Népszava, 1971. január (99. évfolyam, 1–26. sz.)

1971-01-09 / 7. szám

s A Anna az „Égi és földi szereleméből 1970 április Szófiában megtorpant a tavasz. Nagy pelyhekben esik a hó. „Rosszkedvem tele” ez az áprilisi hóesés. Még az is idegesít, hogy feleségem mindebből semmit sem vesz észre, oly elmerülten olvas. — Figyelj csak — kapja fel fejét a könyvből hirtelen, s hiába is mondanám, hogy most tudok a legkevésbé figyelni, lelkesedésének már nem lehet gátat szabni — figyelj csak, milyen tökéletesen lehet érzékeltetni valakinek a fontosságát, éppen hiányának leírásával: „... majdnem ki kellett mennem a szobából, oly kevéssé fértem meg benne Anna távollétével. Annyira őt kívánta még ide minden: síz üres szék, az asztalra készített bögre, a kályha, a szekrény. El kellett fordulnom, amikor a tükörben csak magamat pillantottam meg, oda is annyira Anna alakja illett volna...” — Ki írta? — kérdeztem önkéntelenül. Tudtam, hogy ezzel a lelkesedés újabb lavináit zúdítom a fejemre. — Illyés — kapott a szón feleségem — egy régi-régi párizsi emlékét írja meg, nyilván igaz történetet. Figyeld csak tovább: a lélek Anna távoztával mindannyiszor kihúzódott a szobából, s csak az ő visszatértével költözött ismét bele. Nem szerettem a szobát Anna nélkül, sőt magamat is hiányosnak intéztem magam benne...” A szöveg varázsa engem is magával ragadott, s feledve az ablakunk előtt tomboló tavaszi hóvihart, rossz kedvemet, most már együtt olvasunk Annáról, az emberségében és női mivoltában egyaránt tiszta magyar varrólányról, aki nővérével, valamikor a 20-as évek elején került a francia fővárosba. A lány szépsége és fogékony értelme, „ragyogó tekintete” és „ragyogóan bátor lelke” foglyul ejtette a fiatal írót. Szép barátság szövődött közöttük, szövődhetett volna más is, de „a barátság túlsó szélénél” Anna sohasem engedte továbbjutni kapcsolatukat, miközben a barátságnak biztos és örökös birtokosa maradt. Ezért mondhatta az asszony húsz évvel később, amikor a háború utáni Párizsban újra találkoztak: „Nekem az nagyon szép idő. S tudom is, miért. Mert nem történt köztünk semmi.” És a férfi. Egymástól mi csak nyertünk, legjobb tulajdonságainkkal mutatkoztunk be egymásnak, az ifjúság nagylelkűségével.” Milyen asszonnyá lett Anna? Erről Illyés a novellában, amely húsz év múlva folytatódik, így ír: „Amíg magyarul beszélt, mondandója, de akaratlanul még magatartása is olyan volt, mint húsz évvel ezelőtt, mint egy idegenbe szakadt munkáslányé. Ahogy francia beszédét hallgatom, egy szabad és világos gondolkodású, tökéletes párizsi aszszony lépdel mellettem, méghozzá a legjobb fajtából, a dolgozókéból. örülök, hogy boldog, illetve van végre boldogságban is része. Férje, akit még ismerhettem, elesett a spanyolországi háborúban. Mostani férje is mozgalmi vezető. Mielőtt összekerültek, sokáig leveleztek, nem hagyhatta el a bebörtönzöttet, a fogolytáborba zártat, a szökevényt. Így lett — az akadályok és megpróbáltatások miatt — az egykori ismeretségből a végén szerelmi házasság. De hogy mi lehet a boldogság egy nő életében, azt csak azóta tudja, hogy kisfia van. Kétéves.” A novella azzal fejeződik be, hogy annyi év után Anna is végleg elhagyja Párizst. A férj hazájába költözik a család, „egy szláv országba, ahova Magyarországon át vezet az út ...” Izgatottan néztünk egymásra feleségemmel: —■ Te is arra gondolsz? — Arral Hogy az a szláv ország, Bulgária... — És Anna azonos azzal a Szófiában