Népszava, 1973. február (101. évfolyam, 26–49. sz.)
1973-02-11 / 35. szám
1973. február 11. Alkotás és közönség e rafinár egyik napján a Veszprém megyei pártbizottság kezdeményezésére, helyi pedagógusok, művelődésügyi szakemberek, diákok, ifjúsági verssek és meghívott kritikusok bevonásával, vitát rendeztek a Petőfi ’73 című új magyar filmről. A film kiválasztását a bemutató közeli időpontja mellett nyilván az is indokolta, hogy a Petőfi 73-at a megyében, pontosabban : Pápán forgatták. A kezdeményezés célja, hogy — a résztvevők öszszetételéből következtetve — elsősorban a fiatalok között szakkörökben, kollégiumokban folytaják a vitát a filmről s a hozzátartozó témákél, az átlagosnál mélyebbre pillantva a műalkotásba. Nem tartozik a feladataim közé, hogy a fűmről itt valamiféle értékelést adjak. Az ügy szakmai részét elvégezték már ahozzáértő kritikusok. A veszprémi vita mozgalmas és változatos volt, sőt tanulságos is, bizonyos dolgokban további gondolkodásra ösztönöz, ám a vita leírását sem érzem fontosnak. Az ország legtöbb pontján ez a vita nagyjából így zajlott volna le. Ami viszont a számomra izgalmasnak tűnik: maga a kezdeményezés, miután nem aktuális, egyszeri, hanem az első ilyen veszprémi rendezvény résztvevője voltam. A közönség és az alkotóművészet kapcsolatában —sajnos —, elég sok a félreértés. Nap nap után tapasztalható, hogy az irodalomban, a filmművészetben, legélesebb formáiban, talán a képzőművészetben, időnként hullámhossz-különbség keletkezik a műalkotás és a közönség között. Mi ennek a magyarázata? Vajon egy „áthidalhatatlan” szakadék, az erre a beképzelt szellemi ,,előkelőség” beletörődő, sznob sóhajjal szívesen hivatkozik, hiszen szerintük a műalkotás és a befogadó közötti „megoldhatatlan” konfliktusról van szó? Vajai a valóságban mi a magyarázata a műalkotás és a befogadó közötti távolságnak? Vajon növekszik-e ez a távolság vagy csökken, s miután mozgásban levő dolgokról van szó, vajon ez a mozgás egymáshoz közeledő, távolodó, vagy egyirányú ■mozgás, ami jobb esetben azonos sebességgel történik? Szerencsére, mindkét oldalon jó irányú, összetartó mozgás figyelhető meg. A műalkotást befogadó közönség igényének, színvonalának változását közel harmincesztendő, eszközökben időnként ugyan, elmaradozó, de mindig lelkes népművelése szolgálta és szolgálja. Ez az országos, hálózatszerű és makacsul végzett munka nem múlhatott el nyomtalanul : a könyvtárosok ezreinek munkája, a közönségszervezők igyekezete, az ismeretterjesztő előadások, a különböző kulturális rendezvények tömege, arról nem is beszélve, hogy a technikai civilizáció sem csupán ártalmakat zúdít a művészetre és a művelődni vágyó ember nyakába. Mégis, nagy hiba volna ezt a változást még mindig s kizárólag rendezvényekben és , nézőszámokban realizálni. A befogadó és a műalkotás közötti viszony egyéni kapcsolat, és ki képes csak megközelítőleg is ki-, számítani azt, hogy az iskola, a népművelés az elmúlt évtizedek folyamán srány emberben nevelte felnőtté a kulturális egyéniséget, finomította ki az ízlést, szigorította az igényességet, és mélyítette el a művészet iránti barátságot. Véleményem szerint ez elég nehezen ellenőrizhető, de azt bizonyosan tudjuk, hogy komoly távolságok megszűnéséről van szó. Hhhoz közelítenek, aki számára a műalkotás tulajdonképpen születik. