Népszava, 1971. június (99. évfolyam, 127–152. sz.)
1971-06-17 / 141. szám
1S71.1j.iua 17 NÉPSZAVA Ahol minden vezetőnő A vezérigazgató szavai: — Ide már fáradtan érkezetek munkakezdéskor az emberek... Elvégezték a hajnali és reggeli asszonyi teendőket. A délutáni műszak kezdésekor még fáradtabbak a blokkolók: nagymosás van a hátuk mögött, vagy az egész várost átkutatták egy-egy gyerekholmiért... A vezérigazgató mégis támaszkodni tud a fáradt emberekre a sok mlliós termelési érték előállításában. E milliók megduplázásán dolgozik mindenki, aki csak számít ebben A négyezres létszámú Habselyem Kötöttárugyár egészen egyedüli ebből a szempontból. — Női foglalkoztatást igényel a gyárunk — mondja dr. Réti Lajosné vezérigazgató. — Fehérnepiűkonfekciót készítünk. A fizikai dolgozók 90 százaléka nő. A kijelölt vezetőknek meg sem fordult a fejükben, hogy férfiakat bízzanak meg a közvetlen munkairányítással. Munkatársaim is úgy vélik — nem pusztán azért, mert nők —, hogy a nő alkalmasabb erre a beosztásra. Ide már fáradtan érnek be a „munkaerők”, egy kicsit ki akarják pihenni magukkal, persze, nem tétlenséggel. Ezzel számolunk, ezért kell a termelésirányítóknak rugalmasan megszervezniük a munkát. A mi szalagunk ezért is csomagrendszerű. Egyegy dolgozóra 4—3 csomagban 50—100 darab ruhanemű jut, s ezt mindenki saját szorgalmúMegállapodott korú nők üdvözlésére készülök. Ezzel szemben: a műszaki főosztályvezető Rónaszéki Györgyné — 35 éves. Mérnök-közgazdász, a gyár nevelése. Hetven közvetlen beosztottja közül 69 — nő. Évente 1500—1600 új terméket terveznek — a fele piacra is kerül —, de munkájuk feladatok sokaságát öleli fel: a modellrajzolástól a kelmetervezésen át az anyagpróbákig, új technológiák kidolgozásáig. — Okoz-e valamilyen az üzemben, leginkább a szalag soha ki nem pihent asszonyai. Miattuk dolgozik a gyár legtöbb vezető posztján nő... Mindenki nő: a főkönyvelő, a személyzeti vezető, az üzemgazdasági főosztályvezető, a közgazdasági főosztályvezető, a kereskedelmi főosztályvezető, a párt- és a szakszervezeti vezetők, a gyáregységek igazgatói — a főmérnökök és főkönyvelők többségükben, a közvetlen csoportirányítók, a 108 szalagvezető is, hoz, ügyességéhez és erejéhez mérten készíti el. Fáradtsága, esetleges lassúbb munkatempója nem befolyásolhatja a szalag többi dolgozójának jövedelmét A csomagrendszer bevált, s bevált a 108 szalagvezetőnő is. Nő — női vezetőnek — könynyebben mondja el, hogy ma miért nem megy úgy a munka. A férfivezető talán végig sem hallgatná... Máshol még nem vallják ugyanezt. Mindig meglepődöm, mennyi férfi csoportvezető dolgozik a ruhagyárakban, holott a szalag mentén asszonyok ülnek. És még a hagyomány: a szabószakma férfimesterség volt, férfi lehet hát csak az irányító is ... — Esetleg arra alkalmatlan férfi — jegyzi meg a vezérigazgató. — Mi eleve csak alkalmasakat választunk. Mind nők. — Véletlenül? — Ismerkedjék meg velük! problémát, hogy nő és női beosztottakkal dolgozik? — A problémák nem a nemből következnek — válaszol. — Korábban férfibeosztottakkal dolgoztam. Az a véleményem, hogy könnyebb megnyerni a nőket, ha a gyár számára valamilyen lényeges, határidős munkát kell elvégezni és több igyekezetre, energiára, akár plusz teljesítményre van szükség. A kelmetervezők, szériázók, előkalkulátorok — Rónaszékiné beosztottjai — többségükben családosak. A