Népszava, 1971. január (99. évfolyam, 1–26. sz.)

1971-01-01 / 1. szám

mt. január 1 ■NÉPSZAVA Változások előtt Boldog úr öt évet Kispest! Találgatom, hogy má­soknak e tájék mit je­lent ... Messzi budaiaknak Kis­pest? Kicsit lenéző­, váll­­rándító legyintés. ..vala­mi füstös periféria" ön­tudatos belvárosiaknak? Ismeretlen, borzongató, távoli vidékei — sokan el sem hinnék, hogy az 52-es villamossal fél óra alatt elérhetik („No, de minek?”) A szomszédoknak — az erzsébetieknek, lőrinciek­nek, József Attila lakó­telepieknek, kőbányaiak­nak — a Kossuth téri piac hétvégi bőségét idé­zi a XIX. kerület ne­ve. Péntek, szombaton­ként valóságos karavánok indulnak a hatalmas tér­ségre, ahová ezreket vonz az egymással mindinkább versengő tsz-ek saját ké­szítésű füstölthús-cseme­­géinek, az őstermelők zöldség-gy­ümölcshalma­­­zainak szemkápráztató, ínycsiklandozó gazdagsá­ga A változatlanság nem hangulat­ ois mit jelent nekünk, akiknek szülőhazánk e táj, akik itt élünk? Úgy érzem, mindenek­­előtt és legfőképpen a változatlanság érzései. Évtizedek óta ugyanazok az arcok tűnnek fel az ablakokban, a kapukban, az utcákon. Mintha bizo­nyos idő után már az évek­­sem formálnák to­vább a vonásokat Gyer­mekkoromban — pedig nem tegnap volt — épp olyannak láttam öregein­ket, mint ma. Közben, persze, el-eltűnik vég­képp egy-egy jól ismert arc, és cseperednek kö­rülöttünk a gyerekek is. De mégis, mintha az öre­geké lenne ez a kerület. Vagy csak én látom így? — Nem, itt valóban többségben vannak az idős, nyugdíjas emberek — állapítja meg Molnár Endre, a XIX. kerületi pártbizottság első titká­ra, akinek a szomszédos, sok tekintetben ,,rokon” Erzsébet a hazája, ám hat év óta éppen elég ideje volt megismerni Kispestet . Ez a körül­mény, az elöregedés, oly­kor sajátosan befolyá­solja a fejlődést. Köztu­domású, hogy a fő útvo­nal, a Vörös Hadsereg útja kivételével a keres­kedelmi forgalom a régi szatócsüzletek helyén nyílt kis, korszerűtlen boltokban bonyolódik le. Ezeknek nincs megfelelő Am a homlokzatok mö­gött, amint egyik földim némi túlzással, de alap­jában találóan jellemez­te, „rejtett Mária Valé­­ria-telep bújik meg”. A szűk telkeken, a főépü­let mögötti udvari szár­nyon három-öt komfort nélküli, szoba-konyhás kislakás sorakozik, utá­nuk a közös vécék, mö­göttük a taskaimrak, eset­leg a mosókonyha, amelyben különben ma többnyire ugyancsak lak­nak. Ilyenné formálta a mi szőkébb hazánkat az, hogy itt az ipari fejlődés századeleji évtizedeiben, a mai Vörös Csillag Traktorgyár és néhány kisebb textilüzem árnyé­kában vékony pénzű em­berek, illetve a munká­sok sovány keresetére spekuláló kistőkések épít­keztek. S a városkép mind e pillanatig nem raktárterületük, nem tud­nak választékot nyújtani. Mégsem lehet összevonni őket — még akkor sem, ha éppen akadna ilyes­mire pénz —, s öt-hat ilyen elavult boltocska helyett egy-egy nagy, a m­ai igényeknek megfe­lelő egységet kialakítani, mert a lakosság többsé­gét kitevő idős emberek­nek megerőltető a néhány száz méteres többletgya­loglás. — A Wekerle-telepen, amely egyébként amolyan „előkelőbb”, külön világ a kerületben, szakosított körzeti rendelőt építet­tünk nemrégiben — foly­tatja — Az öregeink kö­zül mégis sokan panasz­kodtak: messzebb kell menni, mint azelőtt. A változatlanságot szá­mok is bizonyítják. íme: 1941-ben, amikor még önálló város volt Kispest, 66 ezren