Népszava, 1972. december (100. évfolyam, 283–307. sz.)

1972-12-31 / 307. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek ! NÉPSZAVA A MAGYAR SZAKSZERVEZETEK KÖZPO­NTI LAPJA 100. ÉVFOLYAM, 307. SZÁM ÁRA 1,20 FORINT 1972. DECEMBER 31. VASÁRNAP Éjféli órT­izenkét óraütés. Egy pillanatra elsötétülnek a lám­pák , és megint magunk mögött hagyunk egy esztendőt. A Bükk kis falvaitól a Körút papír­trombitás, néha már a riói karneválra emlékeztető forgatagáig, a dombok közt megbúvó dunántúli váro­soktól az alföldi tanyavilág szétszórt házacskáiig bol­dog új évet kívánnak egymásnak Magyarország lako­sai. Ha csak az egészen kis csecsemőket nem számít­juk, és csak őket lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen már a két-három éves csöppség is vidáman mondja szüleivel a jókívánságokat, legalább nyolcmillió em­ber mondja ki szilveszter éjszakáján a mondatot. ..Boldog új évet kívánok.” Ezt a szót ismételgetik üd­vözlőlapok, amelyeken konfetti, pezsgősüveg, rózsa­színű malac, naptár, lóhere és a vidámság, boldogság, szerencse és bőség sok más elfogadott jelképe sora­kozik. És a határon túl ugyanaz a kívánság csendül fel, oroszul és szerbül, németül és szlovákul, távolabb finnül, franciául, angolul, olaszul. A világ boldog új évet kíván. Ebben a jókívánság-áradatban ott cseng a békét és alkotó hétköznapokat, derűs és fényes ünne­peket , de közelebbi és távolabbi szomszédainknak is, az egész emberiségnek. És azt is tudjuk, hogy a mi 1973-as boldogságunk nem független a világ békéjétől és nyugalmától, hogy egy egyre szűkebbé váló föld­golyó lakói vagyunk és hogy nemcsak a velünk egy társadalmi berendezkedést építők, de a régi világrend országai is itt élnek ugyanezen a bolygón. Számtalan összetevő, előre nem jelezhető tényező, esemény vár­hat ránk a következő 365 napon is, s ha a Himnusz szépséges régi sorait idézve azt mondjuk a sorsnak, hogy hozzon ránk víg esztendőt, az nem is olyan egy­szerű kérés. Mindenesetre egy kötelességünk van: po­hárral a kezünkben is tudnunk kell reális képet al­kotni olyan jelentős pillanatokban, mint amilyen egy mozgalmas, munkás, eredményes esztendő búcsúzása. E­lköszön tőlünk a 27. esztendő, amelyet a háború és a haldokló régi világ nélkül éltünk le. Ebben a században ilyen hosszú békeperiódust még nem élt meg sem Európa, sem a magyar nép. Elköszönt tőlünk az év, amelyben távolról sem duskálkodtunk kincsekben, de a tisztességes munkának olyan ered­ményeit értük el, amelyeket egyáltalán nem kell véka alá rejteni. Hogy ez a munka nemcsak filmhíradóban fényképezhető nagy létesítmények, gyárak, üzemek, metróállomások, autóutak születését jelentette, azt nem szükséges sokat bizonygatni. Elég vissza­emlékezni az egy héttel ezelőtti karácsonyestére, amely — azt hiszem, túlzás nélkül írhatjuk le — a magyar történelem legerősebb ajándékozási hullámát, vagy ha úgy tetszik, rohamát fejezte be. Az az öröm­­szerzési láz, amely az áruházakban szinte kézzel ta­­nulhatóan érzékelhető volt, az a ruha-, élelem- és átoktenger, amely egyéni folyócskákra oszolva az ott­honokba árasod­ott, azok a szaloncukor- és sütemény­hegyek, amelyeket csak vagonnal lehet mérni, nem­csak az örömszerzés vágyát bizonyítják, de a lehető­ségeit is. Lehet, hogy nem vagyunk nagyon gazdagok, de akkor ünnepeink vagy átfestik a valóságot, vagy a valóság különb, mint amilyennek általában tartjuk. De akár így van, akár úgy, szépen zárjuk az évet, szé­pen búcsúzik 1972, és az emberi természet már csak olyan, hogy a jövőtől legalább ilyet vár, ha ugyan nem különbez.