létszámmozgás nagy, általában a hetven beosztott közül másfél hónaponként heten mennek szülési szabadságra. A főosztály 15 százaléka valami miatt állandóan távol van. — Emiatt minden rendelkezésre állóvállalati tartalékot igénybe veszünk — folytatja a főosztályvezető. — Sok fiatalt betanítunk, tanulásra ösztönzünk. De az időlegesen távollevőkre is építünk , s ők is számítanak ránk. Ahogy sorra visszatérnek, feladat vár rájuk. Szeptemberben jön vissza az egyik dolgozónk. Csak a legnagyobb nehézséggel tudjuk a hátralevő pár hónapot áthidalni, de nem veszünk fel a helyére mást, inkább „Ide már fáradtan érkeznek munkakezdéskor az emberek ...” Hogyan lehet fáradt emberekkel teljesíteni? Az idei termelési érték 600 millió forint felett lesz. A termékek 80 százaléka belföldre, 20 százaléka exportra készül. A III. ötéves tervben 95 százalékos volt a gyár termelési értékének növekedése, a IV. ötéves terv végére az 1970-es év 570 milliójának megduplázására törekednek. Mindezt — fáradt, ki nem pihent női munkaerőkkel? A vezérigazgatónő hisz a sikerben. Magabiztossága az elmúlt 16 év — azóta dolgozik a gyár élén — sikerein alapszik. S máson is. Illetve másokon is. A többi női vezetőn, akiket maga mellé nevelt, s azok munkáján, akikről maga is azt tartja: sem kipihentek... — Mi, nők, hamarabb észrevesszük a hibákat, a szociális létesítmények hiányát, a rendetlenséget. A jobb ellátást is hamarabb megköveteljük. Amikor idekerültem, a nők a III. emeletről lejártak a földszintre, az egyetlen mosdóba. A férfi főmérnök nem tartotta magához méltónak, hogy ezt az ügyet elsősorban kell megoldania... Néhány év múlva nyugdíjjogosult leszek. Azt akarom, hogy addigra mindenki a helyén legyen ... Az utánpótlási házon beaddig egy kicsit többet dolgozik mindenki. A technológiai osztályvezető, Vass Márta, 28 éves: — Itt kezdtem 1961-ben hurkolóipari technikusként, aztán elvégeztem a ruhaipari főiskolát. De még nem fejeztem be a tanulást... A férfiakat valóban nehezebb rábírni valamilyen közös feladat elvégzésére, de ők nem is igen kérnek előnyt. A nők számára viszont az előnynyújtás szinte elengedhetetlen. Dolgozik a főosztályunkon egy fiatal anya, gyerekét reggel 6 óra előtt nem veszik be az óvodába, viszont így mindig elkésik. Most 15 perc időkedvezményt kap reggel is, délután is. Hétvégeken ezeket a 15 perceket megtérítheti ... Jól neveljük ki. A szalagtól a tehetségeseket technikumba küldjük. S ők már a második tanévtől a leendő végzettségüknek megfelelő beosztásban dolgoznak. Például az értékesítési osztályvezetőhelyettes, Hernádi Ágnes is a mi ösztönzésünkre tanult tovább a technikum után, a közgazdasági egyetemet végezte el Neszlényi Endréné, az egyik konfekciórészleg varrodavezetője is tovább tanul a technikum után. Két nődolgozónk vállalati költségen — munkaidő aaltt — intenzív nyelvtanfolyamra megy. Miért mernek vezetőposztot, feladatot adni a fáradt „munkaerőknek”, a nőknek is? Mert megértik őket. A vezérigazgató is fél 5-kor kel, mint a szalagmunkások. Fél 5- től háromnegyed 7-ig, amíg a vállalati kocsi oda nem áll érte a kapu elé: reggelit készít a férfi családtagoknak, szellőztet, takarít. Átéli, éli beosztottjai sorsát a hajnali teendőkkel ... Hol tartanánk, ha csak azok törekednének jobb sorsot, könnyebb életet biztosítani, másoknak is, akik maguk is hasonló kenyeret esznek. A legtöbb gyár