Népszava, 1972. március (100. évfolyam, 51–77. sz.)
1972-03-01 / 51. szám
im mirctns 1 „Meórendszer” vizeink mentén Levegőnk, felszíni vizeink, termőtalajunk tisztaságának megóvása, természetes állapotuknak fenntartása jelenti lényegében és együttesen az immár létfontosságú környezetvédelmet, amelynek helyzetéről nemrégiben . Ezek az adatok határozzák meg ugyanis az alapbírság mértékét — magyarázza dr. Kádár László, a főigazgatóság munkatársa, a vízminőségvédelem „mindenese”. — A legveszélyesebb szenynyezőanyag a cián, ezért kell a legtöbbet fizetni... Rendszerint a krómozó, nikkelező üzemrészekből engedik ki a folyóvizekbe. Bírságolási rendszerünk egyébként nem cél, hanem csak eszköz. Akkor szolgál jól, ha valóban a hiányzó tisztító berendezések pótlására ösztönöz. Eleinte ezt a hatást nem érte el, ezért 1964-ben megkétszereztük az alaptételt. 1968-ban pedig bevezettük a progresszivitást, eszerint a türelmi idő — az első három év — letelte után szorzókat alkalmazunk. Úgy, hogy — Nem csoda, hogy így van, hiszen már tíz évvel ezelőtt, még kellő időben felfigyeltek az ország vezetői a fenyegető veszélyre — állapítja meg Illés György, az Országos Vízügyi Hivatal vízellátási és csatornázási főigazgatója. — A rohamosan szaporodó üzemek ontják a szenynyet a folyóvizeinkbe. Ekkor rakták le rendeletileg a vízminőségvédelem alapjait. Azóta új üzem már nem létesülhet megfelelő tisztítóberendezések nélkül, a régieket pedig bírságolási rendszerrel szorítjuk rá a hiányzó berendezések pótlására. Nem kevésbé fontos, hogy az elmúlt évtizedben kiépült a vízminőségvédelem felügyeleti rendszere. Ma már mind a tizenkét igazgatóságon korszerű laboratóriumok, felszerelések állnak a központi irányítástárgyalt a kormány. A védekezés során eddig kétségtelenül a vízszennyeződés ellen tettünk legtöbbet, eredményeinket számos, nálunk fejlettebb és gazdagabb ország is szívesen vállalná, az ötödik évben már megötszöröződik az összeg. — Van eredménye a módosításnak? — Hogyne. Észrevehetően változott az üzemi vezetők szemlélete — mondja Illés György. — Korábban úgy tartották, hogy az ő dolguk a termelés, ezért nemcsak a berendezések beszerzésével nem törődtek, hanem a meglevő tisztítótelepeiket is elhanyagolták, roszszul használták fel. Ma már ezeket szinte kivétel nélkül úgy tartják karban, úgy üzemeltetik, mintha termelőberendezések lennének. Attól pedig, hogy a tisztításra megfelelő technológiát dolgozzanak ki, s végrehajtsák a szükséges beruházásokat, sehol sem zárkóznak el meg nem értésből, csökönyösségből inkább csak az olyan kissal működő felügyeletek rendelkezésére. A „vizek meósairól” többnyire csak akkor hallunk, amikor „katasztrófahelyzet” áll elő valahol, mint például tavaly októberben a Gyöngyös pataknál, amelybe hirtelen több vagon marónátron került, vagy mint a minap a csepeli szabadkikötőben, ahol rendkívül veszélyes olajszennyeződés fenyegetett. Ilyenkor ők akadályozzák meg a nagyobb kárt, karöltve a polgári védelemmel. Ám az , „eseménytelen” hétköznapokon sem tétlenkednek: meghatározott időpontokban mintákat vesznek a gondjukra bízott szakaszon a vízből, minőségi elemzés céljára, ők állapítják meg azt is, hogy melyik „szennyezőforrás” — azaz kibocsátó üzem —, milyen jellegű és mennyiségű kártékony anyagot juttat a vízbe. A kormány ülésén kötelezték az építésügyi és városfejlesztési