­­ Kívánhatunk-e egymásnak nyugodt lelkiismeret­tel boldog új évet? Nem sztereotip szokvány-e a négy betűre is rövidíthető kívánság? Mindaz, ami 1972 eredményeit megteremtette, és mindaz, ami megalapozta az elmúlt esztendő ünnepi és vidám befejezését, ugyanígy rendelkezésünkre áll 1918­-ban is. Nem szükséges, hogy leltárt készítsünk gyárainkról és olajmezőinkről, a szántóföldekről és a szőlőkről. Város és falu szerszámkamráiról és élés­kamráiról. És pontosan tudjuk, hogy amit emberi kéz és emberi tudás, szorgalom és tehetség, az ország ve­zetésének a nép javát szolgáló törekvése, és irányító munkája adni képes, azt ez a nép önmagának a kor igényei szerint és saját növekvő igényeihez mérten képes megteremteni. Nem mindig vagyunk elégedet­tek azzal a munkával, amit végzünk, de tudjuk, hogy mennyit mentünk előre, önmagunkat és egymást ser­kentve, többet és jobbat akarva — és azt is tudjuk, hogy a további előrehaladásnak nincsenek akadályai. Nem szorul bizonyításra az sem, hogy az a közösség, amelynek részeként a békét, a biztonságot, a szocia­lista jövőt immár több mint negyedszázada építhet­jük, ugyanígy előrehaladt 1972-ben és barátságunk, szövetségünk is csak erősödött a most bezárult eszten­dőben, elsősorban a szocialista közösség fő erejével, a testvéri Szovjetunióval. Ennek a boldog új évnek, amit most kívánunk, határon belül és határon kívül fő hátországa van. T­önkét óraütés. Lehetünk-e derűlátóak? Hogy 1973 milyen esztendő lesz, azt sok szempontból nem lehet előre megmondani. Gyenge még az emberi jövőbelátás, hogy 365 napra előre akárcsak az éghajlat módosulásairól is beszéljen. Mindenféle já­tékos jövendőmondás csalóka ábránd. De bizonyos szempontból tökéletesen fölvázolható 1973 alakulása, mert vannak tényezők, amelyeket mi magunk alakí­tunk. Az olyan sokszor kifejtett jó és tisztességes szándékok — a fegyelmezett, a hatékony, a pontos és odaadó munkáról elmondott jó tanácsok, ígéretek, fo­gadkozások— beváltásának ideje most következik. A hétköznapok jönnek erre a szinte barokk áradású év végi ünnepségsorozatra, a sokat emlegetett józan hét­köznapok. Nem mondanak ellent a pohárcsengésnek. Ez a mi népünk mindig szerette az ünnepet, a víg­­ságot a hosszú századokon át talán úgy is mondhat­juk: szerette volna. Most a további ünnepek útja is nyitva áll. A jövő évi ünnnepeké is. Az utat ez a tizenkét óraütés nyitja meg. Hogy ellussunk odáig is ugyanígy ünnepelhes­­sünk — rajtunk múlik. És ha rajtunk múlik, miért ne tennénk meg? Ezért kívánhatunk egymásnak nyugod­tan és bizalommal 1973-ra boldog új esztendőt. Baklai Perem 'S DUffS LOSONCZI PÁL: Nagy költőnket magáénak vallja a haladó emberiség A Himnusz hangjai után Losonczi Pál, a Népköz­­társaság Elnöki Tanácsá­nak elnöke, a Petőfi Em­lékbizottság elnöke nyitot­ta meg a díszünnepséget. — Petőfi Sándort ünne­peljük, születésének 150. évfordulóján. Ünnepli szülőföldje, hazája és az egész haladó világ. A ju­bileumi év ünnepségei is hozzásegítenek, hogy Pe­tőfi Sándor életét és mű­vét a hozzá méltó magas­ba emeljük — mondotta az Elnöki Tanács elnöke. — A magyar nép mé­lyen a szívébe zárta köl­tőfiát. Költészete és for­radalmár, szabadsághar­cos élete egybeforrottan él emlékezetünkben. — Petőfi költészetünk forradalmi megújítója, átalakítója, a népiség vi­lágirodalmi rangú meg­­szólaltatója. Költészet és hazafias tett őrtása egy: a lírai kifejezés és a nem­zeti függetlenségért, a forradalmi haladásért, a népek és nemzetek sza­badságáért, a világszabad­­ságért vívott harc — ugyanannak az egyéni­ségnek a megnyilatkozá­sa. — Történelmünk egyik legszebb, legtermékenyebb korszakában költőként, politikus szenvedéllyel és történelemalakító hatással ébresztette és tartotta éb­ren a nemzet lelkiismere­tét. Korának leghaladóbb, forradalmi teoretikusai­val egybehangzóan val­lotta, hogy a magyar nép függetlenségi és szabad­ságharca az Európát meg­rázó, nagy forradalmi megmozdulás szerves ré­sze: a mi nemzeti ügyünk oszthatatlanul egy a vi­lágszabadságéval. — Ezért érzi és tudja mai, szocialista társadal­munk, népünk legbecse­sebb örökségének Petőfi hagyatékát. És ugyanezért vallja a magáénak nagy költőnket az emberiség­­ haladó többsége, messze túl a határainkon is. Ezért ünnepelnek velünk együtt barátaink, sszövet­ségeseink a szocialista