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozni szeretném, hogy én a kifejezés eszközeinek nem a különcködő változásaira gondolok, amelyre nemcsak a mai művészetben található példa, de már a középkorban se volt ismeretlen. (Elég talán Placentius latin költőre utalni, aki állítólag hatalmas eposzt írt a kopaszság dicséretéről, amelyben minden szó c-betűvel kezdődött.) Feltétlenül gondolok ellenben arra a természetes folyamatra, amelyben például a realizmus is változáson ment át, mert hiszen bizonyos, hogy a realizmus az irodalomban, a művészetben ma már nem jelentheti szükségképpen mozdulatról mozdulatra ugyanazt, amit húsz, negyven vagy nyolcvan évvel ezelőtt. Ezek a változások a művészet dialektikájából következnek. Megértésül: voltaképpen nem igényel mást, mint annak a látását, hogy saját valóságos életünk fejlődésének, változásainak tartalmi és formai visszatükröződéséről van szó. Nincs afölött különösebb csodálkozni való, hogy a műalkotás és a befogadó között esetenként nem azonos a viszony, hiszen közöttük időről időre mindig lesz valamilyen távolság, amely a viszony dialektikájából származik. A művészet az emberről viszonylag, gyorsabb és mélyebb fölfedezésekre képes, mint maga a befogadó, így a folyamatban van, és a nézőpontban lehetséges távolság (ahogy egyik oldalról a művész, másik oldalról a befogadólátja a világ jelenségeit), de eredményében nem. Ennek a tudatosítása társadalmunkban művész és közönség számára egyformán kulcskérdés. Ezért van létjogosultsága minden olyan kezdeményezésnek, amely igazi, jó műalkotás és a közönség között segít megkönnyíteni az utat. Amely segít a tájékozódásban, hogy mi a művészet és mi a szemfényvesztés. Mi az, ami úgy született, mint testrész a társadalomból, és mi az, ami a mi itthoni lehetőségeink között idegen ábécé szerint ír. Midenkit iram lehet egyformán orientálni, mégis úgy érzem, szükség van az ilyen veszprémi programokra — okosan kiválasztott művekkel, műfaji változatossággal, szakértelemmel is kulturáltan, lehetőleg több és több helyen. Nemcsak Veszprémben és nemcsak a pártbizottságon. Ez azonban nem menti fel a művészt saját felelőssége alól, mert nem elégedhet meg a ..közvetítők” erőfeszítéseivel. A.művésznek a műveivel segítenie ezt a közeledést. Thiery Árpád keletkezésében teljes azonosság műalkotás és befogadó között csak elméletileg lehetséges, eredményében viszont igen. Ennek a magyarázata pedig a művészet kulcskérdése maga: a művészet annyival több a látható, empirikusan érzékelhető valóságnál, amennyit az ember önmagától a jelenségekben és a jelenségek közötti, összefüggésekben fölfedezni nem képes, csak a jó és igazi művészet, segítségével. A félreértések általában abból származnak, hogy a távolság mű és közönsége, befogaldója között, oda és vissza nem mindig ugyanaz. A művészet, hivatásos dolga szerint a társadalom változásával, fejlődésével egyidejűleg halad mind mélyebbre a bonyolultabb összefüggések feltárása felé. Eközben előfordulhat, hogy eszközei módosulnak, megváltoznak, természetesen eltérnek a régi megszokottól. Ám ugyanakkor ahhoz az emberhez — életéhez, képességeihez, gondolkodó magukba szívtak, hogy elodázzák valahogy az éjszakát és sürgessék a lomha kilométereket. Nem ez volt az első szabad