Népszava, 1972. július (100. évfolyam, 153–178. sz.)
1972-07-29 / 177. szám
1972. Július 29 NÉPSZAVA . Vannak állomások a Balaton partján, ahol a vonatablakban elfordítom a fejemet. Egy-két helyen erre személyes okom van, máshol azonban különösebb magyarázat nincs. Legfeljebb az, hogy az ember szeme könnyebben fennakad a nagy üdülőhelyeken, mert ott harsányabbak a színek, nagyobb a lárma, és persze, több a nő. A kis állomásokon ácsorogva inkább a vizet nézegetjük, ugyanis az ember figyelme gyakran önző és felületes. Alsóörs például két fontos üdülőhely között fekszik. Tavaly decemberben a népfront helyi elnöke, Csécs Zoltán és a titkár, Ajkai Gyula bemutatták a község vezetőinek dr. Jablonkay Géza javaslatát. „. .. Végül pedig kétségkívül alsóörsi birtokról szól az az okirat (Holub-féle gyűjtemény, Zala vármegye Története. Oklevéltár, I. kötet, 69. oldal, 50. szám), amit az almádi convent előtt vettek fel, 1272 július elsején. Az irat szerint az Örs falubeli Szögény nevű ember eladja a Pápa nemzetségbeli smurald fiainak azt a szőlőt, amit ő előzőleg Mariscella nevű úrnőjétől vett. Megírják, hogy a szőlő hat kapásnyi nagyságú, tehát hat ember kell az egy nap alatti megkapálásához. Ez körülbelül hatszor 100—150 négyszögöl területnek megfelelő szőlő ... S azt is megírják, hogy ez a szőlő egyik végével a Balaton, másik végével a nagy út között fekszik. Márpedig, ha egy szőlő Örs faluban egyik végével a Balatonig ér, akkor az a szőlő nem lehetett Felsőörsön, csakis Alsóörsön ... Ezért azt javasolom, hogy 1972 nyarán rendezzük meg...” A tanáros külsejű Jablonkay Géza Alsóörs történetének tudósa, levéltárak szorgalmas búvára, a helyi falumúzeum lelkes szervezője, régi iratok, hegykönyvek, pecsétnyomók gyűjtője és tulajdonosa. Legbüszkébb azonban a három részes alsóörsi krónikájára, amit tíz évvel ezelőtt kezdett el írni. — Engem régóta érdekelt a közbirtokosság, mint a közösségi gazdálkodás nagyon régi formája, ez vezetett el a témához — mondja az alsóörsi pecsétnyomókról kinagyított fotókat rendezgetve. Harminc éve él itt a kúriahangulatú házában. A százéves szekrények, régi csuprok, népművészeti tárgyak, ódon könyvek, a ház előtt a malomkőasztal, a fehér kerti székek, a fügebokrok , térzenés hangulatot ébresztenek, annak az idejét, amikor a Balaton fürdőközönsége nem végső búcsúdalt délceg Danilóikhoz, Petrovjaikhoz. * Három költő arca villan elém. Mindhárman az e századi magyar líra nagy egyéniségei, de sorsuk és alkatuk különböző. Sinka Istvánra, a sárrétudvari Nagy Imrére és Radnóti Miklósra gondolok. Sinka István, a „fekete pásztor” bihari réteken őrizte a nyájat. Az irodalom mégis rátalált, mint ahogy ő is rátalált az irodalomra. Első olvasmányai mik lehettek? Foszlott szélű, öreg kalendáriumok, füzetes ponyvák — afféle romantikus betyárhistóriák —, majd a Biblia, még később Petőfi és Ady kötetei. Olvasmányai hatására tört felszínre belőle a költő — írni kezdett. De hát hol lelhetett ő a pusztán makulátlan, fehér papírt? Sehol! Első műveit alkalmanként a keze ügyébe kerülő papírfoszlányokra írhatta, s könnyű elképzelni az örömét, amit akkor érzett, amikor először birtokolhatott egy olcsó iskolai irkát, talán vastagabb füzetet, amelybe újabb, már érettebb