Népszava, 1972. május (100. évfolyam, 102–126. sz.)

1972-05-06 / 105. szám

8 NÉ­P­S­ZAYV Bródy Sándor harmadik élete Vannak legendák, melyek akkor is szívósan élnek tovább a köztudat­ban, amikor már nem is érdekes az a személy, akihez kötődnek. Ilyesfé­le Bródy Sándoré is, s Juhász Fe­rencné most megjelent monográfiá­jában nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a mítosz mögött felmutas­sa a valóságot, s helyreállítsa a ma­gyar próza elfelejtett értékrendjét. Könyve nagyon fontos és nagyon időszerű tett, hisz napjainkban na­gyon eltolódott az érdeklődés iránya, az olvasók, de a kutatók java részét is századunk művei és egyéniségei izgatják, és korábban nagy, népsze­rű írók kuriózummá, poros ismeret­­anyaggá változnak. Ilyen, a maga korában elismert és népszerű egyéni­ség volt Bródy Sándor is, akit ma mégis újra fel kell fedezni. S nem­csak azért, mert valóban jelentős, iz­galmas író volt, hanem azért is, mert nélküle, az ő törekvéseinek, eredmé­nyeinek ismerete nélkül aligha húz­hatjuk meg azokat a koordinátákat, melyek akár Móricz Zsigmond, akár Krúdy Gyula felé vezetnek. Már életében legendák fonták kö­rül. Ifjúságát is romantikus színek­kel ecsetelték, mintha a semmiből termett volna a századvég új esz­méktől alakuló fővárosában, ahol hamarosan korszerűbb életforma és irodalomeszmény élharcosává vált. Juhász Ferencné nagyon alapos ku­tatómunkára támaszkodva, a lélekta­ni indítékok iránt sem érzéketlenül mutat rá a később oly sikeres (s még később oly méltatlanul elfelej­tett) pálya indítékaira. Valóban olyan volt Bródy Sándor fiatalsá­ga, első éveinek sok küzdelme, mint­ha a kor költőinek ideálja testesült volna meg, mintha az a sok új téma, mely egyszerre merült fel az iroda­lomban, az ő alakjában nyert volna igazolást. A monográfus nem elégedett meg a legendákkal, sokkal mélyebbre ha­tolva az életrajzban és az első mű­vekben, izgalmas felfedező út után rajzolja meg Bródy Sándor pályájá­nak első szakaszát, melyben olyan művek is születtek, mint például a Don Quixote kisasszony, ez a ma már szinte teljesen feledésbe merült re­gény, mely egyszerre folytatója Toldi István és Asbóth János kezdemé­nyeinek, s egyszerre válik Móricz fé­lelmesen reális társadalmi tablóinak előképévé. (Ennek a két szálnak ki­bontása a könyv egyik legizgalma­sabb részlete.) S ugyanilyen gondos aprólékossággal követi nyomon Ju­hász Ferencné Bródy életét és mű­veit a század első éveiben is, amikor látszólag sikerei csúcspontján állt. Nem volt könnyű a feladata, hiszen néhol szinte leküzdhetetlen akadá­lyokkal kellett szembenéznie, a szer­zőség, a keltezés és a szándék megle­hetősen sok buktatót rejtegető kér­déseivel, s nagy érdeme, hogy a va­lóban elképesztő számú írásból he­lyes érzékkel ragadta ki az időálló­kat, jellemzőket. S közben arra is maradt ideje és energiája, hogy meg­győzően bizonyítsa: miképp újította meg Bródy a századvégi novellát, hogyan lopta be a személytelenebb epikába a maga dinamikusabb lírai­­ságát, s hogyan lett egy folyamat kezdeményezőjévé. Ugyanilyen ér­zékletes képet rajzol Bródyról, az új­ságíróról is, aki a fellendülő sajtó­nak is vezéralakjává vált jellegzetes, modern publicisztikájával. Ahhoz, hogy ezt a regényvilágot mindenestül megértsük és értékelni tudjuk, feltétlenül szembe kell nézni a naturalizmus problémájával, illet­ve azzal a kérdéssel, hogyan jelent­kezett ez a világszemlélet, stílus­­irányzat a speciális, hazai