élő magyar nénivel, aki... igen, egészen biztos, hogy ő az! * Mielőtt azonban felkerestem volna, az életével akartam jobban megismerkedni. A magyar követségen konzul barátom egy vaskos dossziét tesz elém. — Nincs benne államtitok, nyugodtan átböngészheted az egészet — mondja. Az első, ami a kezembe akad, nyilvántartási lap az állandóan külföldön élő magyar állampolgárokról, Anna adataival. Orosz Anna — így hívják lánykori nevén, s a foglalkozásához még mindig ez van írva: varrónő. A spanyol polgárháborúban elesett első férj, Tarr Imre volt, s aki valamit is tud a nemzetközi brigád hősi történetéről, annak nagyon ismerős ez a név. Peter Avuszki, Anna második férje, szintén spanyolos. Hazájába való visszatérése után végre szépen élhet a család, de a férfi koncentrációs táborokban aláásott egészsége egyre romlik. 1956-ban meghalt, Anna osztályrésze újra az özvegység, a magány. Idegenben. Orosz Anna saját kezű levele: 1960 februárjában vetette papírra, nagy, szálkás betűivel a kérést: Terjesszék ki útlevelét egész Európára, mert szeretne Párizsba látogatni nővéréhez, akit már tizenkét éve nem látott.* Nem tudom, sikerült-e Orosz Annának akkor Párizsba látogatnia, ennek itt, az iratok között nincs nyoma. Annak viszont van, hogy másfél éve kiderült, az érvényben levő törvények szerint őt már nem illeti meg a magyar állampolgárság, és az útlevél. S bár visszahonosítását kérheti, útlevelét ideiglenesen bevonták. Ez valóságos megrázkódtatás volt számára. Az asszony, akinek múltját, éppen szerénysége miatt, nem ismerték a követségen, most keserűen kifakadt: „.. Ezt én nem érdemeltem meg. Ahol ezt elrendelték, nem ismernek ... Azt mondják nekem: idejött, itt kap segélyt. Ez... érzelmi kérdés. Az anyám magyar nyelven tanított beszélni, és itt annyira egyedül érzem magam, egy mély, gyógyíthatatlan betegségtől, amelyet úgy hívnak franciául: mal du pays — a honérzet; szükséges a kapocs, a kultúra, s a gondolat nagyon fájdalmas, hogy most már ezentúl ne legyen semmihez közöm és jogom, ami magyar. Vajon téves-e mindez? ... Akkor, az emigrációs években, ha nem éreztem volna magyarnak magamat (engem román útlevéllel vitt ki a nővérem Párizsba), akkor nem a magyar csoporttal mentem volna el, mert hát akkor minek kellett, hogy a magyar dolgok érdekeljenek?! Én nem vindikáltam semmit. Itt volt két évig, mint követségi tanácsos, K. J. Együtt voltunk valaha a szakszervezetben. A feleségének varrtam itt, csodálkozott, hogy így talált... Szeretnék írni egyik-másik régi időkbeli elvtársnak, de nincs összeköttetésem ... A következő nevekre emlékszem: Illyés Gyula, még Párizsban, ismerte munkásságomat... — és aztán sorakozik a többi név. Némelyik országosan ismert, más neveket most hallok először. — Ó, nagyon sokan! Mindenki ismert, de én nem emlékszem a nevükre ...” A levél eljutott az MSZMP Központi Bizottságához is, és Orosz Anna arra az időszakra is visszakapta útlevelét, amíg a visszahonosítási eljárás tartott. A „honérzet” szón eltöprengtem: már nem tudja, hogy az honvágy. Nem is tudhatja, hiszen huszonhárom évig élt Franciaországban, s annak is huszonkét éve, hogy Bulgáriában éltek. Erdélyben mindössze tizenhét esztendőt töltött, jóformán csak a gyerekkorát. Furcsa játéka a sorsnak, hogy éveket élünk Szófiában, s nem is sejtettük, hogy a közelünkben van egy ember, akinek orvossága magyar szó, s mindezt most egy hazulról kapott könyvből kellett megtudnunk. A feleségem