laktak itt. 1970- ben, amikor a település 100. évfordulóját ünnepel­te, 67 ezer lelket számlált a kerület. Többen nem is igen férnének el, telje­sen beépült a rendelke­zésre álló terület. Jelleg­zetes módon, „Ó-Kispes­ten” csak elvétve akad emeletes épület. A föld­szintes házak utcára né­ző homlokzata többnyire barátságos, családias kül­sejű. Rendezettek az ut­cát is, ma már legtöbb­jükben legalább az egyik oldalon aszfaltjárda van, fákkal szegélyezve változott. Egy-egy árnya­latnyi vonás természete­sen mindig módosult. Hogy csak a pillanatnál maradjunk: egy héttel ez­előtt nyílt meg a Petőfi utcában a kibővített böl­csőde, amely a ritka sze­rencsésen sikerült felújí­tás után szinte újnak tekinthető; az Áram ut­cában — alacsonyan fek­vő, belvizes területen — befejezéshez közeledik a tízmillió forintos csator­na építése; a Vörös Had­sereg útján, a felszabadu­lás előtti kisüzemből ki­nőtt Ganz Műszer Művek­ központjában tető alá ke­rült egy újabb, impozáns üzemépület. Mi ezt kevéssé vesszük észre. Annál inkább fel­tűnik, mennyire változik a világ körülöttünk. Er­zsébeten, Kőbányán javá­ban épül, igen látványo­san, az új, monumentá­lis városközpont. Ha vil­lamosra várva Pest felé nézünk, idelátszanak az Üllői úti lakótelep to­ronyházai. Ha átme­gyünk a lajosmizsei vasút sínein Lőrincre, elénk tá­rul egy új városnegyed: a Lakatos utcai telep, odébb meg a Baross utcai „préri” helyén a KISZ- házak erdeje. Ezért mondják a kis­pestiek : „mi vagyunk a főváros mostohagyere­kei’’. — Már nem leszünk azok — bizakodik a párt­­bizottság titkára. — A következő tíz-tizenöt év­ben Kispest nemcsak fejlődésnek indul végre, hanem valóságos dél­pesti városközponttá vá­lik. 1980— 1982-re a Ha­tár útig ér a metró észak—déli vonala, s mert a kerület amúgy is központi fekvésű a szom­szédokhoz viszonyítva, olyan kereskedelmi, kul­turális, egészségügyi cent­úlindulok hát megtuda­kolni, hogy mi szerepel „biztosan” a mai nappal kezdődő, negyedik ötéves tervben. És eközben ta­nulom meg mire lehe­tünk igazán büszkék mi, kispestiek, őszintén szól­va, eddig nem sok dicse­­kednivalót találtunk ha­zánk táján. Időközönként a Honvéd labdarúgó-csa­pata szolgál kevéske ön­bizalmunk alapjául. Em­legetjük azt is, hogy „minden második magyar férfi a Vörös Október férfiruhagyár öltönyeit hordja”. ..a Ganz Műszer Művek elektromos készü­lékei világszerte ismer­tek”, „a ,VÖCSI mező­gazdasági gépgyártásunk fellegvára”. Nemcsak üzemeink ter­mékeivel büszkélkedhe­tünk. Méginkább áldozat­­készségükkel, ha úgy tet­szik — lokálpatriotizmu­sukkal. A kerületi tanács fejlesztési alapja a kö­vetkező öt esztendőre 19 millió forint. Ezt az üze­mek, a párt szavára hall­gatva, de anélkül, hogy erre bármiféle rendelet kötelezné őket, saját anyagi forrásaikból meg­rumot építenek itt ki, amely 400—450 ezer em­ber igényeinek magas színvonalú kielégítését szolgálja. Mivel építkezni nálunk csakis szanálás útján lehetséges, a régi Kispest szinte teljesen eltűnik a föld színéről. Helyén modern magas­épületek, üzletkombiná­tok emelkednek. A Vörös Hadsereg útja, jelentősen kibővítve, szélesítve, or­szágos bevezető fő útvo­nallá válik. Molnár Endre a fő vo­nalaiban már jóváha­gyott távlati fejlesztési tervből sorolja, jómagam a maketten nézem, mi minden lesz. Mégsem írok részletesen a holnapután­ról. Ismerem a kispestiek racionális, meglehetősen kétkedő