Népszava, 1971. január (99. évfolyam, 1–26. sz.)
1971-01-30 / 25. szám
1971. január 30 Csukás István Fehér menedék Kirobbant szerelmek fehér menedéke, a tél, (kis presszókat behavazott, mint közös szívkályha izzót, középen) — a tél elvonult, a semmibe csapódott vadul, s fuldokló tavasz millió zöld torokkal a napfényre tört, szánakozó szivemre a nyár tesz sercegő, tüzes koronát, harangként kongatja nők csípőit, strandon nászágyakat terít csödör-Napnak, s mint elvakult húsban lélek — az ősz mögött lapul kilobbant szerelmek fehér menedéke, a tél. t Tasnádi Varga Éva Téli ballada Magyalfa ága ujjam megszúrta, vérpiros cseppek hulltak az útra. Hégeszkenőjét földnek belepte, sötét csizmáját hordta az este. Gyolcsarcú legeny azt mondta: — Várj még ha sólyom volnék, csak veled szállnék. Ha sólyom volnék, röptém takarna. !e nézz a holdra ne nézz a napra! Sikkanj, az erdő, bokrait rázza, csipkefa szökken köd nászruhámra. Hajamra jégből koszorút fontak, jaj, mire vittem, nem lesz már holnap! Jaj mire vitte anyára leányod! Lépteim többé már sosem várod! Jaj, mire vittem, elhagyott másnap, fagyszegi immár lépett ruhámat. NÉPSZAVA 0 részvételét, majd újrakezdését a polgári életben. Nagy szavak nélkül, de súlyosan és tömören beszélt, ami ugyancsak illett póztalan és komoly egyéniségéhez. Hamar elszaladt az az órácska, amit nekem szánt. Máris magához intette a pincért, kifizette a narancsleveket, és azzal köszönt el: néhány nap múlva újra jelentkezik, és akkor hosszabb időt tölthetünk együtt, és még sok mindenről szót ejthetünk. Amikor magamra maradtam, találkozásunk utóhatásaként csordultig voltam barátom iránt meghatódott, meleg érzésekkel. Valami azért kissé bántott. Egyetlen szóval sem említette elbeszéléskötetemet, amelyet párizsi portyám alkalmával a titkárának, monsieur Frangors-nál hagytam a számára. Hiszen igaz, én bátorítottam, csak magáról, a maga ügyeiről beszéljen. Legközelebb bizonyára sort kerít a könyvemre. Hiúsági elem is volt ebben a várakozásomban. Barátom egy-egy elismerő szavára vágytam, ami nyilvánvalóvá tenné a tényt: ha én nem is lettem milliomos, mindamellett némi dicséretes erőfeszítés, vagy akár eredményesség az én javamra is írható. Sadek barátom ígéretéhez híven csakhamar újra jelentkezett telefonon. Meghívott vacsorára a szállodája éttermébe. Nem volt egyedül a kikeményített damasztabrosszal terített asztal mellett. Egy egészen fiatal nővel volt, valamilyen félvér lehetett, kávébarna arcszínéhez és rózsás arcához csak a nyakába akasztott virágfüzér hiányzott. Szinte hallottam, mint ripeg-ropog ez az egzotikus szépség, és közben Gauguin színeire gondoltam, de egy őskori dalocskának a híg szövege is az eszembe jutott: „Ó, bajadérom, kit a szívem imád...” A képzettársítás nem ismer hierarchiát. A barátom bemutatott a hölgyének, valamit angolul mondott neki, aki aztán futó pillantást vetve rám és ujjaival kecsesen integetve, magunkra hagyott. Minthogy a barátom semmit sem szólt róla, én sem firtattam a kilétét. A vacsora elfogulatlanul zajlott le, mert mindketten a jó öreg gyomrunkkal törődtünk. A barátom szóba hozta egy-egy rokoni látogatását és némely általános jellegű tapasztalatát. Nem titkolta udvariasságból, ami nem tetszik neki nálunk, de ha valami kedvére volt, annak meggyőzően adott kifejezést. Nem vitás: egyenessége és póztalansága lebilincselően rokonszenves volt. A feketekávénál Sadek barátom elővett maga mellől egy nylon irattartót, átlátszó fedele mögött gépírásos oldalakkal. — Tudod, mik ezek? — kérdezte az irattartóra