Népszava, 1972. március (100. évfolyam, 51–77. sz.)

1972-03-01 / 51. szám

im mirctns 1 „Meórendszer” vizeink mentén Levegőnk, felszíni vi­zeink, termőtalajunk tisz­taságának megóvása, ter­mészetes állapotuknak fenntartása jelenti lénye­gében és együttesen az immár létfontosságú kör­nyezetvédelmet, amelynek helyzetéről nemrégiben . Ezek az adatok ha­tározzák meg ugyanis az alapbírság mértékét — magyarázza dr. Kádár László, a főigazgatóság munkatársa, a vízminőség­védelem „mindenese”. — A legveszélyesebb szeny­­nyezőanyag a cián, ezért kell a legtöbbet fizetni... Rendszerint a krómozó, nikkelező üzemrészekből engedik ki a folyóvizekbe. Bírságolási rendszerünk egyébként nem cél, ha­nem csak eszköz. Akkor szolgál jól, ha valóban a hiányzó tisztító berende­zések pótlására ösztönöz. Eleinte ezt a hatást nem érte el, ezért 1964-ben megkétszereztük az alap­tételt. 1968-ban pedig be­vezettük a progresszivi­tást, eszerint a türelmi idő — az első három év — letelte után szorzókat alkalmazunk.­­ Úgy, hogy — Nem csoda, hogy így van, hiszen már tíz évvel ezelőtt, még kellő időben felfigyeltek az ország ve­zetői a fenyegető veszély­re — állapítja meg Illés György, az Országos Víz­ügyi Hivatal vízellátási és csatornázási főigazgatója. — A rohamosan szaporo­dó üzemek ontják a szeny­­nyet a folyóvizeinkbe. Ekkor rakták le rendele­tileg a víz­minőségvéde­­lem alapjait. Azóta új üzem már nem létesülhet megfelelő tisztítóberende­zések nélkül, a régieket pedig bírságolási rend­szerrel szorítjuk rá a hiányzó berendezések pót­lására. Nem kevésbé fon­tos, hogy az elmúlt év­tizedben kiépült a víz­minőségvédelem felügye­­­­leti rendszere. Ma már mind a tizenkét igazgató­ságon korszerű laborató­riumok, felszerelések áll­nak a központi irányítás­tárgyalt a kormány. A vé­dekezés során eddig két­ségtelenül a vízszennye­ződés ellen tettünk leg­többet, eredményeinket számos, nálunk fejlettebb és gazdagabb ország is szívesen vállalná, az ötödik évben már meg­ötszöröződik az összeg. — Van eredménye a módosításnak? — Hogyne. Észrevehe­tően változott az üzemi vezetők szemlélete — mondja Illés György. — Korábban úgy tartották, hogy az ő dolguk a ter­melés, ezért nemcsak a berendezések beszerzésé­vel nem törődtek, hanem a meglevő tisztítótelepei­ket is elhanyagolták, rosz­­szul használták fel. Ma már ezeket szinte kivétel nélkül úgy tartják kar­ban, úgy üzemeltetik, mintha termelőberende­zések lennének. Attól pe­dig, hogy a tisztításra megfelelő technológiát dolgozzanak ki, s végre­hajtsák a szükséges beru­házásokat, sehol sem zár­kóznak el meg nem ér­tésből, csökönyösségből inkább csak az olyan kissal működő felügyeletek rendelkezésére. A „vizek meósairól” többnyire csak akkor hal­lunk, amikor „katasztró­fahelyzet” áll elő vala­hol, mint például tavaly októberben a Gyöngyös pataknál, amelybe hirte­len több vagon marónát­ron került, vagy mint a minap a csepeli szabad­kikötőben, ahol rendkívül veszélyes olajszennyező­dés fenyegetett. Ilyenkor ők akadályozzák meg a nagyobb kárt, karöltve a polgári védelemmel. Ám az , „eseménytelen” hét­köznapokon sem tétlen­kednek: meghatározott időpontokban mintákat vesznek a gondjukra bí­zott szakaszon a vízből, minőségi elemzés céljára, ők állapítják meg azt is, hogy melyik „szennyező­­forrás” — azaz kibocsátó üzem —, milyen jellegű és mennyiségű kártékony anyagot juttat a vízbe. A kormány ülésén kö­telezték az építésügyi és városfejlesztési