gondolkodásmód­ját, így tudom, a „lesz” helyett jobban érdekli őket, mi várható már ma, vagy legkésőbb holnap­ toldottak 35 millió forint­tal­. — Ennek megfelelően most felül kell vizsgálni a terveinket, hiszen így többre telik, mint amire korábban számítottunk — örvendezik Virágh Fe­re­ncné, a kerületi tanács vb-elnöke. — Nem ha­markodjuk el a döntése­ket, mert az a fontos, hogy minden fillért mi­nél gazdaságosabban használjunk fel. Annyi már biztos, hogy a ta­nács, az üzemek, és a dolgozók összefogásából 1971—1972-ben a Weker­­le-telepen társasházak épülnek, 95 lakással; lét­rejön a kerület dolgozó fiataljainak nyári üdülő­tábora Káptalanfüreden, amihez külön 5 millióval járultak hozzá az üze­mek ; a Csengő utcában gyógyszertárral ellátott orvosi rendelő készül; felújítjuk a Kossuth téri nagy általános iskolát, s az eddiginél gyorsabb ütemben építünk utakat, illetve közművesítünk. Soha ennyi pénzünk nem volt fejlesztésre, mint most. Mármint saját erő­források­ból. Délpesti városközpont Lokálpatrióta üzemek Készülődés búcsúzásra S most először — a ta­­nácselnöknő egyáltalában nem indokolatlan pátosz­­szal „történelminek” mi­nősíti a pillanatot —be­került a fővárosi tanács ötéves tervébe is­­ Kispest rekonstrukciója. — A szanálás első, egyelőre kisebb szakasza már az idén, vagy jövő­re megkezdődik, a Hu­nyadi utcától Pest felé eső, a Vörös Hadsereg út­ és az Ady Endre út közötti területen. A bon­tás után, a tervidőszak végéig,­­525 lakás készül el, többszintes házakban. Bízunk az építőkben, re­méljük, hogy túlteljesítik az előirányzatot. Az előkészítés már fo­lyik. Szükség van rá. A kispestiek kívánják a vál­tozást, de megszerették az ifjúság emlékeit őrző, ko­pott köveket, és szorong­va várják a bontócsá­kányt. Különösen az idő­sebbek. Elsősorban nekik mutogatják hát a holna­pot ábrázoló makettet, az ő érzelmeikre apellálnak a tanácstagok: „Gondol­janak a gyerekekre! Hát nem érdemlik meg az it­teni munkásgyerekek, hogy nekik végre jobb legyen'­” Dehogynem! S ha szo­rongató is a válás a má­tól, mégis üdvözlendő az új korszak, megalapozott a jókívánság: „Boldog új évet, új öt évet, virágzást, kispestiek” Miklós Dezső h­angulatkép a jelenből (Gonda György felvételei) A jövő — maketten 3 A TAN­YAVILÁGBÓL 1946. augusztus 20-án köz­séget szerveztek. Addig a nyolc kilométerre fekvő Jászberényhez tartozott a több ezer ember lakta, ki­terjedt pusztaság. A köz­séggé szervezett puszta r­eve Jászboldogháza lett. Talán azért, mert akik a nevet adták, nagyon fiz­tak a jövőben. Bíztak, de még nem tudták hogy a választott névben hordoz­zák sorsukat. 1946 és 1939 között lé­nyegesebb változás nem történt, talán csak annyi, hogy megalakult a tanács. Az első tsz, az Aranyka­lász, 1959-ben alakult, majd néhány kisebb-na­­gyobb közös gazdaság. De az Aranykalász olyan ver­­hetetlenül vitte a pálmát, hogy a többiek egymás után kérték: egyesüljenek. A lakosság 90 százaléka belépett a szövetkezetbe. Kérdezem az embere­ket: nem vívódtak, töp­rengtek, mindenki nyom­ban látta, hogy merre ha­lad az élet útja? A választ az egybegyűltek közül va­laki így fogalmazta: — Amikor az ember már ennyire haladt, mint mi, könnyű lenne azt mondani, hogy nem volt bennünk kétség. Bizony, nagyon nehéz volt. Nem láttunk még mi olyan kö­zös gazdaságot, amibe ak­kor belevágtunk. De a környéken mindenütt megmozdultak az embe­rek. És