Népszava, 1972. július (100. évfolyam, 153–178. sz.)

1972-07-29 / 177. szám

KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMÁNY * IRODALOM * MŰVÉSZET Jánossy Lajos A természettudományos ismeretter­j­esztésről A természettudományok bárme­lyikével foglalkozók, valamint az oktatók részéről egyformán megelé­gedést válthat ki az a közlés, hogy a Népszava tudományos rovata rendszeresen kíván tájékoztatást ad­ni a természettudományok eredmé­nyeiről, problémáiról. Nem csupán a technika fejlődése teszi szükségessé, hogy minél széle­sebb kör ismerkedhessék meg azok­kal az alapvető természettudomá­nyos eredményekkel és tényekkel, amelyekre a technika gyorsuló üte­mű fejlődése épül, de a társadalom problémái megértésének is egyik alapja a tudományos gondolkodás — és ezen belül a természettudomá­nyos gondolkodás — elsajátítása. A társadalom fejlődésének szempontjá­ból is fontos, hogy e tudományok alapismeretei minél szélesebb körök­ben váljanak közkinccsé. Kétségtelen, hogy a tudomány nép­szerűsítése érdekében az utóbbi idő­ben számos intézkedés történt. Jó­magam is sok lehetőséget kaptam a sajtóban, televízióban egyaránt, hogy a középiskolai és egyetemi oktatás kérdései mellett a természettudomá­nyok népszerűsítésével is foglalkoz­­hassam. Ezen tevékenységem során tapasztaltak tovább erősítették azt a meggyőződésemet, hogy a tudományt népszerűsítő munkát mennyiségében is fokozni kell, de külön is foglalkoz­ni ezen tevékenység módszereivel, mert a helytelen módon végzett tu­dománynépszerűsítés inkább árt, mint használ. Tudomány és romantika A tudománynépszerűsítő munka egyik ilyen kedvelt, de káros válfaja az, amelynek során meséket monda­nak a tudományról. Meséket arról, hogy milyen eredményeket ért el már a tudomány, vagy milyen cso­dák megvalósítására lesz képes. Tel­jes zavart okozhat a fejekben ezek olvasása, hiszen a sokszor minden megalapozottság nélküli fantáziaszü­leményeket mint megvalósult, vagy a közeljövőben bizonnyal megvalósuló tényként állítják be. Ugyanennek a népszerűsítésnek egy másik oldala — gyakran együttesen is jelentkeznek , amikor a népszerűsítők a tudóst az új kor páncélos lovagjának, győz­hetetlen vitézének mutatják be, arra hivatkozva, hogy a modern tudo­mány lényegének megértése csak ki­váltságosak privilégiuma, amelyhez különleges agyszerkezetre van szük­ség. Az ilyen népszerűsítő irodalom ol­vasása, az ilyen filmek, televíziós já­tékok jó szórakozást, izgalmas per­ceket jelenthetnek, valahogy olyan módon, mint ahogy nagyon sokak kedvelt szórakozása az Angyal ka­landjai vagy a Maigret felügyelő so­rozat. Az Angyal kalandjainak nézése közben nagyon jól tudjuk, am­ennyire valószínűtlen, hogy valaki naponként bonyolult bűnügyekbe keveredjék, és emberfeletti tulajdonságai segítségé-­­vel minden alkalommal egyetlen haj­szálának sérülése nélkül ússza meg a halai veszedelmet. Ha ugyanígy tekintené mindenki a tudománynépszerűsítés formájában jelentkező kalandregényt vagy fil­met, tudva, hogy a bennük található „tudományos” állításoknak semmi közük nincs a valódi tudományhoz, és a történetek hősei lehetnek tudó­soknak álcázva, nincs sok közük a tudományos élet dolgozóihoz, nem lenne semmi probléma, hiszen jó szó­rakozást nyújthatnak ezek a művek. Csakhogy tapasztalataink arra mu­tatnak, hogy sokan nem csupán félre­érthetik, de félre is értik ezeket a „tu­dományos” regényeket, és azt kép­zelik, ez az igazi tudomány. Ez a félreértés azért veszélyes, mert az, aki a tudományról tökélete­sen helytelen képet alakít ki magá­ban, nagyon nehezen