Népszava, 1972. április (100. évfolyam, 78–101. sz.)
1972-04-23 / 95. szám
8 Két fellépés között Pár hónappal ezelőtt — a szezon első napjaiban — váratlanul hatott a hír hogy hosszú esztendők után Suka Sándor otthagyta a Nemzeti Színházat, s átszerződött a Fővárosi Operetthez. Vajon miért?! Az okokat most ne kutassuk, inkább talán arról beszéljünk, hogy az új feladatkör, az új környezet mennyire elégíti ki a színészi elképzeléseket. — A gyors, hirtelen átszerződés az új színház vezetőit is „meglepte”. Olyannyira, hogy akkoriban bevallották: ők maguk sem tudták pontosan, hogy milyen feladatokat biztosíthatnak számomra, de arra kértek, legyek türelemmel. Vámos László főrendezővel azért tisztáztuk, hogy körülbelül melyik az a szerepkör, amelyben én is számításba jöhetek. Azt mondta: „nézd, ha játszhatnánk a Denevért, Frosch szerepét biztos rád osztanám, ha felújítanánk a My fair Ladyt, Doolittle lenne a tiéd”. Ebben megnyugodtam ... És váratlanul (legalábbis úgy érzem) kitűnő entre adódott a Noszty fiúban. Ezt követte a Fantasztikus premierje a stúdiószínpadon, majd Goldoni A hazugja, amelyet a Bartók Gyermekszínházban játszunk... És „befutott” a Doolittle is. Most erre készülök. Nagyon örülök, hogy Gábor Miklós a partnerem. (Ő játszsza ugyanis Higgins professzor szerepét a felújításban.) Márcsak azért is, mert annak idején — húsz esztendővel ezelőtt — kezdő színészként együtt játszhattam vele a Nemzetiben. Egyébként én a Nemzeti Színházat ma is az „anyavállalatomnak” tartom, hisz ott értem színésszé. Csak köszönettel tartozom nekik ... — Televízió, film, rádió. — Semmi nincs önmagában. Érdekes megfigyelni: amint tágul a szerepkör a színpadon, ezzel szinte egy időben többrétűbb lesz a feladat a rádióban és a televízióban is. Sohasem felejtem el Makláry Zoltán tanítását. Mindig mondta: „azt csináld fiam a színpadon, amiről azt hiszed, hogy jól áll neked. Ez a színészi mesterség lényege.” S most mintha ezek a feladatok jönnének... Sokszor tűnődöm, hogy mi is az oka a sorozatos ,sikertelenségnek?! Azt hiszem, elsősorban az alkalmatlan szerepek, amelyek lassan elszemélytelenítik a színészt és kiszorítják a pályáról. Ez a halál. Mert a színésznek a szerep a sorsa... Almási Éva Nemrégiben mutatta be a Madách Színház Vészi Endre A hosszú előszoba című darabját. A mai problematikát tárgyaló színmű egyik főszerepét a fiatal színésznő alakítja. — Azt hiszem, ezzel a premierrel lényegében befejeződött az idei évad? — Valóban, idén ez az utolsó színházi premierem, de nem jelenti azt, hogy véget ért az évad. Hisz majd’ minden este játszom, emellett — úgy tudom — hamarosan újra próbálok. De a premier már a következő szezonban lesz... • — Televízió, rádió, szinkron ? — Három tévéjáték is bemutatásra vár. Móricz Zsigmond Házasságtörése, amelyet Nemere László rendezett. Játszom Esztergályos Károly irányításával a Vasárnapokban, továbbá Palotai Boris új Mini-történeteiben. A rádióban most fejeztük be (mindkettőt Solymosi Ottó rendezte) Heltai Jenő Szépek szépe című darabjának, és Sienkiewicz Kereszteslovagok című regényének hangjáték-felvételét. A szinkronban most az a legizgalmasabb, hogy Sophia Loren „hangját” alakítom. — Mit csinál nyáron? — Úgy tudom, felújítjuk a Charlie nénjét szabadtéren. És szeretnék utazni. Látni, figyelni és pihenni. — Milyennek tartja az évadját? — Tavaly talán több volt a vasárnap. (A vasárnapot piros betűvel értem.) Az idei szezon inkább szorgalmas, dolgos esztendő volt. Vagy inkább: „feltöltődési évad” (eufóriás állapotok nélküli) — amit nem is bánok. Hisz erre is szüksége van a