azt tudtuk, hogy mi sem maradhatunk el. No, nem virtusból, hanem mert az élet követelte így. Vezetőknek mind hely­belieket választottak, olyanokat, akikben bíztak, akikről tudták: szavatartó emberek. A megalakulás után fél esztendeig csak szerveztek, tanácskoztak, külön-külön minden em­berrel. A tsz vezetői két alapvető dolgot vettek fi­gyelembe: az egyik a föld­höz való makacs ragasz­kodás, másik a félelem az öregkortól. Az első miatt jelentős földjáradékot szavaztak meg, és a másik mérlegelésénél azt mond­ták : a parasztembert, amíg dolgozni tud, eltart­ja a földje; később, ami­kor magatehetetlen, őt tartják el a földjéért. A földnek most is el kell tartania azokat, akik raj­ta dolgoznak, tehát gon­doskodni kell az öregek­ről. Ez az álláspont von­zotta a falubeli időseket a közösbe, és tartotta ott a fiatalokat. ..Béla, ebbe betevőnk a bicskád!" — óvták az el­nököt. — „A parasztem­bernek, ha pénzt adnak, nem dolgozik.” Konkoly Béla, az elnök, csak ennyit válaszolt rá: — Én jobban ismerem őket. Közülük való va­gyok.­ A GAZDASÁG hamar összeállt. Az állatállomány a jó fajtából alakult ki, mert csak a legjavát vet­ték át, viszont teljes árat fizettek érte. Megindult a munka, a legelőjavítás, az ágazati szervezet kialakí­tása, a korszerű gazdálko­dás alapjainak megterem­tése. Ott, ahol m­a egy régi felvonulási épületben a tsz-központ működik, ti­zenegy évvel ezelőtt nem volt semmi. Valószínűleg innen számították a pusz­ta mértani középpontját. Szerte a határban öt ta­nyasi iskola működött, és a központtól nem messze egy kicsiny templom. Elő­ször iskolákat és gazdasá­gi épületeket húztak, a tsz­­központot csak most építik. De közben megmozdult a tanyavilág. Egymás után igényeltek házhelyet a­, emberek közel a központ­hoz. A tsz adott telket, fo­gatot, amellyel az anyagot fuvarozták, építőbrigád alakult. Gomba módra kezdtek emelkedni a két­es háromszobás házak. ..Egyforma mind — mond­ják a boldogháziak —, mi­vel a kőműves is, meg a brigád is innen került ki.­ Hogyan határozták el magukat erre a nagy épít­kezésre? — Amikor láttuk, nem­csak ígéret volt, amiről annyi szó esett, a pénzt, amit az állatokért kap­tunk, elővettük. A kere­settel együtt szaporodni kezdett a pénz, megvolt az alap a kezdéshez. — Mi paraszti ésszel úgy számoltunk — foly­tatja elgondolkozva egy másik ember —, itt régen ahhoz, hogy valamennyi­re is haladjunk, legalább tíz hold föld kellett. Az egész életünk ráment a megélhetésre. Kuporgat­­tunk, hogy az évek során a földhöz is „ragaszthas­sunk" fél holdat, egy hol­dat. Így kerekedett ki a tiz-tizenkét hold. Húsznál többre senki nem vitte itt a pusztán. De egy-egy olyan ház, amilyent mi mostanság építünk, másik tiz holdat ér. Na már most: a régi életmóddal a vagyonukat megduplázni nem lehetett. Boldogházán azóta 550 új ház épült ■ft').* A tanácsnál pedig 18.) házhelyet igényelnek. BOLDOGULNAK AZ EMBEREK a tsz-ben? Az elnök válaszol — A jót könnyű meg­szeretni, de vigyázni rá nehéz. És mi itt tartunk. Az emberek dolgoznak, takarékosak. Boldogulnak is, de azt a fogalmat, amit úgy hívunk, hogy munka­­fegyelem, nem mindenki érti. Betegállományba is hamarabb elmennek, mint gondolná az ember. Mit tudunk ez ellen ten­ni? Nem látunk bele sen­kinek a bajába. Igaz, van orvosunk, mi hoztuk ide, anyagilag is támogattuk, hogy nálunk telepedjék le. De ha elmegy hozzá vala­ki, és azt