Népszava, 1971. január (99. évfolyam, 1–26. sz.)

1971-01-30 / 25. szám

1971. január 30 Csukás István Feh­ér menedék Kirobbant szerelmek fehér menedéke, a tél, (kis presszókat behavazott, mint közös szív­­kályha izzót, középen) — a tél elvonult, a semmibe csapódott vadul, s fuldokló tavasz millió zöld torokkal a napfényre tört, szánakozó szivemre a nyár tesz sercegő, tüzes koronát, harangként kongatja nők csípőit, strandon nászágyakat terít csödör-Napnak, s mint elvakult húsban lélek — az ősz mögött lapul kilobbant szerelmek fehér menedéke, a tél. t Tasnádi Varga Éva Téli ballada Magyalfa ága ujjam megszúrta, vérpiros cseppek hulltak az útra. Hégeszkenőjét földnek belepte, sötét csizmáját hordta az este. Gyolcsarcú legeny azt mondta: — Várj még ha sólyom volnék, csak veled szállnék. Ha sólyom volnék, röptém takarna. !­e nézz a holdra ne nézz a napra! Sikkanj, az erdő, bokrait rázza, csipkefa szökken köd­ nászruhámra. Hajamra jégből koszorút fontak, jaj, mire vittem, nem lesz már holnap! Jaj mire vitte anyára leányod! Lépteim többé már sosem várod! Jaj, mire vittem, elhagyott másnap, fag­y­szegi immár lépett ruhámat. NÉPSZAVA 0 részvételét, majd újrakezdését a pol­gári életben. Nagy szavak nélkül, de súlyosan és tömören beszélt, ami ugyancsak illett póztalan és komoly egyéniségéhez. Hamar elszaladt az az órácska, amit nekem szánt. Máris magához intette a pincért, kifizette a narancsleveket, és azzal köszönt el: néhány nap múlva újra jelentkezik, és akkor hosszabb időt tölthetünk együtt, és még sok mindenről szót ejthetünk. Amikor magamra maradtam, ta­lálkozásunk utóhatásaként csordul­tig voltam barátom iránt megható­dott, meleg érzésekkel. Valami azért kissé bántott. Egyetlen szóval sem említette elbeszéléskötetemet, ame­lyet párizsi portyám alkalmával a titkárának, monsieur Frangors-nál hagytam a számára. Hiszen igaz, én bátorítottam, csak magáról, a maga ügyeiről beszéljen. Legközelebb bi­zonyára sort kerít a könyvemre. Hiú­sági elem is volt ebben a várako­zásomban. Barátom egy-egy elisme­rő szavára vágytam, ami nyilván­valóvá tenné a tényt: ha én nem is lettem milliomos, mindamellett né­mi dicséretes erőfeszítés, vagy akár eredményesség az én javamra is ír­ható. Sadek barátom ígéretéhez híven csakhamar újra jelentkezett telefo­non. Meghívott vacsorára a szállodá­ja éttermébe. Nem volt egyedül a kikeményített damasztabrosszal terí­tett asztal mellett. Egy egészen fia­tal nővel volt, valamilyen félvér le­hetett, kávébarna arcszínéhez és ró­zsás arcához csak a nyakába akasz­tott virágfüzér hiányzott. Szinte hal­lottam, mint ripeg-ropog ez az eg­zotikus szépség, és közben Gauguin színeire gondoltam, de egy őskori dalocskának a híg szövege is az eszembe jutott: „Ó, bajadérom, kit a szívem imád...” A képzettársítás nem ismer hierarchiát. A barátom bemutatott a hölgyé­nek, valamit angolul mondott neki, aki aztán futó pillantást vetve rám és ujjaival kecsesen integetve, ma­gunkra hagyott. Minthogy a barátom semmit sem szólt róla, én sem fir­tattam a kilétét. A vacsora elfogulatlanul zajlott le, mert mindketten a jó öreg gyom­runkkal törődtünk. A barátom szóba hozta egy-egy rokoni látogatását és némely általános jellegű tapasztala­tát. Nem titkolta udvariasságból, ami nem tetszik neki nálunk, de ha va­lami kedvére volt, annak meggyő­zően adott kifejezést. Nem vitás: egyenessége és póztalansága lebilin­­cselően rokonszenves volt. A feketekávénál Sadek barátom elővett maga mellől egy nylon irat­tartót, átlátszó fedele mögött gépírá­sos oldalakkal. — Tudod, mik ezek? — kérdezte az irattartóra