minisztert, hogy az év végéig terjessze elő, milyen intézkedések szükségesek a környezetvédelem hatékonyságának fokozásához. Vajon a víz-minőségvédelem javításához mi kell még? — Véleményünk szerint nálunk kialakultak az eredményes munkajogi, műszaki, igazgatási, szervezeti keretei, alapvető módosításokra, új intézkedésekre aligha lesz szükség — hangoztatja Illés György. — A meglevő alapokat szeretnénk fejleszteni, például fokozatosan rátérünk a mintavétel és az elemzés automatizálására. Bővíteni kívánjuk társadalmi jebb üzemek tétováznak, amelyek nem tudják még pontosan, mi lesz a jövőjük, érdemes-e áldozniuk. Legnagyobb üzemeink viszont máris sokat tettek. Jobbára a Csepel Művek erőfeszítéseinek köszönhető például, hogy a soroksári Duna-ág elszennyeződését, a horgászparadicsom pusztulását sikerült megakadályozni. Ugyancsak hallatlanul iparkodik a Fűzfői Nitrokémia. Saját lába— Gondolom, akkor a gyár már nem fizet bírságot ! — Dehogynem. A törvény az törvény, a szenynyeződés mértékének megfelelő összeget azért be kell fizetni — válaszolja dr. Kádár László. — Ez a Nitrokémia esetében tavaly kétmillió forinton felül volt. Kevesebb, mint korábban, hiszen közben kisebb lett a szennyeződés. Azonkívül az erőfeszítéseket azzal honoráljuk, hogy az iparkodó üzemek mentesülnek a progresszivitás alól, sőt, támogatást kapnak a bírságokból létesített vízvédelmi alapból. Tavaly 130 millió forint jött így öszsze. A Nitrokémia a saját áldozatainak arányabázisunkat is. Mert bármilyen furcsának tűnik, bennünket is mind több társadalmi munkatárs segít. Víz közelében dolgozó emberek, akik azonnal jelzik, ha szemmel látható szennyeződést észlelnek. A megyékben szervezett víz-minőségvédelmi bizottságok tagjai akik az üzemek belső nehézségeinek leküzdésén, a termékeny kooperáció megszervezésén buzgólkodnak. A jövőben még többre lesz szükség belőlük. Az eddiginél nagyobb szükség, hiszen a feladat óriási: jelenleg a folyóinkba visszakerülő ipari szennyvíz 30 százalékát tisztítják, 1975-re viszont 50 százalékra akarják javítani az arányt. Miklós Dezső ratóriumot állítottak fel, kutatógárdát alakítottak a sokféle szennyezőanyag elleni védekezésre. Újabban már elválasztják a különböző jellegű anyagokat, s szakaszosan engedik le a vizet. Teljes eredmény természetesen csak évek múlva várható, hiszen hosszan tartó és — ez egyben a vízminőségvédelem anyagi méreteire is jellemző — 300 millió forintos beruházásról van szóban — 4 milliót kapott belőle. — Mi történik azokkal az üzemekkel, amelyek ipari szennyvizüket a közcsatornákba eresztik le? — Eddig meglehetősen ellenőrizetlenül működtek — mondják informátoraim. — Idén január elsejétől azonban, a legújabb jogszabály értelmében, ők is a többiekhez hasonlóan bírságolhatók, ha túllépik a megengedett szennyezési mértékét. Ennek megállapításához azonban létre kell hozni a felügyeleti és mérési rendszert az erre illetékes csatornázási vállalatoknak. Ezt a fajta bírságot a csatornarendszer karbantartására, illetve bővítésére kell felhasználni. Kellő időben intézkedtek Csupán Fűzfőn 300 millió... Az idén már a közcsatornákat is védik Társadalmi munkatársak 1919. február 19-én lihegve rohant fel Kun Béla lakására Nánássy György, aki a KMP megbízásából be volt építve az államrendőrség politikai osztályára — azzal a hírrel, hogy Berinkei miniszterelnök utasítására