Népszava, 1973. március (101. évfolyam, 50–76. sz.)

1973-03-04 / 53. szám

1973. március 4. VENDÉGEINK A mostani hetekben csúcspontjához jutó ope­rai vendégj­árás érdekes egybevetésekre nyit al­kalmat. Nem annyira a vendégek összehasonlítá­sára gondolok — ez di­rekt módon hibás és ká­ros — sokkal inkább stí­lusok szembesítésére és néhány saját művészünk színvonalának helyes megítélésére. Egy-egy vendégszereplés után — más-más szerepben — al­kalmunk van hazai mű­vészeink stílusát és mű­vészi teljesítményét is nemzetközi érvényességű mérlegelésnek alávetni. Tárgyilagosan mondható: olykor kedvező eredmény­­nyel Carlo Bergonzi A híres olasz tenorista ma „név” — a közvéle­mény előlegezi a bizal­mat, és felfokozott vára­kozással ül be az előadás­ra. Kivált — mint Carlo Bergonzi esetében — ahol a nimbusz már „hazai pá­lyán” is megalapozódott Legutóbbi vendégszerep­léséről jók az emlékek: valóban nagyon jó teno­rista, valóban magas szín­vonalon énekel. Kivétele­sen érti is a „szakmát” — szép hangjával úgy gazdálkodik, ahogyan csak a legnagyobbak tud­nak. Ami hiányzik Bergonzi összhatásából: az átélt­ség, az átfűtöttség. Azt a főleg tenoristáknál dívott korszerűtlen színpadi ma­gatartást képviseli, amely inkább énekesi produk­ciónak mondható, sem­mint szerepformálásnak „kiáll” az ilyen énekes (leginkább tenorista), és elénekli a „számát”. Ha mégoly jól — ez akkor sem az, amit a műfajban ma várunk, (kivált nem egy Domingo hallatlan nagy erejű szerepformá­lása után. Az egybevetés más vonatkozásban nem igazságos — Domingo hangfölénye elsősorban korfölény.) A legnaivabb operahelyzetek sem bír­ják el ezt a fajta felfo­gást — átfűtöttség viszont éppen ellenkezően. Igaz­zá és reális érzések meg­nyilvánulásává tesz az opera műfajában minden, akár képtelen helyzetet is (amelyben A trubadúr bő­velkedik). Verdinek ez az egyik legnépszerűbb műve mű­soron volt a napokban, különböző szerepekben (Azucena, Luna gróf), kü­lönböző vendégekkel, köz­te egy másik világnagy­sággal. Ilyen egybevetés­ben is magasra értékel­jük Melis György és Szir­­may Márta énekét, alakí­tását. Moldován Stefánia a legnagyobb elismerési érdemli lelkierejéért és regeneráló képességéért — rossz Indítás, érezhető indiszpozíció után szép Leonórát énekelt Sztojan Popov Bolgár vendégeinkről felesleges alkalmanként elismételni: jogos velük kapcsolatban a­­ felfoko­zott várakozás. Sztojan Popov öt éve járt már nálunk. Bariton hangmi­nősége olyan, amely a szólam legjobbjai mellé sorolhatná — énekléséről és alakításáról nem mond­ható ugyanez. Két fellé­pése közül (Otelló, Jágó és Rigolettó címszerep) meglepetésre a minden­képpen nehezebb első volt lényegesen magasabb színvonalú. Feltehetően azért, mert a művész túl­játszá­sokra, a gesztusok világában „öblös”, jelle­gükben idejétmúlt meg­oldásokra hajlamos — és erre a korábbi Verdi-mű a hozzá (kivált a címsze­rephez) tapadó sajnálatos sémákkal együtt alkalma­sabb. Jágója énekben pontosabb, játékban meg­győzőbb volt, sőt. Itt a legnagyobbakra emlékez­tető pillanatai is akadtak Az előadások magyar szereplői közül az egy ideje nem hallott fiatal Forgács Júlia emelhető ki (Rigolettó, Gilda). Nem nagy kiterjedésű hangját ízlésesen, kulturáltan használja. Dalol, ami nem mindenfajta éneklésről mondható el. Sudlik Má­ria sokszínű