mutatva. — Fogalmam sincs. Talán üzleti szerződések? — Novellák — mondta csaknem drámai hangon barátom, a millio­mos Sadek barátom. — A fenét! — szaladt ki a számon profánul. — Csak nem a te novel­láid? — Igen, az én novelláim — mond­ta barátom, mint fentebb ... — Van­nak köztük régiek, és amiket mos­tanában írtam. Foglalkoznál velük? — Ezt hogy érted? — kérdeztem önkéntelenül gyanakodva, és kissé paprikás is voltam: mi ez? Te még mindig hallgatsz a könyvemről, ami az én életelememnek egyik doku­mentuma, ezzel szemben te a­ nagy­stílű üzletember, a milliomos egy kazalnyi novellát varrsz a nyakam­ba? Miféle fonákja ez az amúgy is siralmas földi dolgoknak? A barátom az ő halk, de határo­zott hangján így folytatta: — Szeretném, ha elolvasnád a no­vellákat, és a legsikerültebbeket el­helyeznéd itteni lapoknál. A hono­ráriumról természetesen lemondok a javadra. Sőt, továbbmegyek: hajlan­dó vagyok anyagi áldozatot is hozni, hogy egyik-másik novella megjelen­jék. Akármibe kerül, conte que con­­te, nem fontos. Ha megteszed nekem ezt a szívességet, tekintve, hogy munkával jár, semmiképpen sem zárkózhatsz el anyagi viszonzásom elől, és kijelentem: elégedett leszel. Törtem a fejem, mit kezdjek ez­zel a gyerekes hiszékenységgel, ami azonban velejéig üzleties gondolko­dásmódot árult el. Csakugyan mi ez? Egy ember, aki milliomos, és amel­lett még szívesen látná a nevét nyomtatásban egy-két novella fö­lött. Ez az, amit még nem ért el, és most ezt is el akarja érni, méghozzá idehaza, ahol annak idején mint kez­dő író kudarcot vallott. Csakis így okoskodhattam, és okoskodásomat igazolta a tekintete, szinte esdekelve szegeződött rám. — A novellákat mindenesetre el­olvasom — mondtam, és kerültem a tekintetét, mert égette az arcomat. — Aztán mindent megpróbálok, per­sze vagy elfogadják egyiket-másikat, vagy nem. Nálunk sem mindenki szent a sajtóban, de anyagi áldoza­tokat megpendíteni egy szerkesztő előtt, ez több mint kockázatos. Ilyes­mire nem vállalkozhatom. — És ha Zinát is melléd adnám, talán ez hatna. Tudod, a kis titkár­nőmet, akit az imént megismertél. — Hűha, ez csábító! De a csodá­latos Zinát mégis ki kell hagynunk a dologból. Kétértelmű szóbeszédre adna okot, aminek én innám meg a levét. Ezt nem kívánhatod tőlem, kedves Nándi. — Te tudod jobban — mondta ba­rátom kissé lehangoltan és kissé ké­telkedve. — Én természetesen min­den eshetőségre állom a szavam. Ne­kem is jobban esne, ha a novellák tetszenének neked is, másoknak is, és minden további nélkül jelennének meg. — Hát igen, ez volna az igazi. — Egy hétre elutazom a Balaton mellé, mire visszajövök már biztos tudsz valamit mondani a novellák­ról. — Már ma este hozzáfogok az el-El tudják-e képzelni micsoda kis­­királyság volt hajdanán jegyárus diáknak lenni, vándor-színtársulat kötelékében? A közönség kedvencei, hét­ határ hírességei simogatták a jegyárus diá­kot, naivák, primadonnák puszit is nyomtak a jegyárus diák piruló ké­pére és ilyetén csacsogtak a fülébe: — Igyekezzék, aranyos, minél több jegyet elsózni. A diákság a legjobb közönség, ők, mi tudjuk, a szívüket, a tiszta szívüket hozzák a színház­ba. Mi pedig igazán szintén szívünk­ből azoknak játszunk! Jó. De hát ezenfölül, a jegyárus diák jutalma az is volt, hogy min­den előadást ingyen nézhetett végig. És nem az ingyen szóra kell tennünk a hangsúlyt, hanem a mindenre. Ugyanis nem kell külön magya­rázni, hogy: a tanulóifjúságnak csakis olyan színdarabba lehetett járni, amire a tanári kar kimondta, hogy: komoly, épületes, erkölcsi ha­szonnal járó! Ez persze mi min­dig esett össze azzal, hogy szórakoz­tató