verseit rendszerető pontossággal írhatta be. Hiszen kevés olyan költője volt és van a világnak, aki jobban tisztelte volna nála a gyűretlen, tiszta papírt. Sinka Istvánnál is nehezebb sorsa volt a sárrétudvari Nagy Imrének. Életét falun élte le, csak látogatóban jutott el egyszer-kétszer a városba. Égrekiáltó szegénysége egybekeveredett a „hárommillió kolduséval” — ahogy a század első felének magyar agrárproletariátusát nevezték —, s ráadásul ezt a szegénységet még betegség is súlyosbította. Itt aztán igazán nem volt fehér és makulátlan papír. Mire írt hát Nagy Imre? A községházáról elkunyerált használt adóívek hátára rótta verseit. Remény, bizakodás, vád és panasz csendült a sorokban, azokon a lapokon, melyeknek másik oldalán az akkori paraszti élet dokumentatív vádpontjai sorakoztak, kivetett és behajtott adótételek formájában. Nagy Imre versei ma bárki számára hozzáférhetőek. Évtizedekkel a halála után „mégiscsak eljutott az Oly nagyon áhított fehér papír birtokába. . A harmadik költő, Radnóti Miklós sorsát ma már az egész világ ismeri. Ő pályája nagyobb részében természetes egyszerűséggel birtokolhatta a tiszta kéziratpapírt. Ám tragikus évek következtek, s a még fodrozott napernyők alatt sétálgatott, és a fürdőző dresszek hossza térdmagasságban végződött. Alsóörsnek a hétszáz év okiratokat, pecsétnyomókat jelent. Más helységeknek lendületes ipari fejlődést, iskolák alapítását, virágzó művészetet, városias fejlődést -kisebb-nagyobb jelentőségű rangot a helységnevek listáján. Ez persze, nem szerencse, hanem gazdasági-földrajzi adottság dolga. Az alsóörsi őslakosok mesélik, hogy a húszas évek balatoni hajó menetrendjében Alsóörs neve mellett volt egy figyelmeztető csillag: „Feltételes megálló, ladik kikötő.” A felszálló utasokat a partról zászlóval jelezték a közeledő hajónak, amely megállt kint a mélyvíz fölött. Az utast ladikon beszállították, aki a leeresztett kötéllétrán felmászott a gőzös fedélzetére. Ha utas érkezett, a hajó kürtjeleket adott le a ladikosnak, ötven éve csak ennek, pedig a kikötő építésére Alsóörs már 1847- ben megmozdult. Azóta sok minden változott itt. Nemcsak az, hogy megépült a kikötő. Szakad rólunk a veríték, de Podmaniczky Gyula, községi tanácselnök nem kegyelmez, pedig reménytelen, hogy mindent megnézhetek. Az öregfalu magasságából a felparcellázott vadtelep fölött Tihanyig látunk, aztán csak egy pillantás arra a helyre, ahová az új óvoda épül majd, a következő percben már az üdülők árnyékában próbálok lassítani valamit a tempónkon. A parkban a két szovjet pilóta sírjánál az elnök csak anynyi időt engedélyez, hogy kifújjuk magunkat, és elmondja a síremlék történetét. 1944-ben az alsóörsi part közelében lelőttek egy szovjet repülőgépet. Él a községben egy ember, aki emlékezett, hogy a gép hol zuhant le. Tavaly Mironov hadnagy és Teszlenko tizedes maradványaival, felszerelésükkel, kis tárgyaikkal kiemelték a roncsot. A síremlék és a Repülősök Parkja ámulatbaejtő gyorsasággal, egyetlen hét alatt készült el , ráadásul tudni kell, hogy a mai park helyén hegymagasságban állt a zúzott kő, rakodóhely volt. A vöröskő emléket tavaly október harmadikén avatták fel. Elhangzott akkor egy töprengések közben született ígéret: a