Népszava, 1973. április (101. évfolyam, 77–100. sz.)

1973-04-15 / 88. szám

/ m­d 1 Amos Imre és Anna Margit képei Miskolcon Amos Imre és Anna Mar­git műveiből rendeztek kiál­lítást a Miskolci Galériában. A fiatalon elhunyt Ámos és felesége, aki ma is alkot, sa­játos művészi megnyilatkozá­sát jelentik képzőművésze­tünknek. A háborút megelőző baljós idők, az üldöztetés és halál elő­zete, a düledező és rom­­ra hulló emberi értékek va­lósiba ölt formát a­ jelképek­ké vált költői világban , mely mindkettőjük világa volt Ámos Imre rajzai, kis temperái ezt a korszakot idé­zik: csonka, kidőlő fák, temp­lomtornyok, menekülő ember, angyal, s a rajtuk áttűnő, vissza-visszatérő önarckép­kontúr, a földből kibújó ör­dög, a tájon átosonó macska, a Hold és kés lorcai világa, lámpa és létra, kígyó és vi­rágcsokor Amos szimbólumai, amelyek valóságos látomás­ként adják a humánumért fe­lelősséget érző ember lelkiál­lapotát. Lapjai — a festmé­nyek nélkül is — művészi tel­jességet érzékeltetnek; a fá­jó megérzések a szerkezet biz­tos ritmusába öltöztetve, a rajzi-festői szépség közvetlen hatásával állnak előttünk. Ezt a belső feszültséget, s a dolgok kettőssége iránti fo­gékonyságot viszik tovább An­na Margit művei, néhány ré­gi, még Amossal egy időben festett kis kép átmenetével a legutóbbi idők terméséig. Formai megjelenésében már kezdettől más volt a két elő­adásmód. Ámos halk szín­hangú és oldott olajképei, tiszta vonalrajzú grafikái mel­lett Anna Margit festményei­ben a tömör folthatás, s a naivak előadásmódjához való vonzódás érződik. Tartalmi és szimbólumbeli azonosságok mellett az egyéni átélésnek is külön világa jellemzi. Ko­rán felismerhető benne a gyermeki és népi kifejezés­­mód hatása, színvilága pedig a többszörösen tört, kevert ár­nyalatoktól a tiszta, élénk, sőt gyakran rikító hatások irá­nyába tolódott el Képeinek tárgya örök té­mákba ágyazódó apró emberi motívumok, folklorisztikus, néhol szociográfusi tényköz­­lések. Emlékeink, félelmeink, apró büszkeségeink, álmaink ártatlanul egyszerű, csúfondá­­ros vagy szeretettel való meg­ragadása Bábuk, bohócok, órát őrző angyalok, papírcsip­ke keretes esküvői kép, menyasszonyi csokor, bájosan esetlen Máriácska, és fotóal­bumok kicsípett, porcelán sze­mű családi képe, a múló idő rekvizítumai, néhol a pop­­művészért, eszközeinek köl­csönzésével A részletkidolgozásnak he­lyenként igen sűrű az indu­lati töltése, amellyel ellen- és együttérzést éppúgy tud ki­váltani azonos percben, mint Amos a maga fájdalmasan szép képeivel. A jelképes és allegorikus elemek ornamens­­formái, melyek mint állandó jelzők térnek vissza, csak fo­kozzák a kétélű, groteszk ha­tást. Életünk tegnapi és mai, elrejtett és öntudatlan meg­­határozói, az együgyű és tri-­­­viális iránti nosztalgia — amelyek az első élmény ere­jével hatnak — került meg­hatódott és gonoszkodó elő­adásába, szokásokba rögző­dött és idilli megnyugvást ke­reső énünk, lelkiismeretünk színe elé. Csak néfiel veszít elemi ere­jéből, ahol túlteng az irodal­­mias-filozofikus elem (pl. Életfa). A gondolat- vagy té­makörök különben biztos fes­tői nyelvvel szólnak (az el­sődlegesen érzelmi kapcsoló­dás által, mely minden mű­alkotás alapján, a színeknek olyan egyéni harmóniáin, ke­resztül, mely pikturánkat­­el­felejtett, újjáéledt'‘‘’ízek,' hám­­ok skálájával gazdagítja. Horváth Teréz Ámert imm- Emberpár 1373. április 15. kavargó színes sokaságot, amely természetessé teszi ma is ezt a nagyon is valószínűt­len, színpadi képet Lányok virágos pruszlikja színesedik, virítanak a széles selyemszalagok, gazdag hím­zés díszíti a fehér halinaszö­­vetet