaságfejlesztés intenzív szakaszában elvileg ez alsó határnak tekinthető, gyakorlatilag viszont ma még ezt is csak nehézségek árán tudjuk áruval és szolgáltatással jól lefedezni. De mindjárt hozzá kell tenni: a nemzeti jövedelem évi 5,6 százalékos növekedése is alsó határnak tekinthető. Adottságaink valószínűleg ennél gyorsabb gazdaságnövekedést tesznek lehetővé. A tapasztalatok győzhettek meg bennünket arról, hogy középtávú tervben jobb a lehetőségek alsó határát megtervezni. Ha ugyanis néhány kulcsterületen (például energiaellátottságban) kapacitástartalékkal rendelkezünk, a tervezettnél gyorsabb fejlődéssel felmerülő problémák leküzdése könnyebb, mint azoké a nehézségeké, amelyek akkor következnek be, ha a fejlődés a tervezettől elmarad. Az egy keresőre jutó reálbér évi átlagos 3 százalékos növekedése egyáltalán nem becsülhető le, különösen, ha ezt az ipari munkások, a városi dolgozók szempontjából nézzük. Hiszen a hatvanas években az egy dolgozóra jutó kereset átlagos növekményén belül a mezőgazdasági dolgozók keresete fejlődött erőteljesebben, a hetvenes években viszont a keresetek már arányosan emelkednek. Lezárult a nagy rétegek közötti jövedelmi átcsoportosítás szakasza. A hatvanas években szociálpolitikai meggondolásokból nagyobb erőfeszítéseket kellett tenni a legalacsonyabb keresetűek megélhetésének könnyítésére. Ez a probléma ugyan nem tekinthető megoldottnak, a figyelem előtérbe mégis jobban a végzett munka szerinti elosztás érvényesülése kerülhet. A IV. ötéves terv az egy főre jutó jövedelem és az egy keresőre jutó bér emelését változatlan fogyasztói árszínvonalon határozza meg. Viszont a hetvenes években is számolunk a fogyasztói árszínvonal emelkedésének lehetőségével. Évi 1,2 százalék a fogyasztói árszínvonal emelkedésének megengedett mértéke. Ennek ellensúlyozására 1971- től a nyugdíjasok évi 2 százalékos nyugdíjkiegészítést kapnak, tehát a nyugdíjak reálértékének megóvása ma már biztosított. A dolgozóknál az operatív éves tervekben kerülnek meghatározásra az ellensúlyozó intézkedések. Gyakorlatát az 1968—1970-es időszakban már kialakítottuk. Életszínvonalpolitikánk az árak és a bérek kapcsolatát az érintett fogyasztási cikkek (szolgáltatások) jellegétől függően szabályozza. Az alapvető élelmiszerek, a tüzelőanyagok, a szolgáltatások, általában a közszükségleti cikkek árát az állam szabályozza. E körben minden árváltozás politikai döntés. Ha a közszükségleti cikk árát az állam emeli, minden esetben a kompenzálás ügyében is határoz. Ez a helyzet az 1971 közepén életbe lépő lakbéremelés esetében is. Miként ismeretes, a lakbéremelés többletterhét a munkások és alkalmazottak körében az állam magára vállalja, a lakbérkülönbözetet lakbérpótlékként folyósítja és ez a bérkiegészítés az emelkedő keresetek arányában fokozatosan szűnik meg. A lakbéremelkedés terhét az érintett dolgozók csak akkor veszik magukra, amikor keresetük a pótlék ötszörösével nő. A nyugdíjasokat pedig a lakbéremelés nem érinti. Ez például szolgál az ár és bér kapcsolatának politikai szemléletére a párt és a kormány részéről, ahogyan ez életszínvonal-politikánkban is megmutatkozik. Persze, az áremelkedést nem lehet általános szabályként egyéni kompenzálással közömbösíteni. Ilyen szempontból nézve a „lakbérmunkabér” kompenzálás inkább kivétel. Életszínvonalpolitikánknak van azonban két olyan sarkalatos elve, ami az árpolitikára kötelező: (1) a reálbérnek a tervezett mértékben kell emelkednie. (2) Egyetlen árintézkedés sem hozhatja a dolgozók nagyobb csoportját rosszabb helyzetbe. A IV. ötéves tervben tovább folytatjuk — bár még távolról sem oldjuk meg — az ország infrastrukturális hálózatának korszerűsítését. A távlati program igen nagyszabású. Minden család számára egészséges lakást, ivóvizet és villanyáramot