körülmé­nyek között. Az 1880 körül indult írógeneráció (Bródy, Gárdonyi, Justh Zsigmond) ízlésére, érdeklődésére kétségtelenül elhatározó befolyást gyakorolt például Zola prózája, Ju­hász Ferencné azonban azt is hang­súlyozza, hogy ez a hatás nem jelen­tette a nagy francia író szolgai má­solását, nálunk mást jelentett a na­turalizmus, mást akart a naturalista író. Valóságos felfedezése a könyvnek az a fejezet, melyet Bródy Sándor egyik legnagyobb vállalkozásáról, a Fehér Könyvről ír, mely „szervezés, könyvtervezés, kiadás, könyvterjesz­tés, szerkesztés, publicisztika és iro­dalom együtt”. Nemcsak alkotásnak kivételes jelentőségű azonban a Fe­hér Könyv, hanem az írói pálya át­­rétegződésének, az írói érdeklődés kiszélesedésének is jelentős doku­mentuma: ekkor fedezi fel igazán Bródy Dosztojevszkijt, s ekkortól kezdődik „viaskodása” a szocializ­mus eszméivel, hogy előbb a „lelki szocializmust” elfogadva, évekkel ké­sőbb a társadalmi változás igényét is hangsúlyozza. Ez már a jövendő korszaka, ebben a lapban folytatja mind magányosabbá váló harcát Bródy az irodalom és vele párhuza­mosan a társadalom megújításáért — a magyar színházművészet fellen­dülésének is korszaka ez, s a színi­kritika műfajának kiszélesítése, mo­dernizálása megint Bródy érdeme, mint ahogy A nap lovagja című re­gényében is a korszerű epikai önki­fejezés irányában tapogatódzik —, míg váratlan öngyilkossága tragiku­san ketté nem metszi pályáját. Az öngyilkossági kísérlet után év­tizedekig élt még, s olyan népszerű művet is alkotott, mint A tanítónő — melyben a saját drámáját is meg­írta —, pályája azonban soha nem emelkedett a korábbi évek színvona­lára, még a háború idején újra in­dított Fehér Könyv bátor írásaiban sem, s az élete utolsó időszakában írt Rembrandtban sem. Mintha el­pattant volna benne valami, mintha a rosszul irányított golyó egyénisége legértékesebb részeit ölte volna ki. A hosszú haldoklás végére úgy tett pontot a halál, hogy Bródyt már kortársai sem értékelték jelentősége és újító érdemei szerint, s értékei to­vább fakultak az azóta eltelt fél szá­zad idején. Juhász Ferencnéé lesz a döntő érdem, ha monográfiájával si­kerül igazságot szolgáltatnia az író­nak, s új életre kelti ezt a valóban fontos, tanulságos, szép világot. (r.) Ugrás — a semmibe? Duba Gyula könyve „Az én falum eltűnt, illetve már csak bennem él — mondja máso­dik novelláskötete programjában a szlovákiai magyar irodalom egyik ígéretes képviselője, Duba Gyula (Ugrás a semmibe — Madách Könyvkiadó). — Olvastam valahol, hogy a mai felnőttek, tehát a negy­venévesek, sokkal többet tudnak a változások lényegéről, jellegéről, mint bármely előttük járt generá­ció.” Ezeket a változásokat akarja tetten érni új kötetében. Vagy húsz esztendeje már, hogy kiszakadt régi környezetéből, a faluból, s emlékeit, kötöttségeit már csak sejtjeiben, ál­maiban őrizheti, mert a táj nem az a táj többé, amilyennek otthagyta, s az emberek is megváltoztak: két évtized elég volt arra, hogy átírja a parasztság — a föld és tudat — tör­ténetét. A címadó novellában meg­rendítő erővel és hitellel szembesíti a múltat a jelennel, amikor a férfi, hogy ki, mindegy, talán ő maga, az író, elindul a gát mellett, hogy meg­lelje gyermekkorát. S mit talál he­lyette? A mező szélén sötétzöld lakó­kocsit, körülötte feldúlt földrétege­ket, traktorokat, retorokat. Az egész vidék, amely húsz esztendővel ko­rábban az idill és derű jelképe volt, az átalakulás képét mutatja, s az az ugrás, a gát egyik oldaláról a másikra, amely korábban oly köny­­nyedén sikerült, most a semmibe ível. Az öregség kezdete volna ez? Vagy arról volna szó, hogy az em­ber nem találja helyét az átalakuló világban? Vagy ennél is bonyolul­tabb volna a képlet? Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nemcsak a novellák egymásutánjának áttételes monda­nivalójából kell a válaszra követ­keztetnünk, az író maga is elmond­ja véleményét a „változások dinami­kájáról”, s a mai negyvenévesek múltszemléletéről, akik „mintegy önmagukat értékelve és gyakorlati tevékenységük szolgálatába állítva foglalkoznak múltjukkal, embersé­gük lényegét keresik”. Duba Gyula tehát egyrészt állandóan az önérté­kelés szempontját igyekszik megva­lósítani, másrészt a gyakorlati tevé­kenységgel párhuzamosan (az élet mozgásában, változataiban) keresi a humánum lényegét. Nem könnyű program, de izgalmasan korszerű, hiszen még azokban a történetek­ben is, melyek inkább a félmúltban játszódnak, a ma emberének arcmá­sát keresi, a mi nyitott kérdéseink­re igyekszik választ adni. 0'”Vr"- ̋"=■'•'"ü'sztő ez a felelet. A kötet­­ le­gzáro­gatóbb élmé­nyét adja például a Futunk a bol­dogság után című elbeszélés, mely mintha azt sugallná: a lényeg min­dig az egyén boldogsága és boldo­gulása, az emberi kapcsolatok mi­nősége ehhez képest csak másodla­gos, hisz velünk született tulajdonsá­gunk, az önzés a többi ember ne­hézségei iránt közömbössé tesz. Fo­kozza a novella hitelét a stílus ka­­rikírozó volta, mely szinte minde­nütt ellenpontozza a jeleneteket. És érdekesek, hitelesek a figurák, akik az írói mondanivalót valósítják meg (bár Duba Gyula olykor túlontúl is vonzódik a humor és a karikatúra felé, s ez néha gátolni látszik mon­dandója általános érvényűségét). A kötet többi elbeszélése azonban mindig és mindenütt társadalmi mé­retű problémákkal vívódik, azokra keresi a választ. Nem is akármilyen kérdések, kétségek ezek! Nem is egy variációban kérdi például az író: megvédi-e a társadalom az embert, vagy igaza volna az egzisztencialis­táknak, akik az egyén atomizálódá­sát vallják? Vagy egy másik prob­léma: meddig terjed az igazság ér­vénye? (A Tárgyalás előtt című no­vellában fogalmazza meg ezt a gon­dolatot, s olyan helyzetet teremt — ez a képessége egyik legnagyobb erőssége prózájának —, hogy szinte a végsőkig élvezi.) S végül — ez is állandó és visszatérő motívuma —: hasznunkra van-e, lehet-e ..az ön­elemzés gőzfürdője”? (Van olyan el­beszélése, mely mindvégig az egyén önemésztő gondolataival foglalkozik, a záró ironikus fintor azonban jelzi, hogy Duba Gyula nem ebben az irányban keresi a megoldást.) Duba Gyulának első ízben szatírái és humoreszkjei szereztek népszerű­séget. Már jeleztük, hogy ott érzi magát igazán elemében, ahol karika­­turisztikus helyzeteket, kicsit elraj­zolt alakokat teremthet. E kötetében két kifejezetten humoros szándékkal írt — de mai életünk fonákságait is leleplező — elbeszélése szerepel. A Csapfelelős halvány, laza írás. Annál sodróbb lendületű, mindvégig izgal­mas és felhőtlenül nevettető novel­lája Az elrabolt taliga, melyben szinte mindenki a vasúti járgányt és két utasát, a randevúra igyekvő diá­kot ás a teljesen elázott, de a pá­linka igézetében eszeveszetten hajtó vasutast üldözi, ám erről ők mit sem tudnak, mert üldözőik butasága és a véletlen mindig segítségükre siet. Nem kell sok olvasói lelemény ahhoz