színésznek. Ha most osztályoznom kellene, akkor a biztos, megnyugtató 3,8-es átlagot adnám erre az évadomra... Gantner Ilona Csepeli Szabó Béla ERDŐTŰZ Egy hús-vér vagyok veletek, mégis különböző. Erdőtüzet ölelgetek: bolond szénégető. Ember vagyok. Külön világ, bár csak parányi rész. Életem völgykatlanba zárt, mégis: nyílt és egész. Költő vagyok. Egyetlen egy: nem ismételhető. Elmém: mély föld s hófödte hegy*■ hívő s kételkedő. Ember vagyok. Se rossz, se jó, de — jó s rossz egyaránt, olykor egekbe szárnyaló, máskor halálra szánt. Nélkületek — nem élhetek. S mégis úgy élek én, mint magányos testvéretek a világ közepén. Körös-körül, fejem felett nagy, kéklő füstfolyók tükrözik vissza szivemet, mely pattog és forog, s úgy szórja szét csillagait, mint küzdő, üszkös ág, melyben ezer isten lakik és szítja parazsát... Egy hús-vér vagyok véletek, bárha — külön világ. Ha lángokban elveszek — ti éltettek tovább. Ember vagyok. Se rossz, se jó. Hivő s kételkedő. Erdőtüzet fojtogató bolond szénégető. S költő vagyok. Egyetlen egy: nem ismételhető. t»R. NÉPSZAVA Nyelvművelés magyar módra JÓKAI MÓR egyszer szóba elegyedett egy felvidéki emberrel, aki büszkén állította: Tudom magyarul! — Látok — mosolygott az író. Elnézően mosolyoghatott a nem magyar ajkú honpolgár kedvesen furcsa nyelvi botlásán. Az egyszavas válaszban azonban más is volt: tanulság, a hibára tréfásszelíden rámutató példa. Valami olyasmi, ami a mostani, szép szóval meggyőző, játékra is kapható nyelvművelésre emlékeztet. Azt mondják, könnyebb az igét hirdetni, mint ragozni. Hirdetni se könynyű. Anyanyelvünk tudósai, őrei, szépművesei az utóbbi tíz-tizenöt évben sok fáradsággal, munkával és leleménnyel szereztek megbecsülést, országos figyelmet, sőt népszerűséget a nyelvművelésnek. Szóból ért az ember. Jó szóból jobban ért, a szíves szót inkább megszívleli. A régi fajta nyelvvédelem számonkérő szigorral, tiltások, hibáztatások, merev szabályok garmadájával küzdött az anyanyelv tisztaságáért. A mai nyelvművelés tartalmában és módszereiben is más, emberközelibb és ezért eredményesebb. A nyelvészek leléptek a katedráról, közvetlen, eleven kapcsolatot kerestek és találtak az emberekkel. Az intő, feddő, hibákra mutató ujj helyett a kezüket nyújtották barátságos parolára. Jó fogadtatásra találtak. A NYELVÉSZ CÉH műhelyeiben Lőrincze Lajos rádiós ötpercestől a legújabb játékos vetélkedőkig egész sor ötletes, vonzó kezdeményezés, új módszer született. A tanácsadó közönségszolgálat, a tv- és rádióműsorok színes, széles skálája, a TIT-előadások, a népszerű nyelvművelő cikkek és könyvek sokasága, a Nyelvtudományi Intézet országra szóló „magánlevelezése”, a kutatómunkát segítő önkéntesek ezrei, a kérdezz-felelek jellegű találkozók sikere — mindez az anyanyelvi népművelés reneszánszának biztos és biztató jele. A korszerű nyelvművelés természetesen nem magyar találmány. Atudományos haladás másutt is száműzte a drákói szigort, a hatósági jellegű nyelvrendészetet, és más, oldottabb módszerekhez folyamodott. A csehszlovák rádió már sok-sok éve sugározza nyelvi ötperceit, a finn „nyelvtervezők” új szavakat ajánlanak a gyárigazgatóknak az idegen vagy bonyolult műszaki, szakmai kifejezések helyett. A Szovjetunióban és az NDK-ban hasonló terminológiai, szóalkotó kutatómunka folyik. Minden népnek kincse az anyanyelve. Európaszerte rendeznek nyelvi ismeretterjesztő előadásokat, élnek a játékos formákkal is, de — s ezt a külföldi szakirodalom is feljegyezte — a magyarországi nyelvművelés különlegesen gazdag, színes és sokrétű. Ez benne a magyar módi, európai színvonalon. A