minisz­tert, hogy az év­ végéig terjessze elő, milyen in­tézkedések szükségesek a környezetvédelem haté­konyságának fokozásához. Vajon a víz-minőségvéde­­lem javításához mi kell még? — Véleményünk szerint nálunk kialakultak az eredményes munka­jogi, műszaki, igazgatási, szer­vezeti keretei, alapvető módosításokra, új intéz­kedésekre aligha lesz szükség — hangoztatja Illés György. — A meg­levő alapokat szeretnénk fejleszteni, például foko­zatosan rátérünk a min­tavétel és az elemzés automatizálására. Bővíte­ni kívánjuk társadalmi jebb üzemek tétováznak, amelyek nem tudják még pontosan, mi lesz a jövő­jük, érdemes-e áldozniuk. Legnagyobb üzemeink viszont máris sokat tet­tek. Jobbára a Csepel Művek erőfeszítéseinek köszönhető például, hogy a soroksári Duna-ág el­szennyeződését, a hor­gászparadicsom pusztulá­sát sikerült megakadá­lyozni. Ugyancsak hallat­lanul iparkodik a Fűzfői Nitrokémia. Saját lába­— Gondolom, akkor a gyár már nem fizet bír­ságot ! — Dehogynem. A tör­vény az törvény, a szeny­­nyeződés mértékének meg­felelő összeget azért be kell fizetni — válaszolja dr. Kádár László. — Ez a Nitrokémia esetében ta­valy kétmillió forinton felül volt. Kevesebb, mint korábban, hiszen közben kisebb lett a szennyező­dés. Azonkívül az erőfe­szítéseket azzal honorál­juk, hogy az iparkodó üzemek mentesülnek a progresszivitás alól, sőt, támogatást kapnak a bír­ságokból létesített vízvé­delmi alapból. Tavaly 130 millió forint jött így ösz­­sze. A Nitrokémia a sa­ját áldozatainak aránya­bázisunkat is. Mert bár­milyen furcsának tűnik, bennünket is mind több társadalmi munkatárs se­gít. Víz közelében dolgo­zó emberek, akik azonnal jelzik, ha szemmel látha­tó szennyeződést észlel­nek. A megyékben szer­vezett víz-minőségvédelmi bizottságok tagjai akik az üzemek belső nehézségei­nek leküzdésén, a termé­keny kooperáció megszer­vezésén buzgólkodnak. A jövőben még többre lesz szükség belőlük. Az eddiginél nagyobb szük­ség, hiszen a feladat óriá­si: jelenleg a folyóinkba visszakerülő ipari szenny­víz 30 százalékát tisztít­ják, 1975-re viszont 50 százalékra akarják javíta­ni az arányt. Miklós Dezső ratóriumot állítottak fel, kutatógárdát alakítottak a sokféle szennyezőanyag elleni védekezésre. Újab­ban már elválasztják a különböző jellegű anya­gokat, s szakaszosan en­gedik le a vizet. Teljes eredmény természetesen csak évek múlva várható, hiszen hosszan tartó és — ez egyben a víz­­minőségvédelem anyagi méreteire is jellemző — 300 millió forintos beru­házásról van szó­­ban — 4 milliót kapott belőle. — Mi történik azokkal az üzemekkel, amelyek ipari szennyvizüket a köz­csatornákba eresztik le? — Eddig meglehetősen ellenőrizetlenül működ­tek — mondják informá­toraim. — Idén január elsejétől azonban, a leg­újabb jogszabály értel­mében, ők is a többiek­hez hasonlóan bírságol­­hatók, ha túllépik a meg­engedett szennyezési mér­tékét. Ennek megállapí­tásához azonban létre kell hozni a felügyeleti és mé­rési rendszert az erre il­letékes csatornázási vál­lalatoknak. Ezt a fajta bírságot a csatornarend­szer karbantartására, il­letve bővítésére kell fel­használni. Kellő időben intézkedtek Csupán Fűzfőn 300 millió... Az idén már a közcsatornákat is védik Társadalmi munkatársak 1919. február 19-én li­hegve rohant fel Kun Béla lakására Nánássy György, aki a KMP meg­bízásából be volt építve az államrendőrség politi­kai osztályára — azzal a hírrel, hogy Berinkei mi­niszterelnök