a a rendőrfőkapitány tartóztassa le a párt és a Vörös Újság vezetőit. Az utasítás úgy szólt, hogy tartsanak házkutatást a Visegrádi utca 15. szám alatti párthelyiségben és kobozzanak el minden olyan dokumentumot és bizalmas iratot, amelyek igazolják, hogy a KMP szoros összeköttetésben állt egy idegen állammal, , a forradalmi orosz kormánnyal. Továbbá minden idegen eredetű valutát és nagyobb mennyiségű magyar pénzt. Elkobzandók még az ott talált fegyverek és töltények is. Ezekkel az elkobzásokkal a kormánynak az volt a célja, hogy a párt ne tudjon papírt vásárolni a Vörös Újság, az Ifjú Proletár és egyéb kiadványai részére. A papír ugyanis kontingentálva volt, az, hogy ki és mennyi papírt kapjon, az a kommunistafaló szociáldemokrata kereskedelmi minisztertől, Garami Ernőtől függött, akinek mindig volt arra gondja, hogy a kommunista sajtó ne kapjon elegendő papírt. Így a párt kénytelen-kelletlen arra kényszerült, hogy drága pénzen a feketepiacon szerezze be, így akarták a különben törvénybe iktatott sajtószabadságot kijátszani. Ugyanis, ha nincs pénz, akkor nincs papír és ha nincs papír, nincs Vörös Újság. Az elkobzandó fegyverekkel pedig azt akarták bizonyítani, hogy a párt megszegte a tiltott fegyverviselési rendeletet és így a fennálló rendelkezések szerint a tiltott fegyverviselés a statáriális bíróság alá tartozott. Ebbe szerették volna a pártot belerántani. Tudni kell azt, hogy a pártnak csakugyan volt két illegális fegyveres csoportja, az egyiket Karikás Frigyes szervezte, azzal a céllal, hogy amikorra a párt megalakul, már legyen egy olyan ütőképes fegyveres alakulata, amelyik meg tudja védeni a jobboldali provokációs támadásoktól, ami a párt megalakulása utáni időkben több esetben elő is fordult. Főleg, amikor az elvtársak kimentek agitációs útjukra. Ebbe a csoportba Karikás csak olyan elvtársakat szervezett be, akik Oroszországban már részt vettek és megállták a helyüket a Vörös Gárdában. Továbbá azokat, akik részt vettek a cattarói tengerészlázadásban, és azokat az elvtársakat, akik az 1917-es bolseviki forradalom hatására kiváltak a vasasok szakegyletéből és a nyolcadik kerület Kálvária tér 19., III. emeleti helyiségben működtek. Ezek vezetője és titkára Marjai János volt, aki különben Karikással már a háború előtt együtt dolgozott. Karikás ugyanis szintén kézikovács volt. A csoport tagjai, hogy csak az ismertebbeket említsem — már annál is inkább, mert nevüket a forradalom zivatara elnyelte és a párt történetében sem emlékeztek meg róluk —, ezek az elvtársak a következők voltak: Vas Medárd, Balajti Sándor, Tóth János, Kerezsi Ferenc, Mendel Izsák és a nemrég elhunyt Braun Károly. A cattarói lázadók közül pedig Dobó István fedélzetmester, Koller segédgépész, Horvátovics tengerész és Varsányi Szabó. Részt vettek még a Galilei Körből dr. Vietorisz és Zsendovics Endre. Ez utóbbiak előadásokat is tartottak a csoport részére. Ennek az alakulatnak az illegális helyisége a párttitkársággal szemben levő Visegrádi utca és Sziget utca sarkán levő háztömbben, az úgynevevezett Bagolyvár pincéjében volt. Ezek létszáma 36—40 személyből állt. Vállfegyvert nem hordhattak, de annál jobban fel voltak szerelve revolverekkel és kézigránátokkal. A másik alakulat tagjai, az úgynevezett tengerészcsoport, amelynek a vezetője a mártírhalált halt Krammer Sándor volt. Visszatérve a hírt