Népszava, 1972. november (100. évfolyam, 258–282. sz.)
1972-11-06 / 263. szám
8 Kosztantyin Fegyin AZ ÍRÓ ÉS A KOR A hősiességnek, éhezésnek, járványoknak és némaságnak ebben a városában, Pétervárott élt egy ember, aki látszatra magányosan áll a többiek között, a valóságban azonban ő a központja annak a mozgalomnak mely akkor kezdett terebélyesedni. Gorkij volt ez az ember, a mozgalom pedig az értelmiség szovjet munkájának kezdetét jelentette. Gorkij szájához emelte varázsfuvoláját, elhangzott a sorakozó dallama, s az emberek nekibátorodva egymás után előmerészkedtek odúikból és barlangjaikból. Mintha egy darab középkor elevenedett volna meg, ahogy egymás után megjelentek az istenáldotta napfényben a feledés homályába merült céhek: előjöttek az írók, s felmelegítették befagyott tintájukat, előjöttek a tudósok, s odaálltak lombikos állványaik mellé. Gorkij sokféle módon tudott befolyást gyakorolni. Ezek között legfőbb volt az egyénisége. Az ész emberei közül természetesen senki sem kételkedett Gorkij indítékainak tisztaságában. De az eszméhez való hűség nem ritka értelmiségi körökben ... Gorkijnak megvolt az a kiváltsága az egész értelmiség előtt, hogy az ő élete összefonódott a forradalom történetével, hozzátartozott. Valóságos életrajza volt e korának Éppen ezért az, hogy a barikádnak ezen az oldalán állt, a forradalom oldalán, természetszerűleg következett, és felhívásaiban az alkalmi jellegnek vagy számításnak árnyékát sem lehetett felfedezni. Korábbi hírneve, művészi befolyása és — éppen ezért — az emlék fölötti hatalma oly nagy volt, hogy nem volt szüksége annak gyarapítására ... Egyedüli reménye, mely egyre szilárdabban, egyre terebélyesebben meggyökeresedett Gorkij tudatában, az orosz ember volt. Egyszer azt mondta, hogy „Oroszországban most nagy ember születik, innen a fájdalmak és görcsök” — és ezeket a büszke szavait sohasem tagadta meg. „A Tudományos Akadémia beszámólója háláját és elismerését fejezi ki egy bizonyos Elkinnek és Szmotrickajának — 79 ládányi anyagot gyűjtöttek össze a melanéziai szigetek lakosságának vallásgyakorlatára és mindennapi életére vonatkozó tárgyakról. Ismerem ezeket az embereket: a férfi fémmunkás, a nő nyelvórákat adott, a férfi fémet hegesztett, ebből éltek, és csak úgy mellékesen gyűjtötték össze ezt a bámulatos, az Akadémia szerint teljes kollekciót „Ha tudná, milyen örömmel tölt el az orosz irodalmi alkotások sokrétűsége és bősége! Maguk ott vannak a közelben, a konyhában, onnan nem látnak elég messze, ráadásul maguk is szakácsok, de én, a távoli olvasó jobban látom a dolgokat. És örülök. Nagyon örülök.” „Május 20-a körül indulok Oroszországba. Előbb Moszkvába, azután általában. Okvetlenül elmegyek Kalugába. Még sohasem jártam ott, szinte kételkedtem benne, hogy igazából létezik, amikor egyszerre kiderül, hogy ebben a városban fedezte fel valami Ciolkovszkij »A világegyetem okait«. Na tessék! Nemrégiben pedig egy tizenöt éves leányka közölte velem: »Olyan unalmas élni, hogy irodalmi tehetséget fedeztem föl magamban«, én meg valami közöset éreztem meg az ő közlésében és »a világegyetem okainak felfedezésében. Általában a mi Oroszországunk a földkerekség legszórakoztatóbb helye. »Én már túl vagyok első fiatalságomon — mondta valaki nekem nemrégiben —, de őrülten szeretek drámákat írni.