or­szágokban, de a világ számtalan más táján is. Velünk együtt ünnepel­nek mindazok, akiknek drága és szent a szabad­ság, akik szívükön viselik a népek testvéri összefo­gásának ügyét; akik értik és szeretik az igazi mű­vészetet, a közösséget te­remtő, elkötelezett költé­szetet. — Engedjék meg, hogy e gondolatnál megállva, szeretettel üdvözöljem az itt megjelent vendégein­ket, ünnepségünk vala­mennyi résztvevőjét, pár­tunk és államunk jelen­levő vezetőit, a társadal­mi, tudományos, irodalmi és művészeti életünk ki­válóságait. — Sok szeretettel kö­szöntöm a Petőfi Emlék­bizottság tagjait és külön megbecsüléssel a külföldi emlékbizottságok velünk ünneplő vezetőit. — Köszöntöm a magyar ifjúság, a Petőfi-emlékhe­­lyek küldötteit, a Petőfi nevét viselő szocialista brigádok, termelőszövet­kezetek, intézmények, is­kolák és szervezetek kép­viselőit Boldog új esztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak! Petőfi emléke előtt tiszteleg az egész magyar nép Emlékü­nnepség az Operaházban Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkal­mából a Petőfi Emlékbizottság szombat este dísz­ünnepséget rendezett a Magyar Állami Operaházban. Az ünnepi est elnökségében foglalt helyet Losonczi Pál, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, a Petőfi Emlékbizottság elnöke, Aczél György, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Kállai Gyu­la, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke, az MSZMP Politikai­ Bizottságának tagjai, Vályi Pé­ter, a kormány elnökhelyettese, Ilku Pál művelődés­­ügyi miniszter, a Petőfi Emlékbizottság alelnöke, dr. Erdey-Grúz Tibor, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Az elnökségben foglaltak helyet a Petőfi Emlék­­bizottság tagjai: Barta János akadémikus, az Iroda­lomtörténeti Társaság elnöke, dr. Benczédy József, a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetője, a Petőfi Emlékbizottság titkára, Bencsik István, a Ha­zafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, Ben­jámin László Kossuth-díjas költő, Berek Katalin érde­mes művész, a Nemzeti Színház tagja, Darvas József Kossuth-díjas író, a Magyar Írók Szövetségének elnö­ke, Farkas Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző, dr. Gaj­­dócsi István, a Bács-Kiskun megyei Tanács elnöke, Garamvölgyi József művelődésügyi miniszterhelyettes, Gyenes András, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője, dr. Horváth István, a KISZ központi bizottságának első titkára, Illés László, a Petőfi Iro­dalmi Múzeum főigazgatója, Illyés Gyula Kossuth-dí­jas költő, Kárpáti Ferenc vezérőrnagy, honvédelmi miniszterhelyettes, a néphadsereg politikai főcsoport­­főnöke, Kazimir Károly Kossuth-díjas érdemes mű­vész, a Színházművészeti Szövetség főtitkára, Kellner Bernát, a Somogy megyei Togliatti Könyvtár állami­díjas igazgatója, Nagy János külügyminiszter-helyet­tes, Nádasdy Kálmán Kossuth-díjas kiváló művész, a Színház- és Filmművészeti Főiskola főigazgatója, Og­­nyenovics Milán, a Magyarországi Délszlávok De­mokratikus Szövetségének főtitkára, dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese, dr. Ortutay Gyula akadémikus, az országgyűlés kulturális bizott­ságának elnöke, Pátzay Pál Kossuth-díjas szobrász­­művész, dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok In­tézetének elnöke, Sötér István akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézeté­nek igazgatója, Somogyi József Kossuth-díjas szob­rászművész, a Magyar Képzőművészeti Szövetség el­nöke, Such János, a Magyarországi Szlovákok Demok­ratikus Szövetségének főtitkára, Szalai László, a szom­bathelyi Felsőfokú Tanítóképző Intézet igazgatója, Szilágyi Péter, a Magyarországi Románok Demokra­tikus Szövetségének főtitkára, Tömpe István, a Ma­gyar Rádió és Televízió elnöke, Virizlay Gyula, a SZOT titkára. Ugyancsak az elnökség tagja volt Angyal Barna­bás munkás, Faust János munkás, Gergely János bri­gádvezető, Horváth