élén férfivezetők felelnek a rájuk bízott „munkaerőért”, s kötelesek tenni értük ... Még akkor is, ha nekik is nő keni meg a kenyér, rét reggelire. Légrády Eszter „Itt pihenni akarnak'' 15 perces időkedvezmény Utánpótlás a házon belülről Látogatás a „baloldalt dobogó szívnél” Szabolcs-Szatmár... Azt hiszem, ha csokorba kötné az ember a legészakkeletibb megyéről megjelent írásokat, néhány évi sajtószemle — eltekintve az árvízi pusztítás és újjáépítés híreitől — zöme kimerülne az almatermés elhelyezésének gondjaiban (tárolótér); az elmaradottság különböző megnyilvánulási formáinak ecsetelésében (szekták, tanyabokrok, „noha-bor”); a Szabolcsból felkerült építőipari segédmunkások egy részének randalírozásáról szóló megdöbbentő vagy humorizáló írásokban (Ajaj, fekete vonat...). Egy megyét a „helyére tenni” a közvéleményben: nagy és tiszteletre méltó szándék. Szabolcs-Szatmár vezetőiben ez a szándék élt, amikor az újságírószövetség belpolitikai szakiták Nyíregyházára. olyat látogatásra hív Esőben érkeztünk és napfényben búcsúztunk a „forró mezők” fővárosától. Két gazdag nap telt el közben, két, nem mondhatom, hogy szabolcsi nap, mert szabolcsi, szatmári és beregi is volt. A nagy megye régi alkotóelemeit lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Sőt, nem érezni sem lehet. A tájaknak ugyanis hangulatuk van: Naménynál a Tisza-part légköre, a homokpart süppedő fövenye, az ottjártunkkor még rendezés alatt álló néprajzi és helytörténeti múzeum szépséges öreg bútorainak és hímzéseinek, keresztszemes kézimunkáinak bája arra figyelmeztetett, hogy az országnak Tisza-kanyarja is van, nemcsak Duna-kanyarja. A bátorligeti rezervátum ózon oxigéntelített erdőillata és erdészeinek, állami gazdasági vezetőinek sajátos, tudományos lokálpatriotizmusa arra, hogy az ország természeti kincseit és idegenforgalmi lehetőségeit kissé egyoldalúan keressük kizárólag a Balaton vidékén. Nyírbátor templomai és múzeumfalai szinte követelően kiáltanak népszerűsítés, színesfilm, televízió után. Szegény vidék? „Baloldalt dobogó szív?” Lehetetlen nem gondolni ebben a megyében járva Váci Mihályra, egyetérteni vele a gondok hallatán és egy kicsit lélekben és utólag vitatkozni vele, mintha még lehetne. Mert gazdag is ez a Szabolcs-Szatmár. (Többet nem írom le fél névvel, csonkán. Kevés és méltatlan. Nemcsak az irodalmi emlékek, Kölcsey Szatmár csekéje, Móricz Tiszacsécséje, Zalka Tunyogmatolcsa miatt kihagyhatatlan a szatmári rész, nemcsak a „Nyári napnak alkonyulatánál” emléke miatt; mint ahogy Beregről se csak Esze Tamás és Bajcsy-Zsilinszky Tarpája miatt érdemes a táj régi nevével említést tenni. Bár ezek önmagukban is elég indokot jelentenének. De viseletnek, népi építészetnek, szokásoknak és emlékeknek egész, gazdag ötvözete miatt, amelyet meg kell őrizni és tovább örökíteni — mint minden nemzeti értéket.) Dehát maga a „törzsmegye”, Szabolcs is sokszorta több, mint amit az átlag-újságolvasó (vagy újságíró) tud róla... Ez egy öreg magtárnak látszó épület előtt villan belém, Nyírbátorban. Az épület vénséges-vén pincét rejt magában, a mohácsi vésszel egyidős téglaboltozatokat (és mellesleg, csodálatos pálinkával teli hordókat.) A Báthoryaké volt — a lófej alakú pajzsot tartó sárkány nemzetségéé, Guth- Keled . ivadékaié. „Vármaradvány ... 