a legények zekéjén. Er­dők, havasi rétek ezernyi vi­rága ragyog ruhákon, ingvál­­lakon, s körvonalaikat vésték remekbe a bőrövek, nyaklán­cok tázveretein s még a há­zak gerendáin is. Rajtunk kívül nincs ember, aki ne a gorálok színpompás ruhájában lépné át a lakodal­mas ház kapuját. Még jó sze­rencse, hogy nem figyel ránk senki, mindenkit saját öröm­­teljes izgalma foglal le. Nyü­zsög a lakodalmas nép, akár a felzaklatott hangyaboly, s bent a fészerben áll a bál. A gorál zenekar húzza a talp­­alávalót s fiatalok, öregek táncolnak rendületlenül. Egy­­szer-másszor kört alakítva járják, a színpadról már jól ismert lépegetőst, topogóst, de mag többször csak egy-egy pár táncol. A legény elkapja va­lamelyik lány kezét, kipat­tannak a középre, s aztán szembenézve, majd egymást kerülgetve járják, büszkén, dacosan, hajladozva, kacéran, csalogatva, kényesen illegetve a folyvást magát ismétlő mu­zsika ütemére. A táncolók csak ritkán fo­nódnak össze: mindegyik ma­ga cifrázza, sikeríti, formálja saját tetszésére a lépést, ta­lán csak egymásba fonódó te­kintetük köti össze őket. Sok­szor, meglett ember és asz­­szony, meg öreg táncos is akad. Így aztán minden pár új produkció. Az utca felől felhangzó zsi­­vajgás vet véget a táncnak s a menyasszony türelmetlensé­gének: a völgyből felkanya­rodó úton a vőlegény szín­pompás menete közeledik.­­Legelöl, fehér pom­pákon, hangos énekszóval a két vő­fély, mögöttük egész kocsisor. A jól ismert Zakopanéi „dros­­kék” most lakodalmas hintók­­ká léptek elő, az első hófe­hér lovakkal, majd a meny­asszonyt viszi. A lovak fején díszes, lobogó csatár s a nap­fény vidáman csillog a drága kumetes szerszámok rézvere­­tein. A hintókból daliás le­gények kászálódnak le, első­nek a vőlegény, aki levélhor­dós uniformisát most dúsan hímzett, piros csíkos halina­­nadrágra cserélte fel. övén fé­nyes rézgombok százai ragyog­nak, bocskorán bojt, fején pörgekalap. Hétköznapjairól csak a karórája s a halina átalvető alatt viselt fekete pu­lóvere árulkodik. Annak kivá­gásában is oly pompás régi függődísz ragyog, amely be­csületére válna a legöregebb hegyi pásztornak is. A menyasszony tarka, virá­gos, fehér kasmírruhájában, nyakán hatalmas korall-lánc­­cal és hosszú selyemsállal, fe­jén rozmaringkoszorúval siet márkája­­elé. Lábán ott a réz­szegekkel kivert vadonatúj bocskor. Reggel hozta haza a cipész, ez is hozzá tartozik a lakodalmi játékszabályokhoz. A vőfélyek ismerősök a go­rál operából. Hosszú barna kabátjukat rézgombokkal ki­vert öv fogja át, kagylósoros pörge pásztorkalapjukon vi­rágcsokrot lenget a szél, nya­kukban dúsan fodrozott, szí­nes selyemszalagok hirdetik a vőfélyi rangot És most kezdődik a szertar­tásrend egyik legszebb része. Menyasszony és vőlegény féltérdre ereszkedve búcsúzik szüleitől. A gazda, szétverte, napszítta kemény arcán a rán­cok most könnyek csatornái. Sír a rszenyasszony, sírnak az öregasszonyok, s ez ősi és szép szertartás­ olyan megrendítő, hogy megkönnyezteti még a lakodalmi ünnep örömében nyakig úszó fiatalokat is. Majd kántáló öregasszony sza­va hangzik fel, anyáról lányra szállt százados ritmusokkal kíséri a leány búcsúztatását. Aztán a vőfélyek lóra kap­nak, s megbolydul az eddig áhítatosan figyelő násznép. A cseppnyi udvaron két lábra ágaskodó lovak, saját tenge­lyük körül megforduló kocsik néhány pillanatra mintha a hajdani vad hegyilakók fék­telenségét idéznék. Végre mégis elrendeződik a kavar­gás s élén a két vőféllyel, han­gos énekszóval útnak indul a­­ lakodalmas menet. Mire a násznép visszatér, kezdődik az igazi lakodalom. Kezdődik? Hiszen már hajnal óta