Népszava, 1972. január (100. évfolyam, 1–25. sz.)
1972-01-01 / 1. szám
Gerő János Hosszú beszéd következik. Fehérre meszelt házak, térdeplő orgonák, egyenes törzsű akácok, egyértelmű és félreérthetetlen egyszerűség jellemezte nálunk a Tiszántúlon a falut, az épületeket, utcákat. A fehéren ragyogó házakban képek. Festmények még a jobb módú gazdáknál is ritkaságszámba mentek, kivéve a pózba merevedett katonák „örök emlék’’-re készült képeit, vagy a családról készített gyorsfényképész munkáit. Az előbbi a városokban készült, a kaszárnyák közelében, az utóbbi otthon, a nagyvásárban. A tiszta szobában, illetve a „nagyházban”, abban a helyiségben, ahol még a szegény ember is a vendégeket fogadta — ha egyetlen mód kínálkozott rá —, ott függtek a falon a múlt őrzői. Gyermekkoromban sokszor elnéztem az ismerős házaknál a szúrós szemű, bajuszos katonákat, a kardját kirántó huszárt, a mosolygásra derítő régi arcokat. A rokonoknál, ismerősöknél órákig bámultam a képeket, igyekeztem azonosítani a derűs, mosolygós múltat az akkor ismert barázdás arcú, meggyötört jelennel. Ha felfedeztem a hasonlóságot, tapsolva örvendtem a boldogságtól. • Akadt azonban néhány kép, melyet soha nem tudtam azonosítani az ismerősökkel. Szép, komoly férfiak arcmása volt ez, és engem csupán azért izgatott, mert több háznál felfedeztem őket. Szakasztott ugyanazok a szemek néztek rám a felsővégi vagy sirályi ismerősöknél, rokonoknál. A gyermeki kíváncsiság hamar kihozta belőlem a kérdést: hogyan kerülnek ezek a képek itt is, ott is a fehérre meszelt falakra? A válasz tömören, egyszerűen hangzott, de én ennek ellenére nem sokat értettem belőle: — Az a nagyszakállú Kossuth apánk, ez itt Bocskai, a mi nagyságos urunk, ez meg ni, Petőfi Sándor! Az első két kép tiszteletet parancsolt, méltóságteljes férfiakat ábrázolt, sőt, Bocskai még félelmetesnek is tűnt, jókora vasbuzogányával. Petőfi Sándor viszont a gyermekképével, kihajtott ingében, akár tegezhető jópajtásnak látszott, ezért nem is értettem, miképpen kerülhetett a tekintélyes emberek mellé. Ha rákérdeztem, hogyan lehetséges ez, ilyenféle feleletet kaptam: — Nagy költő, jeles íródeák volt! Sokat töprengtem rajta, ugyan mitől nagy ember egy költő, amikor még buzogánya, sőt szakálla sincsen. Gyötrő kérdésem nem is maradt meg bennem, nehéz szárnyon kiszállt keresztapámhoz. Őt is alighanem súlyosan meglegyinthette okoskodásom, mert csak nézett rám, azután sokára visszakérdezett: — Hallottad már azt a nótát. Befordultam a konyhára, rágyújtottam a pipámra ... vagy azt, hogy Temetésre szól az ének, temetőbe kit kísérnek?... meg ezt a strófát. Mit nem akar az a német, hogy a fene ott enné meg? A nótákat ismertem, a strófát sose hallottam. De azért kezdett bennem ágaskodni az okosság: mégse lehet akárki a kihajtott ingű Petőfi Sándor, ha ilyen nótái, strófái vannak, amelyeket még keresztapám is tisztelettel emleget... Hosszú idő telt el, amíg ennél többet is megértettem. Előbb az elemi iskola felső osztályában, majd rövid géplakatos pályafutásom után a középiskolában, ahol igazán megismertem, megszerettem a „költőfejedelem” verseit. Azokban az években nála nagyobb embert én nem ismertem. Országalapító István király, Dózsa György, Kossuth Lajos mind csak testvéröccse lehetett neki az én szememben. Ahol