mutatva. — Fogalmam sincs. Talán üzleti szerződések? — Novellák — mondta csaknem drámai hangon barátom, a milliomos Sadek barátom. — A fenét! — szaladt ki a számon profánul. — Csak nem a te novelláid? — Igen, az én novelláim — mondta barátom, mint fentebb ... — Vannak köztük régiek, és amiket mostanában írtam. Foglalkoznál velük? — Ezt hogy érted? — kérdeztem önkéntelenül gyanakodva, és kissé paprikás is voltam: mi ez? Te még mindig hallgatsz a könyvemről, ami az én életelememnek egyik dokumentuma, ezzel szemben te a nagystílű üzletember, a milliomos egy kazalnyi novellát varrsz a nyakamba? Miféle fonákja ez az amúgy is siralmas földi dolgoknak? A barátom az ő halk, de határozott hangján így folytatta: — Szeretném, ha elolvasnád a novellákat, és a legsikerültebbeket elhelyeznéd itteni lapoknál. A honoráriumról természetesen lemondok a javadra. Sőt, továbbmegyek: hajlandó vagyok anyagi áldozatot is hozni, hogy egyik-másik novella megjelenjék. Akármibe kerül, conte que conte, nem fontos. Ha megteszed nekem ezt a szívességet, tekintve, hogy munkával jár, semmiképpen sem zárkózhatsz el anyagi viszonzásom elől, és kijelentem: elégedett leszel. Törtem a fejem, mit kezdjek ezzel a gyerekes hiszékenységgel, ami azonban velejéig üzleties gondolkodásmódot árult el. Csakugyan mi ez? Egy ember, aki milliomos, és amellett még szívesen látná a nevét nyomtatásban egy-két novella fölött. Ez az, amit még nem ért el, és most ezt is el akarja érni, méghozzá idehaza, ahol annak idején mint kezdő író kudarcot vallott. Csakis így okoskodhattam, és okoskodásomat igazolta a tekintete, szinte esdekelve szegeződött rám. — A novellákat mindenesetre elolvasom — mondtam, és kerültem a tekintetét, mert égette az arcomat. — Aztán mindent megpróbálok, persze vagy elfogadják egyiket-másikat, vagy nem. Nálunk sem mindenki szent a sajtóban, de anyagi áldozatokat megpendíteni egy szerkesztő előtt, ez több mint kockázatos. Ilyesmire nem vállalkozhatom. — És ha Zinát is melléd adnám, talán ez hatna. Tudod, a kis titkárnőmet, akit az imént megismertél. — Hűha, ez csábító! De a csodálatos Zinát mégis ki kell hagynunk a dologból. Kétértelmű szóbeszédre adna okot, aminek én innám meg a levét. Ezt nem kívánhatod tőlem, kedves Nándi. — Te tudod jobban — mondta barátom kissé lehangoltan és kissé kételkedve. — Én természetesen minden eshetőségre állom a szavam. Nekem is jobban esne, ha a novellák tetszenének neked is, másoknak is, és minden további nélkül jelennének meg. — Hát igen, ez volna az igazi. — Egy hétre elutazom a Balaton mellé, mire visszajövök már biztos tudsz valamit mondani a novellákról. — Már ma este hozzáfogok az el-El tudják-e képzelni micsoda kiskirályság volt hajdanán jegyárus diáknak lenni, vándor-színtársulat kötelékében? A közönség kedvencei, hét határ hírességei simogatták a jegyárus diákot, naivák, primadonnák puszit is nyomtak a jegyárus diák piruló képére és ilyetén csacsogtak a fülébe: — Igyekezzék, aranyos, minél több jegyet elsózni. A diákság a legjobb közönség, ők, mi tudjuk, a szívüket, a tiszta szívüket hozzák a színházba. Mi pedig igazán szintén szívünkből azoknak játszunk! Jó. De hát ezenfölül, a jegyárus diák jutalma az is volt, hogy minden előadást ingyen nézhetett végig. És nem az ingyen szóra kell tennünk a hangsúlyt, hanem a mindenre. Ugyanis nem kell külön magyarázni, hogy: a tanulóifjúságnak csakis olyan színdarabba lehetett járni, amire a tanári kar kimondta, hogy: komoly, épületes, erkölcsi haszonnal járó! Ez persze mi mindig esett össze azzal, hogy