sem, hogy ezt a valóban szellemes elbeszélést egyfelvonásosként kép­zeljük el. Alighanem nagy sikere le­hetne ... Az író egy helyütt céloz arra, hogy régebben mintha könnyebb lett vol­na elrugaszkodnia, és biztosabban ért talajt. Pedig az az igazság, hogy ezzel a kötetével messzire szökkent előre, komoly várakozást kelt elbe­szélő művészete további fejlődésével kapcsolatban. Mert az olyan tiszta ívű, szép és jó szándékú elbeszélés, mint a Forró nyarak, melyben­ már teljes biztonsággal mozog a maga gyűjtötte, hatalmas anyagban, a múltban és a jelenben, a magyar el­beszélő próza legnemesebb hagyo­mányait idézi, s aki ezt felidézte, nem kis feladást teljesített. Rónay László MINILEXIKON I­­. ALEXY KÁROLY (1823—1880): Bécsben tanult pesti szobrász. Egy ideig Londonban élt. Hadvezéreket ábrázoló kisbronz-sorozata vált is­mertté. A Vigadó számára táncoló csoportokat mintázott. BALOGH PÁL, Almási (1818—1883). Politikus, a szabadságharc idején he­vesi kormánybiztos volt, majd a deb­receni trónfosztó országgyűlés elnö­ke. Élt száműzetésben, s hazatérte után, 1864-ben, mint az akkor ter­vezett nemzeti fölkelés egyik vezé­rét elítélték, de 1867-ben kegyelmet kapott. CÉLKUTI (ZÜLLICH) RUDOLF (1813—1890). Egy ideig Pesten élő, különben nyugtalan, vándor szob­rászművész. Bécsben és Rómában ta­nult, de hosszabb ideig Franciaor­szágban is lakott. Végül elkerült Egyiptomba, és Kairóban halt meg. Elkészítette Katona József szob­rát, amelyet Pestert, és Kisfaludy Sándor emlékművét, amelyet Bala­­tonfüreden állítottak föl, később azonban ezeket, valószínűleg kirívó gyöngeségeik miatt eltávolították, és megsemmisültek. Juno című szobra a Nemzeti Galériában látható. LENDVAY MÁRTON II. (1807— 1858): Színművész, 1837-től a pesti Nemzeti Színház tagja, ahol a hős­­szerelmes szerepkörét töltötte be. Gyönyörű ejtésű és hangsúlyú be­széde, szavalása, s választékos meg­jelenése a legnépszerűbbek egyikévé avatta. Kiváló szerepei voltak a Bánk bán, Othello, Romeo és Ham­let. TERRAKOTTA (olasz , égetett agyag, égetett föld). Az agyagműves­­ség legegyszerűbb terméke, a termé­szetes agyag kiégetett, máztalan ál­lapota. A szobrászok is gyakran al­kalmazzák, kisméretű agyagvázlatok tartósítására vagy kisebb figurák sokszoros hasára. 1973. májust Kampis Antal A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET TÖRTÉNETE 35. A XIX. század szobrászata A XIX. század magyar szobrásza­ténak története nem volt annyira gazdag, mint volt az építészeté. A klasszicista építőművészek nem sok alkalmat adtak a hazában működő szobrászoknak képességeik kifejtésé­re. Néhány oszlopfő s egyéb díszítő­részlet jutott csak nekik. Ha az épí­tész mégis, alakos szoborművet terve­zett épületére, Bécsben keresett meg­bízható munkatársat. Maga Pollack Mihály is Bécsben készíttette el Raf­­faello Montival a Nemzeti Múzeum oromcsoportozatát. Ennek ellenére is csak a szobrokat hozzák be. Idegen művészek beköl­­­tözhetésétől már visszariadt a köz­hangulat. Az utolsó meghívást Pyrker László egri érsek küldte a velencei szob­rász, Marco Casagrande (1808—1880) számára, akit még itáliai tartózkodá­sa idején ismert meg. Casagrande azután évtizedekig dolgozott Egerben, Pesten, Esztergomban, és csak élete végén tért vissza hazájába. A nehézkes, lassú indulás érthető. Fiatal szobrásztehetség itthon nem ta­nulhatott, nem fejlődhetett. Vagy megmaradt tehát a kőfaragó ipar szintjén, de művészi kísérleteit a már