balatoni felszabadító tisztaság már csak nyomokban volt felfedezhető ezen a földön. Micsoda iszonyatos ellentmondása a sorsnak, hogy e nyomok egyik legragyogóbbika egy vérrel, s rögökkel elmázolt, s a tömegsírokból kimentett könyvecske lapjairól tündöklik szemünkben a bori noteszről. S képzeljük magunk elé újból a költőt, aki a világ minden kincsénél nagyobb becsben tart egy gyűrött, feketetáblás noteszt, mert még a halál országútján is érzi, tudja, hogy lapjain az ő utolsó üzenetei el fognak jutni az emberiséghez. Nem lehetett tisztább kéziratpapír soha, Radnóti Miklós kori noteszánál. A költő munkájához esetenként elég egy-egy noteszlap, vagy blokkfüzet is. A vers megszülethet bármelyik percben, pillanatban, s a futó gondolatot gyorsan kell rögzíteni. Mégis, számtalan költőt ismerek, akik precíz gonddal választják ki a számukra megfelelő papírt. Járják a város papírüzleteit, hogy egy szép borítójú mappát találjanak könyvkötőkkel, mi több, bőrdíszművesekkel tárgyalnak, hogy különleges igényeiknek megfelelő írótömböt csináltassanak maguknak. Weöres Sándor évtizedek óta csak a legegyszerűbb, de jó vaskos, kockás iskolafüzetekbe ír. Írásának külalakja is ilyen: könnyen olvasható, pedáns, egymásba burkolódó betűket ró a papírra. Babits Mihály talán az egyetlen költőnk, akiről tudjuk, hogy verset is csak gépbe írt. Számomra a dolog már-már hihetetlennek hangzik. Árulkodni is tud a papír. A szegény, reménytelen dilettánsok talán soha nem fogják megtudni, hogy verseiket már messziről megismerik a gyakorlott szerkesztők. A színes, legtöbbször piros ceruzával gondosan aláhúzott verscímek, a margókra pingált girlandok, s az agyafúrtan kieszelt, meghökkentő hajtogatási módok mind, mind dilettáns ügyeskedésekről tanúskodnak. Számos prózaíró, mielőtt az egységes formátumú, gondosan kiválasztott kéziratlapokat elővenné, jegyzeteket készít. Gyűjti az adatokat, részletmegfigyeléseket a későbbi folyamatos munkához, s ezeket kutyanyelveken, kartotékokon rögzíti. Persze, van olyan prózaíró is, aki csak egyszerűen beírja a számára lényeges adatokat egy füzetbe, s van olyan is, aki azt mondja: Nem bízom a jegyzetekben! Írás harcok emlékére régóta tervezik egy repülős emlékmű felállítását, amely esetleg Alsóörsön, az északi part egyik legszebb parkjában kapna helyet. A község vezetői az ígéretet természetesen nem felejtették el. A gyászszertartásról készült fényképeket nézegetem az új kultúrházban. Az elnök ezt az időt is szervezkedésre használja fel: a dísztér rendezéséről, árbocokról, a falumúzeum vitrinjeiről és a községi zászlóról tárgyal a lányokkal. —" Úgy képzelem, hogy egy fehér gyolcsra kék színnel felhímezni a halászat és a szőlőtermelés jelvényeit. Értik, ugye? Ez talán a legjellemzőbb Alsóörs történetére . . . A „lányok”: Bertalan Margit kultúrház igazgató és Váradi Szabó Istvánné körzeti könyvtáros. Szakot végzettek, fiatalok és kedvetlenek. Dolgoznak, amit lehet. Az egy év alatt báb- és bélyegszakkört, kiállításokat, ismeretterjesztő előadásokat, ifjúsági klubot szerveztek, a heti gyermekfoglalkozások műsorába mesedélutánt, szépolvasást, versmondást iktattak, a falu lakosságának egynegyede a könyvtár rendszeres olvasója ... Mégis,miért kedvetlenek? Mert például