hozó Nánássy Györgyre, aki különben együtt volt orosz fogságban Kunékkal és együtt is érkeztek Magyarországra, nagy vitája támadt Kunnal, mert az kereken megtagadta, hogy ő illegalitásba vonuljon, mondva, hogy egy új forradalmi párt vezetője nem viselkedhet gyáván. És ő nem fél egy esetleges letartóztatástól. Ennek a magatartásnak nyilván az volt az oka, hogy előzőleg február 3-án már volt egy nagy házkutatás, de akkor nem tartóztattak le senkit. Ez a bátor, de nem logikus viselkedése Kunnak majdnem az életébe került, mert mint ismeretes, félig agyonverték a toloncházban. A Kun és Námási közti vitának ma már csak egy élő tanúja van, Kun Béla özvegye, akivel e sorok írása közben beszéltem, és aki könyvében mint szem- és fültanú is leírja az eseményt. Másnap megkezdődtek a tömeges letartóztatások és a házkutatások. A rendőrségnek azonban nagy volt a meglepetése, mert sem fegyvereket, sem bizalmas iratokat vagy dokumentumokat nem találtak. Az első házkutatásról készült jegyzőkönyv a Munkásmozgalmi Múzeum kiállítótermében látható. Nos, nézzük hova tűn a rendőrség nek a fegyverek és a bizalmas iratok. Én annak idején a Visegrádi utca 15. számú párttitkárságon dolgoztam, és Nánási hírére azonnal összeszedtük a fegyvereket, és az egyetlen lezárható íróasztalból, amely a párt titkárának, Hirossik Jánosnak a szobájában volt, az összes iratokat egy szenesládába rakva, átvittük a szemben levő Wavro-féle kávémérésbe, amelynek a tulajdonosa egy szimpatizáns volt. Nánásiról még csak annyit, hogy később áruló lett belőle. Mint tudjuk, Kun Bélán kívül még 58 elvtársat tartóztattak le. A letartóztatást elkerülték többek közt Hevesi Gyula, Lukács György, Alpári Gyula és Szamuely Tibor, aki azonnal Nagyváradra utazott és két nap múlva már megjelentette az ottani szociáldemokrata kormánybiztos, dr. Katz Béla segítségével a váradi Vörös Újságot, amit mi itt Pesten már február 23-án az utcán árultunk. A fegyvereket pedig a már említett kávémét és tulajdonosától elkért nemzetiszinű zászlóba csavartuk és elvittük a VIli. kerület, Kálvária tér 19. számú kézikovácsok szakegyletébe. A pénzt pedig dr. Polacsek László orvoshoz vittük, megőrzés céljából. Érdekes, hogy bár a rendőrségnek tudomása volt a Karikás csoport létezéséről,, mégsem tartottak náluk házkutatást. Nyilván azért, mert Karikásék mindenre elszánt emberei fegyveresen ellent álltak volna. A letartóztatott elvtársakat nem mint politikai foglyokat, hanem közönséges bűnözőkként kezelték. Ezért február 28-ig nem is engedélyeztek látogatásokat a gyújtőfogházban. Csak amikor Károlyi Mihály kiküldte Jeszenszky nevű huszár főhadnagy szárnysegédjét, azzal az utasítással, hogy a letartóztatott kommunisták politikai foglyoknak tekintendők, engedélyezték a látogatásokat. Érdekes volt az is, hogy Károlyi Mihályné ugyanazzal a Jeszenszkyvel egy kockás gyapjútakarót küldött Kun Bélának, azzal az utasítással, hogy azt személyesen adja át neki. A letartóztatott 59 személy közül még a diktatúra kikiáltása előtt 26-ot minden további bírósági eljárás nélkül szabadlábra helyeztek. Majd 1919. március 21-én, a diktatúra kikiáltásakor ugyanaz a kommunista falu és képmutató, dr. Vári Albert főügyészhelyettes, aki erősen szorgalmazta a kormánynál, hogy tiltsák be a pártot és a Vörös Újság megjelenését, ez a kaméleon megjelent a katonai parancsnokság két