Népszava, 1971. június (99. évfolyam, 127–152. sz.)

1971-06-17 / 141. szám

1S71.1j.iua 17 NÉPSZAVA Ahol minden vezető­­nő A vezérigazgató szavai: — Ide már fáradtan ér­kezetek munkakezdéskor az emberek... Elvégez­ték a hajnali és reggeli asszonyi teendőket. A dél­utáni műszak kezdésekor még fáradtabbak a blok­kolók: nagymosás van a hátuk mögött, vagy az egész várost átkutatták egy-egy gyerekholmiért... A vezérigazgató mégis támaszkodni tud a fáradt emberekre a sok m­lliós termelési érték előállítá­sában. E milliók megdup­lázásán dolgozik minden­ki, aki csak számít ebben A négyezres létszámú Habselyem Kötöttárugyár egészen egyedüli ebből a szempontból. — Női foglalkoztatást igényel a gyárunk — mondja dr. Réti Lajosné vezérigazgató. — Fehér­­nepiűkonfekciót készí­tünk. A fizikai dolgozók 90 százaléka nő. A kije­lölt vezetőknek meg sem fordult a fejükben, hogy férfiakat bízzanak meg a közvetlen munkairányí­tással. Munkatársaim is úgy vélik — nem pusztán azért, mert nők —, hogy a nő alkalmasabb erre a beosztásra. Ide már fá­radtan érnek be a „mun­kaerők”, egy kicsit ki akarják pihenni maguk­­kal, persze, nem tétlen­séggel. Ezzel számolunk, ezért kell a termelésirá­nyítóknak rugalmasan megszervezniük a mun­kát. A mi szalagunk ezért is csomagrendszerű. Egy­­egy dolgozóra 4—3 cso­magban 50—100 darab ru­hanemű jut, s ezt min­denki saját szorgalmú­Megállapodott korú nők üdvözlésére készülök. Ez­zel szemben: a műszaki főosztályvezető Rónaszéki Györgyné — 35 éves. Mér­nök-közgazdász, a gyár nevelése. Hetven közvet­len beosztottja közül 69 — nő. Évente 1500—1600 új terméket terveznek — a fele piacra is kerül —, de munkájuk feladatok sokaságát öleli fel: a mo­dellra­jzolástól a kelme­tervezésen át az anyag­­próbákig, új technológiák kidolgozásáig. — Okoz-e valamilyen az üzemben, leginkább a szalag soh­a ki nem­ pi­hent asszonyai. Miattuk dolgozik a gyár legtöbb vezető posztján nő... Mindenki nő: a főkönyve­lő, a személyzeti vezető, az üzemgazdasági főosztály­­vezető, a közgazdasági fő­osztályvezető, a kereske­delmi főosztályvezető, a párt- és a szakszervezeti vezetők, a gyáregységek igazgatói — a főmérnökök és főkönyvelők többsé­gükben, a közvetlen cso­portirányítók, a 108 szalag­vezető is, hoz, ügyességéhez és ere­jéhez mérten készíti el. Fáradtsága, esetleges las­súbb munkatempója nem befolyásolhatja a szalag többi dolgozójának jöve­delmét A csomagrend­szer bevált, s bevált a 108 szalagvezetőnő is. Nő — női vezetőnek — köny­­nyebben mondja el, hogy ma miért nem megy úgy a munka. A férfivezető talán végig sem hallgat­ná... Máshol még nem vall­ják ugyanezt. Mindig meglepődöm, mennyi fér­fi csoportvezető dolgozik a ruhagyárakban, holott a szalag mentén asszo­nyok ülnek. És még a hagyomány: a szabószak­ma férfimesterség volt, férfi lehet hát csak az irányító is ... — Esetleg arra alkal­matlan férfi — jegyzi meg a vezérigazgató. — Mi eleve csak alkalmasa­kat választunk. Mind nők. — Véletlenül? — Ismerkedjék meg ve­lük! problémát, hogy nő és női beosztottakkal dolgozik? — A problémák nem a nemből következnek — válaszol. — Korábban férfibeosztottakkal dol­goztam. Az a vélemé­nyem, hogy könnyebb megnyerni a nőket, ha a gyár számára valamilyen lényeges, határidős mun­kát kell elvégezni és több igyekezetre, energiára, akár plusz teljesítményre van szükség. A kelmetervezők, szé­­riázók, előkalkulátorok — Rónaszékiné beosztottjai — többségükben