a négymillió forintos költséggel épült kultúrház idei, 240 ezer forintos költségvetését a megyénél július tizedikéig még nem hagyták jóvá. Ki tudja, miért? ... Amiatt is kedvetlenek, mert az alsóörsi kultúrház valami oknál fogva nem szerepel a balatoni nyári kulturális programban, pedig jó helyen fekszik, korszerűen felszerelt, kétszáz személyes színházterme van. Bertalan Margiték mindent megpróbáltak, de műsorügyben sehol sem álltak velük szóba. Csak Füred és Almádi. A helyzet iróniája, hogy Fürednek és Almádinak nincs rendes kultúrháza. Alsóörsnek van, amely a körzet igényeit szolgálhatná. — Nem értjük — mondják a jobb sorsra érdemes lányok. — Szeretnénk dolgozni, és jól is lehetne itt dolgozni. A község állandó lélekszáma ezerkörül van, a nyári időszakban ennek az ötszörösére lehet építeni ... Mégis, ezekkel a filléres akadályokkal. Az elnök helyeslően bólogat. — Sajnos, így van, közben minden fontos dolognak az eszembe kell jutnia. Alexej Tolsztoj minden munkanapjának elkezdéséhez egy vaskos köteg új kéziratpapírra volt szüksége. Általában kétujjnyi vastag papírtömböt rakott maga elé az asztalra. Mi lehet e dolog belső indítéka? A technika fejlődése is különös inspirációkat adhat. A közelmúltban egy szerkesztőségben jártam és jókedvű munkatársakra találtam. Vidámságuk oka egy beérkezett kézirat volt, amelyet fiatal szerzője a szabványnál kétszerte nagyobb árkusokra gépelt. Hamar kisütöttük, hogy az új mű nagykocsis, irodai gépen íródhatott; a szerző talán így kívánt takarékoskodni az idővel, hogy egy lapra mintegy két és fél flekknyi szöveget gépelt? Megíródik hát a könyv, az olvasó számára talán igen, de az író szempontjából soha el nem hanyagolható részletjelenségek jegyében, és mindig a papír igézetében. Csakhogy a megírt mű még nem könyv. S nem könyv még akkor sem, ha már a kiadó elfogadta. Mert a mű könyvvé alakulása a „műszakon” kezdődik! A műszaki szerkesztők, képszerkesztők, grafikusok, s más könyvművészek döntik el, hogy milyen legyen majd a megjelenő könyv külső formája. S bizony, ha az irodalmi lektorátuson vannak viták, miért ne lennének a műszakon is? Itt aztán valóban a papír a főszereplő. — Mi ez? Ti ilyen vacak szürkeségre akarjátok nyomni az én remekművemet? — De kérlek! ez egy igen finom, új regénynyomó papír... ezen készült többek között. .. s röpködnek a József Attila-díjas és Kossuthdíjas szerzők nevei, ám ez nem hatja meg a sorban következő delikvenst. — Diósgyőri merítettet akarok! És lakkozott borítót, meg különleges tipográfiát! Csakhogy a műszak hajthatatlan. Tudja az alkotás értékét, műfaját, s helyét a papír hierarchiájában. Az irodalom alkotó folyamatáról és a papír igézetéről még sokat lehetne írni. Nagy szövetség ez, és egy életre köttetik. Szeretjük, féltjük, s tiszteljük a papírt, mert tettre ösztönöz, inspirálja gondolatainkat és megszülető műveinket elviszi az olvasó emberek tömegeihez. között... Podmaniczky Gyula az ebéd idejére felfüggeszti az útiprogramot. Az evés a hallgatás ideje, mi is hallgatunk. A gulyáslevest kanalazva megpróbálom elrendezni magamban, amit a délelőtt folyamán láttam, amit nem nagyon értek. Ez utóbbiak közé tartozik maga a tanácselnök is. Honnan meríti ezt a megújuló, makacs lendületet? Mi