fogja az igazi tudományos gondolkodást megérte­ni, s még kevésbé elsajátítani. Ugyanígy nagyon veszélyes a tudo­mány eredményei iránti figyelemfel­keltésnek az a módja, ha a tudósok­ról kezdünk meséket mondani, és tu­dománynépszerűsítés címén arról be­szélünk, hogy egyes tudósoknak kü­lönböző külsődlegességek, mint pél­dául a zene szeretete, a szobrászat iránti érdeklődés, vagy más ilyesmi lenne jellemének lényege és eredmé­nyeinek forrása és ezzel mintegy ar­ra ösztönözzük az olvasót, hogy ezen külsőségeket utánozva jusson el a tu­domány lényegéhez. Még kevésbé he­lyes, ha a tudósok földöntúli képes­ségeiről kezdünk különböző meséket mondani, őket dicsőíteni (ha ugyan­ezt ők saját maguk nem teszik meg). Ezen kérdéseket azért részletezem, mert­ ezen a területen valóban sok félreértéssel találkozunk. Állítom, hogy nagy szükség van a tudományos gondolkodás megismertetésére, bizo­nyos tudományos eredmények nép­szerűsítésére, de nem ezekre a felü­letes és romantikus dolgokra. Szük­ség van a tudomány és a tudomány munkásainak növekvő megbecsülé­sére, de ez a megbecsülés nem egyen­lő a heroizálással. Más kérdés, hogy tudományos kér­dések lényegében való megértése és ezeknek a gyakorlatban való alkal­mazása, illetve elméleti továbbfej­lesztése egész különböző dolgok. Ál­lítom, hogy a tudomány legnehezebb kérdéseit is meg lehet magyarázni úgy, hogy a dolgok lényegét minden­napi ésszel meg lehessen érteni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az, aki népszerű módon megértette, hogy miről van szó, rögtön új elmé­leteket tud alkotni, vagy egyáltalá­ban képes a tudományos elgondolá­soknak a gyakorlatban való alkal­mazására. Ez azonban nem pusztán a tudomány sajátossága. Nagyon sokszor láttam esztergá­lyost például esztergapadon dolgozni és állítom: lényegében megértettem, hogy egy esztergapad miképpen mű­ködik és azon hogyan lehet bizonyos alkatrészeket megmunkálni. Annak ellenére, hogy mindezt megértettem, nem merészkednék egy esztergapad­hoz azzal a céllal, hogy bizonyos al­katrészt saját magam kimunkáljak egy darab vasból. Nagy különbség van aközött, hogy valamit megér­tünk, vagy hogy ez a megértés olyan mély és részletes gyakorlattal van összekapcsolva, hogy azt fel is tud­juk használni. Példa az atomenergiáról Mindezek illusztrálására az atom­energia felszabadításával kapcsolatos kérdést említeném példaként. Az atomenergiáról nagyon sok romanti­kus irodalom látott már napvilágot. Így például kiszámítják, hogy egy kis kavicsban rejlő energia olyan óriási, hogy ha ezt mind fel lehetne szaba­dítani, egy város árammal való ellá­tását egyetlen kavicsból évtizedekre fedezni lehetne. Ez a tény, ha csupán a számokat vesszük figyelembe, kétségtelenül igaz, azonban a kérdések ilyen for­mában való felvetése lényegében csak azt a fantasztikumot tükrözi, hogy egy kis kavicsban milyen való­­színűtlenül nagy energia rejlik. Kevésbé hangsúlyozzák az ilyen elmefuttatásnál azt, hogy ha az ener­gia a kavicsban benne van is, gya­korlatilag nem lehet belőle kinyerni, viszont annál nagyobb súlyt kap az a tény, hogy ilyen nagy a tudomány és ilyen nagyok a tudósok, akik erre rájöttek. Úgy érzem, ezen megjegyzések után sem fog senki arra gondolni, hogy gyakorlati célokra nem lehet atomenergiát nyerni, vagy akár arra, hogy az atomenergia az emberiség számára felesleges lenne. Ennek ép­pen az ellenkezője igaz, és éppen most beszélhetünk már azokról a ko­moly tervezésekről, amelyek elősegí­tik azt a törekvést, hogy energiaellá­tásunknak nem elhanyagolható ré­szét a század