utasítására a a rendőrfőkapitány tar­tóztassa le a párt és a Vörös Újság vezetőit. Az utasítás úgy szólt, hogy tartsanak házkuta­tást a Visegrádi utca 15. szám alatti párthelyiség­ben és kobozzanak el minden olyan dokumen­tumot és bizalmas iratot, amelyek igazolják, hogy a KMP szoros összekötte­tésben állt egy idegen ál­lammal, , a forradalmi orosz k­ormánnyal. To­vábbá minden idegen ere­detű valutát és nagyobb mennyiségű magyar pénzt. Elkobzandók még az ott talált fegyverek és tölté­nyek is. Ezekkel az el­kobzásokkal a kormány­nak az volt a célja, hogy a párt ne tudjon papírt vásárolni a Vörös Újság, az Ifjú Proletár és egyéb kiadványai részére. A papír ugyanis kon­tingentálva volt, az, hogy ki és mennyi­ papírt kap­jon, az a kommunistafaló szociáldemokrata keres­kedelmi minisztertől, Ga­rami Ernőtől függött, aki­nek mindig volt arra gondja, hogy a kommu­nista sajtó ne kapjon elegendő papírt. Így a párt kénytelen-kelletlen arra kényszerült, hogy drága pénzen a fekete­piacon szerezze be, így akarták a különben tör­vénybe iktatott sajtósza­badságot kijátszani. Ugyanis, ha nincs pénz, akkor nincs papír és ha nincs papír, nincs Vörös Újság. Az elkobzandó fegyverekkel­­ pedig azt akarták bizonyítani, hogy a párt megszegte a tiltott fegyverviselési rendele­tet és így a fennálló ren­delkezések szerint a til­tott fegyverviselés a sta­­táriális bíróság alá tarto­zott. Ebbe szerették volna a pártot belerántani. Tudni kell azt, hogy a pártnak csakugyan volt két illegális fegyveres csoportja, az egyiket Ka­rikás Frigyes szervezte, azzal a céllal, hogy ami­korra a párt megalakul, már legyen egy olyan ütőképes fegyveres ala­kulata, amelyik meg tud­ja védeni a jobboldali provokációs támadások­tól, ami a párt megala­kulása utáni időkben több esetben elő is for­dult. Főleg, amikor az elv­társak kimentek agitációs útjukra. Ebbe a csoport­ba Karikás csak olyan elvtársakat szervezett be, akik Oroszországban már részt vettek és megállták a helyüket a Vörös Gár­dában. Továbbá azokat, akik részt vettek a cat­­tarói tengerészlázadás­ban, és azokat az elvtár­sakat, akik az 1917-es bolseviki forradalom ha­tására kiváltak a vasasok szakegyletéből és a nyol­cadik kerület Kálvária tér 19., III. emeleti helyiség­ben működtek. Ezek ve­zetője és titkára Marjai János volt, aki különben Karikással már a hábo­rú előtt együtt dolgozott. Karikás ugyanis szintén kézikovács volt. A csoport tagjai, hogy csak az ismertebbeket említsem — már annál is inkább, mert nevüket a forradalom zivatara el­nyelte és a párt történe­tében sem emlékeztek meg róluk —, ezek az elvtársak a következők voltak: Vas Medárd, Ba­­lajti Sándor, Tóth János, Kerezsi Ferenc, Mendel Izsák és a nemrég el­hunyt Braun Károly. A cattarói lázadók közül pedig Dobó István fedél­zetmester, Koller segéd­gépész, Horvátovics ten­gerész és Varsányi Szabó. Részt vettek még a Gali­lei Körből dr. Vietorisz és Zsendovics Endre. Ez utóbbiak előadásokat is tartottak a csoport részé­re. Ennek az alakulatnak az illegális helyisége a párttitkársággal szemben levő Visegrádi utca és Sziget utca sarkán levő háztömbben, az úgyneve­­vezett Bagolyvár pincé­jében volt. Ezek létszáma 36—40 személyből állt. Vállfe­gyvert nem hord­hattak, de annál jobban fel voltak szerelve revol­verekkel és kézigránátok­kal. A másik alakulat tag­jai, az úgynevezett ten­gerészcsoport, amelynek a vezetője a mártírhalált halt Krammer Sándor