hajtja? Honnan van lelkiereje naponta az ügyfelek hadához? Honnan van ideje a telekügyekre adott válaszlevelek kilóihoz? Naponta a határ begyalogolásához, amely Almádi felé hat, a noszlopi autós pihenő felé nyolc kilométer? S mindezek mellett egy kisváros tanácsának megfelelő apparátust irányít, törődni kell a dísztér földmunkájával, a szemetező autó vizsgáztatásával, a falumúzeum pisztolyaival, gerebenjeivel, vitrinjeivel, törődni kell az új óvoda építésével, az Alsóörshöz csatolt Felsőörs és Lovas gondjaival .. . A közéleti ember, például egy tanácselnök száz és száz érzékeny műszer között jár két naponta. Ezek a műszerek mindent rögzítenek: a bölcs szavakat éppúgy, mint a kevés élettapasztalatot, a bizonytalankodást éppúgy, mint az emberismeretet. A nehéz sors általában használ az embernek, sok mindenre megtanít, sokmindentől megóv, megfontoltabbá teszi az embert. Podmaniczky Gyula Kőszegen kitüntetéssel végezte a technikumot, majd a debreceni mezőgazdasági akadémián tanult tovább. A nagyanyja és a nagybátyja nevelte sok lemondás árán. A nagyanyjától kéthetenként zsebpénz helyett egy-egy csomag pogácsa érkezett a debreceni főiskolára, az 1954-es karácsonyi szünetben nem volt anynyi pénze, hogy hazautazzon. Akkor lázadozott magában, nagy igazságtalanságnak érezte, most utólag már azt mondja: a mostoha sors is a javára szolgált. — Sok embert megismertem, talán ez az egy, mit az élettől ajándékban kaptam — mondja eltűnődve. — 39 éves vagyok, én ennek a felét a mozgalomnak adtam. Itt Alsóörsön is csak csodálkoznak: hogyan lehet, hogy két hónap alatt tizenhét gyűlés volt, és én mindenütt megjelentem, akár az ifjúságról, a sportról, vagy bármiről volt szó. Minden érdekel. Mindenről tudni szeretnék, mert meg akarom mozdítani a lakosságot. Egy éve vagyok itt elnök, azelőtt a járási tanács mezőgazdasági osztályán dolgoztam, de tudom, hogy micsoda öszszefogás volt itt, például, amikor a vízvezeték épült. Az egész falu éjjelnappal társadalmi munkában dolgozott ... Borzas fejét ingatja türelmetlenül, mintha az emberek valami félreértés folytán munka helyett ünneplőbe vágták volna magukat. — Mert szerintem nagy dolog az, ha húsz-harminc ember összeáll, és elrendez például egy teret a községben. Az is csak Alsóörs, nem? .. . Ezt kell nézni, nem pedig az ellentéteket. — Vannak ellentétek? — Több támogatást szeretne az ember Külön-külön én senkire se panaszkodhatok, de az összefogás. A tömegszervezetek mellettem állnak, csak az embereket nem tudják magukkal hozni. Persze, ennek az öregfalu és az üdülőtelep közötti ellentétnek látom én a magyarázatát... Az őslakosság és az üdülőlakosság közötti viszony általában nem felhőtlen. Nem speciális alsóörsi ellentét ez, legfeljebb itt több a régi mulasztás, és így nyersebbek a megfogalmazások. Alsóörsön az üdülőtelep fejlesztése mellett messze elmaradt az öregfalu. Miközben szebbnél szebb állami, vállalati üdülők épültek a parton, az öregfaluban a hiány újabb hiányt és elégedetlenséget szült. Az elégedetlenségnek itt is akadnak prókátorai. Az üdülőre persze, van pénz, amennyi csak kell... Már az is elhangzott, hogy a kultúrházat is a „kádereknek” építették, amit nyilvánvalóan a rosszindulat szült. De ez nem változtat azon