és elemen­táris tehetségéből arra is telik, hogy az alaplényé­től sokban Idegen Desde­­monát líra és erő kitűnő egyensúlyában fogalmaz­za meg — ezúttal a zene világából történő, leg­utóbb szemére hányt hi­bás kitörések nélkül. Az említett előadások karmesterei: Nagy Fe­renc, Erdélyi Miklós és Oberfrank Géza az átlag­nál jobb előadásokat ve­zényeltek — hozzá kell tenni azonban: átlagunk erősítésre vár. R. A. — Jobb itt, az eperfa árnyéka alatt — tette hoz­zá Józsi bácsi s nézte a kerítéslécekre rakott zöld, barna köcsögöket, mert neki ahhoz a dologhoz semmi köze. Deres üstö­két hátrasimítja és felém fordul: — Mi lesz a világgal. Hogy fordul a sorsuk? Pesten jobban látjátok. De megállítjuk a be­szélgetést, mert a felesé­ge kiszól a házból, hogy terítve az asztal egy kis vacsorához. Jobban ízlik a bor! Fölállunk s jön utánunk a lompos kuvasz is. Eddig a tyúkokat, há­pogó kacsákat hajkurász­­ta. Megszagolta talán, hogy ő is hivatalos a fa­latozáshoz. A szobában egyszerű, szegényes bútorok, lim­lomok. Az ülőkék rongy­pokróccal letakarva. Az asztalon gyümölcs, sza­lonna, kenyér. Jó házike­nyér, újabb üveg bor. Elkezdünk falatozni hár­man. A kedves asszony­ka a sarokban foglal he­lyet s csak lesi az ura to­vábbi parancsát. Józsi bá­csi olyan szertartásosan készül az evéshez, mint egy vérbeli juhász vagy király. Kenyérre helyezi a szalonnát, vereshagy­mát az öt ujjával s a re­szelt kenyérdarabkát sza­lonnával együtt, komóto­san rakja befelé. Közben iszik rá egy pohárral. Mi is azt tesszük, nem egy­mást, hanem a szalonnát nézzük. Vacsora után átlépünk a műterembe. Rövidre vá­gott, de tömött bajuszát megtörli a zsebkendőjé­vel, csak annyit mond: — Itt vannak-e! A fal tele van rámá­zott s csak úgy rajzszeg­gel fölerősített képekkel, köcsögbe szórt virágok­kal csendélet. Tájkép a mezőről, erdőszélről, hát­tal álló akt, mellette egy zsákdarabra pingált fehér ruhás lányka, mezei út tanyával. Ez a házi tár­lata! — Húskonzervekért, ke­nyérért, orvosságért sokat elhurcoltak belőlük. A Fridrich fényképész meg a többi várost a szovjet parancsnokot is idehívta. Neki is festettem. Be is hívtak a városba, a há­zamba, hogy ott fössek a dúlás után. Ezek jobbára friss képek — mondta csöndesen, és leste tekin­tetemet, mert azt gondol­ta, hogy sokat értek hoz­zá. Emlékezett rá, hogy egyszer írtam róla. Az­tán lehajolt egy ládához, kinyitotta s elém tárta az összetekert vásznakat. Köztük kibontogatni da­rabonként az asztalon, földön, fotelon. Ezekhez mit szólok? — Rembrandt a vérbeli piktor. Festőisége utolér­hetetlen. A sötét háttér­ből hogy fölragyognak a figurái. Nézd meg az „Éj­jeli őrjáratát”, a tájké­peit — takarta el magát az óriás mögé szerénység­ből, s azért, hogy cáfol­jam meg, amit mondott. Mert ez a csöpp ember, aki vállalta a paraszti életformát, ideköltözött a szegénységbe, és örökös gondokkal küzdött, talán maga sem tudta, mekko­ra értéket képvisel az al­földi festők körében. Itt a pusztán csak a szom­széddal és a végtelen ég­gel társaloghatott. Talán a francia Millet művelte ilyen erővel, komorsággal a paraszti életképfestést. Az egyik asztalra terí­tett tájképnek legalább akkora hatása volt a sár­­ga-zöld-lila színköltészet­ben, mint az ismeretes „Vihar előtt” című mun­kájának. Patyolatfehér, gyászsötét falusi hangu­latképeket