Népszava, 1973. április (101. évfolyam, 77–100. sz.)
1973-04-15 / 88. szám
/ md 1 Amos Imre és Anna Margit képei Miskolcon Amos Imre és Anna Margit műveiből rendeztek kiállítást a Miskolci Galériában. A fiatalon elhunyt Ámos és felesége, aki ma is alkot, sajátos művészi megnyilatkozását jelentik képzőművészetünknek. A háborút megelőző baljós idők, az üldöztetés és halál előzete, a düledező és romra hulló emberi értékek valósiba ölt formát a jelképekké vált költői világban , mely mindkettőjük világa volt Ámos Imre rajzai, kis temperái ezt a korszakot idézik: csonka, kidőlő fák, templomtornyok, menekülő ember, angyal, s a rajtuk áttűnő, vissza-visszatérő önarcképkontúr, a földből kibújó ördög, a tájon átosonó macska, a Hold és kés lorcai világa, lámpa és létra, kígyó és virágcsokor Amos szimbólumai, amelyek valóságos látomásként adják a humánumért felelősséget érző ember lelkiállapotát. Lapjai — a festmények nélkül is — művészi teljességet érzékeltetnek; a fájó megérzések a szerkezet biztos ritmusába öltöztetve, a rajzi-festői szépség közvetlen hatásával állnak előttünk. Ezt a belső feszültséget, s a dolgok kettőssége iránti fogékonyságot viszik tovább Anna Margit művei, néhány régi, még Amossal egy időben festett kis kép átmenetével a legutóbbi idők terméséig. Formai megjelenésében már kezdettől más volt a két előadásmód. Ámos halk színhangú és oldott olajképei, tiszta vonalrajzú grafikái mellett Anna Margit festményeiben a tömör folthatás, s a naivak előadásmódjához való vonzódás érződik. Tartalmi és szimbólumbeli azonosságok mellett az egyéni átélésnek is külön világa jellemzi. Korán felismerhető benne a gyermeki és népi kifejezésmód hatása, színvilága pedig a többszörösen tört, kevert árnyalatoktól a tiszta, élénk, sőt gyakran rikító hatások irányába tolódott el Képeinek tárgya örök témákba ágyazódó apró emberi motívumok, folklorisztikus, néhol szociográfusi tényközlések. Emlékeink, félelmeink, apró büszkeségeink, álmaink ártatlanul egyszerű, csúfondáros vagy szeretettel való megragadása Bábuk, bohócok, órát őrző angyalok, papírcsipke keretes esküvői kép, menyasszonyi csokor, bájosan esetlen Máriácska, és fotóalbumok kicsípett, porcelán szemű családi képe, a múló idő rekvizítumai, néhol a popművészért, eszközeinek kölcsönzésével A részletkidolgozásnak helyenként igen sűrű az indulati töltése, amellyel ellen- és együttérzést éppúgy tud kiváltani azonos percben, mint Amos a maga fájdalmasan szép képeivel. A jelképes és allegorikus elemek ornamensformái, melyek mint állandó jelzők térnek vissza, csak fokozzák a kétélű, groteszk hatást. Életünk tegnapi és mai, elrejtett és öntudatlan meghatározói, az együgyű és tri-viális iránti nosztalgia — amelyek az első élmény erejével hatnak — került meghatódott és gonoszkodó előadásába, szokásokba rögződött és idilli megnyugvást kereső énünk, lelkiismeretünk színe elé. Csak néfiel veszít elemi erejéből, ahol túlteng az irodalmias-filozofikus elem (pl. Életfa). A gondolat- vagy témakörök különben biztos festői nyelvvel szólnak (az elsődlegesen érzelmi kapcsolódás által, mely minden műalkotás alapján, a színeknek olyan egyéni harmóniáin, keresztül, mely pikturánkatelfelejtett, újjáéledt'‘‘’ízek,' hámok skálájával gazdagítja. Horváth Teréz Ámert imm- Emberpár 1373. április 15. kavargó színes sokaságot, amely természetessé teszi ma is ezt a nagyon is valószínűtlen, színpadi képet Lányok virágos pruszlikja színesedik, virítanak a széles selyemszalagok, gazdag hímzés díszíti a fehér halinaszövetet a legények