kell biztosítani. Minden belterületi lakott helyet csatornázni kell. A települések belterületén burkolt gyalogutat és közutat kell kiépíteni. Biztosítani kell a kisebb csoportos települések számára a közlekedési és, hírközlési hálózatba történő bekapcsolódást. Tovább kell fejleszteni a kiskereskedelmi és szolgáltatóhálózatot a városok peremterületein és a falvakban. A célszerűségnek megfelelően, helyi, körzeti, illetőleg regionális rendszerben kell megszervezni az alap- és középfokú oktatást, az egészségügyi ellátást. E program kivitelezése jelentős anyagi ráfordítással, tervszerűen folyik. Az igazi problémát az aprófalvas, tanyasi település jelenti. Ezeket a települési viszonyokat nem célszerű, de nem is lehet rövid idő alatt felszámolni. Az azonban bizonyos, hogy az általános városiasodási folyamat a tanyavilág lassú elsorvadására vezet. NÉPSZAVA 1970. december 25 Karácsonyi levél téli csönd ölén három napra elcsitulnak a gépek, pihen a kalapács, a tárnák vak mélyén is csak a szivattyúk sut rágják a halk mementót, az élet nem állhat meg. Csak pihenünk és emlékezünk. Elült a városok zaja, a karácsony készülődés zsibongó, eleven lüktetése, az ünnep, a pihenés napjai köszöntöttek ránk Karácsony van. Ilyenkor, a családi fészkek melegen egy parányi időre kívülrekednek a tolakodó köznapi gondok, egybegyűlnek a népes famíliák, röpke időre hazatérnek az elcsatangolt fiúk; a magányos ember is a családi otthonok fénye, közösségek melege után vágyik; mindenki kerüli a kongó szobák magányos odvait. Úgy vagyunk ezzel — József Attiaa szavaival — „mint -a gyermek a csavargással, aki ujjong, eltéved, sírdogál s hazakívánkozik". Az anyjához. Az angyalhajas emlékezet, tűnt karácsonyok szűkös örömeit, s nem véletlen, hogy anyámat idézi. A bányatelep maszatos képű srácait ilyenkor mindig kimosdatták, tisztára vakarták, mint a halakat. S minthogy sokuk már tavasztól hallotta, ha lyukas volt a cipője, vagy másról volt szó, hogy „várj, majd karácsonykor!’’. Most megilletődve vártuk, ottfelejtve egy sötét sarokban, bánatunk kibogozhatatlan hínárjában, hogy teljesül a szerény, néhány pengős kívánság és jóllakhatunk. Anyám valahogy mindig kiegyezett az égi bunkzáral, s mint valamiféle színházi ügyelő vagy kellékes, mindig megrendezte, odavarázsolta a fát, került alá szíjmelegítő ajándék is. A minap járva az utcákat, Miskolcon, Salgótarjánban és másutt, immár a megszokott kép tárult elém, az idén is pompás kirakatok, gazdag választékkal fogadták az ünnepi vásár forgatagában tolongott tíz- és százezreket. Azt is mondhatnák: ne lám, milyen jó élet van már nálunk. Nem, ezt nem mondhatom — mert így ez túlságosan egyoldalú lenne. Az ember szívesen tekint a holnapra. De vissza? A.: 1930—1940-es évek karácsonyára? Pedig az otthonok többségében akkor a karácsonyi gyertyák csak égtek, de nem világítottak. S Juhász Gyula sóhajával szólva, az ünnepek alkonyán „a gyári kémények csak fekete bánatot felhőztek az égre". Eltűnödve, a Népszava megsárgult !karácsonyi számait forgatom. Két világégés tizedelte ezt a generációt. Milliók rohantak egymásnak tizennégyben, a megáldott és megszentelt zászlók alatt. S tíz év múltán, az 1928-as karácsonyi vezércikkben is csak ezt kérdezhette a szerző: Hol a béke, a szeretet, a testvériség? S így válaszolt: talán aracionalizálásban; talán a kétpengős mezőgazdasági napszámban; talán a tüdövész-statisztikában; talán a pilisvörösvári bányászat élethalál-küzdelmében; talán a munkanélküliség sötét nyomorában? Majd hozzátette: a szegények istene, a szegények hite a szocializmus. Kosztolányi is csak azt tudta ez idő tájt leírni: nem akarok más lenni, csak ember! És ezzel mindent kimondott! 