1549. IX. 8-án itt írták alá a nyírbátori egyezményt...” — mondja szűkszavúan a tábla és még valamit: „Tinódi itt írta valószínűleg 1548-ban a Sokféle részegesről szóló verset .. (Ajaj, fekete vonat...?) De nem ez a fontos. A régi boltozatok. Az öreg házak. A „jajdomb” a Kállayak hallóján. A tájban élő és kisiskolások kézimunkázó praclija nyomában még élő motívumok, színek, szépségek. Ennek a „baloldali dobogó szívnek” a szépsége: a Szabolcs-szatmári érem egyik oldala. A másik: az érték és a gyarapodás, amit a jelentett ehhez a múltbéli örökséghez. Orosz Ferenc, a megye tanácselnöke, az István király és Szabolcs vezér képével ékesített öreg épületben erről is körképet adott. Néha a száraznak látszó adatok is meglepetéseket rejtenek. Az egymillió holdnyi megye gyümölcstermesztő híréhez illik, hogy 61000 hold gyümölcsöse van. De hogy ennél is több az erdő itt az északkeleti sarokban (83 000 hold) és hogy van nyolcezer holdas, összefüggő erdőség is, amelyben a muflonon kívül minden vadunk megél — az aligha köztudott. A lakossági adatok közt egyet kell aláhúzni: hogy immár Szabolcs-Szatmár nem fogyó lakosságú megye. Hála a letelepedő iparnak és hála annak a tradíciónak, amely rejt magában maradi és családtervezés nélküli elemeket, mégis nagy erő, a legalább három gyerek hagyománya. (Hogy ez másik oldalon visszahat az életszínvonalra — azt tulajdonképpen hosszú távon nem lenne szabad pirulás nélkül leírni. Nemzeti célnak kell tekinteni, hogy ne hasson viszsza.) De ahol sokan élnek, munkaerőgond is van. Idetelepült néhány kitűnő üzem (az Országos Gumiipari Vállalat új műhelyeit órákon át jártak, munkájukat és termékeiket azok a szakemberek mutatták be, akik részben budapestiből lettek nyírségivé, életükkel cáfolva az „élni csak Pesten lehet” elméletecskéjét). A megye előközművesített telkekkel vár minden gyárat. Nagy bázis Záhony, a vasutasvárossá fejlődő keleti kapu — amelyen keresztül 12 millió tonna áru érkezik évente: három Hamburg a szárazföldön. De a női munkaerő minden problémáját ez sem oldja meg — és Orosz Ferenc vagy Tóth Mátyás, a megyei pártbizottság első titkára szabolcs-szatmári szívvel pattog azon az állapoton, hogy ez a félmilliós megye más területek „segédmunkás-tartaléka” maradjon évtizedekig Mindezek mögött: az építés korszakos eredményei. Még a gondok mögött is. Hiszen a megyeszékhely városiasodása vagy Sóstó korszerű, „nyírségi Harkánnyá” növekedése se mehetett volna végbe a helyi építőipar magasabb fokra emelkedése nélkül. Hogy mi minden épült, azt ilyen tömör összefoglaló nem sorolhatja fel — de a 13 000 vagonos hűtőtároló tér mégis kihagyhatatlan! A nyíregyházi Ságvári és a Dózsa Tsz hűtőháza másfél-két év alatt kifizette a beruházás költségeit! Az alap: az ipar erőteljes növekedése volt. Nem „kócerájok” jöttek Szabolcsba, Szatmárba, modern ipar született, születik, és itt, sok szempontból jobb körülményeket teremtve munkásainak, mintha Pestre járnának százkilométerekre. Múlt és jelen, hagyományok és építés szabolcs-szatmári oldalai után úgy bukkannak fel a nagy és nyomasztó gondok, ahogyan az baráti beszélgetésben természetes. Mert, miközben büszkék a nagy változásra (aki egy évtizedig nem járt a megyeszékhelyen, de akárcsak néhány járásszékhelyen is, emberöltőnyi változások tanúja lehet), és sűrűn elmondják: „Nem vagyunk az ország Szicíliája”, nem tagadják a népes cigánytelepek okozta nehézségeket, a cigánymamák