zekéjén. Erdők, havasi rétek ezernyi virága ragyog ruhákon, ingvállakon, s körvonalaikat vésték remekbe a bőrövek, nyakláncok tázveretein s még a házak gerendáin is. Rajtunk kívül nincs ember, aki ne a gorálok színpompás ruhájában lépné át a lakodalmas ház kapuját. Még jó szerencse, hogy nem figyel ránk senki, mindenkit saját örömteljes izgalma foglal le. Nyüzsög a lakodalmas nép, akár a felzaklatott hangyaboly, s bent a fészerben áll a bál. A gorál zenekar húzza a talpalávalót s fiatalok, öregek táncolnak rendületlenül. Egyszer-másszor kört alakítva járják, a színpadról már jól ismert lépegetőst, topogóst, de mag többször csak egy-egy pár táncol. A legény elkapja valamelyik lány kezét, kipattannak a középre, s aztán szembenézve, majd egymást kerülgetve járják, büszkén, dacosan, hajladozva, kacéran, csalogatva, kényesen illegetve a folyvást magát ismétlő muzsika ütemére. A táncolók csak ritkán fonódnak össze: mindegyik maga cifrázza, sikeríti, formálja saját tetszésére a lépést, talán csak egymásba fonódó tekintetük köti össze őket. Sokszor, meglett ember és aszszony, meg öreg táncos is akad. Így aztán minden pár új produkció. Az utca felől felhangzó zsivajgás vet véget a táncnak s a menyasszony türelmetlenségének: a völgyből felkanyarodó úton a vőlegény színpompás menete közeledik.Legelöl, fehér pompákon, hangos énekszóval a két vőfély, mögöttük egész kocsisor. A jól ismert Zakopanéi „droskék” most lakodalmas hintókká léptek elő, az első hófehér lovakkal, majd a menyasszonyt viszi. A lovak fején díszes, lobogó csatár s a napfény vidáman csillog a drága kumetes szerszámok rézveretein. A hintókból daliás legények kászálódnak le, elsőnek a vőlegény, aki levélhordós uniformisát most dúsan hímzett, piros csíkos halinanadrágra cserélte fel. övén fényes rézgombok százai ragyognak, bocskorán bojt, fején pörgekalap. Hétköznapjairól csak a karórája s a halina átalvető alatt viselt fekete pulóvere árulkodik. Annak kivágásában is oly pompás régi függődísz ragyog, amely becsületére válna a legöregebb hegyi pásztornak is. A menyasszony tarka, virágos, fehér kasmírruhájában, nyakán hatalmas korall-lánccal és hosszú selyemsállal, fején rozmaringkoszorúval siet márkájaelé. Lábán ott a rézszegekkel kivert vadonatúj bocskor. Reggel hozta haza a cipész, ez is hozzá tartozik a lakodalmi játékszabályokhoz. A vőfélyek ismerősök a gorál operából. Hosszú barna kabátjukat rézgombokkal kivert öv fogja át, kagylósoros pörge pásztorkalapjukon virágcsokrot lenget a szél, nyakukban dúsan fodrozott, színes selyemszalagok hirdetik a vőfélyi rangot És most kezdődik a szertartásrend egyik legszebb része. Menyasszony és vőlegény féltérdre ereszkedve búcsúzik szüleitől. A gazda, szétverte, napszítta kemény arcán a ráncok most könnyek csatornái. Sír a rszenyasszony, sírnak az öregasszonyok, s ez ősi és szép szertartás olyan megrendítő, hogy megkönnyezteti még a lakodalmi ünnep örömében nyakig úszó fiatalokat is. Majd kántáló öregasszony szava hangzik fel, anyáról lányra szállt százados ritmusokkal kíséri a leány búcsúztatását. Aztán a vőfélyek lóra kapnak, s megbolydul az eddig áhítatosan figyelő násznép. A cseppnyi udvaron két lábra ágaskodó lovak, saját tengelyük körül megforduló kocsik néhány pillanatra mintha a hajdani vad hegyilakók féktelenségét idéznék. Végre mégis elrendeződik a kavargás s élén a két vőféllyel, hangos énekszóval útnak indul a lakodalmas menet. Mire a násznép visszatér, kezdődik az igazi lakodalom. Kezdődik? Hiszen már hajnal óta tart, s ki