« Hát ilyet sehol másutt a világon nem mondanának! A viszontlátásra! Okvetlenül találkozunk, ugye?” Ezt a fiatalos, túláradó jókedvét nem akarja, de nem is tudja visszafojtani: a levelet hazatérése előtt írja, hosszú-hosszú távollét után, agya most semmi mást nem fog fel, csak vidám dolgokat. A bőröndök már nyitva állnak, most válogatja a könyveket — mennyi gyűlt össze belőlük (hányadik könyvtára ez már életében — az ötödik vagy talán már a hatodik?) —, már a kéziratokat vizsgálja át, már az útlevélügyét intézi. Gyorsan, csak gyorsan — oda, abba a csodálatos, lenyűgöző országba, amelynek párját nem találni a világon, azoknak az embereknek a hazájába, akikről később, amikor már jól kiismerte őket, Gorkij elragadtatással így nyilatkozik: ..Kitűnő emberek teremnek meg Szovjetországban, drága Fegyvnem, mohón gyönyörködöm bennük, és rettenetesen szeretnék még vagy öt évig élni, hogy láthassam, milyenek lesznek, mi mindent visznek véghez ...” Karikás Frigyes A 39-ES DANDÁR Elhatároztam, hogy ma, ha törik, ha szakad, én Konbéllyal maradok végig. Valahogy nem voltam egész ember előtte. Csendesen ügettünk egy erdei ösvényen, és kiértünk egy dombos tisztásra. Az öreg egy járőrt küldött ki. Nem haladhatott a járőr öt percnyire se, mikor éles, közeli puskaropogást hallottunk. Idegesen öszszerázszódtam. Korbély rám nézett, és megjegyezte: — Bizony elvtárs, néha rálűnek a patrulra. — Mit akar rend most csinálni? — Megnézzük, hogy hol van a cseszki és elzavarjuk. — S ha túlnyomó erő volna itt? — Nincsen a vörös háborúban túlnyomó erő, kérem. Hallgattam. Éreztem, hogy az öreg most tesz engem próbára, és jaj nekem, ha nem állom ki a próbát. A s patrus közben visszajött, s jelenti, hogy az erdő szegélyén ellenséges csapat van, a járőr éppen fedezékásáson kapta őket. Az öreg merően rám nézett. Én szokatlanul rövidebbre fogtam a kantárszárat, és kigomboltam a revolvertáskámat. — A beste, hosszú kvártélyra gondol — mondja az öreg nyugodtan. — Na, fiúk, helyre, felfejlődni — vezényel az öreg csendesen. A lovasok szó nélkül csataállásba fejlődtek. Az öreg kardot rántott, majd minden hang nélkül négyszáz kard suhant ki a hüvelyből, szinte egy időben. — Rajta! — ordít az öreg torkaszakadtából, s a fél osztály irtó ordítással nekiveti magát az erdőnek. Izgalmasabb perceket még soha nem éltem át. Először voltam életemben lovasrohamban. Nagy erőmbe került tartani magam, úgy, ahogy a huszároktól láttam. Sápadt lehettem, mert az öreg sokszor végignézett rajtam, igen gúnyos mosollyal. Az erdőből kiérve kemény puskatűz fogadott bennünket. De egy néhány pillanat alatt szemtől szembe álltunk az ellenséggel. Az egyik fedezékből egy fiatal eseti kapitány ugrott ki, és ellenrohamra vezényelte a csapatait. Az Öreg borbély nyílsebesen rohant rá a kapitányra, viszszatiporta a fedezékbe, miközben egy rengeteg nagyot vágott nehéz lovassági kardjával a kapitány karcsú derekára. A fogai közt sziszegte: — Mit agitálsz, te taknyos? A huszárok túlrohantak már régen az árkon, egy része összeterelgette a fegyverüket elszóró katonákat, a másik része pedig üldözőbe vette a menekülőket. A csomóba terelt katonák siránkozva könyörögtek magyarul, hogy ne bántsák őket, ők szlovákok, és nem ellenségei a vörösöknek. — Na! — ordít az öreg gúnyos haraggal — hát azért lőttetek olyan szorgalmatosan a veres huszárra? A cselédhuszárra? Mi? A huszárok közül egy fiatal szakaszparancsnok kardlappal végigvágott egy magát nagyon mentegető szlovák altiszt derekán. Az öreg dühösen rákiáltott a buzgolkodó huszárra : — Hé, Csongori elvtárs, most én magyarázok, kend most hallgat. Majd én dalolok rá a kend híres derekára, ebadta!... Mi ? — folytatta az öreg. — Hát nem sül le az ábrázatotokról a bűr? Mi? Kódus, haszontalan semmirevaló nép! Annyira a lelketekre vettétek, hogy az Almássy grófok földönfutók lettek? Mi? Ezt bírja ki olyan nehezen a szlovák kódus? Mi ? Aljas, haszontalan sihederek. Ha ez