TALAJT MEGMUNKÁLTÁK, lehet vetni bele — írta egyik kiváló nyelvészünk az eddigi eredményeket mérlegelve. Vetni való, tudástermést ígérő mag, van bőven. Még elvetni való is akad; dudva, gyom, nyelvi vad,hajtás. Talán most, a magyar nyelv ünnepi hete előtt sem ünneprontás arra kérni nyelvkertészeinket: viseljenek fokozott gondot az emberpalántákra is. A gyerekek, a jövő nemzedék anyanyelvi műveltségének megalapozására. A tankönyvírók egy része bizony nem éppen példaadó magyarsággal fogalmaz, stílusuk igénytelen, szürke vagy bonyolult. Gyermekeink úgy tanulják a magyar nyelvtant, mint valami idegen nyelv grammatikáját. Néhány kísérletező kedvű, jó tanár másfajta módszere, néhány elszórtan működő iskolai nyelvművelő kör nem sokat változtat a helyzeten. Nem akarunk nyitott kapukat döngetni. Nyelvészeink jól ismerik ezeket a problémákat, az ünnepi hét programjában is helyet kapott egy kiváló pedagógus vendégelőadó beszámolója a nyelvtantanítás új útjairól. Ezek az utak azonban még járatlanok. A tanárok odaadó munkája mellett a nyelvészek népművelő szenvedélye, tehetsége, leleménye kell ahhoz, hogy mielőbb járhatóvá legyenek. Számíthatnak a gyerekekre, eleven érdeklődésükre, játékos kedvükre, szemfülességükre. Bízzanak rájuk feladatokat, akárcsak a helytörténeti és néprajzi gyűjtőmozgalom. Hadd vadásszanak utcahosszat „cégéres” magyartalanságokra, hibás feliratokra. Hadd játszanak ők is szókirakósdit, nyelvi totót, csacsipacsit egy-egy szabálytalan nyelvtanórán. Éppen a gyerekeket zárjuk ki a nyelvművelés szellemi játszóteréről? A MAGYAR NYELV HETÉNEK holnap kezdődő előadásai, vitái sok eredményről, gondról, feladatról számolnak majd be. Arról a tartalmas, szép munkáról, amely az ünnepi hét után a nyelvművelés nem kevésbé mozgalmas hétköznapjain folytatódik. S amit szívből köszönünk és köszöntünk. Vajk Vera Jó, enyhe, langyos napsütéssel kezdődött a börzsönyi völgyben a nyár. A Szilágyi házaspár a víkendház udvarán pihent, élvezte a napot, a tiszta erdei levegőt, a szabadságidő nyugalmát. Nyílt a lécajtó, egy öregember lépett be, s lassú, feszes, szinte ünnepélyes léptekkel közeledett feléjük. Jó nyolcvanas lehetett már, fehér varjúbajusza volt, törött tükrű szeme világoskék, mint a kisgyermeké. Háta, válla erősen lefelé kívánkozott, de azért keményen járt, erő volt még a lépteiben. Megállt, köszönt, s jobbját szertartásosan előre nyújtotta: — Jó napot, nagyonisten, Szokolyáról jöttem. Gé Kovács Balázs a nevem. Szilágyi felállt, kezet fogtak. — Hát... maguk volnának az új tulajdonosok? ... — kezdte az öreg. — Mi vagyunk azok — vágott szavába az aszszony. Gyanakvón nézte a vendéget. Még eddig, aki eljött, annak csak követelése volt rajtuk. — Patakitól vették meg a telket, meg a házikót? — Tőle. — Megint az asszony felelt, s ebben az egy szavában az is benne volt: „Hát aztán? Megfizettünk érte, nincs semmi tartozásunk.” — Én ültettem itt el a kerítés mellett a csemetéket —– mondta a vendég jelentős hangsúllyal. — Még Patakiék kértek fel engem erre. De ők aztán eladták maguknak ezt a kicsiny birtokot. Jól mondom? Most már egyedül maguk itt a gazdák. Szóljanak, ha nem így van. A férfi helyben hagyta: — Mi vagyunk hát. — Vagyis ..., a telekkönyvben is a maguk nevén áll? — A telekkönyvben is. — Akkor helyben vagyunk — bólintott az öregember —, akkor maguké minden itt. — Persze, hogy a miénk... — mondta a férfi elégedetten. — Megdolgoztunk érte. — Tudom én azt — bólintott a vendég s megkérdezte: — Üzemiek? — Azok. De mondja csak... A bácsika valamiféle ellenőr itt? — Csudát. Én csak a csemeték végett