valósággal lázban égett, azt tervezte, ezentúl akár mindennap meglátogatja majd Anna nénit. Bizonyára örülni fog, hiszen már tíz évvel ezelőtt a magány, az elhagyatottság kínját panaszolta. Megmutatja majd neki a kötetet is, az Égi és földi szerelmet, amelyben a róla szóló novellával találkoztunk. „ Néhány napra sürgős elfoglaltságom akadt. Amikor végre szabaddá tettem magam, siettem a követségre, konzul barátomhoz, ahogy megbeszéltük. — Most már mehetünk Anna nénihez. — Már nem. Elkéstünk. Anna néni meghalt, a fia tegnap reggel hozta vissza az útlevelét. Már akkor sem élt, amikor először beszéltünk róla. * Iván Avuszki, Orosz Anna fia, huszonöt év körüli fiatalember. A beszélgetés közben egyszer csak feláll, és kimegy a szobából. Úgy mondja, régi fényképeket keres. Valójában a sírását nem tudja már visszatartani. Különös társalgás volt ez. Egy olyan emberrel beszélgettünk, aki nem is mindig kérdéseinkre válaszolt, inkább önmagával folytatott szemrehányásoktól és lelkiismeretfurdalásoktól súlyos vitát. Aki most magát okolta anyja magányáért, szavaiból önkínzó szemrehányás csendül ki. Sokat veszekedtünk, teljesen eltávolodtunk egymástól, nem értettem meg... Az utóbbi időben azzal a gondolattal foglalkozott, hogy megírja emlékeit, kinevettem ... Amikor tavaly, nyár végén orvoshoz ment, azt hittük, kis gyomorrontás az egész, rák volt. És ő ezt tudta. Iván már előttünk sem rejti könynyeit. — Eltávolodtunk egymástól... Nem értettem meg... Kinevettem... Éreztem, ezt nem folytathatjuk így tovább. A könyvespolchoz léptem, amelyen főként francia művek sorakoztak. De itt vannak dedikált kötetek Illyés Gyulától is. A Rend a romokon belső lapján ez áll: „Orosz Annának, Annácskának a régi szeretettel. 1938. szeptember 2.” A Hunok Párizsban kötetben: „Annának szeretettel, s köszönettel, 1947, Párizs.” Az Új versekben: „Annának Tihany napjai emlékéül, szeretettel, 1962 augusztus.” Élete végén Orosz Anna már franciául sem szívesen beszélt, pedig fiának ő általa szinte ez lett az anyanyelve. A francia nyelvvel keresi kenyerét ma is a bolgár rádió idegen nyelvű szerkesztőségében. Csak magyarul akart. Iván is tanult az egyetemen meg a Magyar Kulturális Intézet különóráin, néhány dolgot meg is ért, de beszélni nem tud. Orosz Anna azokban az években vált, valami tragikus és fájdalmas hűnérzet révén véglegesen magyarrá, amikor a fia bolgár felnőtté érett. * A temetőt elárasztja a napfény. A 22-es számú fasorban az 54-es parcellát keressük. Gyászmenet jön szembe, az élénken beszélgető emberek között egyetlen szomorú arcot sem látni. Nagyon öreget temethetnek. Megérkeztünk. A piros deszkából összeácsolt, alacsony, csillagos obeliszken csupán ennyi áll fehér betűkkel: „Anna Orosz Aruszka, 1907—1969." A felpuhított földbe ágyazva egy edényben zöld fenyőgally, s legfeljebb néhány napos szegfűk. Itt jártak a fiatalok, rendbehozták a sírt. Itt nyugszik Anna, a Hunok Párizsban varró lánya. Akiről ilyen sorokat diktált az igazság: „Felvilágosult volt, léhaság nélkül. A hiedelem, hogy minden téren szabad — hogy a nőnek épp annyi a joga, mint a férfiaknak! — valami felelősséget, majdhogynem szertartásosságot rakott rá. Ellentétben a kor polgári lányaival, akiknek ez ízelítő és ürügy volt a züllésre. Alig lehetett a női ártatlanságnak szebb példáját elképzelni, mint ezt a félig még gyermeklányt, aki az osztályharcos nő szemével nézte a világot...” A szűkszavú sírfeliratot így egészítik