helyzetét, akik európai színvonalú szülőotthonban hozzák világra a kis utódot, hogy aztán visszavigyék ... a putriba. De 1975-re el akarják tüntetni az utolsó putrit is. Nem tagadják, hogy az ország segítsége az árvízkárok eltüntetésében mély hálóra ébresztő, hogy például Tunyogmatolcs új utcái (oda is ellátogattunk) egy korábbi nemzedék életében nem nőttek volna ki ilyen gyorsan a földből —, de azt sem, hogy az árvízkárosultak terhe nagy. Nem búcsúztunk el Szabolcs-Szatmártól. Csak elköszöntünk: eredményeket és gondokat egyaránt viszont kell látnunk. Hogy megmutassuk , hogy „itva lássák” az országban. Baksai Ferenc 3 Önreklám - világszínvonalon SZÓ, AMI SZÓ, nálunk az ipari, kereskedelmi, kulturális reklám még mindig meglehetősen vérszegény. Szerencsére a Cipőt a cipőboltból! felhíváshoz hasonló együgyűségeken már kezdünk túljutni, de azért fejcsóválásra, vagy éppen bosszankodásra késztető, gyengécske hirdetések naponta bukkannak fel az utcán, villamoson, meg az újságokban is. Jómagam, ha effajta félresikeredett „művekkel” találkozom, olykor sajnálkozom: miért is nem mennek el időnként a mi hivatásos szakembereink ötletet, lélektant, hatásvadászatot tanulni az „amatőrökhöz”. Mármint az önreklámozókhoz! Nekik köszönhető, hogy ebben a hivatalosan nem nyilvántartott „műfajban” igen figyelemreméltóan fejlődtünk, s alighanem megközelítettük a világszínvonalat. Sajnos... Pedig tulajdonképpen, számukat tekintve, nincsenek is túlságosan sokan az önreklámozók. Képviselőik azonban mindenütt megtalálhatók, a művészeti életben csakúgy, mint az íróasztalok vagy a munkapadok mellett. Éppen ezért a típus mindenkinek ismerős a maga környezetéből, részletes jellemzésére talán nincs is szükség. Ezért elegendő, ha az önreklámozók — tagadhatatlanul ügyes és találékony — módszereinek lényegéről ejtünk néhány szót. Mi jellemzi elsősorban ennek a típusnak az egyedeit? Úgy gondolom, a „bezzeg én!” kifejezésben tömöríthető mondanivaló hangoztatása. Mindig, mindenütt, ahol ez lehetséges és célszerűnek látszik. Elsősorban persze az illetékes főnökök jelenlétében, hiszen így van értelme igazán a dolognak. Akkor is, ha a szóban forgó téma ürügyén különféle hangsúllyal történő „öntálalásra” szűkebb körben kerül sor, akkor is, ha nagyobb nyilvánosság előtt. Az önreklámozónak egy a fontos: az, hogy „kidomborítsa”, milyen fontos, nélkülözhetetlen személy ő a maga területén; hogy milyen sokat, milyen önzetlenül dolgozik; mennyire nehéz, „fajsúlyos” feladatokat vállal. EZ A FAJTA EMBER, ha egy aktát elintéz, vagy egy munkadarabot sikeresen megformál, erről a tényről annyi ideig beszél — hadd tegyem hozzá, rendszerint igen meggyőzően, hiszen éppen ez a siker titka —, amenynyi alatt a csendesebbek, a szerény észrevétlenek háromszor annyit végeznek ugyanolyan, sőt nemritkán jóval nehezebb, felelősségteljesebb munkából. Még valami hozzátartozik a típus lényegéhez. ők, az önreklámozók azok, akik legjobban tudják, hogyan kellett volna csinálni azt, amit az ugye gyengébb képességű X. vagy Y. elrontott. Tudják bizony, és nem is mulasztják el megmondani fűnek-fának, természetesen — utólag, amikor már nevetségesen könynyű okosnak lenni. Tulajdonképpen maga az itt vázlatosan jellemzett fajta is nevetséges. A figurák inkább kabarészínpadra, humoreszkbe illenek, mintsem cikkbe. Mégis érdemes egyszer-egyszer komolyabban