pallérozódó ízlés visszautasítot­ta. Vagy Bécsbe ment tanulni. Ott tanult a besztercebányai Dur­aiszky Lőrinc, a pozsonyi Huber József, a szepesolaszi Böhm József Dániel, s a rimaszombati Ferenczy István. Ők voltak a magyar szobrászat XIX. szá­zadi tavaszának első fecskéi. Dunaiszky Lőrinc (1784—1833), már mint akadémiai szobrász, 1809-ben Pesten telepedett meg. Bár tehetsége szerény volt, képzettsége s a még szerényebb válogatási lehetőségek őt az élre sodorták, s így a szobrászat terén rövidesen országszerte egyed­uralkodóvá vált. Nagy műhelyt szer­vezett, s elvállalt minden adódó fel­adatot. Kivételesen jól sikerült alko­tásai voltak a Krisztina téri templom fából faragott oltárszobrai. Három szobrász fia közül a legifjabb, Du­naiszky László (1822—1904) fejlődött a legkülönb művésszé, mint ezt a reánk maradt szoborművet tanúsít­ják (Lendvay Márton emlékszobra, Petőfi portréja, Leányrablás, Nessos és Dejaneira stb. MNG.). Huber József (1777—1832) Bécs után Párizsban is járt rövid ideig. Innen tért meg Pestre 1818-ban, ahol műtermet nyitott, s főleg síremléke­ket készített Böhm József Dániel (1794—1865) nem is tért haza Bécs­ből. Ott futotta meg az Akadémia igazgatóságáig felívelő pályáját E mesterek műveinek szinte min­­denike csak az általános koreszmény­nek hódolt. Szobraikon a klasszikus ókor elemei uralkodtak. A magyar közízlés, közhangulat vágyai, vagy a saját utakat kereső művészegyéni­ségnek különleges jellemvonásai nem mutatkoztak rajtuk. Az a művész, aki megpróbálta egyesíteni a korstílust a sajátosan magyar kívánságokkal, Fe­renczy István (1792—1856) volt. Ri­maszombatban, apjának műhelyében szabadult fel lakatossegéddé. Vándor­­útján, Bécsben odahagyta ezt a mes­terséget, és szobrásznak tanult az Akadémián. Innen Rómába ment, ahol Canova és Thorwaldsen műter­mében ismerkedett meg a művészet magasabbrendű szempontjaival. Eze­ket annyira a magáénak vallotta ké­sőbb, hogy nem igazán művészi fel­adatot még a szükség idején sem vállalt. Rómában három önálló alko­tást készített Egy fekvő Vénusz szobrot, amelyet megvásároltak, s utána eltűnt. Csokonai márvány arc­képfejét és 1822-ben a Pásztor lány­kát Az utóbbi kettőt hazaküldte és kiállíttatta Pesten (MNG­). A kiállí­tott két szobor megszerezte számára Kazinczy rajongó pártolását, s ezen keresztül a mindinkább fogékonnyá váló pesti közönség, sőt az egész or­szág lelkes elismerését. Ferenczy hazatért tehát és vállal­ta, teljesítette az eleinte garmadával érkező megbízásokat. Az ország­szerte fölbuzgó hangulat őt is lelke­sítette, kevéssé talán meg is tévesz­tette, s elkezdte a hírverést a ma­gyar művészet fellendítésének, fő­képpen azonban az itthon való okta­tásának érdekében. Az országgyűlés­től szoborakadémia felállítását érs közköltségen való fenntartását kérte. Sürgette Mátyás király hatalmas mé­retű bronzszobrának elkészíttetését. Sajnos, egyik tervét sem fogadták el, sőt az elutasításnak sok sértő éle is akadt. Megcsappantak­ a magánmeg­bízások is, Ferenczynek anyagi gond­­jai támadtak. Idehagyta a fővá­rost, és visszavonult Rimaszombatba. Ott megfaragta a maga síremlékének szánt Eurydiké márványszobrát, amely egyike lett legszebb alkotásai­nak, de otthon töltött utolsó éveiben tehetségének termékei csak jelenték­telen vázlatok voltak. Pályafutásának kezdetén Ferenczy is a puritán klasszicizmus híve volt. A hazai levegő azonban eltérítette ettől. Hatott reá a magyar írók pél­dájából