tudja, meddig? Mert a végtelenbe nyúló ebéd, a menyasszonytánc, a beöltöztetés, a fejbekötés sokféle szertartása még mind hátravan. A délutáni napsugár pedig már a fények csúcsát aranyozza. Készülnünk kell haza. Rajtunk kívül akad más is, aki nem várhatja ki a lakodalom végét. A fehér paripán száguldó, harsányan daloló vőfélyt alig ismerjük meg, amikor katonaruhában áll elénk. Siet vissza laktanyájába, csak egy nap szabadságot kapott. Kéri, fényképezzük le nyoszolyólány párjával, így, egyenruhában, mert azért ez az igazi. Aztán megindul velünk a két fürge gorál lovacska a sötétedő erdők között Zakopane felé. Lent a völgyben még süti a nap a lakodalmas házat, de az ég alján gyülekező felhők ígérik az ilyenkor ősszel már csaknem mindennapos esőt. Ma azonban hajnal óta ragyog a nap, szikráznak a havas csúcsok, s hallgat, a máskor fáradhatatlan , tátrai szél. A fenyők egyetlen ága sem rezdül s még soká elkísér a völgyből felhangzó vidám muzsikaszó. A hegyi világ együtt ünnepel gyermekeivel. Pintér Lajos NAGYMAMA-ARCÚ TANYÁK Tanyák, vér-vályog csodák, izomtól izomig hidaló hiteket takargató, kemence-ölű tanyák, leomló, rögökkel dobált nagymama-arcú tanyák, embertestű falak, füvek fölött, nyelvem alatt. NÉPSZAVA ZENEI KRÓNIKA A filharmonikusok romantikus estje A Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarának hangversenyei a most folyó évadban szervesebben illeszkednek a zenei életbe, mint a közvetlenül megelőző években — és ez nagyon üdvös. Remélhető, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező, operaházi muzsikusokból álló „konkurrens” együttes a színvonal emelése irányában befolyásolja valamennyi zenekarunkat. Gyorsan hozzáteszem: elsők között maguknak az új életre kelő filharmonikusoknak vann szükségük az igényesség tartására és fokozására, hogy végérvényesen elfoglalják azt a helyet, amely művészeinek felkészültsége és említett hagyományaik alapján megilleti őket. Ehhez a hangverseny-tevékenység komolyan vétele, átgondolt műsorpolitika, ügyszeretet, zenei átfűtöttség, odaadó hazai és vendég dirigensek jó munkája szükséges. Ezúttal vendég karmester, Helmuth Steinbach irányította az Erkel Színház-i hangversenyt, amelyen három romantikus zeneművet hallottunk. Brahms Akadémiai ünnepi nyitánya és Schumann á-moll zongoraversenye után Dvorák ritkán játszott VIII. szimfóniája hangzott el Főleg az utóbbi már nemcsak korrekt és lelkiismeretes, hanem fantáziagazdag, biztos, zenekarát és közönségét magával ragadó karmesternek mutatta Steinbachot. A zeneirodalom egyik legszebb zongoraversenyének szólamát Körmendi Klára játszotta. A fiatal művésznő ma nincs az érdeklődés előterében. Ez csak azt mutatja, hogy mostani időszakunkban rendkívüli gazdagság tapasztalható ifjú hazai zongoraművészekben. Nem is olyan régen örömmel exponáltunk volna egy vagy két hasonló adottságú tehetséget. Éretten, szépen, tisztán játszotta, valamelyest iskolás indítás után muzsikálta a nagyigényű mű szólamát. A rádiózenekar Monteverdi bemutatója Valóban rendkívüli újdonság: a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Sapszon Ferenc) kiváló énekművészeink közreműködésével, a svájci Michel Corboz irányításával háromszázhatvanhat éves operát mutatott be. Nem pusztán a játékos társítás nevezteti velem újdonságnak a nagyon régit Az egyik, amiért az ilyen régiség új marad, hogy — remekmű lévén — örökre megőriz valamit abból az újdonságából,, amelyet születésekor képviselt. A másik: megfigyelhetjük, hogy a nagyon régi mindig rendelkezik az új varázsával és