Népszava, 1972. november (100. évfolyam, 258–282. sz.)

1972-11-06 / 263. szám

8 Koszt­anty­in Fegyin AZ ÍRÓ ÉS A KOR A hősiességnek, éhezésnek, járvá­nyoknak és némaságnak ebben a vá­rosában, Pétervárott élt egy ember, aki látszatra magányosan áll a töb­biek között, a valóságban azonban ő a központja annak a mozgalomnak mely akkor kezdett terebélyesedni. Gorkij volt ez az ember, a mozgalom pedig az értelmiség szovjet munká­jának kezdetét jelentette. Gorkij szájához emelte varázsfu­voláját, elhangzott a sorakozó dal­lama, s az emberek nekibátorodva egymás után előmerészkedtek odúik­ból és barlangjaikból. Mintha egy darab középkor elevenedett volna meg, ahogy egymás után megjelen­tek az istenáldotta napfényben a fe­ledés homályába merült céhek: elő­jöttek az írók, s felmelegítették be­fagyott tintájukat, előjöttek a tudó­sok, s odaálltak lombikos állványaik mellé. Gorkij sokféle módon tudott befolyást gyakorolni. Ezek között legfőbb volt az egyénisége. Az ész emberei közül természetesen senki sem kételkedett Gorkij indítékainak tisztaságában. De az eszméhez való hűség nem ritka értelmiségi körök­ben ... Gorkijnak megvolt az a ki­váltsága az egész értelmiség előtt, hogy az ő élete összefonódott a for­radalom történetével, hozzátartozott. Valóságos életrajza volt e korának Éppen ezért az, hogy a barikádnak ezen az oldalán állt, a forradalom oldalán, természetszerűleg követke­zett, és felhívásaiban az alkalmi jel­legnek vagy számításnak árnyékát sem lehetett felfedezni. Korábbi hír­neve, művészi befolyása és — éppen ezért — az emlék fölötti hatalma oly nagy volt, hogy nem volt szüksége annak gyarapítására ... Egyedüli reménye, mely egyre szi­lárdabban, egyre terebélyesebben meggyökeresedett Gorkij tudatában, az orosz ember volt. Egyszer azt mondta, hogy „Oroszországban most nagy ember születik, innen a fájdal­mak és görcsök” — és ezeket a büsz­ke szavait sohasem tagadta meg. „A Tudományos Akadémia beszá­mólója háláját és elismerését fejezi ki egy bizonyos Elkinnek és Szmot­­rickajának — 79 ládányi anyagot gyűjtöttek össze a melanéziai szige­tek lakosságának vallásgyakorlatára és mindennapi életére vonatkozó tár­gyakról. Ismerem ezeket az embe­reket: a férfi fémmunkás, a nő nyelvórákat adott, a férfi fémet he­gesztett, ebből éltek, és csak úgy mellékesen gyűjtötték össze ezt a bámulatos, az Akadémia szerint tel­jes kollekciót „Ha tudná, milyen örömmel tölt el az orosz irodalmi alkotások sokrétű­sége és bősége! Maguk ott vannak a közelben, a konyhában, onnan nem látnak elég messze, ráadásul maguk is szakácsok, de én, a távoli olvasó jobban látom a dolgokat. És örülök. Nagyon örülök.” „Május 20-a körül indulok Orosz­országba. Előbb Moszkvába, azután­­ általában. Okvetlenül elmegyek Kalugába. Még sohasem jártam ott, szinte kételkedtem benne, hogy iga­zából létezik, amikor egyszerre ki­derül, hogy ebben a városban fedez­te fel valami Ciolkovszkij »A világ­egyetem okait«. Na tessék! Nemrégiben pedig egy tizenöt éves leányka közölte velem: »­Olyan unal­mas élni, hogy irodalmi tehetséget fedeztem föl magamban«, én meg va­lami közöset éreztem meg az ő köz­lésében és »a világegyetem okai­nak felfedezésében. Általában a mi Oroszországunk a földkerekség legszórakoztatóbb he­lye. »Én már túl vagyok első fiatal­ságomon — mondta valaki nekem nemrégiben —, de őrülten szeretek drámákat írni.