családo­sak. A létszámmozgás nagy, általában a hetven beosztott közül másfél hónaponként heten men­nek szülési szabadságra. A főosztály 15 százaléka valami miatt állandóan távol van. — Emiatt minden ren­delkezésre álló­­vállalati tartalékot igénybe ve­szünk — folytatja a fő­osztályvezető. — Sok fia­talt betanítunk, tanulásra ösztönzünk. De az időle­gesen távollevőkre is épí­tünk , s ők is számíta­nak ránk. Ahogy sorra visszatérnek, feladat vár rájuk. Szeptemberben jön vissza az egyik dolgo­zónk. Csak a legnagyobb nehézséggel tudjuk a hát­ralevő pár hónapot áthi­dalni, de nem veszünk fel a helyére mást, inkább „Ide már fáradtan ér­keznek munkakezdéskor az emberek ...” Hogyan lehet fáradt emberekkel teljesíteni? Az idei termelési érték 600 millió forint felett lesz. A termékek 80 százaléka belföldre, 20 százaléka exportra készül. A III. öt­éves tervben 95 százalé­kos volt a gyár termelési értékének növekedése, a IV. ötéves terv végére az 1970-es év 570 milliójá­nak megduplázására töre­kednek. Mindezt — fá­radt, ki nem pihent női munkaerőkkel? A vezérigazgatónő hisz a sikerben. Magabiztossá­ga az elmúlt 16 év — az­óta dolgozik a gyár élén — sikerein alapszik. S máson is. Illetve másokon is. A többi női vezetőn, akiket maga mellé nevelt, s azok munkáján, akikről maga is azt tartja: s­em kipihentek... — Mi, nők, hamarabb észrevesszük a hibákat, a szociális létesítmények hiányát, a rendetlenséget. A jobb ellátást is hama­rabb megköveteljük. Amikor idekerültem, a nők a III. emeletről le­jártak a földszintre, az egyetlen mosdóba. A fér­fi főmérnök nem tartotta magához méltónak, hogy ezt az ügyet elsősorban kell megoldania... Né­hány év múlva nyugdíj­­jogosult leszek. Azt aka­rom, hogy addigra min­denki a helyén legyen ... Az utánpótlási házon be­addig egy kicsit többet dolgozik mindenki. A technológiai osztály­vezető, Vass Márta, 28 éves: — Itt kezdtem 1961-ben hurkolóipari technikus­ként, aztán elvégeztem a ruhaipari főiskolát. De még nem fejeztem be a tanulást... A férfiakat valóban nehezebb rábírni valamilyen közös feladat elvégzésére, de ők nem is igen kérnek előnyt. A nők számára viszont az előny­­nyújtás szinte elengedhe­tetlen. Dolgozik a főosz­tályunkon egy fiatal anya, gyerekét reggel 6 óra előtt nem veszik be az óvodá­ba, viszont így mindig el­késik. Most 15 perc idő­­kedvezményt kap reggel is, délután is. Hétvégeken ezeket a 15 perceket meg­térítheti ... Jól neveljük ki. A szalag­tól a tehetségeseket tech­nikumba küldjük. S ők már a második tanévtől a leendő végzettségüknek megfelelő beosztásban dolgoznak. Például az ér­tékesítési osztályvezető­helyettes, Hernádi Ágnes is a mi ösztönzésünkre tanult tovább a techni­kum után, a közgazdasá­gi egyetemet végezte el Neszlényi Endréné, az egyik konfekciórészleg varrodavezetője is tovább tanul a technikum után. Két nődolgozónk vállalati költségen — munkaidő aaltt — intenzív nyelv­­tanfolyamra megy. Miért mernek vezető­posztot, feladatot adni a fáradt „munkaerőknek”, a nőknek is? Mert meg­értik őket. A vezérigaz­gató is fél 5-kor kel, mint a szalagmunkások. Fél 5- től háromnegyed 7-ig, amíg a vállalati kocsi oda nem áll érte a kapu elé: reggelit készít a férfi csa­ládtagoknak, szellőztet, ta­karít. Átéli, éli beosztott­jai sorsát a hajnali teen­dőkkel ... Hol tartanánk, ha csak azok törekednének jobb sorsot, könnyebb életet biztosítani, másoknak is, akik maguk is hasonló kenyeret esznek. A