mondja, hogy fáj a dereka, kénytelen kiírni betegállományba. A beteglátogató pedig, ha szigorú akar is lenni, meg jó barát is, bizony nehéz helyzetbe kerül, amikor látja, hogy a háztájiban dolgozik a táppénzes be­teg. — Itt, pár kilométerre tőlünk, felépült a Hűtő­gépgyár üzemegysége. A faluból sok asszony ment oda dolgozni. Nem a fér­fiak mentek az üzembe, hanem a nők. A tsz-ben a férfiak havonta megke­resnek két és fél, három­ezer forintot, az asszonyok a gyárban 1200—1400-at. De ha a gyerek beteg, nem a gyárból maradnak ott­hon ... — És tanultunk mi még valamit a gyáriaktól — folytatja az elnök. — A tagság azt mondta: ott el sem kezdték a termelést, amíg nem volt öltöző, für­dő és üzemi konyha. Mi­kor mi kezdtünk, nem le­hetett szó ilyesmiről — ezt értik. De folytatni már úgy kell, ahogy a gyárban teszik. TANULNI MINDENHOL ÉS MINDENT! Ez a bol­­dogfalviak jelszava. A ve­zetőség időt ad önmagá­nak és a tagságnak a ta­nuláshoz. És a gyerekek­nek is. A szövetkezet támogatta, hogy megszűn­jenek a tanyasi iskolák. (Az idén november 7-én adták át a központi álta­lános iskolát és ezzel ott megszűnt az utolsó osz­tatlan tanyasi iskola.) Né­hány éve a szövetkezet tagsága előtt meghirdet­ték: aki 1970-ig valame­lyik itt szükséges mező­gazdasági ágazat szak­munkásképzésében részt vesz, tanulmányait befeje­zi, az tíz százalékkal ma­gasabb bért kap. Volt aki hitte, volt, aki kételkedett az ígéretben. Aki hitt és tanult, az megkapta a többletpénzt. Ma már 126 szakmunkás dolgozik a szövetkezetben. 11-en fő­iskolát és 28-an közép­iskolát végeztek a szövet­kezet segítségével. Most is vannak egyetemi ösztön­díjasaik és szakmunkás­­tanulóik. Kellenek a jól képzett szakemberek — mondják —, mert bontakozik a jö­vő. A gabonatermés hoza­mát a régihez képest már megháromszorozták. Há­romezer holdnyi legelő­jükből ezret óriási ráfor­dítással mintaszerűen megjavítottak. Most épül az az ezer férőhelyes szarvasmarhatelep, ahol szíjr­eszik, a legújabb mód­szerekke­l lehet dolgozni. Csoit' ! ! — HÁT NEM TÖRT BELE A BICSKÁM ... — mondja mosolyogva Kon­koly Béla elnök. — Igaz, annak idején, a szervezés­nél azt hittem, annál ne­hezebb már nem lehet, hiszen a régit kell meg­szüntetni és újat terem­teni. Most már látom nem az volt a legnehe­zebb. A mai helyzet több energiát, nagyobb körül­tekintést követel. Akkor 1 200 000 forint volt a kö­zös vagyon, most százmil­liónál többet ér. Az esz­közök, a felszerelések al­kalmazása szerteágazó, nehéz feladat. És az em­berek megváltoztak. Igé­nyesebbek lettek. Nehéz felvilágosítást kapni arra is, merre haladjunk to­vább, mit fejlesszünk Ezért akarunk mi tanulni és taníttatni. Mert például magam is több országban voltam tenyészállatot vá­sárolni. Restellem, hogy idegen nyelvet nem tudok Itt nőttem fel, és tanulni nem volt módom. Csak­hogy a gyerekeinknek már tudniuk kell nyelve­ket. Minden nyáron 2012* tsz-tag gyereke nyaral az NDK-ban azért is, hogy nyelvet tanuljon, és ugyanennyi német gyere­ket fogadunk mi is. Tíz gyerekünk már egészen jól beszél németül. Ösz­töndíjjal küldünk szak­embereket külföldre, ha vállalják, hogy megtanul­ják a nyelvet. Egy ilyen nagy gazdaságnak ki kell bírnia, éppen a jövő érde­kében. A tagság és a vezetőség közös akarata jól irányít­ja a község lakóinak élet­útját. A községét, amely nevében hordozza sorsát Lendvai Ver. Nevében hordja sorsát

Next