szórakoztató is volt az épületes színdarab a diákság számára. Sőt, hát az is megesett, hogy tiltott színművekben a szórakoztatás mellett még több művészetet, életbölcsességet találhatott az ifjúság. Az akkori szokás szerint a színház vörös papíron nyomtatta ki hirdetményeit, ha valamelyest elrugaszkodott a darabja az illemtantól. Hogy erre a vörös színműhirdetményekre biztos telt ház futott össze? Ez is tény! No de hát ez alól a sok bonyodalom alól teljesen mentesült a jegyárus diák. Hiszen őt ,aztán az utolsó kellékestől a pénztárosnőn át az igazgatóig, mindenki ismerte és * Az író hagyatékából vasasokhoz — ígértem meg igyekvő lelkesedéssel, ami láthatóan jókedvre derítette a barátomat. Éjfélig maradtunk együtt a leguidorabb hangulatban, felidézve ifjúkorunk jámbor és kevésbé jámbor üzelmeit. Csupán a könyvem nem került terítékre. Valami azonban megvilágosodott előttem. A barátom irodalmi törekvéseiről a titkára, monsieur Francois is tudhat. S ez az okos fiatalember arról is tudhat: valamilyen nosztalgiában szenvedőtől lehetőleg távol kell tartani minden olyasmit, ami ezt a nosztalgiát véresre karmolhatja. Emlékeztem monsieur Francois savanyú ábrázatára, amikor átvette a könyvemet. Holtbiztos voltam benne: nem továbbította gazdájának. Megkímélem az olvasót barátom novelláinak beható elemzésétől. Öszszegező véleményemet is csak a történetből adódó kényszernek engedelmeskedve mondom ki. Mi tagadás: kitűnő barátom, a milliomos, amikor ezeket a novellákat írta, tinta helyett mézzel töltött íróeszközt használt. A novellái, a régiek csakúgy, mint az újabb keletűek pornografikus betétekkel fűszerezett szerelmi ömlengéseket tartalmaztak. Ennyi vigasztalanságon bizonyos formakészség sem enyhített. Bemutatásukat egy-egy számba jöhető hetilapnál meg sem kísérelhettem, elmegyógyintézeti kezelésre szorultnak tűntem volna fel. Kínos feladat előtt álltam. Hogyan közöljem fájdalommentesen a barátommal, miszerint megtisztelő küldetésem nem járt eredménnyel. Szerkesztőkkel és kiadóvállalati lektorokkal vívott több évtizedes csatározásaim tapasztalatai kisegítettek zavaromból. Ha mást nem is tanultam meg tőlük, de azt tanítványi fogékonysággal az agyamba vészem, miként lehet nem kívánatos kéziratoktól könnyben úszó tekintettel, emelkedett vagy hangzatos szólamok kíséretében megszabadulni. Nem is hosszadalmas tépelődés után megfogalmaztam magamban és kiesztergáltam a lehető legcélravezetőbb mondandómat, mindamellett mennél hamarabb szerettem volna túlesni a barátomra nézve Waterlooi pillanatokon. Nos, ezek is elkövetkeztek. Néhány nap elteltével barátom bejelentés nélkül felkeresett. Mindent elkövettem kellemes közérzetéért, feketekávéval és frissítővel kínáltam. Nem volt nehéz észrevennem feszengését, idegességét, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és időnként kígyóbűvölőként függesztete rám a tekintetét. Aztán valósággal kirobbant: — Na, van valami jó újságod a novelláimról? Szemrebbenés nélkül és álnokül rávágtam: — Van, hogyne volna! Alapjában véve a legnagyobb elismeréssel találkoztak. — Hát ennek örülök — mondta barátom megilletődötten megbecsülte. Bemehetett próbák alatt, bemehetett akár a kulisszák mögé is a színházba. Éppígy senki sem állott útjába, ha a vöröshirdetményes előadásra volt kíváncsi a jegyárus diák. Ha valaki maga magától föl nem fogja a jegyárus diák helyzetének mindeme sok előnyét, annak megokosítására kár szót vesztegetni! Pedig még mindig említhetünk olyan kivételességet, amit jegyárus diák élvezett. Vegyük, ha késő