vége előtt atorm­energiá­­ból biztosíthatjuk hazánkban is. Amit egyes népszerűsítő művek­ben kifogásolok, annak lényege az, hogy nem is kísérlik meg annak megmutatását, mi az anyagban rejlő energia lényege, milyen módszerek­­állnak már rendelkezésünkre ezen energia felszabadítására, és főként arról beszélnek, hogy az atomenergia pusztító és békés célokra való fel­­használásában egyes tudósoknak mi­lyen kimagasló eredményei voltak — de nem tesznek említést arról, hogy a gyakorlati eredményeket nagymér­tékben elősegítő tudományos felfede­zések mellett sok ezer ember renge­teg együttes munkája tette lehetővé, hogy az atomenergiát ma már békés célok szolgálatába lehetett állítani. Honnan származik az atomenergia Ha már beszéltem erről a kérdés­ről, megpróbálom e példa nyomán bemutatni, honnan is származik va­lójában az atomenergia. Minden anyag atomokból áll, ame­lyek — köztudottan — nagyon kis ré­szecskék. Különböző anyagok atom­jai nagyon különbözőek, és ez a kü­lönbség nem annyira nagyságukban mutatkozik, hanem a tömegüket, va­lamint alkatrészeiket és más tulaj­donságaikat illetően. Az atom­oknak egész skálája van. A természetben található legköny­­nyebb atomok, a hidrogéngáz atom­jai, legnehezebbek az uránérc atom­jai, amelyek több mint kétszázszor nehezebbek, mint a hidrogéngáz atomjai. Az összes atomok egységes tulaj­donsága az, hogy egy atommagból és azt körülvevő héjszerkezetbből állnak. Az atomok tömege és a bennük rejlő energia az atommagban van kon­centrálva. Az atom olyan, mint egy cseresznye, csak azzal a különb­séggel, hogy amíg a cseresznye mag­ja nem sokkal kisebb, mint maga a cseresznye, az atom úgy képzelhető el, hogy a külső héj átmérője körül­belül 10 000-szer nagyobb, mint a magé. A mag nagyon koncentrált anyag, és ez körül van véve a héjjal, amiben nagyon kevés anyag van, de azért ez a héj maga is nagyon ke­mény. Bármilyen kicsi is a mag, igen ma­gas az elektromos töltése. A nehéz atomok, mint például az urán eseté­ben, a töltés sokkal nagyobb, mint a könnyű atommagok esetében. Közismert az is, hogy az elektro­mos töltés a hasonló töltést taszítja, és ezért például az uránmagban óriá­si mechanikai erők lépnek fel, mert az aránylag nagy elektromos töltés a mag kis területére összenyomva, rendkívül nagy nyomást idéz elő. A töltés szét kívánná robbantani a ma­got, azonban a magban belső erők vannak, amelyek egyensúlyt tartanak és összetartják a mag részeit. Az egész szerkezet azonban úgy viselke­dik, mint egy régimódi felhúzott egérfogó, ahol a lecsapódó rész rugó­ját éppen hogy helyén tartja egy megfelelő szerkezet és a leggyengébb érintésre a rugó felszabadul, és le­csapódik. Az uránmagban a nagy elektromos taszítás és az éppen összetartó mag­erők egy ilyen bizonytalanságot hoz­nak létre, és egy külső lökés az egyensúlyt felboríthatja. Szétrobban az uránatommag és energiája vég­eredményben hőenergiaként felsza­badul. Hogyan lehet azonban egy urán­mag szétrobbantásához ezt a külső lökést megadni? A természetben lé­teznek részecskék, amelyek nem hor­doznak elektromos töltést és az anya­gon könnyen áthaladnak. Ilyenek az úgynevezett neutronok. Ha egy neutron telitalálattal neki­megy egy uránmagnak, az felrobban és ennek az energiája felszabadul. Azonban, ha egy urándarabot neut­ronokkal besugárzunk (itt nem akar­juk taglalni, hogyan lehet neutron­sugarakat előállítani), akkor éppen azért, mert a magok olyan kicsik, és az atomok olyan nagyok, nagyon rit­kán fog egy neutron telitalálatként egy atommagot felrobbantani, sokkal inkább