« Hát ilyet sehol má­sutt a világon nem mondanának! A viszontlátásra! Okvetlenül ta­lálkozunk, ugye?” Ezt a fiatalos, túláradó jókedvét nem akarja, de nem is tudja vissza­fojtani: a levelet hazatérése előtt ír­ja, hosszú-hosszú távollét után, agya most semmi mást nem fog fel, csak vidám dolgokat. A bőröndök már nyitva állnak, most válogatja a köny­veket — mennyi gyűlt össze belőlük (hányadik könyvtára ez már életé­ben — az ötödik vagy talán már a hatodik?) —, már a kéziratokat vizs­gálja át, már az útlevélügyét intézi. Gyorsan, csak gyorsan — oda, abba a csodálatos, lenyűgöző országba, amelynek párját nem találni a vilá­gon, azoknak az embereknek a hazá­jába, akikről később, amikor már jól kiismerte őket, Gorkij elragadtatás­sal így nyilatkozik: ..Kitűnő emberek teremnek meg Szovjetországban, drá­ga Fegyvnem, mohón gyönyörködöm bennük, és rettenetesen szeretnék még vagy öt évig élni, hogy láthas­sam, milyenek lesznek, mi mindent visznek véghez ...” Karikás Frigyes A 39-ES DANDÁR Elhatároztam, hogy ma, ha törik, ha szakad, én Konbéllyal maradok végig. Valahogy nem voltam egész ember előtte. Csendesen ügettünk egy erdei ösvényen, és kiértünk egy dom­bos tisztásra. Az öreg egy járőrt kül­dött ki. Nem haladhatott a járőr öt percnyire se, mikor éles, közeli pus­karopogást hallottunk. Idegesen ösz­­szerázszódtam. Korbély rám nézett, és megjegyezte: — Bizony elvtárs, néha rálűnek a patrulra. — Mit akar rend most csinálni? — Megnézzük, hogy hol van a cseszki és elzavarjuk. — S ha túlnyomó erő volna itt? — Nincsen a vörös háborúban túl­nyomó erő, kérem. Hallgattam. Éreztem, hogy az öreg most tesz engem próbára, és jaj ne­kem, ha nem állom ki a próbát. A s patrus közben visszajött, s je­lenti, hogy az erdő szegélyén ellen­séges csapat van, a járőr éppen fe­dezékásáson kapta őket. Az öreg me­rően rám nézett. Én szokatlanul rö­­videbbre fogtam a kantárszárat, és kigomboltam a revolvertáskámat. — A beste, hosszú kvártélyra gon­dol — mondja az öreg nyugodtan. — Na, fiúk, helyre, felfejlődni — vezé­nyel az öreg csendesen. A lovasok szó nélkül csataállásba fejlődtek. Az öreg kardot rántott, majd minden hang nélkül négyszáz kard suhant ki a hüvelyből, szinte egy időben. — Rajta! — ordít az öreg torka­­szakadtából, s a fél osztály irtó or­dítással nekiveti magát az erdőnek. Izgalmasabb perceket még soha nem éltem át. Először voltam életemben lovasrohamban. Nagy erőmbe került tartani magam, úgy, ahogy a huszá­roktól láttam. Sápadt lehettem, mert az öreg sokszor végignézett rajtam, igen gúnyos mosollyal. Az erdőből kiérve kemény puska­tűz fogadott bennünket. De egy né­hány pillanat alatt szemtől szembe álltunk az ellenséggel. Az egyik fe­dezékből egy fiatal eseti kapitány ugrott ki, és ellenrohamra vezényel­te a csapatait. Az Öreg borbély nyíl­sebesen rohant rá a kapitányra, visz­­szatiporta a fedezékbe, miközben egy rengeteg nagyot vágott nehéz lovas­sági kardjával a kapitány karcsú de­rekára. A fogai közt sziszegte: — Mit agitálsz, te taknyos? A huszárok túlrohantak már ré­gen az árkon, egy része összeterel­gette a fegyverüket elszóró katoná­kat, a másik része pedig üldözőbe vette a menekülőket. A csomóba te­relt katonák siránkozva könyörög­tek magyarul, hogy ne bántsák őket, ők szlovákok, és nem ellenségei a vörösöknek. — Na! — ordít az öreg gúnyos ha­raggal — hát azért lőttetek olyan szorgalmatosan a veres huszárra? A cselédhuszárra? Mi? A huszárok közül egy fiatal sza­kaszparancsnok kardlappal végigvá­gott egy magát nagyon mentegető szlovák altiszt derekán. Az öreg dü­hösen rákiáltott a buzgolkodó hu­szárra : — Hé, Csongori elvtárs, most én magyarázok, kend most hallgat. Majd én dalolok rá a kend híres dereká­ra, ebadta!... Mi ? — folytatta az öreg. — Hát nem sül le az ábrázato­­tokról a bűr? Mi? Kódus, haszontalan semmirevaló nép! Annyira a lelke­­tekre vettétek, hogy az Almássy gró­fok földönfutók lettek? Mi? Ezt bír­ja ki olyan nehezen a szlovák kódus? Mi ? Aljas, haszontalan