Népszava, 1972. december (100. évfolyam, 283–307. sz.)

1972-12-24 / 303. szám

22 Urbán Ernő: Eredj lányom Egerszegre X Urbán Emi neve az utóbbi két év­ben szinte összeforrt a televízióval. Most is a Kántor család, a Néptanító 1971. és A „vasfejű” angolnak írott változatán dolgozik. A Magvető Könyvkiadóval kötött rá szerződést. — Miért szánta rá magát a televí­zióban már feldolgozott témák meg­írására? — Mert a film raktárba kerül, az­tán az emberek lassan elfeledik, mi van rajta. Pedig a világot a Kántor­féle derék emberek viszik előre. Tu­dom, prózával nem lehet akkora ha­tást elérni, mint egy tévéfilmmel mégis úgy éreztem, hogy le kell ír­nom ezeket a dolgokat — Mióta dolgozik ezeken az íráso­kon, s mikorra várható a befejezé­sük? — Másfél éve dolgozom rajtuk, s nem tudom, regénnyel, bármivel, kín­lódtam-e valaha is annyit mint ezek prózába öntésével. Megírom a filmek keletkezésének körülményeit is. Ta­lán a jövő év vége felé befejezem. Elképzelés szerint a három írás elő­ször külön-külön jelenik meg egy­­egy füzetszerű könyvben, s ha jó lesz a visszhangjuk, akkor talán egy kö­tetben is kiadják miket — Láthatóan sokat foglalkoztatja a visszhang, a hatás. — A megírásban az első volt ami zavart, hogy milyen lesz a hatás. No, ezt elintéztem magamban, kár mor­fondírozni, a tévével e tekintetben nem lehet versenyezni. A másik, ami zavar, az utóhatás. Ez megvan a do­­kumentumfilmeknél is, a szereplő kör­nyezetében élő emberek között lehet esetleg irigy, bosszúálló, mert úgy érzi, hogy ő nem kedvező beállítás­ban jelent meg a filmen. Az ilyen aztán gyakran visszaüt a becsületes szereplőnek, de már az életben. Saj­nos, volt rá példa. — Az ilyen példákat is megírja? — Nem. Az egyszer vagy kétszer bemutatott film is elég nagy bajt tud csinálni azoknak, akik a legkevésbé érdemlik meg, hát akkor egy könyv, ami szem előtt van, emlékeztet?! Saj­nos, ez a visszaütés az emberi buta­ság miatt csaknem mindig jelentke­zik. Segíteni meg nem nagyon tudok rajta. Akkor pedig el kell gondol­kozni, milyen biztonsági intézkedé­sekkel lehet művelni ezt a műfajt? Pokoli írói dilemma ez, s nemcsak az én könyvem írásával van összefüg­gésben, hanem az egész dokumentum­­műfajjal. Szabad-e élő emberek éle­tébe így beleavatkozni? Ez a kérdés annak, hogy az én prózai megfogal­mazásom ilyen lassan készül, ez a töprengés a legfőbb oka. Élő emberek sorsát, magatartásdrámákat írni, ez egy újfajta, a műfajból adódó írói gond. — Novellát, regényt mostanában nem ír? — Most nem. Jelenleg a dokumen­tum érdekel, a valóság, az emberi sorsok. — Találkozhatunk-e jövőre is ne­vével a televízióban? — Igen. Játékfilm, tévéjáték is ké­szül egy-egy művemből. Hadd említ­sek mégis egy közelebbit Januárban kezdünk forgatni egy újabb doku­mentumfilmet, amelynek címe: Ered­ lányom Egerszegre. Zalaegerszegen van egy vadonatúj, kozmetikai és háztartásvegyipari cikkeket gyártó üzem. Négyszázötven dolgozója kö­zül a legtöbb nő, fiatal asszonyok és lányok. Hetven százalékuk még nem töltötte be huszadik életévét. Főleg környékbeli falusi lányok. Se hagyo­mány, se törzsgárda. Hogy kezdett ez az üzem termelni? Ami izgatott: az­zal, hogy ezek a szinte