szombatos éjszaka, melyet a lány átvészelt. Szerzett tehát már némi tapasztalatot ezen a téren. Nem is titkolta, hogy hozzáedződött már ezekhez a szabad szombatos rajcsúrokhoz. Amint maga fogalmazta sokszor: „amióta az utasellátónál vagyok, engem sok meglepetés már nert, érhet.” És úgy is viselkedett, mint akit valóban már nem érhet sok meglepetés. Ennek jegyében soha nem botránkozott meg túlságosan a magukról megfeledkezett részegek viselkedésén, és nem szívta mellre a gorombaságaikat sem. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Utóvégre nem az intercontinentálban dolgozik. Ezzel tisztában volt. Alkalmazkodnia kellett a hangos szavakhoz és a felhevült indulatokhoz. Hogy közben egy kissé cinikussá vált? Erről igazán nem tehetett. A lány azt hitte, végre egyedül van, kényelmesen rágyújtani készült, hogy végre na csak a mások füstjét nyelje, hanem a maga cigarettáját szívja, amikor egy réveteg szemű kis alak könyökölt rá a pultra. — Jé, hát maga még itt van? — nézett rá a lány, nem túlzottan nagy örömmel. — Tudja, nem akartam a többiek előtt... — Persze — hagyta helyben a lány. — Mert a maga szándékai komolyak, mert maga nem olyan linkóci, mint a többiek, akik már két üveg sörtől bezsonganak, aztán minden nőtől azt várják, hogy masnit kössön a lelkivilágukra... — Maga ismer engem... — Hogy ismerném, az túlzás lenne. Csak láttam párszor, ennyi az egész. De ez nem jelent semmit. Naponta millió embert látok, rengeteggel beszélek, de ettől még nem ismerem őket... Az éjszaka elszántan csökönyös utóvédje azonban nem hátrált meg a lány oktató modorban elmondott szavaitól. .. Maga olyan rendes lánynak látszik, már ne haragudjon, hogy így mondom, de magácskához bizalommal fordulok, mert maga biztosan megéld, maga nem vet meg, maga meghallgat és nem utasít vissza! A lány már erősen kezdte unni a dolgot. Jaj, istenem, micsoda ezerszer ismételt, agyoncsépett szöveg. Hát benne van a fizetésében, hogy ezt neki hallgatnia kell? Hogy nem dobhatja ki, hogy nem küldíteti a fenébe? Meddig fog még neki ez a töppedt szörnyeteg szövegelni ? Nyíregyházáig, vagy még annál is tovább, egészen a világ végéig? — Nézze, nekem ezen az éjszakán kábé húszan kérték meg a kezemet. Engem tehát nem érhet Semmiféle meglepetés. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Hát ki vele, mit akar. Valószínűleg maga a becsületes szegény ember legkisebb fia, akit az anyukája hét hamuban sült pogácsával engedett útnak, hogy szerencsét próbáljon, és elnyerje a világszép királykisasszony kezét. "Azt hiszem azonban, nagy bajban lenne, ha azt mondanám: rendben van, minden oké, magára vártam, amióta élek, magát énekelték meg nekem a táncdalfesztiválon, holnap tehát lóhalálában gyerünk az anyakönyvvezetőhöz ... A férfi erre már nem tudott mit mondani. Csak megsemmisülten heherészni kezdett. Közben pedig a lelke mélyéig elpirult. Mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami csínytevésen. Eráadásul még az is feszélyezte hogy a lány tüntetően elferdült, ezzel is jelezve, hogy a maga részéről befejezte a témát, így tehát nem tehetett mást, mint hogy elengedje végre a pultot, amelybe addig csimpaszkodott, és reszketeg léptekkel megcélozza az ajtót. Amint azonban szerencsésen kisomfordált a büfékocsiból, rögtön, leszamarazta magát. Mert mi a fenének volt olyan gyáva?’ Miért kellett olyan gyorsan megfutamodnia? Hiszen tapintatosan talán meg lehetett volna magyarázni a lánynak, hogy téved, hogy neki esze ágában sincs nősülni. Csak még egy üvegsört szeretett volna kikunyerálni tőle hitelbe. Boda István OTT VOLTUNK OTTHON Ám a csőszkunyhó, rádördül a fagy, a szalmát lassan szétszórja a szél. Álmomból néha arra ébredek. Hogy a csőszkunyhó megszólal, beszél. S amit elmond és amit ldadog olyan ismerős, olyan közeli. Az ember jön-megy. Felnőttként d adog. dolgozik és a helyét keresi rádöbben: igen, ott a rozs nehéz illatát őrző egy szál fekhelyen ott volt csak otthon igazán. Az a szelíd táj volt csak mégis védelem. Ott a hűség is olyan egyszerű gyökérrel nőtte be az életünk, hogy nekünk valójában nem lehet félnünk. De hát mi nem is félhetünk. Mert bennünk marad mégis e kor, mint az urán, ha titkát felezi. Ötszáz, ezer év? Átütnek talán az álmok nehéz évezredei. S akik nézik megérzik, hogy az emléknél nincs szebb hasadó anyag. Emberiség, hát őrizd meg, ami az értelmednek is sugarat ad! NÉPSZAVA 100 éves budapesti kalauz ..Budapesti kalauz, vagyis a magyar főváros mindenféle érdekesebb látnivalói ... Nyomatott Wodianernél, Pest, 1834 ” A jelentéktelen küllemű, ám Címének érdekessége, hogy 1864-ben, tehát nyolcévvel a hivatalos egyesítés előtt, Budapestnek írja a fővárost. (Igaz, az 1872-es törvény lényegében csak szentesítette Pest, Buda és Óbuda addig „törvénytelen” egybekelését; Garay János például már 1840 körül irt egy Budapest című verset.) A könyvecske szerzője Vakot Imre, Petőfi főszerkesztője a Pesti Divatlapnál, a költő állítólagos barátja, de inkábbkihasználója, később pedig ellensége. Vahot rossz író, de jó üzletember, az irodalomból él, de írni nem tud, és a fiatal költőhöz való viszonya — amint Illyés Gyula jellemzi Petőfi kötetében — „előbb a hálát várókenyéradóé", majd a mozicsillag vállalkozójáé, csak elvétve a kerítőé és a beugratóé.” Hadd szóljon róla maga Petőfi is. Amikor Vahot Imre csalárd módon meghiúsította a kiadói önkény ellen tiltakozó Tizek Társasága írósztrájkját és 24 soros alcímmel hivalkodó, kisalakú tüzet háromszorosan is figyelemre méltó: címe, szerzője és tárgya szerint, kitért a felelősségre vonás elől. Petőfi a szemébe vágta: „No... amilyen alávaló gazember, éppen olyan gyáva is vagy.’” Vahot nem sokáig maradt adósa, és ..övön alul” ütött. A Nemzetőr hasábjain durván rárontott a forradalom eszmei, szellemi irányításán munkálkodó költőre: „Roppant kardod, amellyel a márciusi napokban annyit csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik.” Elöljáróban ennyit Vahot Imréről, könyvecskénk szerzőjéről. A Budapesti Scalauz különben egy korát meghaladó, lendületes reklámember ügyeskedése. Számunkra azonban — több mint száz év távlatából — mégis érdekes várostörténeti és kultúr históriai dokumentum. A könyvecske ajánlása egy „valódi tetthazafinak”, Belházy Sándor lámpagyárosnak szól, aki a hazai ipar bajnoka, a nemzeti irodalom pártfogója, és bizonyára a szerző személyes mecénása volt. Igazi értékek, érdekességek is fellelhetők a Buda - pesti kalauzban. A felsorolt építőmesterek között olyan városépítő művészek nevét és lakcímét találjuk, mint Ybl Miklós, Hild József, Zitterbann Mátyás. A tíz pest-budai fotográfus