ki Illyés mondatai, maradandóan jellemezve Annát, az embert és az ihletet adó nőt. Nagy Károly Nifi PSZAVA MINILEXIKON TRAGÉDIA Kezdetben a görög ünnepi események alkalmával kecskebőrbe öltözött alakok mulattatták az embereket. A kecskebőr neve görögül: tragos. Hamarosan a közönséget kórus helyettesítette. A tragosba öltözött alakok a kórussal vitatkoztak. A kórus kérdezett, helyreigazított, összefoglalt. Ekkor már a tragos is lekerült a szereplőkről, mert kialakult a színjáték. Megszületett a görög dráma. Minthogy a kezdet kezdetén kecskebőrbe bújtatott, tragosba öltözött alakok voltak a szereplői, ennek a játéknak tragédia lett a neve, ami kecskeéneket, kecskejátékot jelent. A szó azonban hamarosan nemcsak általában azt a kialakult drámai formát jelentette, amelyik szereplőkből és a magyarázó, hirdető, szentenciákat fogalmazó kórusból állott. Abban a pillanatban, amikor fellépett az első nagy görög drámaíró, Aiszkhülosz, a tragédia szó határozott értelmet kapott: olyan szomorújáték ez, amelyben a hős saját legjobb szándékai ellenére végzetes körülmények közé kerül és elbukik. A görög tragédiáknak a mondanivalója, a tragikuma az, hogy az emberre a végzet leselkedik, bármit cselekszik is. A tragédia mint műfaj az ókor után az angol renaissance idején a XVI. században, elsősorban Shakespeare műveiben virágzott újra. Shakespeare-nél a szereplők jellemében rejlik a végzetes fejlemények oka, a hatalomvágy, a féltékenység, a szerelmi szenvedély, a kapzsiság, túlzott jóhiszeműség előidézői a tragikus bukásnak. Shakespeare tragédiái tehát elsősorban jellemtragédiák. A XVII. században folytatódik még egy korszakon át a műfaj virágzása, különösen a francia klasszikus tragédiákban: Corneille, Racine műveiben, és kisebb területén a spanyol irodalomban, Dope de Vega és Calderon drámáiban. Még a XIX. század elején feltámad egy pillanatra a romantika korában. Victor Hugó műveiben elsősorban, aztán háttérbe szorul. Tragikus mondanivalójú színműveket ma is írnak, de tragédiák, olyan drámai művek, amelyeknek fő mondanivalója a hős tragikus bukása, ma már nem születnek. H. Z. 1971. Január • Simon István HAZA, NÉP, IRODALOM Irodalmunk rövid áttekintése 35. Irodalom a kiegyezés után Vajda, de már Jókai életműve is jóval messzebbre ível a kiegyezés évtizedénél, s jóllehet világlátásukban, írói ábrázolásmódjukban nagyon különböznek egymástól, munkásságuk mégis együtt fejezi ki a kor irodalmi valóságának lényegét: a századvég lírájának, prózájának differenciálódását, vagyis az egységesnek látszó nemzeti klasszicizmus fölbomlását A még mindig nemzeti egységben gondolkodó Jókaival szemben a nyugtalan Vajda a közelgő szélvihart érzi meg és fejezi ki rapszodikus hangulatú lírájában. A társadalom vezető rétegeinek hazug illúziója ellenében a valóságot, az ellentmondásokat. A Tisza Kálmán-i politika mind nemzeti, mind társadalmi értelemben egyre veszélyesebb vizekre vezette az ország hajóját, de a legjobbak is sokáig nehezen tudták megfogalmazni a megérzett bajok okát, hiszen a nemzeti nagyság álma egy ideig még elfeledtette például a nemzetiségi elnyomást, s a jórészt korrupcióra támaszkodó kapitalista fejlődés pedig az alsó osztályok egyre kegyetlenebb kizsákmányolásának riasztó tényét Az irodalom azonban mégis érzékeny műszernek bizonyult újra, mivel (különösen nálunk) a valóság ihlette mindig az írókat az önkifejezésre. Így bontakozott ki aztán lassanként a két irányzat, a