lehetett: szavalóversenyen, önképzőkörben mondtam is a verseit fáradhatatlanul. Azt hiszem, ezért is esett rám a választás 1944. március tizenötödike előtt. Azt a megbízatást kaptam — még az egyetemisták is megbíztak bennem —, hogy a Nagytemplom előtt, a Kossuth-szobornál szavaljam el a „Talpra magyar”-t. Diákok, munkások, értelmiségiek — bár akkor még nem értettem pontosan, mit jelent ez — tiltakozni akartak a Kossuth-szobornál a kirajzolódó és fenyegető német megszállás ellen. De hiába volt a nagy készülődés, a gyűlést betiltották. A mi hazafiságunkra már semmi szükség nem volt, a nemzeti katasztrófa már ott lebegett felettünk. A gyűlést azért, vagy inkább annak ellenére mégis megtartottuk. A lábam is remegett, amikor nekikezdtem: Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? A gyűlést szétzavarták Csattogtak a gumibotok, röpködtek a szitkok. Közel volt a kollégium, a kereskedelmi iskola, oda futott be a tömeg nagy része. Azért, ha hadarva és verejtékezve a félelemtől, mégis végigmondtam a Nemzeti dalt. És ismeretlen munkások, diákok szorongatták szeretettel a kezemet... Négy nappal ezután bezárták az iskolát. Az igazgató jött közölni a gyászos hírt Szokás szerint felálltunk amikor kinyílott az ajtó, a direktor azonban leültetett bennünket: — Az urak — mutatott a két SS- tisztre — nem érdemlik meg a tiszteletet. A történet többi része ismerős.. . Fél évre rá nálunk, a Tiszántúlon már lehetett Petőfit szavalni bátran, akár minden versét mondhattuk. Gyűlések előtt Petőfi, Ady, József Attila versei olyan természetesek lettek, mint a levegő, mint az évszakok fordulása. Ebben a világban én otthon éreztem magam, a versekkel együtt szárnyaltam. Földreform, néphatalom, államosítás nekem olyan természetesnek tűnt, mint az ő versei. Azért mégis meglepetésként ért, amikor Cegléden, az első termelőszövetkezetek megalakulásakor rendezett vacsorán egy parasztember poharát felemelve így szólt: " Igya ki mindenki a borát, mert most hosszú beszéd következik. És a bajuszos, nálam alig idősebb parasztember elkezdte a János vitézt az első sortól az utolsóig. Soha nem akadt meg, semmit nem tévedett, csupán egy-egy koccintásra engedett időt. János vitéz szomorú búcsúzásakor, majd a francia udvarból történt eljövetelekor, és amikor a hős elérkezik Tündérország határához. A versmondó igen jó kiállású parasztember volt. Hat elemit végzett, a többit hozzátanulta. Később érettségizett, és Gödöllőn elvégezte az egyetemet is. Nehezen birkózott meg az egyetemmel, de azért legyűrte azt is. Amikor társaival együtt búcsúzott az agrárakadémiától, így szólt az egybegyűltekhez: — Igya ki mindenki a borát, mert most hosszú beszéd következik. És elkezdte a verset Akkor nem a János vitézt, hanem azt a hírest, amelyiket a tizenkilencedik század költőihez intézett amelyikben ezek a sorok vannak: Ha majd a szellem■ napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van mér a Kánaán! És addig?... Bizony addig még elég hosszú az út Alighanem közösen mondhatjuk, még nincs itt a mesebeli Kástyán. De azért jó tudni, ő is sürget: érjük már el mihamarabb, hiszen az idő telik, és ha még egyáltalán található, az aromája is megfakult már azokon a fehér fajakon, ott nálunk. Bartmnyi Ferenc-A jóakarat hagyományai Nagyapám igen