gyereklányok elkezdtek ott dolgozni, lényegében még csak papíron lettek a munkás­­osztály tagjai. Egyszer azonban majd ők alkotják a törzsgárdát. Ki az, aki a munkán kívül is kézben tartja őket? Ki formálja őket olyan öntu­datos emberekké, amilyeneknek mi a munkásosztály tagjait ismerjük, el­képzeljük? Egyre több ilyen üzem lesz Magyarországon, ezért szinte a születés pillanatában szeretném erre a gondra, feladatra felhívni a figyel­met. Két évvel ezelőtt körben a világ­gal rímmel novelláinak és tárcáinak gyűjteményes kötetét tette le aszta­lunkra Urbán Ernő. Ezek a novellák és tárcák ugyancsak erősen kötődnek a valósághoz, ezért az író munkás­ságára ma is érvényes, amit e kötet előszavában így fogalmazott meg: .. az igazságot és a jóvátételt szom­jazó háborgás vezérelt munkámban. És egy szerencsés adottság is: a tisz­tánlátás makacs igénye.” Tisztelet­re méltó makacsság az, amely Urbán Ernőt életünk, közös dolgaink bemu­tatására sarkallja. Orosz Adél: Nem hiszek az öncélú táncművészetben Orosz Adél művészi lénye megfo­galmazódik ugyan újra meg újra a színpadon , magyarázatként még­sem haszontalan egy pillantást vetni a színpadon kívüli életére. Elképesztő a bátorsága, amellyel sikere csúcsán megszülte nyolcadik éve Adélt, és az idén júniusban Bálát, hogy mindkét szülése után néhány héttel már is­mét a próbateremben legyen. Az idén októberben — mintha mi sem történt volna — „Rosszul őrzött lányként” láttuk a színpadon. Hajlékonysága, derűje, mozgáskultúrája tökéletes birtokában. Kőbányai asztalos édes­apjára, aki nem annyira színházi el­ragadtatásával siet a segítségére, ha­nem inkább azzal, hogy megfőzi az ebédet és leteszi a kicsit. Innen is van az, hogy Orosz Adélnak nincse­nek „allűrjei” — emberi élete van, hallatlan tehetsége és egyszerűsége . Gyakran azzal csúfolnak, hogy „örömtáncos’’ vagyok, mindent elvál­lalok, szükség esetén a beugrást is. Vállalom a vádat. Tényleg az vagyok. És az a véleményem, hogy aki nem az, az nem lehet igazán táncművész. Semmilyen művész nem lehet. Hit és lelkesültség nélkül legfeljebb mutat­vány van, művészet nincs. Beszélgetésünk a modern tánc felé kanyarodott. Érdekes, megszívlelen­dő, amit mond. — Természetes, hogy a mi művé­szetünknek is lépést kell tartania a mi korunkkal. Más azonban a lépés­tartás és más a szemfényvesztés. Na­gyon fontos, hogy a második ne si­­lányíthassa az elsőt. Talán nem is elsősorban táncosként, hanem első­sorban néző—hallgatóként szólok a kérdéshez — azt hiszem, így jutok reálisabb eredményre. Az olyan tán­colás, amely a nézőtér felől hidegen hagy, nem lehet jó és modern sem lehet. Az olyan táncot meg végképp nem vagyok hajlandó modernként tudomásul venni, amelyből tulajdon­képpen elmarad a tánc, a szó művé­szi értelmében. A táncban zeneiség­nek kell lennie, szerintem elszaka­dásnak is a talajtól és érthető kife­jezésnek. A Vart pour Vart a tánc­ban éppúgy elfogadhatatlan, mint az esztétika más területén. Nem hiszek az öncélú táncművészetben — ha va­lami művészet, akkor kifejezésre kö­telezett. Azt sem hiszem, hogy a mi művészetünk, a tánc, különösképpen alkalmas filozofálásra. Érzelmi töltés és a fejlett ízlés, a jó értelem által