nézegettünk, az éleskék, vadpiros virá­gokkal teli mezők szép harmóniáját, az árok szé­lén pihenő parasztok lomha testét a holdvilág­nál. Rá tudta festeni ar­cukra a zsibbadt fáradt­ságot, s ahogy éreznek, gondolkodnak, ő aztán ki tudta kutatni az emberi mozdulatokat, a szemek pillantásának reménysu­garát vagy döfő harag­­vását Jó képek. Az ecset nyel­vén elmondott gyónások, társadalmi vallomások, gregorián énekek, himni­­kus szárnyalású költemé­nyek — próbálok valamit dadogni, mert miattam fárad, mutogatja képeit s észreveszem, hogy nézi a számat, várja, szóljak már valamit. Megnyug­szik aztán láthatóan, s megint legyint a levegő­be: — Kiállítás kellene, így magukba vakulnak a képek — vágja a szemem közé, nyersen, kopogósan és nyilván azért is, hogy szóljak értük, ha vissza­térek Pestre. Tudja, hogy Ortutay minisztériumában tevékenykedem s úgy tu­dom, Bényi Lászlót ismer­te már akkor. Persze. Ígérgettem, mindent el­követek a képek föltá­masztásáért. De mit lehe­tett tenni a szegénység­ben akkor? Minden kez­deti állapotban volt. S rakta elém a padlás­ról is előkutatott keret nélküli vásznait, gyönyö­rű alkotásait, amiket kör­nyezetéből kiválasztva ér­demesnek tartott megfes­teni, a háború utáni ta­nyavilágról, összetört lel­kek, ösztönök tömegéről közölni akart még a vi­lággal. Szűkszavú jelzések voltak ezek, az ecset nyel­vén elbeszélt színes hír­adások, feszültséggel teli parasztdrámák. Azt fes­tette, amit maga is átélt s a művésznyelven mu­száj volt elmondani a lé­lek mélyéről. Az emberi, társadalmi mondandókat kutatta s dobta színre, mint Móricz Zsigmond a regényeiben, elbeszélései­ben. — Legalább közös kiál­lításon vehetnék részt Rudnay Gyulával — tört ki belőle még egy sóhaj­­tásnyi vágy. Nem korhol­ta társait, az illetékes ha­tóságokat, nyers fogalma­zásai sem sértettek sen­kit, de jót egyedül csak Rudnayról tudott monda­ni — Bekísér a szomszéd a városba­n búcsúzott aztán, mert későre járt. Másnap estefelé ismét ellátogattam hozzá, ígér­te, hogy jó kecskeméti ka­darkát hoz neki valaki, és elmeséli az orosz ka­tonát, aki tehenet akart adni neki egy csendéle­tért. Ez a találkozás azon­ban elmaradt, és egy szo­morú történettel zárult. Felesége fogadott zo­kogva, s panaszolta, hogy megint elbolyongott. Be­járták már a környéki ta­nyákat, erdőket, senki se látta. Olyankor jön rá ez a betegség, amikor vala­mi nagyon bántja s a ta­nyai magányból is mene­kül. Pedig tisztelte, sze­rette a feleségét, de bele­fáradt az „uralkodásba”, mint a Lear király. So­káig váratott magára a szeretet s elkésve jött. De sose vádolt senkit se há­látlansággal. Elbolyongott a puszta éjszakában, mint aki hűséges hitvesét is el­felejtette. Úgy tudom, meglátogat­ta Bényi akkoriban, de róla szóló „felfedező” könyve csak halála után, tíz évvel később jelent meg. Ezerkilencszáznegy­­venkilencben halt meg, csaknem kilencvenéves korában. S vajon él-e most a százéves Koszta? Ma már tudjuk, hogy ez a csöpp emberke mekkora festőóriás az alföldi pik­torok nagy családjában. « A fantáziára, a jóin­dulatú önámításra hajla­mos ember általában két sorsot él. Az egyik az, amit „álmodik magának”, s a másik a tényleges, a valódi élet. Ez a sajátos — és nagyon is emberi — kettősség különösen felfokozottan jelentkezik a színész életében. Azt is mondhatnám: az életfor­ma, a siker és a kudarc folyton jelenlevő lehető­sége szinte önmagában is elég ehhez a „kettősség­hez”. A két különböző sors, csak nagyon ritkán fedi egymást az életben. Erről az ellentétről beszélge­tünk NAGY ATTILA színművésszel, a Hiába tagjával. — Általában az emberi gondolkozás — mondja — rendkívül heterogén. A színésszel kapcsolatban is ez. Mindenki másként képzeli el a jó színész­sorsot. Maguk a művészek is. Akadnak olyanok, akik a szerepmennyiségén mé­rik a sikert. Mások a saj­tó és kritika-dömpingben vélik felfedezni, s akad­nak olyanok is, akik a személyüket körülvevő megkülönböztetés gesztu­saival konzerválják az eredményeket. Meg kell vallanom őszintén, engem is megkísértettek a külső,­séges, látszati dolgok. Vé­gül is rájöttem arra, hogy az ember, ha a vágyait kielégítő szerepeket ját­szik és képes a művészi feloldódásra, s a közönség is szereti — ez a legtö­kéletesebb színészsors. A többi csak esetleges vele­járója a színészi létnek. S hogy az előbbi gondo­latra válaszoljak: azt hi­­szem szerencsésnek mond­­hatom magam. Hisz ná­lam a két sors (amit ál­modik magának az ember, s ami ténylegesen is jut az életben), nagyon kö­zel jár egymáshoz. — Mi a véleménye? Van jó és rossz közön­­ség? — Inkább arról beszél­nék, hogy általában há­rom fajta színészt isme­rek. Az egyik: állandóan hermetikus világot teremt a maga számára, s a kö­zönséget igyekszik kiik­tatni. (Megalkot valamit, s a többi a közönség dolga.)­­ A másik: az előadás és a figura hatóerejét esté­ről estére azonos szinten tartja. Ha „jó a közön­ség", ez a színész ideáli­san, önfeledten játszik. Ha viszont a nézőtéren gyen­gébb a hangulat, kevés­ke agressziót kever a já­tékba. A harmadik: han­gulatilag kiszolgáltatja magát a közönségnek. S ez visszahat a játékára. Azt vallom: a színházi előadás nem önmagáért van. Pontosan a közön­ségre gyakorolt hatásban kel életre. És nem tiszte­letlenség az, ha a színész — olykor agresszióval is — de megpróbálja felhe­víteni a közönséget. — Milyen újabb felada­tok várják? — Novembertől — a színházi elfoglaltságok miatt — jóformán semmit sem vállaltam. Az utolsó premier után (ugyanis a Thália május 1-én be­zár) megkezdődött a tele­víziós szezon. Most for­gatjuk Zsurzs Éva irányí­tásával Örsi Ferenc Zrí­nyijét. Befejeztük az Egy óra múlva itt vagyok ti­zennégy részes sorozat nyolcadik fejezetét. Ját­szom Szőnyi G. Sándor új filmjében is, amelynek ideiglenes címe: Sólyom a sasfészekben. Az Egérkékben láttam először. A megbetegedett Halász Judit helyett „ug­rott be” Örkény Macska­játék című darabjába. Addig is sokat hallottam róla­­, de még így is meglepett érzékeny tehet­sége, kifinomult őszinte játéka. Ezt követően a fiatal BODNÁR ERIKA Pestre szerződött, Szol­nokról. Az évad közepén a József Attila Színház­hoz. — Pontosan egy eszten­deje (március 1-én) került a József Attilához. Mi­ként értékeli az elmúlt időszakot? — A főiskoláról kike­rült fiatal színészek álta­lában nehezen találják meg a helyüket a színház­­ban. Érthető, hisz más a főiskola és más a színház. Az osztályban négy évig együtt éltünk. Nos, ami­kor én két esztendővel ezelőtt Szolnokra kerül­tem, nem ismertem a hiányérzetet. Talán csak a barátaim hiányoztak. Mert minden mást megtalál­tam a színházban. Jó tár­sulatot és jókat is