Népszava, 1973. április (101. évfolyam, 77–100. sz.)

1973-04-01 / 77. szám

1973. április 1. NÉPSZAVA Beszélgetés az árakról Az elmúlt esztendők egyik gazdasági újdonsága, hogy néha ugyanannak a terméknek az ára nem mindenütt ugyanaz. Ezt a jelenséget sokan gyanakodva nézik, holott a Elöljáróban mindjárt figyelembe kell venni -- kezdte a beszélgetést Lukács Ottó —, hogy a kereskedelemben árusított cikkeknek mintegy hetvenöt százaléka az úgynevezett rögzített és maximált áras kategóriába tartozik, vagyis előre meghatározott szint fölé nem emelhető. Lefelé azonban, természetesen, mozgathatók ezek az draft is. 4- A kereskedelemnekfel kell mérnie, előre láthatóan miből mennyit vásárol majd a lakosság. Ez nem könnyű feladat, különösen, ha meggondoljuk, hogy a megrendeléseket sokszor hónapokkal előbb fel kell adniuk, mert a gyártó vállalatokkal csak így tudnak megállapodni. Nyilvánvaló, hogy még a legfontosabb felmérés mellett is előfordulhat, s elő is fordul, hogy nem pontosan mérik fel az igényeket, s így bizonyos termékekből feleslegek maradnak a kereskedelmi vállalatok raktárában. — Nincs mód ezeknek az előrejelzéseknek a pontosítására? túlnyomórészt természetes velejárója árpolitikánknak. Erről beszélgettünk Lukács Ottóval, a Belkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetőjével. " Javítani mindig lehetséges a módszereken, de százszázalékos eredmény elképzelhetetlen. Az emberek keresetük egy részét mintegy kényszerpályán költik el, mert kiadásaik egy része gyakorlatilag előre és pontosan meghatározott Például lakbért kell fizetniük, élelmet kell vásárolniuk. Az életszínvonal növekedésével párhuzamosan növekedik viszont az a kereseti rész, amelyet tetszés szerinti vásárlásra költhetnek, amely fölött szabadon rendelkeznek, hiszen eldönthetik, mondjuk, hogy hűtőgépet vagy televíziót szereznek-e be előbb. Ezért a tetszés szerint elkölthető összegért, képletesen szólva, az öszszes árucikk versenyez. De cíben ez a verseny teszi bizonytalanná, hogy a lakosság végül is mit részesít előnyben. Ezt lehetetlen pontosan kiszámítani előre, s a kereskedelemnek úgy kell felkészülnie, hogy bármit dönt is a vevő, azt meg is kaphassa. Ezért mindenből egy kicsivel többet kell rendelni. lék, és még jó néhány költségtényező keseríti az életüket — így aztán gyakran jutnak arra a következtetésre, hogy jobb olcsóbbaneladni az árut, mint mindezt a költségterhet viselni. A leértékelések során tehát nem hibás, rossz árut kínál a kereskedelem, hanem mindössze arról van szó. — Gyakran hallani, hogy nagy haszon lehet az árakban, ha az áru így, sokkal olcsóbban eladva is „jó bolt” a kereskedelemnek. — Nézzük ezt számszerűen ! A kereskedelem kockázati alapja az árak egy százaléka. Az idén a kiskereskedelmi forgalom értéke előreláthatóan mintegy 170 milliárd forint lesz, a kockázati alap ennek egy százaléka, vagyis mintegy 1,7 milliárd forint. Ha egy-egy termék árából a kiárusítás során harminc-negyven százalékot engednek, ez az engedmény nemcsak a szóban forgó termék kockázati alapját, emészti fel, hanem azoknak az áruknak a kockázati alapját is, amelyek gyorsan vevőre találtak. Ami pedig a „nagy hasznot” illeti, elmondhatom, hogy a kiskereskedelem nyereségszintje három százalék, s ez nem elég a szükséges fejlesztésre sem, úgyhogy a fejlesztésekhez állami támogatást kapnak. Eddig a rögzített és maximált áras termékekről szóltunk; mi a helyzet a szabadáras kategóriába tartozó huszonöt százalékkal? — Ide tartoznak a borok, bizonyos édesipari és konzervipari áruk, a burgonya kivételével a zöldség- és gyümölcsfélék, a sport- és játékszerek, ruházati cikkek, ékszerek, hangszerek, hogy a raktárakban a kívánatosnál több van belőle. Ez a leértékelés egyébként a vevő érdeke is. Részben azért, mert olcsóbban