tart, s ki tudja, meddig? Mert a végtelenbe nyúló ebéd, a menyasszonytánc, a beöltöz­­tetés, a fejbekötés sokféle szertartása még mind hátra­van. A délutáni napsugár pe­dig már a fény­ek­ csúcsát ara­nyozza. Készülnünk kell haza. Raj­tunk kívül akad más is, aki nem várhatja ki a lakodalom végét. A fehér paripán szá­guldó, harsányan daloló vő­félyt alig ismerjük meg, ami­kor katonaruhában áll elénk. Siet vissza laktanyájába, csak egy nap szabadságot kapott. Kéri, fényképezzük le nyoszo­­lyólány párjával, így, egyenru­hában, mert azért ez az igazi. Aztán megindul velünk a két fürge gorál lovacska a sötétedő erdők között Zako­pane felé. Lent a völgyben még süti a nap a lakodalmas házat, de az ég alján gyüle­kező felhők ígérik az ilyenkor ősszel már csaknem minden­napos esőt. Ma azonban hajnal óta ra­gyog a nap, szikráznak a ha­vas csúcsok­, s hallgat, a más­kor fáradhatatlan , tátrai szél. A fenyők egyetlen ága sem rezdül s még soká elkísér a völgyből felhangzó vidám mu­zsikaszó. A hegyi világ együtt ünne­pel gyermekeivel. Pintér Lajos NAGYMAMA-ARCÚ TANYÁK Tanyák, vér-vályog csodák, izomtól izomig hidaló hiteket takargató, kemence-ölű tanyák, leomló, rögökkel dobált nagymama-arcú tanyák, embertestű falak, füvek fölött, nyelvem alatt. NÉPSZAVA ZENEI KRÓNIKA A filharmonikusok romantikus estje A Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarának hang­versenyei a most folyó évad­ban szervesebben illeszkednek a zenei életbe, mint a közvet­lenül megelőző években — és ez nagyon üdvös. Remélhető, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező, operaházi muzsi­kusokból álló „konkurrens” együttes a színvonal emelése irányában befolyásolja vala­mennyi zenekarunkat. Gyor­san hozzáteszem: elsők között maguknak az új életre kelő filharmonikusoknak vann szük­ségük az igényesség tartására és fokozására, hogy végérvé­nyesen elfoglalják azt a helyet, amely művészeinek felkészült­sége és említett hagyományaik alapján megilleti őket. Ehhez a hangverseny-tevékenység ko­molyan vétele, átgondolt mű­­sorpolitika, ügyszeretet, zenei átfűtöttség, odaadó hazai és vendég dirigensek jó munkája szükséges. Ezúttal vendég karmester, Helmuth Steinbach irányította az Erkel Színház-i hangver­senyt, amelyen három roman­tikus zeneművet hallottunk. Brahms Akadémiai ünnepi nyi­tánya és Schumann á-moll zon­goraversenye után Dvorák rit­kán játszott VIII. szimfóniája hangzott el Főleg az utóbbi már nemcsak korrekt és lel­kiismeretes, hanem fantázia­gazdag, biztos, zenekarát és kö­zönségét magával ragadó kar­mesternek mutatta Steinba­­chot. A zeneirodalom egyik leg­szebb zongoraversenyének szó­lamát Körmendi Klára játszot­ta. A fiatal művésznő ma nincs az érdeklődés előterében. Ez csak azt mutatja, hogy mostani időszakunkban rendkívüli gaz­dagság tapasztalható ifjú ha­zai zongoraművészekben. Nem is olyan régen örömmel expo­náltunk volna egy vagy két hason­ló adottságú tehetséget. Éretten, szépen, tisztán ját­szotta, valamelyest iskolás in­dítás után muzsikálta a nagy­­igényű mű szólamát. A rádiózenekar Monteverdi bemutatója Valóban rendkívüli újdon­ság: a Magyar Rádió és Tele­vízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Sap­­szon Ferenc) kiváló énekmű­vészeink közreműködésével, a svájci Michel Corboz irányí­tásával háromszázhatvanhat éves operát mutatott be. Nem pusztán a játékos társítás ne­vezteti velem újdonságnak a nagyon régit Az egyik, amiért az ilyen régiség új marad, hogy — remekmű lévén — örökre megőriz valamit abból az újdonságából,, amelyet szü­letésekor képviselt. A másik: megfigyelhetjük, hogy a na­gyon régi mindig