volt. Visszatérve a hírt hozó Nánássy Györgyre, aki különben együtt volt orosz fogságban Kunék­­kal és együtt is érkeztek Magyarországra, nagy vi­tája támadt Kunnal, mert az kereken megtagadta, hogy ő­ illegalitásba vo­nuljon, mondva, hogy egy új forradalmi párt vezetője nem viselkedhet gyáván. És ő nem fél egy esetleges letartóztatástól. Ennek a magatartásnak nyilván az volt az oka, hogy előzőleg február 3-án már volt egy nagy házkutatás, de akkor nem tartóztattak le senkit. Ez a bátor, de nem logikus viselkedése Kunnak majd­nem az életébe került, mert mint ismeretes, félig agyonverték a tolonc­­házban. A Kun és Nám­á­si közti vitának ma már csak egy élő tanúja van, Kun Béla özvegye, akivel e sorok írása közben be­széltem, és aki könyvé­ben mint szem- és fül­tanú is leírja az ese­ményt. Másnap megkezdődtek a tömeges letartóztatások és a házkutatások. A rendőrségnek azonban nagy volt a meglepetése, mert sem fegyvereket, sem bizalmas iratokat vagy dokumentumokat nem találtak. Az első ház­kutatásról készült jegyző­könyv a Munkásmozgal­mi Múzeum kiállítótermé­ben látható. Nos, nézzük hova tűn­ a rendőrség­ nek a fegyverek és a bi­zalmas iratok. Én annak idején a Visegrádi utca 15. számú párttitkárságon dolgoztam, és Nánási hí­rére azonnal összeszedtük a fegyvereket, és az egyet­len lezárható íróasztalból, amely a párt titkárának, Hirossik Jánosnak a szo­bájában volt, az összes iratokat egy szenesládába rakva, átvittük a szemben levő Wavro-féle kávémé­résbe, amelynek a tulaj­donosa egy szimpatizáns volt. Nánásiról­­ még csak annyit, hogy később áru­ló lett belőle. Mint tud­juk, Kun Bélán kívül még 58 elvtársat tartóztattak le. A letartóztatást elke­rülték többek közt Hevesi Gyula, Lukács György, Alpári Gyula és Szamuely Tibor, aki azonnal Nagy­váradra utazott és két nap múlva már megje­lentette az ottani szociál­demokrata kormánybiztos, dr. Katz Béla segítségé­vel a váradi Vörös Új­ságot, amit mi itt Pesten már február 23-án az ut­cán árultunk. A fegyve­reket pedig a már emlí­tett kávémét és tulajdono­sától elkért nemzetiszinű zászlóba csavartuk és el­vittük a VIli. kerület, Kálvária tér 19. számú kézikovácsok szakegyle­tébe. A pénzt pedig dr. Polacsek László orvoshoz vittük, megőrzés céljából. Érdekes, hogy bár a rendőrségnek tudomása volt a Karikás csoport lé­tezéséről,, mégsem tartot­tak náluk házkutatást. Nyilván azért, mert Ka­rikásék mindenre elszánt emberei fegyveresen el­lent álltak volna. A le­tartóztatott elvtársakat nem mint politikai fog­lyokat, hanem közönséges bűnözőkként kezelték. Ezért február 28-ig nem is engedélyeztek látoga­tásokat a gyújtőfogház­­ban. Csak amikor Károlyi Mihály kiküldte Jeszen­szky nevű huszár főhad­nagy szárnysegédjét, az­zal az utasítással, hogy a letartóztatott kommunis­ták politikai foglyoknak tekintendők, engedélyez­ték a látogatásokat. Érde­kes volt az is, hogy Ká­rolyi Mihályné ugyanaz­zal a Jeszenszkyvel egy kockás gyapjútakarót kül­dött Kun Bélának, azzal az utasítással, hogy azt személyesen adja át neki. A letartóztatott 59 sze­mély közül még a dikta­túra kikiáltása előtt 26-ot minden további bírósági eljárás nélkül szabadláb­ra helyeztek. Majd 1919. március 21-én, a dikta­túra kikiáltásakor ugyan­az a kommunista falu és képmutató, dr. Vári Al­bert főügyészhelyettes, aki erősen szorgalmazta a kormánynál, hogy tiltsák be a pártot és a Vörös Újság megjelenését, ez a kaméleon megjelent a ka­tonai parancsnokság