átvehető kifejezés nélkül degradál­nánk a táncművészetet. Ezzel nem tagadom a szép mozgás önmagában gyönyörködtető erejét — de ha jól megnézzük, ebben is szükségképpen benne van a kifejezés. Ennek a je­gyében készülök az új feladatomra is. A művésznő a híres dán koreográ­fus, Herold Lander művének, a Czemy-etűdök táncváltozatának fő­szerepére készül, amelyet Toni Lan­der, a dán balett híres táncművész­nője tanít be. — Nagyon nagy feladat — az „etűd” meghatározásból talán nem is hinné a néző. Mintegy a motívum­nak zenévé fejlődését és vele párhu­zamosan a mozdulatnak tánccá fej­lődését kell érzékeltetni — ebben a világszerte táncolt műben, mindent megmutathatok, amit tudok. Már sok nagy szerepet volt módomban eltán­colni, mégis sok gondot okoz. Ez azonban nem baj — gond nélkül nemigen születik jelentékeny ered­mény. Hosszabb beszélgetésünk a tánc­művészek szinte elkerülhetetlen gondjára, távolabbi jövőjére is ki­tért. Orosz Adélnál ugyan igencsak korai erről beszélni, okos és szép megfogalmazásai azonban helyet kö­vetelnek. — Nem mondanám, hogy izgat, de már évek óta foglalkoztat a gondo­lat: meddig táncoljon az ember? Azt hiszem, amíg én fesztelen örömömet lelem benne, addig a közönség is bennem. Azután? Amennyire imá­dom a hivatásomat, annyira vigyáz­tam, hogy az életem egyoldalúvá ne váljék. Nézzen ezekre a gyerekekre. Ha táncosnő nem lettem volna, azt hiszem, egy egész óvodát szültem volna. Függetlenül ettől a kapcsolato­mat a táncművészettel soha nem akarom megszakítani. Hogy mi lesz, ezt nem tudom még. Koreográfusi tehetség nincs bennem, azt hiszem Tánckritikusnak talán nem lennék rossz — ezt majd még kipróbálom És úgy vélem, próbavezető balett­mesternek sem, úgy tűnik, ehhez van a legtöbb adottságom. Így adhatom tovább lényemnek megfelelően leg­inkább azt, amit tudok. Ritka, elragadó élmény egy ilyen nagy balerinával beszélgetni, aki emellett képes volt megmaradni ro­konszenves, kőbányai munkáslány­nak. Ez művészetének legfőbb kulcsa. N­É­P­S­ZAVA Bartha László: Kísérletezni felelősség Bartha László a mai magyar festé­szet egyik kiemelkedő alakja. Hazai művészi elismerését azonban arány­lag későn — de még nem megkésve —, csak az 1958-as esztendő hozta meg számára. Ebben az évben rendezte meg ugyanis a fővárosban a felszaba­dulás utáni első önálló kiállítását, amely osztatlan sikert aratott A szí­nek modern, hazai mesterét üdvözöl­te benne a közönség és a szakértők köre egyaránt. Művészete sajátos látványfestészet, amely ragyogó szí­neivel, modern felületjátékával, bra­vúros formavariációival a szemlélő­ben az első futó találkozáskor a non­­figurativitásra való törekvést sugall­ja. Érdeklődési köre azonban tágabb a természeti látvány formákká, szí­nekké absztrahált megragadásánál. Figurális kompozíciói, munkaábrá­zolásai, elsősorban az ötvenes évek végén Ajkán festett képei, művésze­tének fontos és szerves alkotóele­mei. A tájban sem elsősorban az érintetlen természet ragadja meg, ha­nem a XX. század jellegzetes látvá­nyát, az ipari tájat kívánja magas­rendű művészi hitellel az esztétikum szférájába emelni. Ez az új, izgalmas feladat új kép- és formaalkotó mód­szereket is kíván. Bartha festmé­nyein