leg­több gyár élén férfiveze­tők felelnek a rájuk bí­zott „munkaerőért”, s kö­telesek tenni értük ... Még akkor is, ha nekik is nő keni meg a kenyér, rét reggelire. Légrády Eszter „Itt pihenni akarnak'' 15 perces időkedvezmény Utánpótlás a házon belülről Látogatás a „baloldalt dobogó szívnél” Szabolcs-Szatmár... Azt hiszem, ha csokorba kötné az ember a leg­­északkeletibb megyéről megjelent írásokat, néhány évi sajtószemle — eltekintve az árvízi pusztítás és újjáépítés híreitől — zöme kimerülne az alma­­termés elhelyezésének gondjaiban (tárolótér); az elmaradottság különböző megnyilvánulási formáinak ecsetel­ésében (szekták, tanyabokrok, „noha-bor”); a Szabolcsból felkerült építőipari segédmunkások egy részének randalírozásáról szóló megdöbbentő vagy humorizáló írásokban (Ajaj, fekete vonat...). Egy megyét a „helyére tenni” a közvéleményben: nagy és tiszteletre méltó szándék. Szabolcs-Szatmár vezetőiben ez a szándék élt, amikor az újságíró­szövetség belpolitikai szaki­ták Nyíregyházára. olyat látogatásra hív­ Esőben érkeztünk és napfényben búcsúztunk a „forró mezők” fővárosá­tól. Két gazdag nap telt el közben, két, nem mond­hatom, hogy szabolcsi nap, mert szabolcsi, szatmári és beregi is volt. A nagy megye régi alkotóelemeit lehetetlen figyelmen kí­vül hagyni. Sőt, nem érez­ni sem lehet. A tájaknak ugyanis hangulatuk van: Namény­­nál a Tisza-part légköre, a homokpart süppedő fö­venye, az ottjártunkkor még rendezés alatt álló néprajzi és helytörténeti múzeum szépséges öreg bútorainak és hímzései­nek, keresztszemes kézi­munkáinak bája arra fi­gyelmeztetett, hogy az or­szágnak Tisza-kanyarja is van, nemcsak Duna-ka­nyarja. A bátorligeti re­zervátum ózon­ oxigénte­­lített e­rdőillata és erdé­szeinek, állami gazdasági vezetőinek sajátos, tudo­mányos lokálpatriotizmu­sa arra, hogy az ország természeti kincseit és idegenforgalmi lehetősé­geit kissé egyoldalúan ke­ressük kizárólag a Bala­ton vidékén. Nyírbátor templomai és múzeum­falai szinte követelően kiáltanak népszerűsítés, színesfilm, televízió után. Szegény vidék? „Balol­dalt dobogó szív?” Lehe­tetlen nem gondolni eb­ben a megyében járva Váci Mihályra, egyetérte­ni vele a gondok hallatán és egy kicsit lélekben és utólag vitatkozni vele, mintha még lehetne. Mert gazdag is ez a Szabolcs-Szatmár. (Többet nem írom le fél­ névvel, csonkán. Kevés és mél­tatlan. Nemcsak az iro­dalmi emlékek, Kölcsey Szatmár csekéje, Móricz Tiszacsécséje, Zalka Tu­­nyogmatolcsa miatt ki­hagyhatatlan a szatmári rész, nemcsak a „Nyári napnak alkonyulatánál” emléke miatt; mint ahogy Beregről se csak Esze Ta­más és Bajcsy-Zsilinszky Tarpája miatt érdemes a táj régi nevével említést tenni. Bár ezek önmaguk­ban is elég indokot jelen­tenének. De viseletnek, népi építészetnek, szoká­soknak és emlékeknek egész, gazdag ötvözete miatt, amelyet meg kell őrizni és tovább örökíte­ni — mint minden nem­zeti értéket.) Dehát maga a „törzs­­megye”, Szabolcs is sok­szorta több, mint amit az átlag-újságolvasó (vagy újságíró) tud róla... Ez egy öreg magtárnak látszó épület előtt villan belém, Nyírbátorban. Az épület vénséges-vén pincét rejt magában, a mohácsi vésszel egyidős téglaboltozatokat (és mel­lesleg, csodálatos pálinká­val teli hordókat.) A Bá­­thoryaké volt — a lófej alakú pajzsot tartó sár­kány nemzetségéé, Guth- Keled . ivadékaié. „Vár­maradvány ... 