a csipás itt, ni — s az öreg egy fiatal cseh hadnagyra mutatott —, jó rá a Korbély Jánosra, azt Korbély János érti. Mert Korbély is ráló, az apja Istenét néki, ahogy módját ejti. De ti láttök én rám, sok rühös, ganajos térgyű parasztja az istennek? Hiszen vissza se tudlak ütni benneteket. Hiszen nem tudom a kezem rátok emelni, sok beszéje. Én látom bennetek a testvért, akármilyen szlovákok vagytok is, sok rühes parasztja, én nem tudok a saját fészkembe piszkítani, mint ahogy ti cselekeditek, hej!... Hé, huszárok, a Magyar Tanácsköztársaság véres huszárai, vigyázz! — ordított az öreg magából kikelve. — Mutassátok meg ennek a hollónépnek, aki egymás szemét vájja, hogy mi a cselédtisztesség. Felejtsétek el néki, hogy a kis Csorna gyerek úgy esett le a lóról halva idejövet Mutassátok meg néktek, hogy mink kik vagyunk! Válogassátok ki a tisztjét, az apraját meg eresszétek szélnek. Hadd menjenek vissza a falujukba, mondják el, hogy a szabad véres cseléd hazaengedte a fehérek cselédjét. Hadd süljék a pofájukról a bőr.” A huszárok megéljenezték a vén kommendánst, sorakoztatták a fogoly tiszteket, vagy tízen lehettek, összeszedték a fegyvereket meg a géppuskákat, és világgá eresztették a fogoly katonákat. (Sokan jelentkeztek közülük felvételre a vörös hadseregbe.) Az öreg borbély felém fordította a lovát. Elégedett mosollyal nézett végig rajtam. — János bácsi — mondtam megindulva. — Parancs, parancsnok elvtárs! — (Az öreg akkor nevezett először parancsnoknak.) — Derék, nagy szívű ember kend, János bá’! Nagy dolgot láttam én máma, János bátyám. Olyan kedvemre cselekedett kend, olyan örömömre beszélt kend, édes, derék János bátyám. — Váljik egészségire, kedves elvtársam, váljik egészségire. Meghatóban szorongattuk egymás kezét nagyon sokáig. Zagyvarékason szakadtam el örökre az én jó bajtársamtól, elvtársamtól, az összeomlás délutánján, mikor az öreg Korbély ősi szokás szerint agyonlőtte a hűséges fekete kancát, hogy ne szolgálja a cselédek ellenségét. És az öreg Korbély János, a hajdúbihari 39-es vörös dandár példaszép katonája, hej, de sokadmagával veszett bele az Almássy és másmilyen grófok feneketlen fekete börtönébe. Élesdy István: Pihenő bányász NÉPSZAVA K Arcok az „új ember” új világiból ülönböző írásokból talál részleteket ezen az oldalon az olvasó. Műfajuk keletkezési idejük, szerzőjük nemzeti hovatartozása, életkora egyaránt különbözik. Egy nagyon is fontos ponton azonban érintkeznek: valamennyi arról az örömről, elszánásról, a megváltozott emberi új arcáról beszél, amit — Adyt idézve — címül választottunk. Tudjuk, válogatásunkat kötetekké lehetne duzzasztani. Most itt fel szerettünk volna villantani néhány arcot, eseményt, mely emlékeztető, s felidézi előttünk ennek az új világnak a születését, az ember önmagára ismerésének hivalkodás nélkül való pátoszát. Fegyin a szovjet irodalom megalapozójának — Gorkijnak — dolgos s mindig ünnepi feszültségeket hordozó hétköznapjaiba tekint bele. Ajtmatov az első szocialista tanítóról beszél, aki a félnomád kirgiz világba kísérelte meg elvinni a tudást hordozó betűket, melyekkel még maga is csak nemrégen ismerkedett meg. Felette túlszalad az idő, a regény megszületésének idején már csak kézbesítő, de tanítványa és be nem vallott szerelme már akadémikus. Az „elsőség jósága” azonban vitathatatlanul az övé Éppúgy, mint Karikás Frigyes felejthetetlen hőséé. Korbély Jánosé, aki pusztai cseléd és katonasorban nem sokat tanulhatott a marxista nemzetelméletről. De — ha nem is könyvekből — megtanulta az egymásra utalt népek azonos sorsát, szövetségének szükségét Az író a tudás talaját, az embert