realizmus — mely a negyvenes években oly diadalmasan egyszer már színre lépett, de most már társadalmi alapon modernizálódott , s másfelől az érzékeny, már-már a dekadencia jegyében, a valóságra a szenvedés ingerével reagáló modern líra a század utolsó két évtizedében. Európai méretekben is hasonló volt az irodalmi helyzet A kialakuló nagyhatalmak versengése, a gyarmatosítás meggyorsulása, szomszédságunkban a német imperializmus erősödése, a párizsi kommün vérbe fojtása, az éledező munkásmozgalom harca a dolgozók jogaiért, s az erőviszonyok nehezen áttekinthető alakulása lélekben nagyon megzavarta, sőt megkínozta a toll haladó mestereit Franciaországban, Németországban Zola, illetve Gerhard Hauptmann a naturalizmus jegyében új irányt indít el az irodalomban. Vajda vulkáni indulatait még a negyvennyolcas eszmények mozgatták, de a századvég vele együtt emlegetett két másik jelentős költőjét, a nála jóval fiatalabb Reviczkyt és Komjáthyt már a modern életérzés kényszerítette szólásra. Reviczky Gyula (1855—1889) föllépése idején még Arany őszikéi ejtették ámulatba az irodalombarátokat, s Arany nemzeti érzelemvilága volt az általánosan elfogadott kritérium a versek megítélését illetően. Ifjú költőnk azonban más álláspontról, már a világpolgár szemszögéből ítélte meg az életet, különösen a városi valóságot. Arannyal még egy verspárbajra is kiállt, hogy a fiatal költőnemzedék új érzelemvilágát, a magányosságot és kiábrándulást hangsúlyozva, szembeállítsa az előttük élt nemzedék életérzését — mely érzelem még a nemzeti tudatból táplálkozott elsősorban — a maguk fölfogásával. Elszegényedett dzsentri, méghozzá törvénytelen gyerek is, hányattatásának, szenvedéseinek okait nem is nagyon keresi, csak a lehetetlen élet fájdalmairól énekel. Reménytelenség és pesszimizmus a felhang, de nem úgy, mint a Vajdáé volt, hanem az élet hangulatait helyezve előtérbe — „A világ csak hangulat” hirdeti — az értelmetlen, perspektívátlan élet bizonygatása lett szinte egész életműve. A nagy városi dal először az ő ajkán szólal meg új stílusban, a régihez képest más költői nyelven irodalmunkban. A finoman kimunkált hangulat, a szerelmi érzések bátor kifejezése egészen újszerű lírájában. Nem megy el értetlenül kora égető problémái mellett, de egyértelmű költői választ se ad azokra. Személyes sorsa és fölfokozott érzékisége valóban csak arra tette alkalmassá, hogy a hazug társadalmi renddel szemben az általános emberi hangulatot fejezze ki. Versei a költő korában (majd századunk harmincas éveiben újra) nagyon népszerűek voltak. Még a bennük kifejezett pesszimista filozófia is találkozott a reménytelen helyzetben élő kortársak érzelemvilágával, különösen a társadalom peremére szorított kisemberek hangulatvilágával. Harmincnégy éves volt, amikor tüdőbajban meghalt, és verseiért rajongó fiatal nemzedéktársai könynyezve földelték el a Kerepesi temetőben. Majdnem hasonló sorsra jutott Komjáthy Jenő (1858—1895), Reviczky legjelentősebb nemzedéktársa, a már tudatosan filozófus költő. Vidéken tanárkodott, távol a már kialakult pesti irodalmi központtól, s magányossága, roppant önérzete formálta ki a maga módján egyedülálló pesszimisztikus líráját. Az ember énközpontúságát hirdette, elutasította a valóság hétköznapiságát, s hatalmas lírai monológokban filozofált a lét értelméről, formailag is sajátosan modern — bár olykor nyelvileg szikkadtnak látszó — verseiben. A költő önmagát belülről