ját­szottam. Persze más a vi­dék. Ott nincs „mellékes", és kényszerűségből is csak a színház létezik. Ez jó. Pesten már egy kicsit szenvedtem ettől az imént említett hiányérzettől. Mindez érthető is. Pró­bák után rendszerint mindenki szétszéledt, s már nem akadt idő egy­más megismerésére. (Ma­­gam is sokat dolgozom.) Előnye a pesti színház­nak, hogy itt nagy szí­nészegyéniségekkel és ren­dezőkkel találkozhattam, akiktől sokat tanulhat­tam. — És a szerepek? — Két premierem volt eddig. (Az Ígéretek, Ígé­retek ... és a Cyrano.) Valahogy úgy érzem, fur­csa helyzetbe kerültem. Törés? Csalódás? Nem, nem. Tudom, nem jó do­log, ha az ember a kri­tikákra hivatkozik. De mégis. A legtöbb kriti­kus megállapította, hogy például a Roxan nem nekem való szerep. De, hát mi való nekem? Még magam sem tudom. Hisz alig játszottam. Vagy ta­lán az Egérke­­— amit nagyon szerettem — nyomta rám ennyire a „bé­lyeget"? — Szerencsére azért más feladata is akad? — Igen. Itt van pél­dául a Dorottya az Iro­dalmi színpadon. A pró­bák folyamán s az elő­adások alatt is — talán nem a nagyképűség ez — úgy éreztem ismét tehet­séges vagyok, s mindent meg tudok csinálni. A film? Eddig elég sokat filmeztem. De tudja, ed­dig nem igen értettem a filmet. Minden zavart, a csapó, a nyüzsgés, a zaj. Inkább félelemmel — azt hiszem — mintsem biz­tosan mozogtam a kame­rák előtt. Most már kez­dem érezni és szeretni is a filmet. — Melyik volt az utolsó filmje? — A lányarcok tükör­ben. Már amikor elolvas­­tam Mándy Iván forgató­­könyvét, tudtam: mindez én vagyok, annyira isme­rem ezt a világot. Így aztán mindennap izgal­mas, jó érzés volt (a fil­met Bán Róbert rendezte) kimenni a műterembe és dolgozni. Gantner Ilona Két fellépés között NÉPSZAVA ­ A nemzet új napszámosai M­űvelődésről, kultúráról szólva gyakran esik szó az alkotóművészekről, az előadókról, a tudó­sokról. Érthető és fontos is, hogy szó essék róluk: a szellemi haladás, gazdagodás múlhatatlanul fontos személyiségei ők. Ugyancsak viszonylag gyak­ran beszélünk a közönségről, amely befogadja, él­ményben, tudásban hasznosíthatja mindazt, amit az előbbiek nyújthatnak és ezzel értelmet ad a tevé­kenységüknek. A megérdemeltnél kevesebb szó esik ellenben a kultúra munkásairól, akiket méltán kezelhetünk ha­sonlóan és azonos szinten a pedagógusokkal, méltán nevezhetünk a nemzet újféle napszámosainak. A nép­művelők sokaságának nagy, sok áldozatot követelő, gyors és látványos haladással nem kecsegtető, rend­kívül fontos munkája nélkül messze lennénk azoktól az eredményektől, amelyeket ezen a területen is elér­tünk. És az ő kitartó munkájuk nélkül nem számít­hatnánk további eredményekre. Holott szocialista épí­tésünk legfőbb eredményeinek éppen itt kell lecsa­pódniuk, az ember kiteljesedésében, tudásának — nemcsak iskolai értelmű és jellegű — gyarapodásá­ban, életének sokoldalú kivirágzásában. Talán elég itt ennyi annak erőteljes aláhúzására: társadalmi, erkölcsi, anyagi megbecsülésben, a nép­művelők iránti figyelemben és minden egyéb vonat­kozásban a jelenleginél több szükséges. Szándékkal kerültem a „népművelők többet érdemelnek” formu­lát — ugyanis nem annyira az ő, mint inkább vala­mennyiünk, népünk ide fűződő érdekeit kívánom hangsúlyozni. Igaz, sok történt az elmúlt években ilyen irányban, de közel sem elég.A szakszervezeti