1549. IX. 8-án itt írták alá a nyírbátori egyezményt...” — mondja szűkszavúan a tábla és még valamit: „Tinódi itt írta valószí­nűleg 1548-ban a Sokféle részegesről szóló ver­set .. (Ajaj, fekete vonat...?) De nem ez a fontos. A régi boltozatok. Az öreg házak. A „jajdomb” a Kállayak hallóján. A táj­ban élő és kisiskolások kézimunkázó praclija nyo­mában még élő motívu­mok, színek, szépségek. Ennek a „baloldali dobo­gó szívnek” a szépsége: a Szabolcs-szatmári érem egyik oldala. A másik: az érték és a gyarapodás, amit a jelen­tett ehhez a múltbéli örök­séghez. Orosz Ferenc, a megye tanácselnöke, az István ki­rály és Szabolcs vezér képével ékesített öreg épületben erről is kör­képet adott. Néha a száraznak lát­szó adatok is meglepeté­seket rejtenek. Az egy­millió holdnyi megye gyü­mölcstermesztő híréhez illik, hogy 61000 hold gyümölcsöse van. De hogy ennél is több az erdő itt az északkeleti sarokban (83 000 hold) és hogy van nyolcezer holdas, össze­függő erdőség is, amely­ben a muflonon kívül minden vadunk megél — az aligha köztudott. A lakossági adatok közt egyet kell aláhúzni: hogy immár Szabolcs-Szatmár nem fogyó lakosságú me­gye. Hála a letelepedő iparnak és hála annak a tradíciónak, amely rejt magában maradi és csa­ládtervezés nélküli eleme­ket, mégis nagy erő, a legalább három gyerek hagyománya. (Hogy ez másik oldalon visszahat az életszínvonalra — azt tulajdonképpen hosszú tá­von nem lenne szabad pi­rulás nélkül leírni. Nem­zeti célnak kell tekinte­ni, hogy ne hasson visz­­sza.)­­ De ahol sokan élnek, munkaerőgond is van. Idetelepült néhány kitűnő üzem (az Országos Gumi­ipari Vállalat új műhe­lyeit órákon át jártak, munkájukat és termékei­ket azok a szakemberek mutatták be, akik rész­ben budapestiből lettek nyírségivé, életükkel cá­folva az „élni csak Pes­ten lehet” elméletecské­­jét). A megye előközmű­­vesített telkekkel vár minden gyárat. Nagy bá­zis Záhony, a vasutasvá­rossá fejlődő keleti kapu — amelyen keresztül 12 millió tonna áru érkezik évente: három Hamburg a szárazföldön. De a női munkaerő minden problé­máját ez sem oldja meg — és Orosz Ferenc vagy Tóth Mátyás, a megyei pártbizottság első titkára szabolcs-szatmári szívvel pattog azon az állapoton, hogy ez a félmilliós me­gye más területek „se­gédmunkás-tartaléka” ma­radjon évtizedekig Mindezek mögött: az építés korszakos eredmé­nyei. Még a gondok mö­gött is. Hiszen a megye­­székhely városiasodása vagy Sóstó korszerű, „nyírségi Harkánnyá” nö­vekedése se mehetett vol­na végbe a helyi építő­ipar magasabb fokra emelkedése nélkül. Hogy mi minden épült, azt ilyen tömör összefoglaló nem sorolhatja fel — de a 13 000 vagonos hűtőtá­roló tér mégis kihagyha­tatlan! A nyíregyházi Ságvári és a Dózsa Tsz hűtőháza másfél-két év alatt kifizette a beruházás költségeit! Az alap: az ipar erőtel­jes növekedése volt. Nem „kócerájok” jöttek Sza­bolcsba, Szatmárba, mo­dern ipar született, szüle­tik, és itt, sok szempont­ból jobb körülményeket teremtve munkásainak, mintha Pestre járnának százkilométerekre. Múlt és jelen, hagyo­mányok és építés sza­bolcs-szatmári oldalai után úgy bukkannak fel a nagy és nyomasztó gon­dok, ahogyan az baráti beszélgetésben természe­tes. Mert, miközben büsz­kék a nagy változásra (aki egy évtizedig nem járt a megyeszékhelyen, de akárcsak néhány járás­­székhelyen is, emberöltő­­nyi változások tanúja le­het), és sűrűn elmond­ják: „Nem vagyunk­ az or­szág Szicíliája”, nem ta­gadják a népes cigányte­lepek okozta nehézsége­ket, a cigánymamák