rokon is az újjal (minden nagy újító viszszanyúlással kezdi — egyébként Monteverdi is). Az Operaház öt év előtti sikeres Monteverdi-felújítása óta a Shakespeare korabeli és a műfajban a nagy irodalmi kortárssal sokban rokon mester repertoárunkon szerepe. Viszonylag korai műve, a Zereakadémián most bemutatott Orfeo nemcsak érdekes képet nyújt arról, honnan és miként alakult ki a zenedráma, hanem élményt és élvezetet is ad a mai hallgatónak. Tizenhárom énekművész szólaltatta meg az ősopera szólamait. Indokolt kiemelni közülük a címszereplő Németh Gábort, aki kiváló stílusérzékkel oldotta meg a nagy feladatot és gazdagította a szép előadást Andor Éva, Jablonkay Éva, Kalmár Magda, Réti József, Szőkefalvy-Nagy Katalin, Szőnyi Olga és a többiek is kulturáltan szólaltatták meg a régiségében pompázatos zenét Nagy örömmel hallottuk egy estén az ország két legszebb basszushangját, Gregor Józsefét és Kováts Kolosét. Corboz, a svájci karmester érezhető élve. Ettel igyekezett behatolni a patinás muzsika sajátos szépségeinek a világába, a mai zenekar, énekkar és szólistagárda által lehetséges hűséggel felidézni az akkori idők zenei kifejező formáit és ma is hatásos erejét Az opera szövegét Obermrunk Géza és a csembalószólamot ellátó Pál Tamás fordították anyanyelvünkre, Rajk András 9 A 7 1111 n pnp] t Ilyés Gyula Petőfi drámája l 1 JLl* AVyJjvPX A a veszprémi Petőfi Színházban Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját sokfajta módon, sok helyen megünnepelték hazánkban, szinte egészen természetes, hogy a nevét viselő színház annak a magyar írónak tollából készült drámával emlékezik, aki egyrészt immár a színház háziszerzője, másrészt az ünnepeltről készült, talán legjelentősebb könyv szerzője. Illyés Gyula ezt a maga módján persze így fejezi ki: „Írtam egy könyvet Petőfiről, az évek során bizonyos népszerűségre jutott. A Veszprémi Petőfi Színház meg akarta ünnepelni névadójának 150. születésnapját. Jó ideje engem a Veszprémi Petőfi Színházhoz meleg munkaviszony fűz." S megírta Petőfiről két részben játszott drámáját, és szokása szerint nem könnyebbik végén fogva a dolognak, megkereste Petőfi életében azt az epizódot, amely a nép költőjének talán a legnagyobb eszmei próbatétele volt Simon István írja a mű bevezetőjében: „Petőfiről szólni, emlékét idézni nagyon hálás feladat, hiszen költőről lévén szó — csodálatos élete, tiszta emberi jelleme valóban nyitott könyv.’’ így igaz, csak van ennek a könyvnek egy olyan lapja, ami mindig zavarba hozta a Petőfiről írókat, és a róla olvasókat, ami, még így utólag, száz-egynéhány év távolából is, a kínosság emlékével hozza zavarba az odafigyelőt. Ez pedig Petőfi szabadszállási Canossajárása, amikor a nép költőjét — aki az ő felkérésükre lépett fel követjelöltnek — szeretett népe buktatta meg. . Félelmetes esemény, történelmi jelkép, általában mindenki igyekezett kikerülni vagy átsiklani fölötte. Illyés Gyula most keményen szembenéz az eseménnyel, akkori szereplőivel utólagos kommentálóival, és elsősorban magával a nagy költővel, a nyitott életűvel: Petőfi Sándorral. Azt írja róla: „Legnagyobb eszmei próbatétele kétségtelenül az volt, amikor országos nyilvánosság előtt bukott meg mint képviselőjelölt. Amikor legszebb eszményeivel vallott szégyent. Történelmi küldetésének tekintette, hogy a népet a szolgaság világából a szabadság világába vezesse. S íme, amikor erre ténylegesen odakínálta magát, a nép visszalökte, megalázta és elkergette.” Azt vizsgálja hát Illyés Gyula, hogyan viselkedett ekkor Petőfi? S