szólni róluk, felhíva rájuk a közfigyelmet — anélkül, hogy ágyúval akarnánk verébre célozni —, mivel az önreklámozók a maguk módján károsak. Mindenekelőtt azért, mert öntömjénezésük a legtöbb esetben a valós teljesítményt, a társadalmilag is hasznos munkát helyettesíti. Ügyes helyezkedésükkel jelentéktelenségükről, nemegyszer semmittevésükről óhajtják a figyelmet elterelni. S amíg ők nem létező vagy nagyon is csekélyke érdemeik felnagyításán és széles körű propagálásán fáradoznak, a többieknek kell dolgozniuk helyettük is, így a szerény, ügybuzgó hivatalnokokra, munkásokra, azokra, akik a „jó bornak nem kell cégér” elve alapján reklám nélkül dolgoznak, a szükségesnél több, felesleges teher hárul. Igazságtalanul. Ráadásul a „hangosak” nemegyszer a maguk sikerének könyvelik el, valósággal kisajátítják a csendes észrevétlenek érdemeit is. A másik veszély, amit az önreklámozók tevékenysége jelenthet, a példa ragadóssága. „Minek gürizzek én anynyit, ha más abból is megél, sőt nálam jobban él meg, hogy ügyesen dobja fel a semmit?” — gondolhatják egy idő után az önreklámozó munkatársai, akik azért nem vakok... Különösen a fiatalok hajlamosak rá, hogy a botcsinálta „sztárok” akár csak időleges sikerein felbuzdulva, őket tekintsék követendő példaképnek, az ő magatartásukban lássák az érvényesülés kulcsát. S ez egyegy munkahelyen bizony alááshatja a szocialista értékrendet, a munkafegyelmet. Társadalmi méretekben azonban mégsem kell tartanunk attól, hogy az önreklámozóké lehet a jövő.. Ellenkezőleg. Hála a történelmi körülménynek, a talaj ma sokkal ingatagabb számukra, mint — például — az ötvenes években volt. És figyelembe véve a társadalom fejlődésének irányát, nem kétséges, hogy a típus idővel kivész. Egyedei kénytelenek lesznek hangos ágálás helyett szorgalmasan dolgozni. De mikor? Ez mindannyiunktól függ. Elsősorban természetesen a kisebb-nagyobb kollektívák vezetőitől, hiszen az ő feladatuk, hogy megkülönböztessék a tiszta búzát az ocsútól. S ez most, amikor bizonyos rétegeknél bérrendezésre kerül sor, időszerű, gyakorlati igény. Nem véletlen, hogy a legrátermettebb vezetők közül található a legkevesebb öntömjénező, s azok napjai is meg vannak számlálva. Csakhogy a vezetők dolga sem egészen könnyű, mivel ők is emberek, emberi hiúsággal, gyengékkel. S az önreklámozók — akik, ugyancsak nem véletlenül, egyben a legbuzgóbb főnöktömjénezők — mesterien értik az emberi gyengék megnyargalását saját céljaikra. Ezért nem bízhatja senki a maga környezetében csak a vezetőkre az ügyes karrierlovagok megfékezését. Felismerni őket, mint láttuk, igen könnyű. Szót emelni ellenük — és tulajdonképpen értük, hiszen helyes vágányra terelésük a saját érdekük is — már kétségtelenül kínosabb. Néha úgy érezzük, egyenesen tapintatlanság. Pedig mégiscsak el kell hallgattatni, mérsékletre kell inteni őket! Akár úgy, hogy amikor érdemeikről szónokolnak, vagy a „hogyan is kellett volna csinálni”-féle bölcsességeiket fejtegetik, a hozzájuk legközelebb állók szépen fejtsék ki, miként is áll a helyzet. Mondják meg, ami a szívükön fekszik: „X. kolléga, Y. szaktárs akkor nyilatkozzon ilyen magabiztosan, ha előbb ezt meg azt kifogástalanul elvégezte.” AZ ÖNREKLÁMOZÁST a mai, kelleténél magasabb szintjéről szorítjuk vissza. Legalább a „Cipőt a cipőboltból!” primitív színvonalára. Minél előbb, annál jobb. Miklós Dezső