sihederek. Ha ez a csipás itt, ni — s az öreg egy fiatal cseh hadnagyra mutatott —, jó rá a Korbély Jánosra, azt Korbély János érti. Mert Korbély is ráló, az apja Istenét néki, ahogy módját ejti. De ti láttök én rám, sok rühös, ga­najos térgyű parasztja az istennek? Hiszen vissza se tudlak ütni benne­teket. Hiszen nem tudom a kezem rá­tok emelni, sok beszéje. Én látom bennetek a testvért, akármilyen szlo­vákok vagytok is, sok rühes paraszt­ja, én nem tudok a saját fészkembe piszkítani, mint ahogy ti cselekedi­­tek, hej!... Hé, huszárok, a Magyar Tanácsköztársaság véres huszárai, vigyázz! — ordított az öreg magából kikelve. — Mutassátok meg ennek a hollónépnek, aki egymás szemét váj­ja, hogy mi a cselédtisztesség. Felejt­sétek el néki, hogy a kis Csorna gyerek úgy esett le a lóról halva idejövet Mutassátok meg néktek, hogy mink kik vagyunk! Válogassá­tok ki a tisztjét, az apraját meg eresszétek szélnek. Hadd menjenek vissza a falu­jukba, mondják el, hogy a szabad véres cseléd hazaengedte a fehérek cselédjét. Hadd süljék a po­fájukról a bőr.” A huszárok megéljenezték a vén kommendánst, sorakoztatták a fo­goly tiszteket, vagy tízen lehettek, összeszedték a fegyvereket meg a géppuskákat, és világgá eresztették a fogoly katonákat. (Sokan jelentkez­tek közülük felvételre a vörös had­seregbe.) Az öreg borbély felém fordította a lovát. Elégedett mosollyal nézett vé­gig rajtam. — János bácsi — mondtam megin­dulva. — Parancs, parancsnok elvtárs! — (Az öreg akkor nevezett először pa­rancsnoknak.) — Derék, nagy szívű ember kend, János bá’! Nagy dolgot láttam én máma, János bátyám. Olyan ked­vemre cselekedett kend, olyan örö­mömre beszélt kend, édes, derék Já­nos bátyám. — Váljik egészségire, kedves elv­társam, váljik egészségire. Meghatóban szorongattuk egymás kezét nagyon sokáig. Zagyvarékason szakadtam el örök­re az én jó bajtársamtól, elvtársam­tól, az összeomlás délutánján, mikor az öreg Korbély ősi szokás szerint agyonlőtte a hűséges fekete kancát, hogy ne szolgálja a cselédek ellen­ségét. És az öreg Korbély János, a hajdú­bihari 39-es vörös dandár példaszép katonája, hej, de sokadmagával ve­szett bele az Almássy és másmilyen grófok feneketlen fekete börtönébe. Élesdy István: Pihenő bányász NÉPSZAVA K Arcok az „új ember” új világiból­ ülönböző írásokból talál részleteket ezen az oldalon az olvasó. Mű­fajuk keletkezési idejük, szerzőjük nemzeti hovatartozása, életkora egyaránt különbözik. Egy nagyon is fontos ponton azonban érint­keznek: valamennyi arról az örömről, elszánásról, a megváltozott emberi új arcáról beszél, amit — Adyt idézve — címül választottunk. Tudjuk, válogatásunkat kötetekké lehetne duzzasztani. Most itt fel szerettünk vol­na villantani néhány arcot, eseményt, mely emlékeztető, s felidézi előt­tünk ennek az új világnak a születését, az ember önmagára ismerésének hivalkodás nélkül való pátoszát. Fegyin­ a szovjet irodalom megalapozójának — Gorkijnak — dolgos s mindig ünnepi feszültségeket hordozó hétköznapjaiba tekint bele. Ajt­­matov az első szocialista tanítóról beszél, aki a félnomád kirgiz világba kísérelte meg elvinni a tudást hordozó betűket, melyekkel még maga is csak nemrégen ismerkedett meg. Felette túlszalad az idő, a regény megszületé­sének idején már csak kézbesítő, de tanítványa és be nem vallott szerel­me már akadémikus. Az „elsőség jósága” azonban vitathatatlanul az övé Éppúgy, mint Karikás Frigyes felejthetetlen hőséé. Korbély Jánosé, aki pusztai cseléd és katonasorban nem sokat tanulhatott a marxista nemzet­elméletről. De — ha nem is könyvekből — megtanulta az egymásra utalt népek azonos sorsát, szövetségének szükségét Az író a tudás talaját, az