az analízis, természetesen mának szóló tanulsággal jár. Petőfi a nép igazi költője, nem kerülhet szembe a néppel, ha saját bőrén is, de el kell jutnia oda, hogy megértse: a sok évszázadig nyomorban, butaságban tartott népre ő nem haragudhat meg. Illyésnek ez a Petőfije tudja, hogy: „Azzal, hogy kitűztük a forradalom lobogóit az épületek homlokzatára, a szíveket nem emeltük föl, legföljebb egy-egy pillanatra. Magam is azt hittem, elég megmutatni a célt, a ragyogó jövőt, és ki-ki boldogan velünk tart. Hisz oly egyszerű megteremteni azt a jobb világot. Nem így van, s iszonyú csalódás vár azokra, akik ilyen könnyűnek vélték a dolgot. És iszonyú tévedésbe esnek azok, akik a kudarc miatt az egyszerű népet okolják. Mert hogy, miért nem emeli ki magát a múlt posványából a saját hajánál fogva! Hálát adok az Istennek, hogy engem megóvott ettől s megfürdetett ebben a szabadszállási sárkányvérben.” A színház többélyés ősbemutató után most megint országos esemény birtokosának mondhatta magát azzal a művel, amely ünnepi drámának készülve is el tudta kerülni az ünnepit, és a drámai-történelmi pillanatot át tudta alakítani a „színpadi szituációk drámaiságára”. A mű lokalitása, történelmi közege a szándékolt hétköznap. Az előadás, Bakó József díszletképei, Hruby Mária jelmezei ezt a hangulatot igyekeztek a mű alaptónusává tenni. A drámaiságot egyébként is mindig oldja az értelmezés. Az író szándékából a jelenben három férfi: a művelt, a lelkesülő s a földön járó, a történelmi mű jelenében pedig maguk a szereplők, Petőfi, Jókai és Bankos Károly, a kiskunsági népfi. Ez a belső magyarázó rendszer olvasva sokszor iskolásnak tűnt, a színpad azonban feszültségoldó funkcióvá emelve, szerkezeti elemmé tette. Pethes György rendező, egyébként is jó stílusérzékkel, a történelmi és a mai kettősségének harmonikus komponálásával feszült és fordulatos drámát keltett életre a színpadon. A címszerepet Cserhalmi György játszotta, s ha túllépünk azon, hogy Petőfi eljátszhatatlan, mert mindnyájunkban más és más Petőfi-kép él — mindenkinek van saját Petőfije —, Cserhalmi nagyszerűen játszotta el Illyés Petőfijét Volt mit eljátszania, mert Illyés gazdag jellemmotivációval látta el hősét, de a fiatal színész tehetségének erejét mutatja, hogy noha sok átvett külsőség ütött át megalkotta figuráján, (elsősorban Latínovits modora), mégis maradt még annyi, hogy elmondhatjuk: eleven, élő, szenvedő Petőfit láthattunk ezen a színpadon. Júliát Meszléry Judit alakította, kevés szavú feleség ez, vele mostohán bánt az író, mindenesetre bűbájosan volt szűkszavú. Jókait Tóth Titusz haloványan formálta meg, pedig ez a Jókai energikusan bizonytalan figura. Petőfi gyerekkori barátját, Bankos Károlyt Dobók Lajos játszotta — sajátos modorossággal, amely azonban nem a figura megjelenítésének velejárója, hanem amit Dobák figuráról figurára hordoz. Az est szinte legszebb figurája Kenderest Tibor öreg parasztja, márványból faraghatta volna Borsos. De jó volt az ABC- kommentátorok kórusa, s az ugyane művészek által játszott esperes, ügyész, aljegyző is. Horváth László, Perlaky István és Áron László hármasa jelentős tényezője az est sikerének. S a Veszprémi Petőfi Színházról lévén szó , le kell írni annak a nevét, akinek e hagyományosan magas szintű író-színház egymásra találások köszönhetők. Elmondhatjuk, hogy Siklós Olga, a színház értő dramaturgja, oly sok siker alkotó részese, megint jó munkát végzett, olyan nagyszerű lehetőséghez jutatta színházát, melyet az becsülettel megoldott. Szalontay Mihály