vásárolhatja meg a keresett árucikkeket, részben pedig azért, mert a kiárusítás a kínálatot is javítja, hiszen ha nincs elfekvő készlet, akkor a kereskedelem új árukat szerezhet be eladásra. A szabadáras termékeknél a cél soha nem lehet a többletnyereség elérése, hanem mindig a kereslet és kínálat kiegyensúlyozottságát kell szem előtt tartani. Általános árpolitikai irányelv, hogy ebben a körben az árak emelkedhetnek, de a vállalatok ebből az áremelésből nem érhetnek el többletnyereséget. Gyakran ebből a nyereségből támogatják meg a más termékeknél kevésnek bizonyuló kockázati alapot ... — Évente egyszer, amikor ellenőrizzük, honnan származik a kereskedelmi vállalatok nyeresége, ellenőrizzük ennek az árpolitikai irányelvnek a betartását. — Ebbe a kategóriába tartoznak a divatcikkek, itt az átlagosnál sokkal nagyobb a kockázat. Az importtermékek, néhány kivétellel, szabadárasak, de például a kötöttáruknál korlátozták az ármozgás lehetőségét. — Most csak azokról az ármozgásokról beszéltünk, amelyek a gazdasági szabályozók adta lehetőségek figyelembevételével történnek. A visszaélések más lapra tartoznak,, azokat az ellenőrzések szigorításával iparkodunk a minimumra korlátozni — fejezte be a beszélgetést Lukács Ottó. Orbán Attila Verseny a vevőért Inkább olcsóbban . Eszerint néhány gyakorlatilag csak csőktermékből óhatatlanul kenést jelenthet. A keresmindig felesleg marad.kedelem szakemberei száma tulajdonképpen múlnak: a raktáron mailyenkor kezdődik meg az iadó termék elavul, ez a a folyamat, amelynek helyzet különösen a ruvégeredményeképpen az haféléknél fenyeget, viárak csökkennek. Ne feselniük kell a zárolási fedjük el: egyelőre a rögköltségeket, s mert kiteszített és maximált árúre vették az árut, kamattermékekről beszélünk, az terheik is vannak, ezenármozgás ebben a körben kívül eszközlekötési járu Mekkora a kockázat? Hárman — a kikötőért Az üzemi háromszög, mint vezetési módszer, lassan a feledés homályába merül. A kollektív döntéseket száműzi a gazdaságból az élet A párttitkár, a szakszervezeti titkár és az igazgató együttműködése azonban továbbra is lényeges. Hogyan lehetséges ez az együttműködés? Lehet-e egyáltalán jól együttműködni a párt- és a szakszervezeti bizottsággal, amikor azok titkárai szinte „hivatalból” opponensei, bírálói is az igazgatónak? Erre kerestünk választ a MAHART Csepeli Szabadkikötőjében. — Amennyiben az együttműködés nem személyi rokonszenven alapul, hanem elveken, akkor a kérdésre egyértelműen igennel felelek — vélekedik Kiss János, a kikötő üzemigazgatója. — Varga Andorral, a pártbizottság titkárával és Bánfai Józseffel, a szakszervezeti bizottság titkárával évek óta együtt dolgozom. Sokat vitatkozunk, az együttműködés mégis jónak mondható, mert az az évenként közösen elkészített, komplex terv végrehajtásán alapul. Ez a komplex terv tartalmazza a műszaki-gazdasági, a politikai, a személyzeti, a munkaügyi és a szociális teendőket. A Csepeli Szabadkikötő igazgatója élete 54 évéből 35-öt ebben a kikötőben töltött. Itt vált munkássá és igazgatóvá. Varga Andor 20 évvel ezelőtt, mint katonaviselt ember, dokkmunkásként itt kezdte pályafutását. Ma a pártbizottság titkára, Bánfai József 18 éve itt ismerkedett meg a dokkmunkások nem könnyű életével. Ma a szervezett dolgozók képviselője. Egyiket sem kell különösebben meggyőzni, ha a munkások sorsának javításáról van szó. — Egyetértésben nincs hiba, de azért elég gyakran vitatkozunk — szól Varga Andor. — A legutóbbi komplex program elkészítése közben például a népgazdasági és kikötői érdekek aránya miatt támadt vitánk. Még pontosan fogalmazva: azt latolgattuk, milyen arányban érvényesüljön az úgynevezett „tonnaszemlélet” és a bevétel. Más szóval: milyen arányú legyen a pénzügyi és a naturális mutató. A