is volt az épületes színdarab a diákság számára. Sőt, hát az is meg­esett, hogy tiltott színművekben a szórakoztatás mellett még több mű­vészetet, életbölcsességet találhatott az ifjúság. Az akkori szokás szerint a szín­ház vörös papíron nyomtatta ki hir­detményeit, ha valamelyest elru­gaszkodott a darabja az illemtantól. Hogy erre a vörös színműhirdetmé­nyekre biztos telt ház futott össze? Ez is tény! No de hát ez alól a sok bonyodalom alól teljesen mentesült a jegyárus­ diák. Hiszen őt ,aztán az utolsó kellékestől a pénztárosnőn át az igazgatóig, mindenki ismerte és * Az író hagyatékából vasasokhoz — ígértem meg igyekvő lelkesedéssel, ami láthatóan jókedv­re derítette a barátomat. Éjfélig maradtunk együtt a legui­­dorabb hangulatban, felidézve ifjú­korunk jámbor és kevésbé jámbor üzelmeit. Csupán a könyvem­ nem került terítékre. Valami azonban megvilágosodott előttem. A barátom irodalmi törekvéseiről a titkára, monsieur Francois is tudhat. S ez az okos fiatalember arról is tudhat: va­lamilyen nosztalgiában szenvedőtől lehetőleg távol kell tartani minden olyasmit, ami ezt a nosztalgiát vé­resre karmolhatja. Emlékeztem mon­sieur Francois savanyú ábrázatára, amikor átvette a könyvemet. Holt­biztos voltam benne: nem továbbí­totta gazdájának. Megkímélem az olvasót barátom novelláinak beható elemzésétől. Ösz­­szegező véleményemet is csak a tör­ténetből adódó kényszernek enge­delmeskedve mondom ki. Mi taga­dás: kitűnő barátom, a milliomos, amikor ezeket a novellákat írta, tinta helyett mézzel töltött íróesz­közt használt. A novellái, a régiek csakúgy, mint az újabb keletűek pornografikus betétekkel fűszerezett szerelmi ömlengéseket tartalmaztak. Ennyi vigasztalanságon bizonyos for­makészség sem enyhített. Bemutatá­sukat egy-egy számba jöhető heti­lapnál meg sem kísérelhettem, el­megyógyintézeti kezelésre szorult­­nak tűntem volna fel. Kínos feladat előtt álltam. Hogyan közöljem fáj­dalommentesen a barátommal, mi­szerint megtisztelő küldetésem nem járt eredménnyel. Szerkesztőkkel és kiadóvállalati lektorokkal vívott több évtizedes csatározásaim tapasz­talatai kisegítettek zavaromból. Ha mást nem is tanultam meg tőlük, de azt tanítványi fogékonysággal az agyamba vészem, miként lehet nem kívánatos kéziratoktól könnyben úszó tekintettel, emelkedett vagy hangzatos szólamok kíséretében megszabadulni. Nem is hosszadal­mas tépelődés után megfogalmaztam magamban és kiesztergáltam a le­hető legcélravezetőbb mondandómat, mindamellett mennél hamarabb sze­rettem volna túlesni a barátomra nézve Waterlooi pillanatokon. Nos, ezek is elkövetkeztek. Né­hány nap elteltével barátom beje­lentés nélkül felkeresett. Mindent elkövettem kellemes közérzetéért, fe­ketekávéval és frissítővel kínáltam. Nem volt nehéz észrevennem feszen­gését, idegességét, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és időnként kí­­gyóbűvölőként függesztete rám a te­kintetét. Aztán valósággal kirob­bant: — Na, van valami jó újságod a novelláimról? Szemrebbenés nélkül és álnokül rávágtam: — Van, hogyne volna! Alapjában véve a legnagyobb elismeréssel ta­lálkoztak. — Hát ennek örülök — mondta barátom megilletődötten megbecsülte. Bemehetett próbák alatt, bemehetett akár a kulisszák mögé is a színházba. Éppígy senki sem állott útjába, ha a vöröshirdet­­ményes előadásra volt kíváncsi a jegyárus diák. Ha valaki maga­ magától föl nem fogja a jegyárus diák helyzetének mind­eme sok előnyét, annak meg­­okosítására kár szót vesztegetni! Pedig még mindig említhetünk olyan kivételességet, amit jegyárus diák élvezett. Vegyük, ha késő éjjel, amikor