rendelkezik az új varázsával és rokon is az újjal (minden nagy újító visz­­szanyúlással kezdi — egyéb­ként Monteverdi is). Az Operaház öt év előtti si­keres Monteverdi-felújítása óta a Shakespeare korabeli és a műfajban a nagy irodalmi kortárssal sokban rokon mes­ter repertoárunkon szerepe. Viszonylag korai műve, a Ze­­­­r­eakadémián most bemutatott Orfeo nemcsak érdekes képet nyújt arról, honnan és miként alakult ki a zenedráma, ha­nem élményt és élvezetet is ad a mai hallgatónak. Tizen­három énekművész szólaltatta meg az ősopera szólamait. In­dokolt kiemelni közülük a címszereplő Németh Gábort, aki kiváló stílusérzékkel ol­dotta meg a nagy feladatot és gazdagította a szép előadást Andor Éva, Jablonkay Éva, Kalmár Magda, Réti József, Szőkefalvy-Nagy Katalin, Sző­­nyi Olga és a többiek is kul­turáltan szólaltatták meg a ré­giségében pompázatos zenét Nagy örömmel hallottuk egy estén az ország két legszebb basszushangját, Gregor Józse­fét és Kováts Kolosét. Corboz, a s­vájci karmester érezhető élve. E­ttel igyekezett behatolni a patinás muzsika sajátos szépségeinek a világá­ba, a mai zenekar, énekkar és szólistagárda által lehetséges hűséggel felidézni az akkori idők zenei kifejező formáit és ma is hatásos erejét Az opera szövegét Obermrunk Géza és a csembalószólamot ellátó Pál Tamás fordították anyanyel­vünkre, Rajk András 9 A 7 1111 n pnp] t Ilyés Gyula Petőfi drámája l 1 JLl* AVyJjvPX A a veszprémi Petőfi Színházban Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját sokfajta mó­don, sok helyen megünnepel­ték hazánkban, szinte egészen­ természetes, hogy a nevét vi­selő színház annak a magyar írónak tollából készült drámá­val emlékezik, aki egyrészt im­már a színház háziszerzője, másrészt az ünnepeltről ké­szült, talán legjelentősebb könyv szerzője. Illyés Gyula ezt a maga módján persze így fejezi ki: „Írtam egy könyvet Petőfiről, az évek során bizo­nyos népszerűségre jutott. A Veszprémi Petőfi Színház meg akarta ünnepelni névadójának 150. születésnapját. Jó ideje engem a Veszprémi Petőfi Színházhoz meleg munkavi­szony fűz." S megírta Petőfiről két rész­ben játszott drámáját, és szo­kása szerint nem könnyebbik végén fogva a dolognak, meg­kereste Petőfi életében azt az epizódot, amely a nép költő­jének talán a legnagyobb esz­mei próbatétele volt Simon István írja a mű be­vezetőjében: „Petőfiről szólni, emlékét idézni nagyon hálás feladat, hiszen költőről lévén szó — csodálatos élete, tiszta emberi jelleme valóban nyi­tott könyv.’’ így igaz, csak van ennek a könyvnek egy olyan lapja, ami mindig zavarba hoz­ta a Petőfiről írókat, és a róla olvasókat, ami, még így utólag, száz-egynéhány év távolából is, a kínosság emlékével hozza za­­varba az odafigyelőt. Ez pedig Petőfi szabadszállási Canossa­­járása, amikor a nép költőjét — aki az ő felkérésükre lépett fel követjelöltnek — szeretett népe buktatta meg. . Félelmetes esemény, törté­nelmi jelkép, általában min­denki igyekezett kikerülni vagy átsiklani fölötte. Illyés Gyula most keményen szembenéz az eseménnyel, akkori szereplői­vel utólagos kommentálóival, és elsősorban magával a nagy költővel, a nyitott életűvel: Petőfi Sándorral. Azt írja róla: „Legnagyobb eszmei próbaté­tele kétségtelenül az volt, ami­kor országos nyilvánosság előtt bukott meg mint képviselője­lölt. Amikor legszebb eszmé­nyeivel vallott szégyent. Tör­ténelmi küldetésének tekintet­te, hogy a népet a szolgaság világából a szabadság világába vezesse. S íme, amikor erre ténylegesen odakínálta magát, a nép visszalökte, megalázta és elkergette.” Azt vizsgálja hát Illyés Gyu­la, hogyan viselkedett