éjjel, amikor rendes diáknak már ágyban van a helye, a jegyárust az utcán érte valamelyik szigorúbb tanára. Annak nekiveselkedő dorgálását egy mondattal torkán akaszthatta a diák: — Kérem, tanár úr, jegyárus vagyok, a színházból jövök, előadás utáni elszámolásról! És ha nem a színházból, hanem másnemű csatangozásból jött a jegyárus diák? ... Akkoriban még nem volt utcai telefon lépten-nyomon, hogy a tanár úr tüstént lenyomozhassa: honnan jön, honnan nem a diákja...? Azt hiszem, ahhoz a mozzanathoz érkeztünk el, amibe szervesen kapcsolódik a történetünk fonala. Ketten voltunk, nem emlékszem rá, hány színházi évadon át jegyárus diákok. Társamat Dágyónak hívták, mint Dezső névből becéződött. Idősebb volt nálam két évvel. De egy osztályba jártunk, mert ismételt. Ő is, mint férj, tornában és énekben jeleskedett inkább a tanulmányok helyett. Többször lett a gimnázium futóbajnoka. Előtornász, csapatvezér volt, velem együtt, aki a szer- és talajtorna veretlenje voltam, ■ valamint a műénekben első szoprán. — Igen, igen, a legnagyobb elismeréssel találkoztak, közlésük azonban mégis elháríthatatlan akadályba ütközik. Barátom hirtelen elkomorodott és sötéten nézett rám. — Miféle akadályba? — kérdezte csaknem elcsukló hangon. — Majd megmagyarázom — mondtam, és ezúttal az én hangom csuklótt el a baráti részvéttől. — Nézd, kedvves Nándi, ezekben a te novelláidban a szerelem ábrázolása oly hallatlanul és egyénien merész, ami nálunk, a mi puritánabb viszonyaink között még szokatlan. Nálatok, Franciaországban bizonyára más a helyzet, nálatok ezek az írások — szent meggyőződésem — a legnagyobb visszhangot váltanák ki. Mi sem egyszerűbb: tedd át őket franciára, és a siker nem maradhat el. Egyszer még büszkék lehetünk rád. — De én azt szerettem volna, ha itt, Budapesten jelennek meg — mondta a barátom zordul. — Itt, Budapesten, ahol mégis rokonaim és barátaim élnek. Azt hiszem, ez érthető, nem? — Nagyon is érthető. De hát egyelőre várnunk kell, amíg idehaza is megérik a közvélemény ilyen — hangsúlyozom — hallatlanul merész és egyéni szerelmi ábrázolásra. Írásaid elismerését mindenesetre tekintsd a legnagyobb bizalom jelének, és küldjél újabbakat, hátha azokat már el is lehet helyezni. — Tehát küldhetek újabbakat is? — kérdezte barátom. Hit, remény és szeretet sugárzott felém. Elfojtottam egy sóhajt és kijelentettem: — örömmel várom az újabbakat. Nem így képzeltem el az egészet. Íme, vermet ástam saját magamnak. De ha az ember egyszer megindul a képmutatás lejtőjén, nincs megállás. — Köszönöm, amit értem tettél — mondta a barátom. — És előre köszönöm a továbbiakat is. Feltételezem, hogy voltak költségeid . . . Sietve közbevetettem: — Légy szíves, ne vedd elő a pénztárcádat, mert agyoncsaplak ezzel a szódásüveggel. — Hülye vagy — jegyezte meg a barátom. — Hát rendben van. Ha majd újra kijössz Párizsba, ott letöröm a szemérmességedet. — Állok elébe. Ezután még egy órát vidáman elcsevegtünk. A végén barátom, a milliomos azzal búcsúzott: Budapesten már nem láthatjuk egymást, mert két nap múlva visszautazik Párizsba. Aztán hozzátette: — Ha nem is hamarosan, de biztosra veheted, hogy küldök újabb novellákat. Nagylelkűség színezte a hangját, ami még fokozta hátborzongásomat. — Várom, várom őket — mondtam, mert az előzmények után mi mást mondhattam volna. S azóta, jaj, várom a legújabb novelláit. Dágyó volt az, aki behozott engem maga mellé jegykufárnak a színházhoz. Ugyancsak ő volt, akivel lebujokba kuglizni és biliárdozni, meg kártyázni jártam, ahol hát diákokat is megtűrtek