megbízottjának kíséretében a gyújtófogházban és — üdvözlöm a felkelő vörös napot — felkiáltással kénytelen volt szabadlábra helyezni az összes letartóztatott kommunistákat. Még egy érdekes epizódot kell, hogy megemlítsek. Váry főügyész felajánlotta a saját autóját,, hogy Kunt és társait bevigye a városba. Az autóba azonban annyian ültek bele, hogy Várynak és a katonai parancsnokság kiküldöttjének már nem jutott hely és a járda szélén hoppon maradva, bámult a nélküle elindult autó után. Azok után, hogy Kurtákat politikai foglyokká nyilvánították, valóságos népvándorlás volt a gyűjtőbe, reggel héttől este hét óráig nyitva voltak a cellák ajtai. És az jöhetett be, aki akart. Tudni kell azt, hogy a kommunisták az úgynevezett kisfogháznak egy teljesen elkülönített helyén, a női osztály földszintjén voltak elhelyezve. Ott szerkesztették a Vörös Újságot, sőt még írógépük is volt, amit Fonyó Sári vitt be nekik. A letartóztatottak bizalmit választottak maguknak dr. László Jenő, a párt jogtanácsosa személyében, akit a cellájában nemcsak az elvtársak, hanem még a fogházőrök is felkerestek az ügyes-bajos panaszaikkal. Biró fogházigazgató annyira félt László Jenőtől, hogy egész nap a közönséges bűnözők celláit látogatta, csakhogy ne találkozzon vele. Kiérnem Béla Miért nem talált fegyvert NÉPSZAVA. Vásár és szervezettségS OHA ANNYI ÁRUT nem kínáltak még a téli vásárban árengedménynyel, mint az idén. És soha nem nyújtottak még olyan nagymértékű kedvezményt a vásárlóknak, mint ebben az esztendőben. Aki tehát február közepén vásárolt , jól járt Nem így a kereskedelmi vállalatok. A raktárakban ugyanis a szokásosnál nagyobb készletek halmozódtak fel téli ruházati cikkekből, s még 30-40 százalékos árengedménnyel sem találtak gazdára A tavalyi 600-zal szemben, az idén 700 millió forint értékű árut szerettek volna a ruházati kereskedelemmel foglalkozó vállalatok a vásár két hetében csökkentett áron értékesíteni, ami már önmagában is jelzi, hogy nem ment jól az üzlet. De még inkább jelzi ezt, hogy egy sereg áru azért sem kerülhetett az engedményes cikkek közé, mert tulajdonosa, a kereskedelmi vállalat, nem rendelkezett kellő kockázati alappal az árleszállításhoz. A VÁLLALATOK VEZETŐI természetesen objektív okokra hivatkoznak. Elsősorban az időjárásra. Nos, tény, hogy az idén jóformán nem volt tél, s ez már önmagában is megmagyarázhatná, miért kelt el kevesebb kabát, csizma, sál, kesztyű. Hivatkoznak a divat változására is. Arra, hogy amikor a téli konfekciócikkeket megrendelték — 1971 tavaszán-nyarán — még nem lehetett tudni, hogyan alakul a mini-midi-maxi küzdelme. Ez is igaz. Ám a nagy készletek felhalmozódásának objektív okai ezzel nagyjából kimerülnek. S ha a kereskedők nem is szólnak róla, nekünk szólnunk kell a szubjektív okokról, a hibákról is. Miért nem kelt el még leszállított áron sem a sok tízezer pár csizma? Miért nem élt a vásárló az alkalommal, hogy olcsón vegyen, s akár a következő szezonig átvállalja a raktározást is? Véleményünk szerint azért, mert nem olyan csizmát kíván, amilyet a boltok kínáltak. A kirakatok zsúfolva voltak a merev, bőszárú, műbőr csizmákkal, holott már jó ideje nálunk is a fényes, a lábszárhoz simuló, szűk csizmákat keresik. Hasonló a helyzet a konfekcióval is: nem követi kellően a divatot. A kabát, a ruha emellett drága is, és ez talán még nagyobb baj. A nagy