pártbizottság véleménye az volt, hogy a népgazdaság érdekeit mindenképpen ki kell elégíteni. Vagyis a beérkezett árut ki, illetve be kell rakni. — Ez igaz — szól közbe az igazgató —, de azért a kikötő forgalmát mi is befolyásolhatjuk. Ha például csak sódert rakodunk, abból nem lesz nyereség, mert rosszul fizetik. Vagyis a jövedelmezőbb, a nyereségesebb munka éppúgy érdeke a népgazdaságnak, mint akikötő dolgozóinak. Az igaz, hogy a kettő egymáshoz viszonyított arányát meg kell találni. És nekünk kell megtalálni. Szerencsére, vita után ez sikerült is. A szakszervezeti bizottság titkára még emlékszik az üzemi háromszögön alapuló vezetési módszer tartalmára. Megítélése szerint az ma már járhatatlan út, mert megosztjaa felelősséget. De a mozgalmi szervek és a gazdasági vezetők együttműködését a korszerű gazdaságirányítási rendszer sem nélkülözheti. És a felelősségvállalástól ez sem mentesít. De ez már másféle, politikai felelősség. — Hangsúlyozom, hogy az elvi alapon nyugvó együttműködés nem zárja ki, sőt feltételezi a vitát. Persze nem az ellenzék pozíciójából történő vitára gondolok, hanem arra, hogy „több szem többet lát” alapon minél jobb döntés szülessen. A Csepeli Szabadkikötő „üzemi háromszögének” vitájából eddig minden esetben a népgazdaság érdekei és a kikötői munkások kerültek ki győztesen. De így történik ez most is. Itt van például a konténerprogram, ami jelenleg a legfőbb gondunk, s amelyet a munkások is ismernek töviről hegyire. A sok vita után született döntés végrehajtásával biztosítottnak látszik a program ez évi megvalósítása, s akkor akadálytalanul fogadhatjuk külföldi szállító partnereink konténereit. Ezzel együtt természetesen csökken a nehéz fizikai munka aránya, a szállítás és a rakodás ideje, javul az eszközök kihasználása, kímélődik az áru. — Az eszközkihasználás, ezen belül a járművek tartózkodási ideje eddig is számottevően csökkent — tájékoztatnak. — 1971-ben egy vasúti kocsi még átlagosan 37,2 órát töltött a kikötőben. Tavaly már csak 28-at. A kocsitartózkodási idő csökkenésének értékét érzékelteti, hogy egy év alatt 100 000 vagon fordul meg a kikötőben. Az egy hajóra jutó tartózkodási idő éves átlagban két nappal rövidebb lett. A nyereség ugyanakkor 12,5, az egy főre jutó átlagbér pedig 5,6 százalékkal emelkedett. A túlmunkaidő 40 330 óráról 29 500 órára esett A tornateljesítés viszont 4,3 százalékkal, a bevétel pedig 7 százalékkal nőtt. Ilyen eredmények utánnem csoda, ha a három vezető egyetértése teljes volt abban, hogy tovább kell javítani a kikötői dolgozók helyzetét. Hiszen megteremtették hozzá a lehetőséget, így született meg egy újabb fürdő, étkezde, szálló, napközis óvoda építésének terve. Bizonyos, hogy a törzsgárda jelenlegi, 60 százalékos aránya is tovább javul, mert az évi 45 000 forint átlagkereset már nem kis pénz. És ahol minden negyedik ember évente szervezetten üdülhet, ahol mód nyílik a horgászatra, a tekézésre, a szervezett túrákra, a fényképezésre, ahol kulturált körülmények között, olcsón étkezhetnek, tisztálkodhatnak, ahol emberséges bánásmódban részesülnek — ott jó dolgozni. Valószínűleg a három vezető harmonikus, elvi alapon nyugvó, az ésszerűség határáig vitázó együttműködése is hozzájárul ahhoz, hogy a kikötő dolgozói most már hosszú idő óta helytállnak, a létszám mind jobban stabilizálódik, az eredmények pedig évről évre javulnak. Zsidai Pál Asszonyi kézzel rótt emléksorok és egy aprólékos műgonddal vezetett brigádnapló jutott eszembe, amikor a minap az országgyűlés újságírói karzatán Németh Károly beszédét hallgattam. A sorokat Gárdos Mariska rótta annak a textilgyári brigádnak a naplójába, amelyet még az ő életében róla neveztek el. Fénykép is volt a naplóban, rajta ez az öregségében is fiatalos melegséget árasztó asszony