derék, de felette indulatos ember volt, szemének haragos villámlásai gyakorta bénították rémfitt-merevre a család ijedősebb tagjait Karácsony és újév reggelén azonban a helyzet mindig gyökeresen megváltozott Nagyapám nyájassága már-már az olvadékonyságig fokozódott a népes család minden egyes tagját kronológiai sorrendben végigcsókolta, majd vakítóra fényesített csizmában és még vakítóbbra fényesített lélekkel, komótosan elindult a helyi ötven férőhelyes székesegyház felé. A kálomista törvény ugyanis megköveteli, hogy az ünnepi úrvacsora előtt a haragos indulatoktól megtisztíttassék a lélek, az Úr asztalához csakis megbékélt szívvel lehet járulni, az „átölellek, emberiség’" hatalmas humánumának a jegyében. Így aztán minden derék hívő a sátoros ünnepek reggelén, gyors ütemben kibékült haragosaival, hévül talán fogcsikorgatva, külsőleg viszont Krisztusi nyájasságot parancsolván magára. Nem volt ez igazi kibékülés, inkább csak felfüggesztése a haragnak, amely aztán az ünnepek elteltével még pirosabban virágzott tovább. Ismerek embereket, akik egész életüket valamiféle gyomorbajos morózussággal elégedetlenkedik végig, szilveszter éjjelén és újév napján viszont széles mosoly önti el az ábrázatukat, az erre a két napra beütemezett össznépi jókedv és áradó bizalom íratlan törvényeinek ők is alávetik magukat, nehogy szó érje a ház elejét. A karácsonyi és újévi megnövekedett derűben testvér az ellenség, és édes a keserű. De az élet visszatérül az egyforma ködnapokba, az ember úgy süllyed vissza gondjaiba és permanens kiállhatatlanságába, mintha sosem lett volna ünnep. Pedig hát az év mezsgyéit az ember vonta meg, teljesen önkényesen nyilatkoztatván ki: január elsejétől december harmincegyedikéig íveljen az Idő-hídnak Év-pillére. És ha az öreg Gergely úgy határozott volna, hogy — teszem azt — augusztus elseje legyen az évek fordulópontja? Akkor mindig július 31-én éjjel, nyári melegben tobzódna az emberiség, éppen olyan féktelen jókedvvel, mint most december 31-én teszi, legföljebb annyi lenne a különbség, hogy nem a bor és a konyak, hanem a sör lenne a favorit a vidámságtól zajos házak asztalán. Az alapvető emberi jóindulat gyakorlását az emberi hagyomány tehát mindenki számára csak évi egy-két napra tette általánosan kötelezővé, íratlan törvényeivel Nem hiszem, hogy újév napján történt volna valaha is hadüzenet. Nem azért, mintha erre a rövid időre kiveszne az emberiség rosszindulata, hanem mert hódolni kénytelen a jóakarat immár íratlanul is kötelező hagyományainak. Az esztendő többi napjain aztán már nem érvényesül a jámbor lelkiállapot gyilokbénító és ütésrefogó belső kényszere: nyugodtan lehet tovább folytatni az ölést a csalást és az intrikát. ... Diákköri emlékeket villant elém a múlt. Négyesével lakták az Eötvös-kollégium szobáit, vidám nincstelenségben, öt hosszú éven át. A négytagú szoba egyetlen ,,randiképes" ifjút tudott kiállítani, mert amíg megfelelő ing, nyakkendő és zakó került az illetőre, addig a másik három félig pucéran maradt. Rendesebb helyre tehát egyszerre csak egy ember mehetett el. Egyszer elhatároztuk, hogy nagy szilveszteri daridot csapunk az egyik — kint a városban lakó — évfolyamtársunk lakásán. Összedobott filléreinkből megvásároltunk néhány üveg kövidinkát, belerámoltuk egy nagy