1930-ban, amikor a dolgozók millióit még inkább sújtotta a reménytelen nélkülözés, a tompa fényű karácsonyra csak kérdezni tudott a lap: Megszületik-e? A kérdezettek tudták, miről van szó. Az emlékezés vonatán 1942 karácsonyánál megállnak egy pillanatra, anyám! A gyantás fenyő és a jonatán alma illatának keveréke — háborús karácsonyokat juttat az eszembe. A bányászok karácsonyát többnyire a hamis fények, az illúziót meghagyó hamis szaloncukrok jelentették, meg néhány olcsó piros ahría megesett a fán, az melengette a fáradt sziveket. Olvasom, az akkori Népszavában az első oldalon öles betűit adták tudtul, hogy a kormányzó úr öröméltósága karácsolnyi szózatot intézett a honvédekhez. S hozzá a hazug refrén: ,,Valamennyien m értetek imádkozunk’’. A másik oldalon kiemelt helyen nagybetűs kijelentő mondat: „Az elsötétítés időpontja ma: 20 óra.’’ Húsz óra? Akkor már sok éve elsötétítették az egész országot. S a hazafiak legjobbjai bitón végezték, vagy börtönökben sínylődtek. S mégis volt reménysugár! A lap 1941-es ünnepi, karácsonyi számában Kállai Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szakasits Árpád és mások harcba hívó írásai mutatták, hogy van reménysugár . .. A háború kábulatából ébredő ország 1945 karácsonyán még éhezett, didergett és fázott, de Szakasits Árpád már leírhatta: „A mi földünk, a mi életünk." Barátom kisfia most holdautóval akar játszani a fa mellett, miközben anyja azon sopánkodik, hogy a hármas ünnepeken hogyan lesz zsemle, meg friss kenyér reggelente. Lám, huszonöt évre vagyunk már az utolsó melaszos karácsonytól: társadalmi fordulók vontak választót, amelyek elvezettek a máig. És most mit mondhatok neked, jó anyám? Mondjak szép frázisokat, ébresszek valaniféle kincstári optimizmust, amikor értelmes céljainkat megvalósítva, meditációval, nem kevés töprengéssel jutottunk el 1970 karácsonyáig? De szerencsére, ezek a meditációk és töprengések — a jövőnkhöz vezető úton miként szabjuk lépteinket — a minap országos nyilvánosságot is kaptak. A pártkongresszusra gondolok, ahol az ország vezetői is voltaképpen közös gondjainkról meditáltak. Olyan nyílt és cselekvő felelősséggel, amely nem teszi kockára a tömegek politikai közérzetét. S ez jó és megnyugtató. Persze, ma is vannak gondjaink, de nem olyanok, hogy holnap mit eszünk. De érdemtelenül nincs több senkinek sem ,az asztalán? A kongresszuson, belpolitikai életünk e meghatározó, magas fórumán megejtően szépen szóltak az anyákról, a leendő édesanyákról, nemzedékünk holnapjának igazi pilléreiről A társadalmi igazságosság évezredes kérdését hozta emberközelbe plasztikusan a kongresszus, azart egy mondatban úgy fogalmazhatnék meg: tiszteld a dolgozó nőt! örülni való, hogy jövőre az országban már 160 ezer édesanya él azzal a humánus lehetőséggel, hogy igénybe vegye a gyermekgondozási segélyt, öt év alatt 1,3 milliárddal több családi pótlék került kifizetésre.Talán szokatlan az olvasónak, hogy anyámról beszéltem De így szép és igaz. Anyámra gondolok és azokra az édes anyákra, akik a dolgos hétköznapok fáradságát és gondját feledtetve, e karácsonyi napokra szebbé, tisztábbá, boldogabbá varázsolták az otthont: dolgos kezük, mint valami akkumulátor, feltöltötte a családi otthonok melegét. Az ifjú költővel én is hittel vallom: ,Nekünk is vannak szentjeink, de ők itt élnek velünk, • a mi vérünk adja nekik az erőt, s az ő vérük adja minekünk!” .A történelem jó ösvényén járunk. Egy egész történelmi korszak választ már el bennünket attól, amikor József Attila fájdalmas optimizmussal mondta: „Anyám, falat kényért sem ér az élet! De nagy hitem van, s szép jövőnek élek. Aztán eljutott egy pontig, amikor már nem bírta a költő. Ma szép jövőnek, megvalósítható, értelmes céljainknak élünk, amiért érdemes is, kell is szépen dolgozni, ahogy csillag megy az égen. Nálunk a gyárak kéményei nem fognak soha már fekete bánatot felhozni az égre. /d"F.