lefékeződik útján, mielőtt a maggal találatra kerülne sor. Így tehát akkor is, ha telitalálatok sok energiát szabadítanak fel, na­gyon sok energia elvesz anélkül, hogy sok telitalálatra kerülne sor, és így a neutronsugár előállítására fel­használt energia olyan kis része ke­rül hasznosan felhasználásra, hogy az egész folyamat veszteséges. Erre a nagymértékű veszteségre gondolva, állította Rutheford angol fizikus, az atomfizika egyik megal­kotója, hogy atomenergia kinyerése a jövőben is lehetetlen lesz. Ennek ellenére, uránból mégiscsak lehet atomenergiát felszabadítani, és­pedig azért, mert van az uránnak egy olyan fajtája, ahol ha külső neutrontalálat által egy uránmag fel­robban, neutronok szabadulnak fel, és ezek további magokat robbanthat­nak. Így tehát minden robbanás a neutronok számát növeli, és a neut­ronok száma ily módon úgy fokozó­dik, hogy az uránmagban a folyamat nagy mennyiségű energiát lead, és így gyakorlatilag is nagy mennyisé­gű energia szabadul fel. Ezt a folyamatot lavinának neve­zik, hiszen hasonló ahhoz, amikor egy hódarab lejtőn kezd legurulni, és mind több és több hó gyűlik össze, míg a nagy lavina kialakul. Megfe­lelő körülmények között egy neutron is neutronlavinát vált ki, és ennek eredménye lesz a nagy mennyiségű energia felszabadulása. Lehet, egyetlen példa nem lesz ele­gendő arra, hogy a bevezetőben vá­zolt elképzeléseket teljes egyértelmű­séggel megmagyarázzuk. Erre végle­ges és egyértelmű választ majd a most meginduló ismeretterjesztő so­rozat fogja megadni. Remélem, en­nek során még lehetőségünk lesz az atomenergia kérdéseiről is részlete­sebben tájékoztatni az ezen kérdések iránt érdeklődő olvasókat Esti Béla : „Életük tündöklő példa volt“ Nem engedték, hogy tiszta ruhába öltözzenek, hogy megborot­válkozzanak. Ijesztően elhanyagolt külsővel, kéthetes szakállal kel­lett belépniük a tárgyalóterembe, ahol egy irgalmat nem ismerő bíróság és egy gondosan megválogatott közönség gyűlölete fogadta őket. Azt akarták, hogy megjelenésük megfeleljen annak a képnek, amelyet a burzsoá propaganda rajzolt róluk; hazátlan, otthontalan csavargókat, veszedelmes bűnözőket lássanak bennük, akiktől statá­rium, elrettentő ítélet védheti csak meg a tisztes polgár eszményeit és vagyonát. Statárium, amelyet egy évtizeddel korábban már hatályát vesz­tett törvény alapján, tehát jogellenesen, törvényszegő módon ren­deltek el 1931 őszén, amikor ehhez a biatorbágyi merénylet ürügyet szolgáltatott. Amíg a tettes személye ki nem derült, a vonatrobban­­tást megpróbálták ráfogni a kommunistákra, de kudarcot vallottak, bebizonyosodott, hogy a szörnyű bűntényt a volt fehérterrorista tiszt, az elmebeteg Matuska Szilveszter követte el. Most azonban itt volt végre az alkalom, hogy a kommunisták ellen hozott statáriummal kommunistákra sújtsanak le. Nagyon nagy szükségük volt már erre; harmadik éve tartott minden idők legpusztítóbb gazdasági válsága, a sok százezer munkanélküli, a fele bérért dolgozó „szerencsésebbek”, az éhező,­ eladósodott paraszti milliók elkeseredése lassan izzó haraggá kezdett sűrűsödni, végső fenyegetéssé az ellen a társadalmi rendszer ellen, amelynek kiáltó ellentmondása, értelmetlensége fejeződött ki abban, hogy a viszony­lagos bőség, a túltermelés vált a legnagyobb nyomor okozójává. Vad öröm járta át a Horthy-r­ezsim egész vezérkarát, amikor hírt kaptak arról, hogy egy VIII. kerületi lakásban, a Thék Endre utca 32. számú házban a rendőrnyomozók rajtaütöttek az illegális KMP irodáján, s elfogták a párt vezetőségének három tagját: Sallai