jöttem. — S rámutatott arra a néhány lombtalan, csenevész fácskára, melyekről itt-ott hiányzott a kéreg. Az asszony harciasan pillantott az öregemberre. — Szóval ezeket a bácsi ültette ide? — s ebben már tiltakozás volt, hogy ezért ők utólag nem fizetnek, ők erre megbízást nem adtak, különben is, mindenki láthatja, hogy ezek a csemeték nem sokat érnek. — Én ültettem mindet, saját kezemmel — mondta Gé Kovács Balázs. Egyszerre szigorú lett a hangja: — Ezek itt viruló zöld kisfák váltak. Éltek ezek, de úgy, hogy szinte megszólaltak. Tudják meg... Két esztendő után már termést hoztak volna. Különösen a cseresznyefák. De hát most már sose lehet rajtuk gyümölcs. Mert maguk.... tönkretették. — Tönkretettük? Hogy mondhat ilyet a bácsi? — kiáltott fel Szilágyiné. Az ura hangjában inkább mentegetőzés volt. — De hiszen hozzájuk se nyúltunk! — Éppen ez a baj! — mondta szemrehányóan az öreg. — Mert tudják meg, télire be kellett volna göngyölni a fácskák törzsét. Ronggyal, papírral, akármivel. Vagy szúrós akácgallyal körülrakni. Akkor az őzek nem rágták volna le ... — Özek? — Az asszony szeme kerekre tágult a meglepetéstől. Haragját mintha elfújták volna. Jó volt rágondolni, hogy őzek jártak itt — az ő telkükön, a házuk táján ... — Azok hát — erősítette meg Gé Kovács. — Mindenki tudja, hogy mennyire szeretik a gyümölcsfa-csemeték gyenge kérgét. — Csak mi nem tudtuk — szólott restelkedve az asszony, s szemrehányóan tekintett az urára. Aztán beszaladt a házba, hogy kihozzon valamit, amivel megenyhíti az öregembert. Volt egy kis üveg barackpálinkájuk, abból kínálta meg. Az megnézte a feléje nyújtott poharat, de nem vette még el. Felemelte súlyos, sötét kezét, annak egy ujját, akár görcsös fatönkből kinyúló száraz ág intett volna a házaspár felé. — Várjunk csak... — szólalt meg —, aztán megígérik-e, hogy ezentúl gondját viselik a kisfáknak? Mert tudják meg: én látni akarom a gyümölcseiket is. Jólesik az annak, aki elültette. De maguknak is örömük lehet abból, de még hasznuk is. Tudják meg: a kisfák végett másodszor jövök le Szokolyáról. Csak éppen ősztől tavaszig beteg voltam, az ágyat nyomtam, különben nem hagytam volna őket csupaszon. Vigyáznak rájuk eztán? Mert ha igen, akkor én most visszanyesem őket, aztán még be is szemezem újból. S így nem lesz semmi baj. Két évre már cseresznyét, körtét, birset szedhetnek róluk minden évben, amíg csak élnek. De még az unokáik is fogyaszthatják majd, annyi szent. No hát megígérik? Jobban törődnek velük? — Hát már hogyne ígérnénk meg! — mondta Szilágyiné egész megilletődötten. S kínálta az öregembert, igyon már. De az még mindig nem nyújt a pohárért. — Töltsenek csak maguknak is... — hangjában figyelmeztetés volt s egy kis szemrehányás: az illemet ismerni kell! Koccintottak. A vendég akkurátusán lehajtotta a pálinkát s elégedett arccal bólintott. Azután nekilátott a munkának, ollójával sorra megnyeste a sérült csemetéket. — Majd hozok a magaméból szemet — mondta —, s amelyiket kell, azt beojtom, még a héten. A háziak megköszönték, azután megkérdezték, mi jár a munkájáért. De az öreg elutasította a felajánlott fizetséget. — Nem jár érte semmi, nem szorultam én arra, járadékos vagyok a négy holdam után. Meg aztán nekem ez a munka semmiség. Az én kertem kicsi, az időmből meg az erőmből jut a máséra is. — Tessék csak mondani... — nézett rá az aszszony —, ha ősz végén majd szúrós gallyakat rakunk a kisfák köré, akkor nem rágják le a kérgüket az őzek? — Akkor nem. — És akkor nem is jönnek be az udvarunkba? Az öreg megértőn elmosolyodott : — Úgy szeretné, ha jönnének? — Szeretném. Pedig