formáló sorsok nagy lehetőségeit s kiteljesedését villantja rá ebben az alakban. A lehetőség és a továbbjutás útját példázzák Alekszej Tolsztoj hősei is. Golgotát járnak a polgárháborúk gyötörte Oroszországban. S nemcsak testileg. Gondolatilag is. Jómódú értelmiségi családból származnak, s nem mindegyikük fogadja el első pillanatra a forradalom hozta változásokat Útjuk azonban — mint a kötet itt közölt befejező sorai mutatják: nem volt eredménytelen és értelmetlen. A magyar irodalomban azonban csak úgyszólván egy pillanatra csillantak fel ezek a szép perspektívák. Erről az örömről ad hírt, ennek a boldogsággal, reménnyel teli hangulatnak adja lelkes képét Kassák Lajos verse. S nem sokkal később, milyen vágyakozó, rezignált szomorúság járja át József Attila versét. Mert innen messze voltak a „nagy városok”, s csak ábrándozni lehetett a fegyvertelenül muzsikáló katonákról s az egymást szerető emberekről. B. Gy. Kassák Lajos MÁGLYÁK ÉNEKELNEK Az élet föltarajosodott, mint valami vörös kakas. Kiáltás és mozgás. Szirénák. Valahol föleresztettek egy világító rakétát. Rikkancsok harsogó brosúrákkal. Az ég baldachint mosolyog. Autók. Gyárkürtökön búgnak a kürtök. A nap fölfelé repül. Gyerekek nevetnek a szellőző iskolák előtt. Valaki a kövezetre terítette csodálatos köntösét. ünnep! Ünnep! A forradalmas erő ünnepe Kaszárnyák homlokukra tűzték az ötágú csillagot. Asszonyok csodálkoznak a diadalkapuk előtt. Nyelvek összelapátolják a világosságot. Szín szint harap. Hang átvágja a hangot. Örömös gesztusok kibomlanak, mint az óriási rózsa. Kocsik. Autók. Villamosok. Repülőgépek. És a munkások a diadalmas utcacsillagokban. Jöttek innen is, onnan is a gyárak nyersolajszagával, mint ismeretlen búcsúsok. Kiáltásokat dobáltak vissza hegyek. Zászlók belefeküdtek a szélbe. Egyszerű cselédlányok a jóság egyetemes melegét öntötték szét a szemeikből. Ünnep! ünnep! ünnep! Nagy Lajos ANYA: Messze élek anyámtól. De gyakran hallok hírt róla. Látni még sohasem láttam őt, elveszett gyermek vagyok, talán nem is tud rólam. Hogy haldoklik — mondta valaki róla, már jó néhány évvel ezelőtt. Aki ezt mondta, az szíve gyökeréig hazug ember olyan valaki, aki, ha azt mondja öt, akkor nemcsak az valószínű, hogy három vagy tizenhét, hanem egész biztos, hogy zöld. Szóval egy középeurópai átlagember. És én nem árulhattam el, hogy nem hiszem el, amit mond. Már csak azért sem, mert magamra maradtam volna, ő pedig a hamis tanúk millióit sorakoztatta volna fel ellenem. Beszéljünk a cserebogarak halhatatlanságáról — indítványoztam tehát. Anya. Napjai meg vannak számlálva — ismételgették megint mások. Szőke, borzas, csontja zörgés, szédelegve ballag — zúgták kórusban. Különben is elvetemült, gonosz teremtés — szólt róla a lesújtó vélemény. Álnok. Becstelen. Vérfertőző. Emberevő. Méregkeverő. Csak így röviden, de teljes határozottsággal. — A fülem hallatára. I-i-gen, ki-kiről is van szó? — dadogta egy idióta — nem is is ismerem, de be-be-becstelen, e-eemberevő, ri-ri-ríngyó. Ha megütöm az idiótát, ezerévi fegyház. Ha csak szólok ellene — hivatalvesztés, bojkott, légelvonás, internálás, szanatórium és krematórium. Anya! Hallgatom némán tovább, hogy már ácsolják ellene a keresztet, melynek hossza az északi sarktól a déli sarkig húzódik, s arra feszítik majd föl. Két kezét s a lábát szegekkel verik majd át, huj-huj, s világ ünnepe lesz, amint a keresztfán vergődve, halhatatlan kínok között átvonaglik a halálba. Egy tömpe orrú finom emberke • • Ezt a novellát Nagy Lajos jelképesen a Szovjetunióról írta, szúrós szemekkel fürkészte a lelkem, s beírta fekete noteszába, hogy mindennek