embert formáló sorsok nagy lehetőségeit s kiteljesedését villantja rá ebben az alakban. A lehetőség és a továbbjutás útját példázzák Alekszej Tolsztoj hősei is. Golgotát járnak a polgárháborúk gyötörte Oroszországban. S nemcsak testileg. Gondolatilag is. Jómódú értelmiségi családból származnak, s nem mindegyikük fogadja el első pillanatra a forradalom hozta változásokat Útjuk azonban — mint a kötet itt közölt befejező sorai mutatják: nem volt eredménytelen és értelmetlen. A magyar irodalomban azonban csak úgyszólván egy pillanatra csil­lantak fel ezek a szép perspektívák. Erről az örömről ad hírt, ennek a boldogsággal, reménnyel teli hangulatnak adja lelkes képét Kassák Lajos verse. S nem sokkal később, milyen vágyakozó, rezignált szomorúság járja át József Attila versét. Mert innen messze voltak a „nagy városok”, s csak ábrándozni lehetett a fegyvertelenül muzsikáló katonákról s az egymást szerető emberekről. B. Gy. Kassák Lajos MÁGLYÁK ÉNEKELNEK Az élet föltarajosodott, mint valami vörös kakas. Kiáltás és mozgás. Szirénák. Valahol föleresztettek egy világító rakétát. Rikkancsok harsogó brosúrákkal. Az ég baldachint mosolyog. Autók. Gyárkürtökön búgnak a kürtök. A nap fölfelé repül. Gyerekek nevetnek a szellőző iskolák előtt. Valaki a kövezetre terítette csodálatos köntösét. ünnep! Ünnep! A forradalmas erő ünnepe Kaszárnyák homlokukra tűzték az ötágú csillagot. Asszonyok csodálkoznak a diadalkapuk előtt. Nyelvek összelapátolják a világosságot. Szín szint harap. Hang átvágja a hangot. Örömös gesztusok kibomlanak, mint az óriási rózsa. Kocsik. Autók. Villamosok. Repülőgépek. És a munkások a diadalmas utcacsillagokban. Jöttek innen is, onnan is a gyárak nyersolajszagával, mint ismeretlen búcsúsok. Kiáltásokat dobáltak vissza hegyek. Zászlók belefeküdtek a szélbe. Egyszerű cselédlányok a jóság egyetemes melegét öntötték szét a szemeikből. Ünnep! ünnep! ünnep! Nagy Lajos ANYA: Messze élek anyámtól. De gyakran hallok hírt róla. Látni még sohasem láttam őt, elveszett gyermek vagyok, talán nem is tud rólam. Hogy hal­doklik — mondta valaki róla, már jó néhány évvel ezelőtt. Aki ezt mond­ta, az szíve gyökeréig hazug ember olyan valaki, aki, ha azt mondja öt, akkor nemcsak az valószínű, hogy három vagy tizenhét, hanem egész biztos, hogy zöld. Szóval egy közép­európai átlagember. És én nem árul­hattam el, hogy nem hiszem el, amit mond. Már csak azért sem, mert ma­gamra maradtam volna, ő pedig a ha­mis tanúk millióit sorakoztatta volna fel ellenem. Beszéljünk a csereboga­rak halhatatlanságáról — indítvá­nyoztam tehát. Anya. Napjai meg vannak számlál­va — ismételgették megint mások. Szőke, borzas, csontja zörgés, széde­­legve ballag — zúgták kórusban. Kü­lönben is elvetemült, gonosz terem­tés — szólt róla a lesújtó vélemény. Álnok. Becstelen. Vérfertőző. Ember­­evő. Méregkeverő. Csak így röviden, de teljes határozottsággal. — A fü­lem hallatára. I-i-gen, ki-kiről is van szó? — dadogta egy idióta — nem is is­ ismerem, de be-be-becstelen, e-e­­emberevő, ri-ri-ríngyó. Ha megütöm az idiótát, ezerévi fegyház. Ha csak szólok ellene — hivatalvesztés, boj­kott, légelvonás, internálás, szanató­rium és krematórium. Anya! Hall­gatom némán tovább, hogy már ácsolják ellene a keresztet, melynek hossza az északi sarktól a déli sar­kig húzódik, s arra feszítik majd föl. Két kezét s a lábát szegekkel verik majd át, huj-huj, s világ ünnepe lesz, amint a keresztfán vergődve, halha­tatlan kínok között átvonaglik a ha­lálba. Egy tömpe orrú finom emberke • • Ezt a novellát Nagy Lajos jelképesen a Szovjetunióról írta, szúrós szemekkel fürkészte a lelkem, s beírta fekete noteszába, hogy mind­ennek nem