két megbízottjának kíséreté­ben a gyújtófogházban és — üdvözlöm a felkelő vö­rös napot — felkiáltással kénytelen volt szabad­lábra helyezni az­ összes letartóztatott kommunis­tákat. Még egy érdekes epi­zódot kell, hogy megem­lítsek. Váry főügyész fel­ajánlotta a saját autóját,, hogy Kunt és társait be­vigye a városba. Az autó­ba azonban annyian ültek bele, hogy Várynak és a katonai parancsnokság kiküldöttjének már nem jutott hely és a járda szélén hoppon maradva, bámult a nélküle elindult autó után. Azok után, hogy Kurtákat politikai foglyokká nyilvánították, valóságos népvándorlás volt a gyűjtőbe, reggel héttől este hét óráig nyit­va voltak a cellák ajtai. És az jöhetett be, aki akart. Tudni kell azt, hogy a kommunisták az úgynevezett kisfogháznak egy teljesen elkülönített helyén, a női osztály föld­szintjén voltak elhelyez­ve. Ott szerkesztették a Vörös Újságot, sőt még írógépük is volt, amit Fonyó Sári vitt be ne­kik.­ A letartóztatottak bi­zalmit választottak ma­guknak dr. László Jenő, a párt jogtanácsosa sze­mélyében, akit a cellájá­ban nemcsak az elvtár­­sak, hanem még a fog­­házőrök is felkerestek az ügyes-bajos panaszaik­kal. Biró fogházigazgató annyira félt László Jenő­től, hogy egész nap a kö­zönséges bűnözők celláit látogatta, csakhogy ne ta­lálkozzon vele. Kiérnem Béla Miért nem talált fegyvert N­É­P­S­ZAVA. Vásár és szervezettségS­ OHA ANNYI ÁRUT nem kínáltak még a téli vásárban árengedmény­nyel, mint az idén. És soha nem nyújtottak még olyan nagymértékű kedvezményt a vásárlóknak, mint eb­ben az esztendőben. Aki tehát február közepén vásárolt , jól járt Nem így a kereskedelmi vállalatok. A raktárakban ugyanis a szokásosnál nagyobb készletek halmozódtak fel téli ruházati cikkekből, s még 30-40 száza­lékos árengedménnyel sem találtak gazdára A tavalyi 600-zal szemben, az idén 700 millió forint értékű árut sze­rettek volna a ruházati kereskedelem­mel foglalkozó vállalatok a vásár két hetében csökkentett áron értékesíteni, ami már önmagában is jelzi, hogy nem ment jól az üzlet. De még inkább jelzi ezt, hogy egy se­reg áru azért sem kerülhetett az enged­ményes cikkek közé, mert tulajdonosa, a kereskedelmi vállalat, nem rendelke­zett kellő kockázati alappal az árleszál­lításhoz. A VÁLLALATOK VEZETŐI termé­szetesen objektív okokra hivatkoz­nak. Elsősorban az időjárásra. Nos, tény, hogy az idén jóformán nem volt tél, s ez már önmagában is megmagya­rázhatná, miért kelt el kevesebb kabát, csizma, sál, kesztyű. Hivatkoznak a divat változására is. Arra, hogy amikor a téli konfekció­cikkeket megrendelték — 1971 tava­­szán-nyarán — még nem lehetett tudni, hogyan alakul a mini-midi-maxi küz­delme. Ez is igaz. Ám a nagy készletek felhalmozódásá­nak objektív okai ezzel nagyjából ki­merülnek. S ha a kereskedők nem is szólnak róla, nekünk szólnunk kell a szubjektív okokról, a hibákról is. Miért nem kelt el még leszállított áron sem a sok tízezer pár csizma? Miért nem élt a vásárló az alkalommal, hogy olcsón vegyen, s akár a következő szezonig átvállalja a raktározást is? Véleményünk szerint azért, mert nem olyan csizmát kíván, amilyet a boltok kínáltak. A kirakatok zsúfolva voltak a merev, bőszárú, műbőr csizmákkal, ho­lott már jó ideje nálunk is a fényes, a lábszárhoz simuló, szűk csizmákat ke­resik.