nem örültem. Én az ajkamat összeszorítottam, az eszem kissé megszédült, s a mellemben, a szívem táján furcsa, leírhatatlan érzés rezdült, amelynek nyomán mintha el akartam volna ájulni. Ebben az időben, éjszaka az erdőn, máskor elhagyott szobában, falnak fordulva láttam egy-két embert, akik úgy látszott, a könnyeiket törölték. Sőt, valaki egyszer azt súgta, hogy anyám egészséges, nincs semmi baja. Néhány hétre meg is nyugodtam. Bocsássa meg nekem a fiúi szeretet elfogultságát. Elkerültem azután embereket, nagy sétákat tettem a friss levegőn, remek volt a napsütés, kellemesen simogatott a hűs szél, a nagy cserfa pedig, amelyet szemlélődve körüljártam, vastag törzsével, óriási koronájával, s dús lombozatával nagyon tetszett nekem, s a kis tarka, játszadozó virágokon nevettem. De újra és újra jött a hír. Hallottam, láttam, minden papíron olvastam, a falon, a kerítésen, a kéményen, több gyermekét elevenen megsütötte és megette. Piszkos. Nem mosdik, mert nincs szappana. Meg fog halni, mert meggyilkolják. Már nevelik is az angyalokat, kiknek szárnyai is nőttek — kis bubi szárnyak a kabátkák alatt —, s kik gyakorlásképpen gyermekeket és aggokat csókolgatnak szüntelenül, már nevelik is az angyalokat, akik őt meg fogják gyilkolni. Meg fog halni, mert már haldoklik is. Már főbe is lőtte volna magát, de nincs revolvere. Még egy rongyos revolvere sincs! Viszont óriási revolvergyűjteménye van, mert nagyszabású gyilkosságra készül. Ágyban fekszik, nem is ágyban, hanem egy vackon, mert már hónapok óta nem tud mozdulni sem. Lábának nyoma mégis, amerre megy, a lópata nyoma. Na, persze, az ördög lábáé. Továbbá kigyulladt az egyik veséje. Nincs is veséje. Feje helyén két citrom nőtt, őrültség! Riadtan bámultam meg, aki azt újságolta, hogy a feje helyén két citrom nőtt. Hiszen ez, enyhén szólva, nem is lehetséges. Szinte már nem is értettem, mit akar ez jelenteni. De mások is mondták, többen, hogy a feje helyén két citrom nőtt. Egész bizonyosan, holtbiztosan tudták, mert olyan emberektől hallották, akik az életben még soha egy igaz szót nem mondtak — tehát abszolút szavahihetők. Hallottam, olvastam, reggel, délben, este, éjszaka, egy helyen, tíz helyen, száz helyen is már megint rajtakaptam magam, mert hiszen ez máskor is megtörtént, hogy mérlegelem a lehetőségeket, hátha mégis a feje helyén két citrom nőtt. S vajon nem valószínűbb-e, hogy kétezer és százezer őrült helyett, akik ezt mind tudják, mondják, írják, én vagyok az őrült, aki ezt lehetetlenségnek tartom. Hol rejtőznek, akik velem együtt ezt, csak így, egymás közt tagadhatnák Keresem En-et, keresem Em-et, rohanok Pé-hez, hitetlen mosoly, csak a vállukat vonják, semmit sem tudnak Végre mégis akadt, aki kijelentette, hogy a citromról szóló mese bárgyúság. Nincs tudomása erről, különben is fizikai képtelenség. Nyíltan, többek jelenlétében mondta ezt. De hát kinevették, azt mondták, hülye, azt is, hogy gazember, ö, védte magát, s csakugyan ostobaságot követett el, mert a száját jártatta, s mert a logikus gondolkozásra hivatkozott. Parázs vita keletkezett, de mivel a többiek sokan voltak, nekiestek, agybafőbe verték, s bizony lepedőben vitték el a helyszínéről. Bénultan hallgattam, s néztem végig a jelenetet Valami rút gyávaság talán, vagy valami egészséges okosság azt műveltette velem, hogy hallgattam, nem mozdultam, semmi értelme, ha egy helyett kettőt visznek el lepedőben. Különben is, akit lepedőben elvittek, annak a hulláját később feltámadásiglani sötét börtönre ítélték, patkánnyal és poloskával súlyosbítva, a citromtermelés ellen elkövetett nyegleség bűntette miatt 972. november •