nem látnám őket, de jólesne arra gondolni Budapesten, hogy Börzsönyben, a mi udvarunkban... — No, jó — mondta komolyan, megfontoltan az öreg —, elintézem én azt is. Csinálok ide őszre egy kis állványt, arra szénát rakunk, s ne féljen, rájárnak majd az őzek. Úgy, mintha hazajönnének. Gé Kovács Balázs megint kezelt Szilágyiékkal, barátságosan elköszönt, s azután , mint aki egy nagyon fontos dolgát jól intézte el, megnyugodva elindult hazafelé, a három kilométeres úton... Barát Endre Egy öregember, Szokolyáról... „Hangverseny közjátékokkal" Tévésorozat a vidéki városok zenei életéből Jelentős, újszerű hangversenysorozatot indított a Magyar Televízió. A sorozat hatása országos — ez mindjárt az indításnál érződött. A hangversenysorozat célja: bemutatni vidéki városaink értékes zenei életét. Felkerestük a beindult sorozat szerkesztőit, Fellner Andreát és Vecsernyés Jánost. Először is megkérdeztük , mit jelent ez a meghatározás: „hangverseny közjátékokkal?” — A hangversenyek műsorszámai között és a szünetekben riportok hangzanak el, „közjáték” gyanánt. Riportereink mikrofon elé és „lencsevégre” kapnak egy-egy, találomra kiválasztott, figurát a hallgatóság közül — nemegyszer már hangverseny után, az utcán — és megszólaltatják őket. A műveltséget, a zenei ismereteket akarjuk felmérni, a hatást elemezni, kutatni az igényeket. — Szegeden indultunk a sorozattal, a jelek azt mutatják, sikerrel. A közbeiktatott interjúk még izgalmasabbá és élénkebbé tették az estet. Változatos, érdekes zenekari és énekkari művek zendültek fel, azt bizonyítva, hogy színvonalkülönbség nem észlelhető az úgynevezett „vidék” és Pest között. — Sok előmunkálatot kellett végeznünk. Tizenötször is leutaztunk Szegedre, előkészíteni, megrendelni bemutatkozó hangversenyünket. A műsoridő hetven percet vett igénybe, ebből tizenkét percig tartott a filmbetét, amelyet a televízió nézői láthattak is, a színházat megtöltő közönség pedig csak hallhatott. — Milyen gyakran lesznek hasonló műsorok? — Elég ritkán. Fél évig is eltart egy-egy ilyen nagy hangverseny megrendezése, mondhatnánk: megszerkesztése. Eddig még átfogó képünk nincs vidéki városaink zenei életéről. Éppen ezért országos távlatban óhajtunk ilyen képet nyújtani, érdekeset, frisset, fontosat, eligazítót, a helyi viszonyokat tükrözőt. — A következő „közjátékos” hangversenyek? — Pécs, Debrecen, Miskolc, Győr, Sopron. A soron következő pécsi hangverseny már előre is sok izgalommal és lázas tevékenységgel jár. A legfőbb nehézség az, amelyik már Szegeden is megmutatkozott. A „közjáték”-riportok néhány perce alatt (amíg a hangot beadjuk a színházterembe), villámgyorsan és halálos csendben kell átrendezni és átrakni a színpadot. — Érdekes epizódok? — Szép számmal adódnak — kivált kisebb községekben. Tiszakécskén közkedvelt műsorközlőnk, Antal Imre megkérdezett egy öreg parasztbácsit: hogy tetszett az opera? A kérdezett kereken megmondta, hogy nem tetszett, nem is érti. Ezt is becsületesen sugároztuk. Egy jellegzetes arcú nénihez is odahívta a műsorközlőt Sándor Pál, a rendező. A néninek rendkívül tetszett az előadás, láthatóan felkavarta. Már örültünk, hogy a mű. — Itt tetszik lakni, Tiszakécskén? — kérdezte Antal Imre. — Nem, Zamárdifelsőn lakom — hangzott a válasz. — Csak azért jöttem el, mert a lányom énekelt ma este az Operában! Az újszerű zenei adásfajta országszerte rokonszenvet keltett. A sorozat folytatásával a televízió szeretne hozzájárulni vidéki zenei és ezzel kulturális életünk további fellendítéséhez és a folyamat országos megismertetéséhez. Láng Tamás 1972. április *3