a körülményen, hogy a falu boltja elhanyagolt, az fmsz-tel tíz éve folyik az eredménytelen vita. Az utak rosszak a községben. Lovasnak nincs egy rendes középülete végre saját erőből épül majd. Felsőörs kilenc közkútjából hét olyan fertőzött, hogy egészségügyileg nyugodtan le lehetne zárni... Tetézi az ellentétet egy szerencsétlen helyzet, illetve a KPM teljesen érthetetlen hallgatása. Az útprogram kezdetén, körülbelül nyolc éve az üdülőtelep és az öregfalu között zároltak ötven-hatvan parcellát, ahol az eredetileg tervezett műút átszelte volna Alsóörsöt. A döntés már tavaly megszületett: az északi part autópályája másfelé halad majd, a KPM azonban a mai napig nem szabadította fel Alsóörsön a „senki földjét”. Vajon miért? A polgárok pedig ujjal mutogatnak a gabonatáblára. Íme, még el is választanak bennünket... Szívesen építkeznének a „senki földjére” — idősebbek, akik fent a faluban romos házban laknak, vagy kezdő fiatalok — de a terület egyelőre nincs felszabadítva. Meddig még va'jon? Pedig, ha valami segíthetne az ellentétek elmosásában — a falu és a telep közötti terület beépítése biztosan. — A hangulat akkor változott először egy keveset, amikor rendbehozattuk a falu temetőjét, de az új óvodában a mai napig nem hisznek — sóhajt elégedetlenül az elnök. — Ha ez most, ha ez az óvoda sikerül... Látni kell az arcát. Arc nélkül kisebbek a szavak. A községjárás egy kiadós futással fejeződött be. A zivatar megkergetett bennünket. Vizesen, kifulladva dőltem le az elnöki irodában, hiába, ezek a hosszabb futások már ... — Ez a nap nekem most „ünnep” volt, hogy maga jött — szólalt meg végül az elnök. — De annak a harminc-negyven ügyfélnek holnap megint el kell ide jönnie. Az ügyfelek nevében bólintottam, s közben valami olyasmire gondoltam: meg kellene magyarázni előre, hogy micsoda „évfordulós” írás lesz ebből, mert Alsóörsön most mindenki augusztus 19-re készül. Megmondani, hogy a sikerek és mulasztások ellentmondásaiban rendszerint nem azt szoktam megkérdezni először, hogy mi épült, hanem azt, hogy mire van szükség. Bármily laposan hangzik is , az ellentétek gyógyszere mindig a jó ügy érdekében kialakult összefogás. Lám, a Repülősök Parkja egy hét alatt elkészült. A kultúrház körüli dísztéren azóta talán már állnak a zászlórudak, eltűntek a hepehupák, a gazos bokrok... A helyi jubileumok előkészületeiben mindig tiszta energiák feszülnek. Az alkalom legtöbbször összehozza az embereket — a munkában, az értékek és egymás megbecsülésében is. Az idő értéke furcsa dolog. A hétszázéves Alsóörsről nekem — ünneprontás nélkül — az jut eszembe, hogy ötven éve még feltételes ladik kikötője volt — ma pedig... A felsorolás azt hiszem, mellőzhető. És nem udvariasságból, írom le: Alsóörs hétszáz év múltán juthatott igazán komoly jelentőséghez. A Balaton felfedezése megtörtént, most az eddig szerényebb fürdőhelyek, sőt egész partvonalak fejlesztése következik. Az pedig az öregfalu polgárainak se mindegy, hogy talán már néhány év múlva Alsóörs nemcsak úgy „ott lesz valahol a nagy szomszédok” Almádi és Füred között, hanem maga is forgalmas, minden igényt kielégítő üdülőhely, s állomásán az utasok elismerő kíváncsisággal lépnek ki a vonatból. Thiery Árpád „Nagy szomszédok44