ennek az ipari tájnak nemcsak a felszíni látványát ábrázolja, ha­nem konstrukcióját, lényeges szer­kezeti összefüggéseit is láthatóvá akarja tenni. Képformáló elve, amelyet művészi gyakorlatában realizál, hogy a gyár­kéményektől, a magasfeszültségű ve­zetékektől, azaz minden szerkesztett formától megbontott természeti lát­vány lényegét már nem lehet a ha­gyományos természetábrázolás mód­szereivel megragadni, egy gyárké­ményt nem lehet úgy ábrázolni, ahogy mondjuk egy égretörő jege­nyefát, mert a modern kor ipari tá­jainak jellegét sokkal inkább az em­ber konstruáló tevékenysége, sem­mint a természet természetes har­móniái határozzák meg. Ennek az újfajta természetábrázo­lásnak első összefoglalása az 1961-ben festett Állomás című képe, amelyet a IX. magyar képzőművészeti ki­állításon mutatott be először. E kép megfestése előtt tanulmányozta rend­szeresen Ajkán a modern gyárüzem életét, ritmusát, itt ismerkedett meg behatóbban az ipari formák világá­val is. A régi harmóniák helyébe itt kísérletezett Bartha először egy új, helyesebben újjáértékelt harmonikus képalkotói rend megteremtésével. Képe a témától elvonatkoztatva is vizuális élményt adó, mozgalmas fe­­lületjátékú, színgazdag mű lenne. Bartha azonban sohasem vonatkoz­ta­t, el annyira a „témától”, hogy va­lamennyi műve ne jól értelmezhető természeti inspirációból fakadna. Bartha e szemléletmódjában akkor is következetes, ha témája közvet­len módon nem „ipari”, mint pél­dául Magyarpolány című 1964-ben festett olajképén, amelyen egy hegy­oldalban meghúzódó kis községet ábrázol. Még szembetűnőbb e természetáb­rázolás következetessége a híres Erdő-sorozatában, amelynek első da­rabjait 1965-ben festette. Az erdő­téma Barthánál már korábban is kedvenc motívum volt, e sorozatá­ban találta meg azonban a téma el­­vontabb, újszerű művészi megfogal­mazását, amely ipari tájábrázolásai­ra következetesebben rímel. Az erdő teljes értékű látványát, az egymás­ba játszódó zöld, barna, sárga szín­foltok szerkezetesen komponált szö­vevényében adja vissza, s míg a ko­rábban említett műveiben a techni­ka, képalkotó elemek voltak jelen, addig itt a nézőpontot, a szemlélet egészét nevezhetjük „technokratá­nak”, hiszen ha a kép valóságos megfelelőjét keressük, vajon nem hasonló látvány tárulna-e elénk a tavaszi erdőt helikopterről szemlél­ve? A jövőre 65 éves művész, aki ebből az alkalomból gyűjteményes kiállí­tására készül, több éves tihanyi tar­tózkodás után immár ötödik éve Kő­szegen dolgozik. Itt festett újabb mű­vei — ismert Háború-sorozata — arra is bizonyítékul szolgálnak, hogy mo­dern festői formanyelve elkötelezet­ten politizáló, lényeges társadalmi mondanivalókat hordozó képek alko­tására is alkalmas. Zsurzs Éva: A televízió csupa izgalmas lehetőség Zsurzs Évát nem kell bemutatni. Százezrek ismerik a kiváló tv-rende­­ző alkotásait a képernyőről. Film­jeit, tv-játékait Monte-Carlótól Ale­xandráéig sok nemzetközi fesztivál díja fémjelzi, nem utolsósorban pe­dig a hazai sikerek, legutóbb a Fe­kete városé. Zsurzs Évát mégis be kell mutatni. Filmjei magukért beszélnek, róla magáról azonban rendezői műhely­munkája adja a legigazibb képet. Tizenöt éves