helyzetét, akik európai színvonalú szülőotthonban hozzák világra a kis utó­dot, hogy aztán visszavi­gyék ... a putriba. De 1975-re el akarják tün­tetni az utolsó putrit is. Nem tagadják, hogy az ország segítsége az árvíz­károk eltüntetésében mély hálóra ébresztő, hogy például Tunyogmatolcs új utcái (oda is ellátogat­tunk) egy korábbi nem­zedék életében nem nőt­tek volna ki ilyen gyor­san a földből —, de­ azt sem, hogy az árvízkáro­sultak terhe nagy. Nem búcsúztunk el Szabolcs-Szatmártól. Csak elköszöntünk: eredménye­ket és gondokat egyaránt viszont kell látnunk. Hogy megmutassuk , hogy „­­itva lássák” az or­szágban. Baksai Ferenc 3 Önreklám - világszínvonalon S­ZÓ, AMI SZÓ, nálunk az ipari, ke­reskedelmi, kulturális reklám még mindig meglehetősen vérszegény. Szerencsére a Cipőt a cipőboltból! fel­híváshoz hasonló együgyűségeken már kezdünk túljutni, de azért fejcsóválás­­ra, vagy éppen bosszankodásra készte­tő, gyengécske hirdetések naponta buk­kannak fel az utcán, villamoson, meg az újságokban is. Jómagam, ha effaj­ta félresikeredett „művekkel” találko­zom, olykor sajnálkozom: miért is nem mennek el időnként a mi hivatásos szakembereink ötletet, lélektant, hatás­vadászatot tanulni az „amatőrökhöz”. Mármint az önreklámozókhoz! Nekik köszönhető, hogy ebben a hivatalosan nem nyilvántartott „műfajban” igen figyelemreméltóan fejlődtünk, s alig­hanem megközelítettük a világszínvona­lat. Sajnos... Pedig tulajdonképpen, számukat tekintve, nincsenek is túlsá­gosan sokan az önreklámozók. Képvi­selőik azonban mindenütt megtalálha­tók, a művészeti életben csakúgy, mint az íróasztalok vagy a munkapadok mel­lett. Éppen ezért a típus mindenkinek ismerős a maga környezetéből, részletes jellemzésére talán nincs is szükség. Ezért elegendő, ha az önreklámozók — tagadhatatlanul ügyes és találékony — módszereinek lényegéről ejtünk né­hány szót. Mi jellemzi elsősorban ennek a típusnak az egyedeit? Úgy gondolom, a „bezzeg én!” kifejezésben tömöríthe­tő mondanivaló hangoztatása. Mindig, mindenütt, ahol ez­ lehetséges és célsze­rűnek látszik. Elsősorban persze az il­letékes főnökök jelenlétében, hiszen így van értelme igazán a dolognak. Ak­kor is, ha a szóban forgó téma ürügyén különféle hangsúllyal történő „öntála­lásra” szűkebb körben kerül sor, akkor is, ha nagyobb nyilvánosság előtt. Az önreklámozónak egy a fontos: az, hogy „kidomborítsa”, milyen fontos, nélkü­­lözhetetlen személy ő a maga terüle­tén; hogy milyen sokat, milyen önzet­lenül dolgozik; mennyire nehéz, „faj­súlyos” feladatokat vállal. E­Z A FAJTA EMBER, ha egy aktát elintéz, vagy egy munkadarabot sikeresen megformál, erről a tény­ről annyi ideig beszél — hadd tegyem hozzá, rendszerint igen meggyőzően, hiszen éppen ez a siker titka —, ameny­­nyi alatt a csendesebbek, a szerény ész­revétlenek háromszor annyit végeznek ugyanolyan, sőt nemritkán jóval nehe­zebb, felelősségteljesebb munkából. Még valami hozzátartozik a típus lényegé­hez. ők, az önreklámozók azok, akik legjobban tudják, hogyan kellett volna csinálni azt, amit az ugye gyengébb ké­pességű X. vagy Y. elrontott. Tudják bizony, és nem is mulasztják el meg­mondani fűnek-fának, természetesen — utólag, amikor már nevetségesen köny­­nyű okosnak lenni. Tulajdonképpen maga az itt vázlato­san jellemzett fajta is nevetséges. A fi­gurák inkább kabarészínpadra, humo­­reszkbe illenek, mintsem cikkbe. Mégis érdemes egyszer-egyszer komolyabban