és bujtogattak. Egyszóval a férfias mulatozásokba elég zsenge életkorunkban keveredtünk bele. Nos hát egyszer egy nagyon szerencsétlen színházi együttesnek árultuk a jegyét. Nem tudom visszaidézni, mi volt az oka? Rosszul válogatta az igazgató a darabokat Másodrendű volt a társulat? Rossz volt a termés? Nem tudom! A színház félházakkal, negyedházakkal tengődött, sőt néha ürességtől kongott. És aztán, mint ilyenkor történik, eladósodott az igazgató. Mi, jegyárus diákok hetenként számoltunk el az igazgatóval magával. Úgy történt, hogy az eladott jegyekről nyugtát kaptunk a pénztárosnőtől. Aztán a hét végén az igazgatónak átadtuk a nyugtákat és a megmaradt jegyeket. Hát egy este mégiscsak sikerült a színháznak egy olyan darabot kihozni, amire telt ház csődült össze. Diákoknak is szabad volt megnézni a darabot. Sok jegyet adtunk el, elővételben is, a gimnáziumban, meg a színház előcsarnokában is, diáktársainknak. Mérget nem mernék rá venni, de úgy rémlik, Jókai Móric Cigánybáró regényéből készült hasonnevű Strauss-darab csinálta ezt a csodát.. Nos, már kiállítottuk a nyugtát a pénztárnak, hogy be'szol'zél-'assuk a pénzt. Akkor odajön h haazánk egy nagyobb diáktársunk és azt mondja: — Ez a darab, ha így vonzza a közönséget, biztos, újra ki lesz még tűzve műsorra. Gyertek inkább kártyázni. Majd megnézhetjük még! Azzal elsorolta nekünk, micsoda kiváló társasággal verhetjük a lapot egy lebuj különszobájában. an, ,“,áris ott vár bennünket. Azzal távozott. Dágyó nem volt hajlandó a kártyáért lemondani a Cigánybáróról Ment a pénztárhoz és onnan be az előadásra. Mert már az elsőt csörgették. Bennem azonban a szerencsejáték ördöge legyőzte a darabra való kíváncsiságot. Csak egy bökkenő volt. Egy krajcár alaptőkével nem rendelkeztem a kártyázáshoz. Hirtelen döntöttem. Újabb, kisebb összegről állítottam ki nyugtát, azzal számoltam el a pénztárnál. A fennmaradó pénzzel pedig elmentem a lebajba. Szóval sikkasztottam! Másnap kellett elszámolnunk a nyugtákkal és a megmaradt jegyekkel az igazgató lakásán. A legutolsó nyugtát nagy üggyel-bajjal otthon az eredeti összegére javítottam ki, hogy vágjon a visszaadandó jegyek számával. Szóval okiratot hamisítottam! Kimondhatatlan szorongás, rettegés gyötört, hogy az igazgató rájön a csalásra. Lehet, hogy ez meg is történik, ha a véletlen közbe nem lép. Másnap a színházban a szokott próbaidőben parázs botrány kavargott. A végrehajtó biztosítási foglalást hajtott végre, az igazgató hitelezőinek rendelkezésére. A színtársulat két nélkülözhetetlen tagja, elmaradt gázsi miatt szintén foganatosított valamiféle zárlatot, vagy mit... a szerencsétlen igazgató ellen. Sosem felejtem el azt a sápadt, gonddálta arcot, a bennünket fogadó igazgatóét. Mintha nem is volna vele tisztában, mit cselekszik, amikor letettük asztalára a nyugtákat és a jegyeket: — Jól van, gyerekek! Köszönöm! Elmehetnek! — biccentett ránk az igazgató. Aztán ugyanazzal a kézmozdulattal, amivel elbocsátott bennünket, lesöpörte a nyugtákat az asztalról, mint valami kellemetlen szemetet. Amint kifelé tartottunk Doggóval, időszerűbb lett volna, hogy a megkönnyebbülés hulláma suhan át rajtam. Nincs többé veszély, hogy a bűnözésem kiderül! Ehelyett a kapu alatt hirtelen, ellenállhatatlan sírás fogott el. Dágyó cimborám rám bámult és vettem észre, ő is nyeldekel kissé, miközben motyogja: — Te is sajnálod ezt az igazgatót? ...Én is! Csak Dágyó nem tudta, mennyivel kínzóbb és bonyolultabb az az érzés, ami az én torkomat fojtogatta. (1960.) Tersánszky J. Jenő OKIRATHAMISÍTÁS