és a világ hozzá való viszonyát gondolati úton kifejező új típusát teremti meg. Zárkózottsága, a tárgyi világgal való szembeállása, a távoli jövőbe vetett bizalma (amikor majd az ész diadalmaskodik), s a gondolat erejét minden más fölé helyező lírikusi alapállása költészetünk sajátosan új ágát indította el. Az utána következő nemzedék mint közvetlen mesterét tisztelhette Komjáthyban. A századvég harmadik jelentős költője Kiss József (1843—1921), aki ugyancsak az Arany utáni líra, részben még a nemzeti klasszicizmus stílusában, modorában, de már az új városi életérzés kifejezője. Verseiben a vidéki zsidóság életének motívumai, s a liberális Magyarország némely politikai problémái jutnak kifejezésre. Túlélte Adyt is: lírája a forradalmi hangulatot ébresztgető hangja folytán lett kapocs a népnemzeti iskola és a modernek között, Kiss József irodalomtörténeti jelentősége azonban nem is annyira versei, hanem Hét című folyóirata révén nőtt meg. 1890-ben indította el lapját, s hamarosan a századvég legtekintélyesebb irodalmi, sőt közéleti orgánuma lett A konzervatív irodalommal szemben az új törekvések, az új tehetségek fölvonultatását szorgalmazta, s így készítette elő a századelő nagy, progresszív irodalmi robbanását. Lapjában olyan nevek jutottak országos hírre, mint Bródy Sándor, Heltai Jenő, Ambrus Zoltán, Herczeg Ferenc. A Hét jelentőségét csak az 1908-ban megindított Nyugat homályosította el később. A század utolsó harmadának szellemi, művészeti forrongása sok derékba tört vagy formáját teljesen kifutni nem tudó tehetséget indított el, s a felemás társadalmi helyzet el is pusztította őket, kit még fizikailag is, kit csak tehetségében. A lírában Arany fia, Arany László (1844—1898) alkotott maradandót A délibábok hőse című, a félfeudális liberalizmusból kiábránduló Hübele Balázs alakját megformáló verses regényében. A prózában Tolnai Lajos (1837—1902), a szenvedélyes és robusztus, de véglegesen kialakulni nem tudó író, A nemes vér című kiemelkedő magyar regény szerzője a legjelentősebb. A kritikában pedig a meghasonlott, nagy tudású Péterfy Jenő (1850—1899) emelkedett Gyulai Pál mellett a kor kritikusi átlaga fölé, épp Gyulai ellenfeleként. A magyar novella, s egyáltalán a modern elbeszélő műfaj is fölsarjadt a század utolsó két évtizedében. Hirtelen, szinte minden jelentősebb előzmény nélkül. A kritikai realizmus már majdnem mindegyik írónk munkásságában megcsillan. Ellentmondásosan, hiszen a világos társadalmi célkitűzés, melynek tükrében perspektívát kaphatott volna az írói szándék, akkoriban még hiányzott Az európai minták, főként a francia irodalmi hatások — s részben az orosz realistáké — ösztönözték olyan jelentős íróink törekvéseit, mint Iványi Ödön, Justh Zsigmond, vagy Ambrus Zoltán. Iványi A püspök atyafisága című regényében már magas irodalmi színvonalon tárgyalva leplezi le kora társadalmának viszszásságait, Justh Zsigmond pedig Faimus című legjelentősebb művében osztályának, a birtokos dzsentrinek őszinte önkritikáját próbálja adni. A széles mezőnyből kiemelkedik még Petelei István, Gozsdu Elek, vagy a nagyon fiatalon elhunyt, a Bácska tájait megkapóan szép színekkel festő Papp Dániel. Nevek tucatjait lehet fölsorolni még Lövik Károlytól Acsády Ignácig, de inkább a következő fejezetben néhány, a XX. század magyar líráját és prózáját is meghatározó egyéniséggel foglalkozunk részletesebben. Legelsősorban is Mikszáth Kálmán nagy életművével.