szólni róluk, felhíva rájuk a közfigyel­met — anélkül, hogy ágyúval akarnánk verébre célozni —, mivel az önreklámo­zók a maguk módján károsak. Minde­nekelőtt azért, mert öntömjénezésük a legtöbb esetben a valós teljesítményt, a társadalmilag is hasznos munkát he­lyettesíti. Ügyes helyezkedésükkel je­lentéktelenségükről, nemegyszer sem­mittevésükről óhajtják a figyelmet elte­relni. S amíg ők nem létező vagy na­gyon is csekélyke érdemeik felnagyí­tásán és széles körű propagálásán fára­doznak, a többieknek kell dolgozniuk helyettük is, így a szerény, ügybuzgó hivatalnokokra, munkásokra, azokra, akik a „jó bornak nem kell cégér” elve alapján reklám nélkül dolgoznak, a szükségesnél több, felesleges teher há­rul. Igazságtalanul. Ráadásul a „han­gosak” nemegyszer a maguk sikerének könyvelik el, valósággal kisajátítják a csendes észrevétlenek érdemeit is. A másik veszély, amit az önreklámo­zók tevékenysége jelenthet, a példa ra­gadóssága. „Minek gürizzek én any­­nyit, ha más abból is megél, sőt nálam jobban él meg, hogy ügyesen dobja fel a semmit?” — gondolhatják egy idő után az önreklámozó munkatársai, akik azért nem vakok... Különösen a fia­talok hajlamosak rá, hogy a botcsinálta „sztárok” akár csak időleges sikerein felbuzdulva, őket tekintsék követendő példaképnek, az ő magatartásukban lás­sák az érvényesülés kulcsát. S ez egy­­egy munkahelyen bizony alááshatja a szocialista értékrendet, a munkafegyel­met. T­ársadalmi méretekben azon­ban mégsem kell tartanunk attól, hogy az önreklámozóké lehet a jövő.. Ellenkezőleg. Hála a történelmi körülménynek, a talaj ma sokkal inga­tagabb számukra, mint — például — az ötvenes években volt. És figyelembe véve a társadalom fejlődésének irányát, nem kétséges, hogy a típus idővel ki­vész. Egyedei kénytelenek lesznek han­gos ágálás helyett szorgalmasan dol­gozni. De mikor? Ez mindannyiunktól függ. Elsősorban természetesen a kisebb-na­­gyobb kollektívák vezetőitől, hiszen az ő feladatuk, hogy megkülönböztessék a tiszta búzát az ocsútól. S ez most, ami­kor bizonyos rétegeknél bérrendezésre kerül sor, időszerű, gyakorlati igény. Nem véletlen, hogy a legrátermettebb vezetők közül található a legkevesebb öntömjénező, s azok napjai is meg vannak számlálva. Csakhogy a vezetők dolga sem egészen könnyű, mivel ők is emberek, emberi hiúsággal, gyengék­kel. S az önreklámozók — akik, ugyan­csak nem véletlenül, egyben a legbuz­góbb főnöktömjénezők — mesterien ér­tik az emberi gyengék megnyargalását saját céljaikra. Ezért nem bízhatja senki a maga kör­nyezetében csak a vezetőkre az ügyes karrierlovagok megfékezését. Felismer­ni őket, mint láttuk, igen könnyű. Szót emelni ellenük — és tulajdonképpen értük, hiszen helyes vágányra terelésük a saját érdekük is — már kétségtelenül kínosabb. Néha úgy érezzük, egyenesen tapintatlanság. Pedig mégiscsak el kell hallgattatni, mérsékletre kell inteni őket! Akár úgy, hogy amikor érdemeik­ről szónokolnak, vagy a „hogyan is kel­lett volna csinálni”-féle bölcsességeiket fejtegetik, a hozzájuk legközelebb állók szépen fejtsék ki, miként is áll a hely­zet. Mondják meg, ami a szívükön fek­szik: „X. kolléga, Y. szaktárs akkor nyi­latkozzon ilyen magabiztosan, ha előbb ezt meg azt kifogástalanul elvégezte.” A­Z ÖNREKLÁMOZÁST a mai, kelle­ténél magasabb szintjéről szorít­­j­­uk vissza. Legalább a „Cipőt a cipőboltból!” primitív színvonalára. Minél előbb, annál jobb. Miklós Dezső

Next