egyike — Barabás Miklós. Azonos lenne a híres festőművészszel? Igen, a divatos portréfestő a szabadságharc után lelki válsága és anyagi nehézségei miatt átmenetileg fényképezéssel foglalkozott. A hasonszenvi és magnetizáló doktorok mellen nagy orvostudósaink — Balassa János műtőjébe, és Bókay János gyermekorvos — nevére is rábukkanhatunk. A szerző és a „tetthazafiság" Száz éve is eleven volt a Váci utca (Alt Rudolf rajza) Hableányok,ízletes lopánkák A Császárfürdőt birtokló budai irgalmasrendi atyák ugyancsak áldásukat adhatták valamilyen formában Vahot szerkesztő úr tevékenységére, mert a könyv 34 oldalon ecseteli a fürdő „különféle bajokbani gyógyhatását” és nagyvilági gyönyörűségeit, nemkülönben aszolgáltatások tarifáit. Leírja, hogy a fürdő kőmedreiben, márvány- és horganykádjaiban lubickolok hány szemer „vilsavas timereg, szikhalyag, szénsavas vasacs” áldásos hatását élvezik. (A nyelvújító buzgalom nem vált be a kémiánál, egyébként a mindenkori betegnek úgyis mindegy, hogy keseréseg vagy magnézium gyógyítja-e csúzát, görvélyét, sápkórságát.) A könyv bekacsint a női uszoda „tündérmesés világába, hol a hableányok bájos titkai zárvák el szemünk elől”. Megtudhatjuk, hogy a fürdőből társaskocsik indulnak Pestre, a regényes Zugligetbe, csalnakok a Margitszigetre és a vendéglőben Rigó János jeles népzenekara muzsikát Színes képet fest az 1864-es „ikerfővárosról” a látni- és tudnivalókat felsoroló alfabetikus cím- és névtár. Az Akadémia akkor épülő Duna-sori palotájával kezdődik és a Városliget gyepes mezőinek, erdő koszorúzta tavának és mulatóhelyeinek leírásával végződik. Közben pedig azt is megtudhatjuk, hol, merre találhatók a Duna két partján a jelesebb iparos és kereskedő üzletek, a „kétmámoros” kávéházak, a kórodák, a hajfodrászok, a „fényes és ronda” szállodák. „ízletes” toplikákat és csizmákat, mérséklámpát, piócát, légzáras árnyékszéket, francia pezsgőt, halotti címert kínálnak a Stáció, Dohány és Aranykakas utcai boltosok, szeplővizet és mellcukrot a Király utcai Török-patika. De nemcsak mosolyogtató furcsaságok, hanem ...majdnem minden kézműi szak... Schlick Ignác vas- és ércöntödéje akkor már a Váci úton és a Gyár utcában működött, a gőzgépeket, járgányokat, nyordai sajtókat gyártó Király cicai Knutzen-gyár is jó néhány munkáskezet foglalkoztatott. Egy sor kisebbnagyobb üzem mellett kiemeli a könyv az 2501 munkással (köztük 300 magyarral) dolgozó óbudai hajógyárat, ahol majdnem minden kézműi szak összpontosítva van". A hajógyári iparosok dalárdája ugyancsak elismert kulturális tényező lehetett, ha Vahot Imre egy sorban említi a Pest-városi és az egyetemi (jogász) kórussal. Négy német színház volt az ,,ikerfővárosban”: Pest-városi, a Thália, a Várszínház és a Krisztuóvárosi Színkör. Magyar színház csak kettő: Molnár György Népszínháza a budai Lánchíd-főnél és az országos alapítvánnyal működő Kerepesi úti Nemzeti Színház. Szerzőnk megjegyzi, hogy a pestvárosi német színház „nincs oly nagyon támogatva, mégis megáll a maga lábán”. Ha Vahot Imre csak rossz színdarabokat ír — mint ahogy írt —, neve már rég feledésbe merült volna. De ő mindig tudott helyezkedni. Most is mennyi szó esett róla két olyan szeretett és nagyszerű ünnepeltünkkel kapcsolatban, mint a 150 éves Petőfi és a 100 éves Budapest. " Vajk Vera