rendes diáknak már ágy­ban van a helye, a jegyárust az ut­cán érte valamelyik szigorúbb taná­ra. Annak nekiveselkedő dorgálását egy mondattal torkán akaszthatta a diák: — Kérem, tanár úr, jegyárus va­gyok, a színházból jövök, előadás utáni elszámolásról! És ha nem a színházból, hanem másnemű csatango­zásból jött a jegy­árus diák? ... Akkoriban még nem volt utcai telefon lépten-nyomon, hogy a tanár úr tüstént lenyomoz­hassa: honnan jön, honnan nem a diákja...? Azt hiszem, ahhoz a mozzanathoz érkeztünk el, amibe szervesen kap­csolódik a történetünk fonala. Ketten voltunk, nem emlékszem rá, hány színházi évadon át jegy­­árus diákok. Társamat Dágyónak hívták, m­int Dezső névből becéződött. Idősebb volt nálam két évvel. De egy osz­tályba jártunk, mert ismételt. Ő is, mint férj, tornában és énekben jeles­kedett inkább a tanulmányok he­lyett. Többször lett a gimnázium fu­­tóbajnoka. Előtornász, csapatvezér volt, velem együtt, aki a szer- és talajtorna veretlenje voltam,­ ■ vala­mint a műénekben első szoprán. — Igen, igen, a legnagyobb elisme­réssel találkoztak, közlésük azonban mégis elháríthatatlan akadályba üt­közik. Barátom hirtelen elkomorodott és sötéten nézett rám. — Miféle akadályba? — kérdezte csaknem elcsukló hangon. — Majd megmagyarázom — mond­tam, és ezúttal az én hangom csuk­lótt el a baráti részvéttől. — Nézd, kedvves Nándi, ezekben a te novel­láidban a szerelem ábrázolása oly hallatlanul és egyénien merész, ami nálunk, a mi puritánabb viszonyaink között még szokatlan. Nálatok, Fran­ciaországban bizonyára más a hely­zet, nálatok ezek az írások — szent meggyőződésem — a legnagyobb visszhangot váltanák ki. Mi sem egy­szerűbb: tedd át őket franciára, és a siker nem maradhat el. Egyszer még büszkék lehetünk rád. — De én azt szerettem volna, ha itt, Budapesten jelenne­k meg — mondta a barátom zordul. — Itt, Bu­dapesten, ahol mégis rokonaim és barátaim élnek. Azt hiszem, ez ért­hető, nem? — Nagyon is érthető. De hát egy­előre várnunk kell, amíg idehaza is megérik a közvélemény ilyen — hangsúlyozom — hallatlanul merész és egyéni szerelmi ábrázolásra. Írá­said elismerését mindenesetre te­kintsd a legnagyobb bizalom jelének, és küldjél újabbakat, hátha azokat már el is lehet helyezni. — Tehát küldhetek újabbakat is? — kérdezte barátom. Hit, remény és szeretet sugárzott felém. Elfojtottam egy sóhajt és kijelen­tettem: — örömmel várom az újabbakat. Nem így képzeltem el az egészet. Íme, vermet ástam saját magamnak. De ha az ember egyszer megindul a képmutatás lejtőjén, nincs megállás. — Köszönöm, amit értem tettél — mondta a barátom. — És előre kö­szönöm a továbbiakat is. Feltétele­zem, hogy voltak költségeid . . . Sietve közbevetettem: — Légy szíves, ne vedd elő a pénz­tárcádat, mert agyoncsaplak ezzel a szódásüveggel. — Hülye vagy — jegyezte meg a barátom. — Hát rendben van. Ha majd újra kijössz Párizsba, ott le­töröm a szemérmességedet. — Állok elébe. Ezután még egy órát vidáman el­csevegtünk. A végén barátom, a mil­liomos azzal búcsúzott: Budapesten már nem láthatjuk egymást, mert két nap múlva visszautazik Párizs­ba. Aztán hozzátette: — Ha nem is hamarosan, de biz­tosra veheted, hogy küldök újabb novellákat. Nagylelkűség színezte a hangját, ami még fokozta hátborzongásomat. — Várom, várom őket — mond­tam, mert az előzmények után mi mást mondhattam volna. S azóta, jaj, várom a legújabb­ no­velláit. Dágyó volt az, aki behozott en­gem maga mellé jegykufárnak a színházhoz. Ugyancsak ő volt, akivel lebujokba kuglizni és biliárdozni, meg kártyázni jártam, ahol hát diá­kokat is megtűrtek és