Imrét és Karikás Frigyest, a Tanácsköztársaság volt funkcionáriu­sait, továbbá Fürst Sándort, aki ugyancsak fontos szerepet töltött be a mozgalomban. Először mindnyájukat rögtönítélő bíróság elé akarták állítani, de erről le kellett mondaniuk, mert Karikás csak rövid ideje tartózkodott Magyarországon, nyilvánvaló volt, hogy nem fejthetett ki olyan jelentőségű tevékenységet, amellyel meg­indokolhatták volna a statáriális eljárást. Karikás Frigyes ügyét ezért elkülönítették, és rendes bíróságra bízták az ifjú Kilián György elítélését is, akit három nappal később fogtak el, szintén a Thék Endre utcai házban. Sallai Imrével együtt közvetlen munkatársa, Fürst Sándor ke­rült a statárium elé. Mindkettőjüket napokon át kínozták, hogy testileg-lelkileg meg­törjék őket, s így játszhassák el velük a Horthy-fasizmus szokott módszereihez képest is döbbenetesen kegyetlen, cinikusan jogtipró bírósági komédiát. A burzsoá sajtó már a letartóztatásról hírt adó első közlemé­nyekben megkezdte a közvélemény előkészítését: „Elfogták a ma­gyarországi kommunisták teljes vezérkarát! Statárium vár a kézre került vezetőkre!” — írta az Az Est július 23-án. S a következő napon még drasztikusabban, még követelőbben fejezi ki a burzsoá­zia „elvárását”: „Kötél vár az elfogott kommunista vezetőkre!” — harsogta a lap címfelirata, egybehangzóan szinte az egész polgári sajtóval. A másik Magyarország szavát először a kommunista párt szó­laltatja meg. A KMP illegális röpiratai és a szakszervezeti ellen­zéki sajtó széles körű antifasiszta összefogást, közös harci fellépést sürgetnek a készülő justizmord megakadályozására. Az SZDP is til­takozik a statárium politikai ügyekben való alkalmazása ellen, a Népszavai cikkei óva intik a kormányt ettől, a munkások mozgósí­­tását azonban a jobboldali vezetőség, Peyer Károllyal és Kéthly Annával az élen, meggátolja. Ám ahogyan növekszik a veszély, úgy erősödik a harc is Sallai és Fürst életéért. Tömegével özönlenek a tiltakozások hazai és külföldi haladó szervezetektől és személyisé­gektől; világhírű írók, művészek, tudósok levelei és táviratai áraszt­ják el az Igazságügyminisztériumot. Röpiratok egész sora jelenik meg — egyiket József Attila fogalmazta —, hogy felrázza a köz­véleményt és nyomást gyakoroljon a hatóságokra. Hiába. A fasiszta kormányzat ezúttal konok eltökéltséggel viszi végig elhatározását. 1932. július 29-én folytatták le a statáriális tárgyalást a fasiszta bírói kar legsötétebb, legembertelenebb figurájának, Töreky Gézá­nak elnökletével. A védők szót sem válthattak védenceikkel, a per­iratokba bele se nézhettek, a tárgyalás időpontjáról is csak a sajtó­ból értesültek. Törekvék az ítéletet előre elhatározták, a tárgyalás­sal csupán a formaságoknak tettek úgy-ahogy eleget, egyetlen cél­juk volt: a vádlottak személyének és rajtuk keresztül a kommunista pártnak minél mélyebb megalázása. De éppen ezt nem sikerült elérniük. Sallai és Fürst a kéthetes borzalmas tortúra ellenére, megkínzottan, halálos kimerülten, a gyű­lölet izzó légkörében olyan erkölcsi erőről tettek tanúságot, amellyel csak nagy, tiszta ügy szolgálata vértezheti fel az embert. Amikor az ítélet kihirdetése után két órával a bitófa alatt álltak, mindket­ten — a csöndes Sallai is, aki talán egész életében sem ejtett ki hangos szót a száján — harsány hangon, hogy minél messzebb meg­hallják, a proletár világforradalmat, a pártot, a Kommunista Inter­­nacionálét éltették mindaddig, amíg a hóhér kötele el nem fojtotta szavukat. Sallai Imre 33 éves volt ekkor, Fürst Sándor 29.

Next