televíziós múlttal, mint­egy 60 filmmel a háta mögött, min­dig megújuló izgalommal néz az új feladatok elé. Nem lámpaláz ez, ha­nem felelősségtudattól fűtött alkotó­láz. Az irodalmi forgatókönyvekhez mindig megírja a saját rendezői for­gatókönyvét, és elolvastatja nem szakmabeliekkel is. A készülő fil­mek munkakópiáit azon melegében szereti megnézni és megnézetni: elég világosan, tisztán fogalmazott-e kép­ben és szóban. Közérthetőség -f- korszerű forma­­nyelv -f- művészi színvonal — ez bi­zony nem könnyű feladvány. Hogyan oldja meg? — Nem hiszem, hogy szellemi él­ményt csak formai bravúrral lehet nyújtani. Szerintem a televízióban minden gondolatot úgy kell közölni, hogy az adott pillanatban a lehető legtöbben megértsék. A tv-dráma nem könyv vagy irodalmi folyóirat, amiben visszalapozhat az ember. A közérthetőség egyáltalán nem azonos az igénytelenséggel, sőt, sokszor könnyebb volna tetszetősen bonyo­lultnak lenni. Ars poeticájáról, művészi hitval­lásáról most már felesleges kérdez­ni: megelőzött a válasszal. Inkább rendezői alkatának egy másik sajá­tosságáról beszélünk. Zsurzs Éva tv­­filmjeinek műfaji skálája rendkívül széles: szilveszteri kabarétól Szo­­phoklész Élektrájáig, történelmi drá­mától mai groteszk játékig mindent rendezett már. — Pihentet a változatosság. A tv hőskorában egyszerűen muszáj volt „mindenevőnek” lenni; kevesen vol­tunk rendezők és hályogkovács mód­jára bátrak. Több tapasztalattal és éppen ezért kevesebb magabiztos nyugalommal, de most is szeretek sokfélét csinálni. A tv-ben az a jó, hogy még semmi sincs igazán kita­lálva, sok izgalmas lehetőség kínál­kozik, és még annyi mindent szeret­nék kipróbálni... Most éppen a zenés játékok prob­lémái foglalkoztatják. Vajon mennyi muzsikát bír el egy tv-játék anélkül, hogy a dalbetétek a cselekményt le­állítanák. Hogyan sikerül majd Kis­faludy Kérők című biedermeier da­rabját ironikus stílusú, mai zenével korszerűsíteni. S a régóta dédelgetett terv: a Cyrano tv-musical változata. De hát ez még csak a rendező ál­ma, a jövő zenéje. Mi az, ami hamarosan megvaló­sul? — Két filmsorozatot forgatok a jövő évben. Az egyik Őrsi Ferenc háromrészes Zrínyi-drámája, amely azért is izgalmas rendezői feladat, mert az új elektronikus technikával készül. Teljesen kiérlelt, színpadkész produkcióval kell a kamerák elé áll­nunk, mert itt utólagos korrekcióra, vágásra, keverésre nincs mód. A má­sik sorozat Szabó Magda Abigél cí­mű regényének tv-változata, ellen­állási történet, amelynek eseményei érdekes módon egy lánynevelő inté­zet zárt világában csapódnak le. Egy lírai groteszk Krúdy-kisre­­gény, Az őszi versenyek forgató­­könyve is ott van már a rendező asztalán. (Régi, jó íróink szépen „dolgozgatnak” a televíziónak, a maiaktól nehezebb képernyőre való drámát kapni.) Zsurzs Éva hónapok óta kitartóan bújja a könyveket, no­­vellásköteteket, folyóiratokat, mai témájú darabot szeretne rendezni. Olyat, ami eleven valóságával, élet­közelségével legalább annyira meg­ragadná a közönséget, mint a Fekete város romantikája, derűje, lírája. —­ Megtalálom — bizakodik Zsurzs Éva. Meglátjuk — legalábbis szeretnénk mielőbb meglátni a képernyőn. tint, december .

Next