bujtogattak. Egyszóval a férfias mulatozások­ba elég zsenge életkorunkban keve­redtünk bele. Nos hát egyszer egy nagyon sze­rencsétlen színházi együttesnek árultuk a jegyét. Nem tudom vissza­idézni, mi volt az oka? Rosszul vá­logatta az igazgató a darabokat Másodrendű volt a társulat? Rossz volt a termés? Nem tudom! A színház félházakkal, negyedhá­zakkal tengődött, sőt néha üresség­től kongott. És aztán, mint ilyenkor történik, eladósodott az igazgató. Mi, jegyárus diákok hetenként számoltunk el az igazgatóval magá­val. Úgy történt, hogy az eladott je­gyekről nyugtát kaptunk a pénztá­­rosnőtől. Aztán a hét végén az igaz­gatónak átadtuk a nyugtákat és a megmaradt jegyeket. Hát egy este mégiscsak sikerült a színháznak egy olyan darabot kihoz­ni, amire telt ház csődült össze. Diá­koknak is szabad volt megnézni a darabot. Sok jegyet adtunk el, elő­vételben is, a gimnáziumban, meg a színház előcsarnokában is, diáktár­sainknak. Mérget nem mernék rá venni, de úgy rémlik, Jókai Móric Cigánybáró regényéből készült ha­sonnevű Strauss-darab csinálta ezt a csodá­t.. Nos, már kiállítottuk a nyugtát a pénztárnak, hogy be'szol'zél-'assuk a pénzt. Akkor odajön h haazánk egy nagyobb diáktársunk és azt mondja: — Ez a darab, ha így vonzza a közönséget, biztos, újra ki lesz még tűzve műsorra. Gyertek inkább kár­tyázni. Majd megnézhetjük még! Azzal elsorolta nekünk, micsoda kiváló társasággal verhetjük a lapot egy lebuj különszobájában. an­, ,“,ár­­is ott vár bennünket. Azzal távo­zott. Dágyó nem volt hajlandó a kár­tyáért lemondani a Cigánybáróról Ment a pénztárhoz és onnan be az előadásra. Mert már az elsőt csör­­gették. Bennem azonban a szeren­csejáték ördöge legyőzte a darabra való kíváncsiságot. Csak egy bökkenő volt. Egy kraj­cár alaptőkével nem rendelkeztem a kártyázáshoz. Hirtelen döntöttem. Újabb, kisebb összegről állítottam ki nyugtát, az­zal számoltam el a pénztárnál. A fennmaradó pénzzel pedig elmentem a lebajba. Szóval sikkasztottam! Másnap kellett elszámolnunk a nyugtákkal és a megmaradt jegyek­kel az igazgató lakásán. A legutolsó nyugtát nagy üggyel-bajjal otthon az eredeti összegére javítottam ki, hogy vágjon a visszaadandó jegyek számával. Szóval okiratot hamisítottam! Kimondhatatlan szorongás, rette­gés gyötört, hogy az igazgató rájön a csalásra. Lehet, hogy ez meg is történik, ha a véletlen közbe nem lép. Másnap a színházban a szokott próbaidőben parázs botrány kavar­gott. A végrehajtó biztosítási fogla­lást hajtott végre, az igazgató hite­lezőinek rendelkezésére. A színtár­sulat két nélkülözhetetlen tagja, el­maradt gázsi miatt szintén fogana­tosított valamiféle zárlatot, vagy mit... a szerencsétlen igazgató el­len. Sosem felejtem el azt a sápadt, gond­dálta arcot, a bennünket fo­gadó igazgatóét. Mintha nem is vol­na vele tisztában, mit cselekszik, amikor letettük asztalára a nyugtá­kat és a jegyeket: — Jól van, gyerekek! Köszönöm! Elmehetnek! — biccentett ránk az igazgató. Aztán ugyanazzal a kéz­mozdulattal, amivel elbocsátott ben­nünket, lesöpörte a nyugtákat az asztalról, mint valami kellemetlen szemetet. Amint kifelé tartottunk Doggóval, időszerűbb lett volna, hogy a meg­könnyebbülés hulláma suhan át raj­tam. Nincs többé veszély, hogy a bűnözésem kiderül! Ehelyett a kapu alatt hirtelen, el­lenállhatatlan sírás fogott el. Dágyó cimborám rám bámult és vettem ész­re, ő is nyeldekel kissé, miközben motyogja: — Te is sajnálod ezt az igazga­tót? ...Én is! Csak Dágyó nem tudta, mennyi­vel kínzóbb és bonyolultabb az az érzés, ami az én torkomat fojtogatta. (1960.) Tersánszky J. Jenő OKIRATHAMISÍTÁS­

Next