örültem. Én az ajkamat összeszorítottam, az eszem kissé meg­szédült, s a mellemben, a szívem tá­ján furcsa, leírhatatlan érzés rezdült, amelynek nyomán mintha el akar­tam volna ájulni. Ebben az időben, éjszaka az erdőn, máskor elhagyott szobában, falnak fordulva láttam egy-két embert, akik úgy látszott, a könnyeiket törölték. Sőt, valaki egyszer azt súgta, hogy anyám egészséges, nincs semmi baja. Néhány hétre meg is nyugodtam. Bocsássa meg nekem a fiúi szeretet elfogultságát. Elkerültem azután em­bereket, nagy sétákat tettem a friss levegőn, remek volt a napsütés, kel­lemesen simogatott a hűs szél, a nagy cserfa pedig, amelyet szemlélődve körüljártam, vastag törzsével, óriási koronájával, s dús lombozatával na­gyon tetszett nekem, s a kis tarka, játszadozó virágokon nevettem. De újra és újra jött a hír. Hallot­tam, láttam, minden papíron olvas­tam, a falon, a kerítésen, a kémé­nyen, több gyermekét elevenen meg­sütötte és megette. Piszkos. Nem mosdik, mert nincs szappana. Meg fog halni, mert meggyilkolják. Már nevelik is az angyalokat, kiknek szárnyai is nőttek­ — kis bubi szár­nyak a kabátkák alatt —, s kik gyakorlásképpen gyermekeket és ag­gokat csókolgatnak szüntelenül, már nevelik is az angyalokat, akik őt meg fogják gyilkolni. Meg fog halni, mert már haldoklik is. Már főbe is lőtte volna magát, de nincs revolvere. Még egy rongyos revolvere sincs! Viszont óriási revolvergyűjteménye van, mert nagyszabású gyilkosságra készül. Ágyban fekszik, nem is ágyban, ha­nem egy vackon, mert már hónapok óta nem tud mozdulni sem. Lábának nyoma mégis, amerre megy, a lópata nyoma. Na, persze, az ördög lábáé. Továbbá kigyulladt az egyik veséje. Nincs is veséje. Feje helyén két cit­rom nőtt, őrültség! Riadtan bámultam meg, aki azt újságolta, hogy a feje helyén két citrom nőtt. Hiszen ez, enyhén szólva, nem is lehetséges. Szinte már nem is értettem, mit akar ez jelen­teni. De mások is mondták, többen, hogy a feje helyén két citrom nőtt. Egész bizonyosan, holtbiztosan tud­ták, mert olyan emberektől hallot­ták, akik az életben még soha egy igaz szót nem mondtak — tehát ab­szolút szavahihetők. Hallottam, ol­vastam, reggel, délben, este, éjszaka, egy helyen, tíz helyen, száz helyen i­s már megint rajtakaptam ma­gam, mert hiszen ez máskor is meg­történt, hogy mérlegelem a lehetősé­geket, hátha mégis a feje helyén két citrom nőtt. S vajon nem valószí­­nűbb-e, hogy kétezer és százezer őrült helyett, akik ezt mind tudják, mondják, írják, én vagyok az őrült, aki ezt lehetetlenségnek tartom. Hol rejtőznek, akik velem együtt ezt, csak így, egymás közt tagadhatnák Keresem En-et, keresem Em-et, roha­nok Pé-hez, hitetlen mosoly, csak a vállukat vonják, semmit sem tudnak Végre mégis akadt, aki kijelentette, hogy a citromról szóló mese bárgyú­­ság. Nincs tudomása erről, különben is fizikai képtelenség. Nyíltan, töb­bek jelenlétében mondta ezt. De hát kinevették, azt mondták, hülye, azt is, hogy gazember, ö, védte magát, s csakugyan ostobaságot követett el, mert a száját jártatta, s mert a lo­gikus gondolkozásra hivatkozott. Pa­rázs vita keletkezett, de mivel a töb­biek sokan voltak, nekiestek, agyba­­főbe verték, s bizony lepedőben vit­ték el a hely­színéről. Bénultan hall­gattam, s néztem végig a jelenetet Valami rút gyávaság talán, vagy va­lami egészséges okosság azt művel­tette velem, hogy hallgattam, nem mozdultam, semmi értelme, ha egy helyett kettőt visznek el lepedőben. Különben is, akit lepedőben elvit­tek, annak a hulláját később feltá­­madásiglani sötét börtönre ítélték, patkánnyal és poloskával súlyosbít­va, a citromtermelés ellen elköve­tett nyegleség bűntette miatt 972. november •

Next