áramló friss és a nemzet csi­­nosodását célzó szellem. Útja, amely őt már-már a romantikus nemzeti stílus kereséséig vezette, szépen meg­figyelhető időrendbe szedett alkotá­sain. Élete mégis beváltatlan ígéret ma­radt. Annak kellett maradnia, mert a kezdetben lelkes magyar társadalom abban és akkor hagyta cserben, ami­kor és amiben leginkább szüksége lett volna a támogatásra. Ferenczy mégis, vagy talán éppen emiatt te­kinthető méltán nemcsak a korszak,, hanem az egész magyar szobrászat egyik legkimagaslóbb egyéniségének (Kölcsey márványszobra, Kisfaludy Károly emlékműve, Kazinczy arcké­pe, a Fáy család portrészobrai, Ür­­ményi arcképe, Kulcsár István sír­emléke, Virág Benedek síremléke stb.). Örökébe igazán csak tanítványa, Izsó Miklós lépett, mert két fiatal kortársát, Alexy Károlyt és Délkuti Rudolfot, a hétköznapok feladatai foglalták le.­­ Izsónak pályafutása hasonló lott Ferenczyéhez. Tőle, első mesterétől előbb Bécsbe került, mint kőfaragó­segéd. Bécsből Münchenbe ment to­vábbtanulni, s itt kezdett az önálló munkához. A hatvanas években Pes­ten kiállította a Münchenben fara­gott csodálatos márványszobrát, a Búsuló juhászt (MNG), amelyről méltán állította, hogy az az első, ma­gyar népéletből merített tárgyú szo­bor. A Búsuló juhász éppen olyan érdeklődést és lelkesedést váltott ki, mint annak idején Ferenczy Pász­torlánykája. Művészi képzelete két gondolat­körben forgott. Egyik a magyar köz­tereken akkor még hiányzó, monu­mentális emlékmű, a másik, a ma­gyar népélet jelenetei. Azonban sem a közvélemény, sem a hivatalos kö­rök nem tudták szándékait követni és megérteni. Az országban egymás­után tűzték ki a köztéri emlékmű­vekre szóló pályázatokat. Izsó részt vett mindeniken, de a megbízások rendre idegeneknek, vagy legalábbis Bécsben élő, s onnan helyezkedő ma­gyaroknak jutottak. A magyar nép, a paraszt életének mint művészi tárgykörnek elfogadására pedig még nem ért meg az idő. Sem a közízlés, sem a hivatali ízlés ideje. Izsónak végül is csak a Debrecen városa ál­tal meghirdetett Csokonai-emlékmű pályázatát sikerült megnyernie, s megkapnia a kivitelre való megbí­zást. Az elkészült — életnagyságot meghaladó — szobormű egészséges összhangban áll az ünnepélyes ma­gatartásnak, a magyaros öltözék ál­tal megszabott követeléseknek, s a külső hasonlóságnak, igazán csak ne­hezen egyeztethető feltételeivel. Sok további küszködés és balsiker elle­nére, a Csokonai-szobor után, még két nagy emlékműpályázatot meg­nyert. A szegedi Dugonics-emlékmű­­vet és a budapesti Petőfi-szobor pá­lyázatát. Korai és váratlan halála azonban kiverte kezéből a mintáza­ját. Hátrahagyott vázlatai (különö­sen a majdnem teljesen elkészült Dugonics-szobor agyagmintája) fáj­dalmasan tanúsítják, hogy szobor­tervei kiválóak voltak. Ám még ezeknél is értékesebb volt hagyatékában az a sor népi alakot és csoportot ábrázoló, kiégetett ter­rakotta vázlat (Részeg paraszt, Ze­nészek, Hordón ülő cigány, Házaló, és végül a magyar tánc mozdulatait megrögzítő legényfigurák, MNG), amelyek a valóban magyar tárgykör friss, ötletes, érzelmes és humoros ihletését sugározzák. Hogy nem ké­szültek el a tervezett nagy méretben és bronzanyagban, örök kára marad művészetünknek. Arcképszobrai között Almási Ba­logh Pálé a legkiválóbb. Egyszerűsé­gével, jellemző erejével, kiváló már­­ványtechnikájával és művészi kife­jezésével a magyar szobrászat egye­temes érvényű értékei közé kell so­rolnunk (MNGL

Next