népművelő gárda — itt most első­sorban róluk beszélünk, de a következtetések ja­va része minden népművelőre igaz — ma lénye­gesen magasabb színvonalé, mint mondjuk egy év­tizeddel korábban volt. A hivatásos népművelők (tisztségviselők, művelődési házak igazgatói, művé­szeti vezetők, könyvtárosok) mintegy fele főiskolát végzett. Ez jó, de természetesen szintén nem elegendő Ráadásul az említettek végzettsége csak részben felel meg mai tevékenységüknek. Mielőbb el kell érni, hogy minden hivatásos népművelő rendelkezzék a munkája eredményes folytatásához szükséges iskolá­zottsággal és az önkéntes népművelők (művészetpro­­pagandisták stb.) is rendszeresen és fokozatosan nö­veljék kulturális ismereteiket. A követelmény szorosan összefügg a terület leg­nagyobb gondot jelentő tünetével, a túlontúl nagy­mértékű személycserékkel, az úgynevezett fluktuáció­val. Művelődési ház igazgatóinknak a fele, munkatár­saik több mint háromnegyed része, a könyvtárosok csaknem kétharmada az utóbbi hat esztendőben ke­rült mostani helyére, beosztásába. Nyilvánvaló: csak­is a mindenben megnyilvánuló, fokozott megbecsülés vet gátat a személycseréknek, láncolja a népművelés gyönyörű területéhez a már kialakult „törzsgárdán“ túl az új, fiatal népművelők sokaságát. (Anyagi vo­natkozásban is nagy a csábítás és elszívás egyéb terü­letekre.) Jelentékeny a fejlődés a nem hivatásos népmű­velők ezreinél is — a legörvendetesebb, hogy műveit fiatalok sok­asága is megjelent köztük. Kevésbé ör­vendetes, hogy a művelt munkásfiatalok közül keve­sen. A művelődési központok, művelődési házak és klubkönyvtárak közül immár nagyobb számban és ténylegesen működő, irányító társadalmi bizottságok­ban is nő a fiatalok száma (itt jegyzem meg, hogy a nők részvétele is — a népművelőknek mintegy hatvan százaléka nő) —, itt is szükséges azonban a munkás­ifjúság fokozott részvétele. A népművelés nagy felkészültséget, műveltséget kívánó foglalkozás — és egyben több is annál. Politi­kai, mozgalmi tevékenység, társadalmi munka, hiva­tás. Az önkéntes és a hivatásos népművelőé egyaránt. Áldozatosságát tekintve, a művész hivatásával rokon — a népet művelni nem lehet csak „munkaidőben”. A népművelő munkaideje úgy „kötetlen”, hogy hiva­tásos népművelőink közül egy sem dolgozik napi tíz óránál kevesebbet, nagyon sokan közülük lényegesen többet. Itt az ideje végleg leszámolni azzal az idejét múlt felfogással, hogy népművelő akárki lehet, hogy ele­gendő ehhez a fontos és összetett szellemi munkához egy kis színjátszó-, néptáncos- vagy barkácsolómúlt Mindez természetesen nagyon segítheti a népművelő munkáját, kiváló népművelők nevelődtek és kerültek ki a különböző amatőr együttesekből — az alapos fel­­készültséget azonban semmi nem pótolja. És önmagá­ban az sem elég. Ide a tudás mellé kedv, áldozatkész­ség és rátermettség is szükséges. És éppen, mert ilyen nagyok a jogos igények — jogos az is, hogy feltétlen tiszteletet vívjunk ki a nép hivatásos és önkéntes mű­velőinek. T­iszteletet vívjunk ki — és segítséget nyújtsunk szép és nehéz munkájukhoz. Nem egyszerűen egy fontos, többségében új értelmiségi rétegnek segí­tünk ezzel, hanem a szép, a jó, az igaz befogadására hivatott, a belőlük fakadó élmények élvezésére szüle­tett népünknek. Rajk András Boroksa András: Fekete barettes

Next