­­ Hasonló a helyzet a konfekcióval is: nem követi kellően a divatot. A kabát, a ruha emellett drága is, és ez talán még nagyobb baj. A nagy sorozatban gyártott árunak sokkal olcsóbbnak kel­lene lennie, mint az egyedileg készí­tettnek, de nálunk ez a különbség szin­te elenyésző. A Fővárosi Ruházati Bolt Vállalatnál kiszámították, hogy az azo­nos anyagból készült szövetruha alig száz forinttal drágább, ha mérték után varrják, mintha sorozattermékként vá­sárolják. B­AJ VAN TEHÁT az árarányokkal, amit a forgalmi autatok is jelez­nek. A statisztikusok megállapít­­ják, hogy miközben a konfekciócikkek értékesítésének üteme lassult a méter­áruké gyorsabban nőtt A vásárlóközön­ség tehát kezdi felismerni, hogy nem is olyan luxus mérték után varratni Márpedig ez a helyzet nem kedvező, ar­ra utal, hogy az érték és az ár egész­ségtelenül távol van egymástól. Holott a konfekciócikkek java szabadáras ter­mék. Fokozta a gondokat a szervezetlen­ség is. A nagykereskedelmi vállalatok­nál maradt meg a legtöbb ruházati cikk; vezetőik azt hangoztatják, hogy nem számoltak ilyen mértékű közvet­len beszerzéssel Valóban, a kiskereske­delmi vállalatok minden eddiginél több árut vettek közvetlenül a termelőtől Vagyis a nagy- és a kiskereskedelmi vállalatok is felkészültek a lakosság áruellátására, de­­ külön-külön. Egy­mástól elszigetelten, mintha nem egy cél, egy feladat megoldásán munkál­kodnának. A vállalatok nem informálják egy­mást kellőképpen. Ez a rosszul értelme­zett üzleti titoktartás a verseny egyik vadhajtása. Ide sorolhatjuk az úgyne­vezett „elő­vásárokat” is. Egyik-másik fővárosi vállalat az országos, összehan­golt téli vásárt megelőzően hasonló jel­legű kiárusítást szervezett. Volt amelyik színes napokat rendezett, a másik a ka­bátok árát szállította le már januárban. Miután az ország számos helyén ren­deztek kiárusítást a téli cikkekből az országos téli vásár előtt, nem csoda, ha a központilag szervezett akciónak ki­sebb volt a sikere. I­LYEN ÉS HASONLÓ OKOK magya­­gyarázzák: miért maradt meg az idén különösen sok téli áru, s miért nem kelt el több leszállított áron, a vá­sáron sem. S milyen tanulságok adód­nak mindebből? Az ipar és a kereskedelem közös fel­adata, hogy mérsékelje az „átfutási” időt; az iparnak — már csak a divat gyors változása miatt is­­ frissebben kell reagálnia a rendelésekre. A keres­kedelem árubeszerzőinek szakítaniuk kell konzervativizmusukkal, a legdiva­tosabb holmikat kell megrendelniük, hiszen néha még az is elavul, mire az üzletbe kerül Sok a javítani való a munkaszervezé­sen is. A vállalatok vezetői remélhetően belátják: a felesleges titkolózásból nem hasznuk, hanem káruk származik. A vállalatok kölcsönösen rászorulnak egy­más információira. Ami pedig a vásá­rok meghirdetését illeti, itt­ is jobb össz­hangot szükséges teremteni. Vajon levonják-e a vállalatok vezetői ezeket a tanulságokat? Információnk szerint más következtetésre jutottak: a vállalatok mérsékelték rendeléseiket, nehogy megismétlődjék a helyzet, s nyakukon maradjon az áru. . . AZONBAN A LEGROSSZABB, a­­ legkárosabb következtetés. A de­­­lie­fenzív üzletpolitika hiányhelyze­tet teremthet, ami legfeljebb a magán­­kisiparnak nyújt korlátlan kereseti le­hetőséget. A ruházati kereskedelmi vál­lalatok akkor járnának el helyesen, ha továbbra is bőven szereznének be árut, de az igényeknek megfelelő választék­ban és árban. S megkövetelnék, hogy az ipar az eddig szokásosnál rövidebb idő alatt szállítson, így bizonyára sikeresebb téli sze­zont zárhatnának majd, mint amilyen az idei volt . Gál Zsuzsa

Next