sportzsákba s az egész málhát Emil nevű cimboránk gondjaira bíztuk. Egy örökkévalóságig zötykölődtünk a negyvenkettes villamoson, míg végre megérkeztünk a szerény, de jó szívvel felajánlott kispesti kéglibe. A társaság leánytagjai rögtön sertepertélni kezdtek, csorba poharakat és bádogbögréket varázsoltak elő, hogy ihassunk az érkezés örömére. — Emil — fordultunk többen a piafelelőshöz — hol a sportzsák? Az Emilnek nevezett férfiú hirtelen olyan fehér lett, mint egy megereszkedett korcsolyapálya. Nem szólt egy szót sem, de az arcáról le lehetett olvasni a választ: a sportzsák bizony a villamoson maradt, valaki úgy örül már neki, mint valami égből pottyant Mikulás-csomagnak. A bort meg boldogan nyakalja barátaival. Egészen bizonyos, hogy — ismeretlenül is — a mi egészségünkre. Ha mindez nem szilveszterkor történik, meggyőződésem, hogy agyonverjük Emilt. De akkor kirobbant a kacaj. ... Rajzanak az emlékek. Olyan is akad közöttük, amelyik nem mézet hoz lelkem kaptárába, hanem ragadós keserűséget. Egyszer például, ünnepek előtt, megkérdeztem az egyik kollégiumi társamat: — Hazautazol karácsonyra? — Haza — volt a rezignált válasz —, bár nem sok kedvem van hozzá. A társasággal szívesen átbuliznám az ünnepeket, miként a szombat-vasárnapokat általában, de hát a faterek sose bocsátanák meg a családi kör mellőzését. No, majd csak kibírom ezt a rokonoktól hemzsegő pár napot, összes unalmas dumájával és a pukkadásig való, kivédhetetlen zabálásaival együtt. Meghökkentem. Némely esetekben lehet örvendetes a dezilluzionizmus, de akkor igen-igen elszomorodtam miatta. Tőlünk, az ifjúságtól joggal várhatta a világ, hogy az ilyen vagy olyan okkal, egyházi vagy világi érdekből kialakított, de hatását tekintve mindenképpen pozitív irányba vihető, megcsontosodott szokásokat új tartalommal próbáljuk megtölteni. •Ne szürkítsük vissza a hétköznapok sorába a karácsonyt és az újévet - inkább azon fáradozzunk, hogy ezeken a napokon általános, kedvező lelki alapállás tartósodjon és társadalmilag hasznos tettek kiindulópontja lehessen. Legyen háromszázhatvanöt karácsony és ugyanannyi újév egy naptári esztendőben, már persze az emberiség lelkiállapotát tekintve. Kezdje mindenki mindennap úgy az életet, mintha úrvacsorás ünnepélyességet társadalmi szigor kötné: ha sokszor fogcsikorgatva is, de pártoljon el sötét indulataitól. És akkor az emberi szellem minden golgotajáró kálváriája értelmet nyer, amely a krisztusi szeretet egyetemes emberszeretetté való növekedését célozza, mindennapos világbékét biztosítván az egy-két napi békesség helyett. S a bizakodó derű, a magabizó jövőbe tekintés sem csak egyetlen napon lesz divat a világon. Én hiszem olyan idők hamaros érkezését, amikor a piros betűs nagy ünnepek külsőségeitől függetleníti magát az emberiség. Ha megizmosodik ez a társadalom és tudatukban is felnőnek hozzá az építői, akkor az esztendő mind a háromszázhatvanöt napján belülről vállalt kötelesség és természetes dolog lesz a béke, a szeretet és az újesztendei bizakodás... Jékely Zoltán HALÁSZ SÓHAJ Maholnap a Duna oly hajtalan, hogy benne már csak őrültek halásznak borús hétköznap és derűs vasárnap, képzeletükre bízván a fogást... Ha olykor mégis ujjong a berek, emlékeikből egy szép hal kivillant, már sütik is, isznak rá áldomást.