és a munkásnők „csillagkoszorúja”. A brigád vezetője azonban nem ezzel dicsekedett, hanem a nekik írt biztató, baráti emléksorokkal és azzal, hogy „mennyi kedves jó szava” volt hozzájuk! Az emlék elhalványult. S mi különös lehet abban, hogy egy textiles brigád örül a jó szónak? De felelevenült, amikor a magas fórumon a jó szó politikai jelentőségét emlegette Németh Károly. „Fontos, hogy az anyagi érdekeltség elvét — mondotta — következetesen érvényesítsük, a jobb munka megbecsülése, a díjazásban is kifejeződjék, s — ettől elválaszthatatlanul — ugyanilyen fontos az is, hogy az erkölcsi ösztönzés szerepét növeljük. Tudjuk, hogy az embereknek kell a jó, az elismerő szó. Feladatunk, hogy olyan társadalmi közgondolkodást teremtsünk, amelyben a közösségért, a társadalomért végzett jó munka a legfőbb értékmérő.” Ezek a szavak tulajdonképpen visszhangoztak a kormány elnökének egy megállapítására is: „Az anyagi ösztönzés elvének következetes érvényesítése mellett ne veszítsük el szem elől a politikai meggyőzés, az erkölcsi ösztönzés nélkülözhetetlen fontosságát.” Az utóbbi években már sok szó esett a jó munka, a jó munkahelyi közérzet egyik pilléréről, az erkölcsi ösztönzésről. Ebbe tartozik a „jó, elismerő szó” is. Milyen a jó szó? S kitől várják az emberek? Szemére lehetne vetni e sorok írójának, hogy Gárdos Mariskához fűződő emlékképe nem éppen találó, mert őt nem munkakapcsolat fűzte a textiles lányokhoz és asszonyokhoz, neki könnyű volt emberi melegséget sugározni, kedves szavakat mondani. Igaz, de ő kora és betegsége ellenére értett a jó szó kimondásához, mert most is, mint mindig, értett az emberekhez. A munka hevében felröppenhet egy-egy kellemetlen megjegyzés, de a jó szó mint politikai követelmény sokkal több pillanatnyi hangulatoknál, s mint jellemző meglehet ott is, ahol a levegő néha-néha átforrósodik. A jó szó, magatartásforma a vezetők és beosztottak, dolgozók és dolgozók között Nem mézesmázos ígérgetés, szép ámítás, nem okoskodó, vagy ravaszdi mellébeszélés (ahogy ma széltében-hosszában mondják: sumákolás), hanem kerek őszinteség, természetes emberség, felfigyelés a jóra, kifejezése az elismer résnek, nagyképű vállveregetés nélkül. Itt őszinte a jó szó, s akkor is többet ér, minden elhallgatásnál, ha azt mondja ki, ami nem tetszik,ami bírál, ha a tónusa, a hogyanja emberségből fakad. Jártam a dunaújvárosi szakmunkástanulók tavalyi kiállításán, ahol a gyerekek pironkodva büszkén magyarázták, hogyan csinálták a szobai dísztárgynak is beillő modelleket. Hogy örültek a dicséretnek, de még a helyeslő fejbólintásnak is! S okos, találó ötlet, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség ebben az évben megrendezi az Ifjúmunkás napokat, amelyek alkalmából a fiatalok munkadarabjaiból rendeznek majd kiállítást. Mert szeretnék magukat megmutatni, látva littatni, elismertetni, hogy alkotni, szépséges formákban dolgozni tudnak. Kell az elismerés, nemcsak a fiataloknak, hanem a felnőtteknek is, akiknek a munkáját sokszor kézlegyintéssel elintézik egyesek, hogy „az már rutinból csinálja”. A rutinba lelket önt az elismerés, új feladatra, új ötletre ösztökél. De ennél is több a jó szó. A demokráciához, az üzemihez is fűződik. A napokban riportot közlünk az újpesti Munkásotthon utca öreg bútorgyáráról, amelyben a fiatalok egyik brigádja azt tartja jólesőnek és buzdítónak, hogy napról napra tájékoztatják őket arról, ami a vén falak közt történik és amit nekik a munkásoknak támogatni érdemes. Jó szó lehet tehát az írott szó is; a bizalom, a gazdáknak kijáró tájékoztatás szava. Milyen lehangoló látvány némely vállalatnál a szép asztalosmunkával elkészült faliújságtábla, amelyen néhány rajzszögön kívül az égvilágon semmi sincs, mintha az ottani munkáról nem lenne mit mondani, vagy