ekkor Petőfi? S az analízis, természe­tesen mának szóló tanulsággal jár. Petőfi a nép igazi költője, nem kerülhet szembe a néppel, ha saját bőrén is, de el kell jutnia oda, hogy megértse: a sok évszázadig nyomorban, bu­taságban tartott népre ő nem haragudhat meg. Illyésnek ez a Petőfije tudja, hogy: „Azzal, hogy kitűztük a forradalom lo­bogóit az épületek homlokza­tára, a szíveket nem emeltük föl, legföljebb egy-egy pilla­natra. Magam is azt hittem, elég megmutatni a célt, a ra­gyogó jövőt, és ki-ki boldogan velünk tart. Hisz oly egyszerű megteremteni azt a jobb vilá­got. Nem így van, s iszonyú csalódás vár azokra, akik ilyen könnyűnek vélték a dolgot. És iszonyú tévedésbe esnek azok, akik a kudarc miatt az egysze­rű népet okolják. Mert hogy, miért nem­ emeli ki magát a múlt posványából a saját hajá­nál fogva! Hálát adok az Is­tennek, hogy engem megóvott ettől s megfürdetett ebben a szabadszállási sárkányvérben.” A színház több­élyés­ ősbe­­mutató után most megint or­szágos esemény birtokosának mondhatta magát azzal a mű­vel, amely ünnepi drámának készülve is el tudta kerülni az ünnepit, és a drámai-történel­mi pillanatot át tudta alakíta­ni a „színpadi szituációk drá­mai­ságára”. A mű lokalitása, történelmi közege a szándékolt hétköznap. Az előadás, Bakó József dísz­letképei, Hruby Mária jelmezei ezt a hangulatot igyekeztek a mű alaptónusává tenni. A drá­­maiságot egyébként is mindig oldja az értelmezés. Az író szándékából a jelenben három férfi: a művelt, a lelkesülő s a földön járó, a történelmi mű jelenében pedig maguk a sze­replők, Petőfi, Jókai és Bankos Károly, a kiskunsági népfi. Ez a belső magyarázó rendszer ol­vasva sokszor iskolásnak tűnt, a színpad azonban feszültség­oldó funkcióvá emelve, szerke­zeti elemmé tette. Pethes György rendező, egyébként is jó stílusérzékkel, a történelmi és a mai kettősségének harmo­nikus komponálásával feszült és fordulatos drámát keltett életre a színpadon. A címsze­repet Cserhalmi György ját­szotta, s ha túllépünk azon, hogy Petőfi eljátszhatatlan, mert mindnyájunkban más és más Petőfi-kép él — minden­kinek van saját Petőfije —, Cserhalmi nagyszerűen ját­szotta el­ Illyés Petőfijét Volt mit eljátszania, mert Illyés gazdag jellemmotivációval lát­ta el hősét, de a fiatal színész tehetségének erejét mutatja, hogy noha sok átvett külsőség ütött át megalkotta figuráján, (elsősorban Latínovits modo­ra), mégis maradt még annyi, hogy elmondhatjuk: eleven, élő, szenvedő Petőfit láthat­tunk ezen a színpadon. Júliát Meszléry Judit alakította, ke­vés szavú feleség ez, vele mos­tohán bánt az író, minden­esetre bűbájosan volt szűk­szavú. Jókait Tóth Titusz ha­­loványan formálta meg, pedig ez a Jókai energikusan bizony­talan figura. Petőfi gyerekkori barátját, Bankos Károlyt Do­bók Lajos játszotta — sajátos modorossággal, amely azonban nem a figura megjelenítésének velejárója, hanem amit Dobák figuráról figurára hordoz. Az est szinte legszebb figurája Kenderest Tibor öreg paraszt­ja, márványból faraghatta vol­na Borsos. De jó volt az ABC- kommentátorok kórusa, s az ugyane művészek által ját­szott esperes, ügyész, aljegyző is. Horváth László, Perlaky István és Áron László hármasa jelentős tényezője az est sike­rének. S a Veszprémi Petőfi Színházról lévén szó , le kell írni annak a nevét, akinek e hagyományosan magas szintű író-színház egymásra találások köszönhetők. Elmondhatjuk, hogy Siklós Olga, a színház értő dramaturgja, oly sok siker alkotó részese, megint jó mun­kát végzett, olyan nagyszerű lehetőséghez jutatta színházát, melyet az becsülettel megol­dott. Szalontay Mihály

Next