sorozatban gyártott árunak sokkal olcsóbbnak kellene lennie, mint az egyedileg készítettnek, de nálunk ez a különbség szinte elenyésző. A Fővárosi Ruházati Bolt Vállalatnál kiszámították, hogy az azonos anyagból készült szövetruha alig száz forinttal drágább, ha mérték után varrják, mintha sorozattermékként vásárolják. BAJ VAN TEHÁT az árarányokkal, amit a forgalmi autatok is jeleznek. A statisztikusok megállapítják, hogy miközben a konfekciócikkek értékesítésének üteme lassult a méteráruké gyorsabban nőtt A vásárlóközönség tehát kezdi felismerni, hogy nem is olyan luxus mérték után varratni Márpedig ez a helyzet nem kedvező, arra utal, hogy az érték és az ár egészségtelenül távol van egymástól. Holott a konfekciócikkek java szabadáras termék. Fokozta a gondokat a szervezetlenség is. A nagykereskedelmi vállalatoknál maradt meg a legtöbb ruházati cikk; vezetőik azt hangoztatják, hogy nem számoltak ilyen mértékű közvetlen beszerzéssel Valóban, a kiskereskedelmi vállalatok minden eddiginél több árut vettek közvetlenül a termelőtől Vagyis a nagy- és a kiskereskedelmi vállalatok is felkészültek a lakosság áruellátására, de külön-külön. Egymástól elszigetelten, mintha nem egy cél, egy feladat megoldásán munkálkodnának. A vállalatok nem informálják egymást kellőképpen. Ez a rosszul értelmezett üzleti titoktartás a verseny egyik vadhajtása. Ide sorolhatjuk az úgynevezett „elővásárokat” is. Egyik-másik fővárosi vállalat az országos, összehangolt téli vásárt megelőzően hasonló jellegű kiárusítást szervezett. Volt amelyik színes napokat rendezett, a másik a kabátok árát szállította le már januárban. Miután az ország számos helyén rendeztek kiárusítást a téli cikkekből az országos téli vásár előtt, nem csoda, ha a központilag szervezett akciónak kisebb volt a sikere. ILYEN ÉS HASONLÓ OKOK magyagyarázzák: miért maradt meg az idén különösen sok téli áru, s miért nem kelt el több leszállított áron, a vásáron sem. S milyen tanulságok adódnak mindebből? Az ipar és a kereskedelem közös feladata, hogy mérsékelje az „átfutási” időt; az iparnak — már csak a divat gyors változása miatt is frissebben kell reagálnia a rendelésekre. A kereskedelem árubeszerzőinek szakítaniuk kell konzervativizmusukkal, a legdivatosabb holmikat kell megrendelniük, hiszen néha még az is elavul, mire az üzletbe kerül Sok a javítani való a munkaszervezésen is. A vállalatok vezetői remélhetően belátják: a felesleges titkolózásból nem hasznuk, hanem káruk származik. A vállalatok kölcsönösen rászorulnak egymás információira. Ami pedig a vásárok meghirdetését illeti, itt is jobb összhangot szükséges teremteni. Vajon levonják-e a vállalatok vezetői ezeket a tanulságokat? Információnk szerint más következtetésre jutottak: a vállalatok mérsékelték rendeléseiket, nehogy megismétlődjék a helyzet, s nyakukon maradjon az áru. . . AZONBAN A LEGROSSZABB, a legkárosabb következtetés. A deliefenzív üzletpolitika hiányhelyzetet teremthet, ami legfeljebb a magánkisiparnak nyújt korlátlan kereseti lehetőséget. A ruházati kereskedelmi vállalatok akkor járnának el helyesen, ha továbbra is bőven szereznének be árut, de az igényeknek megfelelő választékban és árban. S megkövetelnék, hogy az ipar az eddig szokásosnál rövidebb idő alatt szállítson, így bizonyára sikeresebb téli szezont zárhatnának majd, mint amilyen az idei volt . Gál Zsuzsa