mintha éppen szégyellni kellene! Jó szó, erkölcsi ösztönzés a kitüntetés, a dicsért oklevél, a barátságos kézfogással átadott jutalom, de az erkölcsi megbecsülés rovatába beletartozik a figyelmesség, a jó hangnem, a teljes ember iránti érdeklődés is. Egy nyomdász ismerősöm panaszol ta, hogy miután belép az üzem kapuján és lepecsételi kartonját, le kell vetkőznie az otthoni gondokat és örömüket, emlékképpé kell változnia a családnak, mert felesleges, senkit sem érdeklő magánügy, hogy mivel birkózik és minek örvendezik üzemen kívül. „Csak a gépterem része vagyok.” Nyomdászismerősöm kifakadásán érdemes eltűnődni. Munkahelyi elidegenedésről van szó? „Néha csak munkaerőnek érzem magam — mondta — mert a művezetőm sosem kérdezi meg, ha a teljesítményem nem a szokásos, hogy mi a bajom. Nem jut eszébe legalább egyszer egy évben azt kérdezni, hogy vannak a gyerekek, mi van asszonnyal. Persze nem olyan kérdések ezek, amelyeket munkaerőnek kell feltenni. Az emberhez szólnak. Pedig az vagyok akkor is, ha csak a munkával mérik mivoltomat. Nehogy azt higgye, hogy csak a vezetők meg a beosztottak viszonyáról van szó. Nem egy munkatársam már-már elfelejti igazán őszintén kimondani ezt a két kicsi szót: hogy vagy?” Regényszövegeket ólomba öntő, csiszolt ízlésű és elmélyült gondolkodású férfi szavai ezek, megérdemlik, hogy egy másik üzem más szedője ismét ólomba öntse őket. Mert igaza vak, a szürke napokban is kell a figyelmesség. A jó szó lehet elkoptatott, de a hangnem új életet őriz belé, mint ahogy a csodafű varázsitallá változtatja a pohár vizet. Ne legyintsenek rá, hogy ezek valamiféle „regényeken finomított lélek” szavai. S az sem igaz, hogy a nyomdász tulajdonképpen csak jó modort kíván meg. A jó modort sem „csak”! Nem elhanyagolható mennyiség, nem kölönc a termelőmunka sodrában. „Az embereknek kell a jó, az elismerő szó” — idézem ismét Németh Károly parlamenti beszédéből. Mert akármilyen természetes, sokszor mondott igazságot — a vállvonogatók szerint talán közhelyet — takar is a kijelentés, fontos, hogy hol és milyen szinten — vagyis milyen jelentőséggel és mennyire meszszehatóan hangzott el nemcsak a munkát végzőknek, hanem a teljes embernek kell a jó szó. Hátterének, az otthonának, a családjának is. S társadalmi méretekben ez a jó szó úgyis megnyilatkozik, ahogy a munkahely — legyen az vállalat, üzem, intézmény — törődik a kapun kívüli világgal, amelyben dolgozója él. Az otthon és a család a konkrét jó szót illetően sem a gyárkapuban felejthető kintlevőség, vagy az öltözőben levethető ruha. Hogy nyomdászom példájánál maradjak, ott van a szedőgép billentyűin táncoló ujjakban, a szövegre meredő szemekben. Ott van a teljesítményben is. Megint Németh Károlyt idézve: „Növelni kell a munka erkölcsi elismerését, mert ez a legjobb legeredményesebb eszköz a közömbösség, a kispolgári életszemlélet mindez, megnyilvánulásával szemben”. S kiegészítve a gondolatot, hozzá kell fűznöm, hogy a munka erkölcsi elismerése együtt kell járjon az egész emberi magatartás ismeretével és elismerésével, a teljes ember iránti érdeklődéssel. Van igény a jó szóra. Meg kell hallani ezt az igényt, ha a munkások szavára figyelünk. Nemcsak a boríték tartalma érdekli az embereket, a megbecsülésre is érzékenyek. Jó érzékenység ez, az átalakult tudat új vonásai csillannak fel benne. Csak észre kell venni. S értékelni is. Kóródi József A jó szó ereje A Jászberényi Hűtőgépgyárban hatéves tervet dolgoztak ki a törzsgárdatagok lakásproblémáinak megoldására. Amellett, hogy segítik a családi ház és OTP társasház építőket, vállalati bérlakásokat is építenek. Már elkészült tizenkilenc 100 négyzetméteres, háromszobás és négy kétszobás, távfűtéses munkáslakás. Képünkön: a vállalati lakások (MTI Fotó : Bara István felvétele)