Judit, a Külkereskedelmi Főiskola hallgatója, dr. Irányi István pedagógus, Török István honvéd szakaszvezető, Varga Antal tsz-tag, Víczián Mihály szakszövetkezeti tag, Zöld István munkás. Szintén az elnökség tagjai voltak a Petőfi Emlék­ünnepségekre érkezett külföldi delegációk vezetői: Nikolaj Hrisztov, a Szeptemvri főszerkesztőhelyettese (Bulgária), Vilém Zavada, a cseh írószövetség elnök­ségének tagja, a cseh Petőfi Bizottság elnöke, dr. Jure Kastelan költő, a Zágrábi Tudományos Akadémia le­velező tagja (Jugoszlávia), dr. Gerhardt Steiner pro­fesszor, az NDK Tudományos Akadémiájának nyugal­mazott munkatársa, Petőfi-kutató, dr. Mircea Zaciu professzor, irodalomtörténész (Románia), Jan Rob Po­­nican nemzeti-díjas művész (Szlovákia) és M. K. Lu­­konyin költő, a Szovjet írószövetség titkára. A díszünnepség részvevőinek soraiban ott volt politikai, társadalmi, kulturális, művészeti életünk sok más ismert személyisége, a budapesti diplomáciai képviseletek több vezetője és tagja is. Tisztelt ünneplő a kö­zönség! — Petőfi műve és em­­léke az évfordulótól füg­getlenül is elevenen él népünk lelkében. A Pető­fi Emlékbizottság felhívá­sára megmozdult az or­szág. Ezernyi gondolat, megannyi terv született és öltött testet már eddig is, s fog kibontakozni és megvalósulni a közeljö­vőben. Nemcsak az ifjú­ság, az iskolák, üzemek fiataljai készültek és ké­szülnek elmélyült gond­dal és értő szeretettel az ünnepre, hanem a társa­dalmi és az állami szer­vek is. Megható odaadás­sal gyűjtik, rendezik a Petőfi-emlékeket mind­azok a falvak, városok, ahol a költő egykor meg­fordult, élt és alkotott. — Petőfire gondol, Pe­tőfi emlékezete előtt tisz­teleg most az egész ma­gyar nép. Petőfi öröksé­gének folytatása, emléké­nek ápolása nemzeti üggyé lett. — Mindnyájunk ma­gasztos kötelessége e ha­ladó és forradalmi ha­gyományok ápolása. A költő életművének és sa­ját emberségünknek, el­veinknek, nemzeti hova­tartozásunknak tartozunk vele. Nyerünk vele és ál­tala magatartásunk haj­líthatatlanságában, gon­dolkodásunk forradalmi­­ságában, érzelmi gazda­godásában. Ezt a célt szol­gálja a mai ünnepi al­kalom is: Petőfi Sándor születésnapjának 150. év­fordulóján rendezett meg­emlékezésünk. Ezután Illyés Gyula Kossuth-díjas költő emlé­kezett meg Petőfi Sándor­ról. ILLYÉS GYULA: Hívjuk a világ népeit, a világszabadság várományosait: osztozzanak ünneplésünkben — Petőfi — mindnyá­­junk rokona — mondot­ta bevezetőben. — Alig van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte be magát. Csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá. — Mi ennek a varázs­latnak a magyarázata? Az, hogy költőként nyi­totta meg ugyan tuda­tunk ajtaját, de azon az ajtón egy bámulatos jel­­lemű embert léptetett be és ismertetett össze ve­lünk. Ez nem mindenna­pos jelenség. Nincs szá­ma a tanulmányoknak, melyek Petőfi verseinek nagyságát boncolják. Épp annyit lehetne fejtegetni egyéniségének nagyságát. — Egy nagy író attól kezdve nagy író, amikor­tól fogva állandóan je­len van nemzete eszmé­­lődésében, amikortól a művei csaknem tárgysze­­rű részei a nép birtoká­nak, akár egy híd vagy középület. Sőt még job­ban azoknál. Pest hajda­ni szép városházát lebon­tották. Eltűnt az utcáról, el az emberek fejéből.­­ Szeptember végént nem lehet lebontani, téglaként kihordani a nemzet tuda­tából. Vannak szellemi művek, amelyek úgy hozzá tartoznak egy or­szághoz és olyasféleképp működnek benne, akár egy vízesés, mely erő­művet hajt. — Petőfi Sándor mű­vei ilyen módon részei a magyar nép életének. De nemcsak művei let­tek örök kincseink. Még annál is többet hagyott ránk. Élete is kinccsé vált. Azt mondhatnánk, hogy magánéletének for­dulatai is — műalkotá­sok. Mert ő azokkal is (Folytatás a 2. oldalon) A Petőfi-centenárium alkalmából várossá nyilvánították Kiskőröst. Képünkön: a Petőfi-szobor és a tanácsháza (Tudósítás a 4. oldalon) (MTI Fotó: Fényes Tamás felvétele)

Next