Népszava, 1973. július (101. évfolyam, 152–177. sz.)

1973-07-01 / 152. szám

1­9­7­3. július 1. / / Ki osztja a lakásokat? Nagy a vita, vihar a komputeres lakásosztás körül. A fővárosban a ke­rületi tanácsok végrehaj­tó bizottságai ezekben a napokban döntenek vég­legesen az idei lakáselosz­­tási tervről. Az igénylés és az elosztás új rendjét két szomszédkerület, Zugló és Angyalföld la­­kásosztály-vezetőinek, dr. Körmendi Ottónak és Marjai Mihálynénak, a társadalmi bizottságok el­nökeinek, Sima Gyuláné­­nak és Ozváry Lászlóné­nak, valamint dr. Jeney Gyulának, a fővárosi ta­nács lakásügyi főosztálya helyettes vezetőjének és Kovácsné dr. Nagy Piroska osztályvezetőnek az a vé­leménye, hogy sokkal ob­­jektívebb, igazságosabb, mint a korábbi volt. A tanácsok — mint el­mondták — 1957 óta tart­ják nyilván a kérelmeket. A rendelet életbe lépése előtt, 1971 januárjában 160 000 sorbanállót tartot­tak nyilván. Ha a valósá­gos helyzetet vesszük fi­­gyelembe, akkor nem is volt ez igazi nyílva már­tás, hiszen a kérelmeket nem tudták rangsorolni, s ahány kerület, volt, an­y­­nyiféle szempont érvénye­­sült. Rendszerint az járt jól, aki minden fogadó­órán megjelent, panasz­kodott, sürgetett. Ezt előbb-utóbb megunták, úgy vélték, ő a legrászo­rultabb, s azok, akik tü­relmesen vártak sorukra, hátrányosabb helyzetbe kerditek. Bár nem ez volt Az egységes kérdőív tel­jes áttekintést, ad a ké­relmező szociális, anyagi körülményeiről, lakás­­helyzetéről. A számítógép az adatokat feldolgozta, s egy­séges szempontok sze­rint besorolta a lakásra vá­rókat. Az igényjogosultsá­­gi mutató sokoldalú elem­zés, valamennyi körül­mény objektív figyelem­bevételével alakult. A legtöbb kerületben — és ez így helyes — az ügyfélfogadásokon arra kérik az embereket, hogy hozzák magukkal lakás­kérelmük másolatát, s amikor beszélgetnek, azonnal előveszik a nyil­vántartást, amelyben va­lamennyi adat már érté­­k­jelre szerepel. A kom­puter azonban csak se­gédeszköz. A rendelkezés­re álló lakáskeret figye­lembevételével döntik el, hogy milyen mutatószá­­mig vizsgálják a kérel­meket. Amikor ezt az át­lagot elfogadták, kiveszik a nyilvántartásból az érin­tettek lapjait­, s a számo­kat nevekkel, adatokkal helyettesítik be. De még mindig nem döntenek, még akkor sem, ha az adatok alaposán egyértel­­­műen rászorultról van szó A kerületi tanácsok lakásosztályai mellett 1ó— 23 tajgú társadalmi bizott­ságok dolgoznak, közülük csak néhány tanácstag, a többiek munkások és a társadalmi szervek képvi­selői. Minden szóba jöhe­tő kérelmezőt a lakásán keresnek fel, s a helyszíni tapasztalatok alapján dön­­tenek, állítják össze a ki­utalási javaslatot. A cím­jegyzékét. .50 na­pig kifüg­gesztik, a beérkező észre­vételeket külön megtár­gyalják. T esz’: a módosí­tás után dönt a végrehaj­tó bizottság. Szükség van-e erre a több lépcsős ellenőrzésre? Feltétlenül. Sokan. 100 kérelmező közül átlagosan 10 hibásan töltette ki a kérelmeket. Volt, aki sa­­ját kárára tévetlen. Pél­dául a fürdőszobát és a konyttát is lakóterületnek tüntették fel, holott csak a szoba számít annak, s az igényjogosultsági mu­tató teljesen megváltozott. Minden év szeptemberé­­e»n­­­ehéz a módosítások»'' bejelentem, így a gyerek 1971-ben vezették be, de ez az év az első, amikor már teljes egészében a számítógép kimutatásai, az új nyilvántartás alap­ján döntöttek. Jó vagy rossz az új elosztási rend­szerr­a jellemző, de az is elő­fordult, hogy kisebb ke­resetűek szövetkezeti, na­gyobb fizetésű­ek pedig bérlakást kaptak. Nem tudtak a változásokról, arról, ha valaki időköz­ben a vállalattól kapott lakást, vagy maga építke­zett, Így nem tükrözte a nyilvántartás a tényleges helyzetet. Zuglóban 1971 márciu­sában, 12 000 kérelmezőt tartottak nyilván, a meg­újításkor 6185-re csökkent ez a szám, s ez az arány jellemző az egész főváros­ra. A rendelet életbe lé­pésének évében 93 547-ért újították meg lakáskérel­müket. Azóta csaknem 100 000 budapesti lakos költözött új otthonba. En­nek ellenére a várakozók száma 105 000-re emelke­dett. Ennek magyarázata: a lakásoknak csaknem 50 százaléka még komfort nélküli, vagy félkomfor­tos, a gyorsuló építkezést, az új városrészek születé­sét látva, egyre többen reménykednek abban, hogy lakáshoz jutnak, és beadják kérelmeiket. A másik ok: a demográfiai hullám csúcspontján szü­letett gyerekek most há­zasodnak, születését is. A gyerekek száma többletpontokat je­lent. Angyalföldön a társa­dalmi bizottság javaslata alapján azonnal módosí­tanak, mert arra töreked­nek, hogy a legrászorul­tabbak jussanak lakáshoz, s ha lehet, nem akarják őket várakoztatni. Nekik van igazuk. Sok gondot okoz a ta­nácsoknak és az igény­lőknek is a jövedelemha­tár. A fővárosban, által­á­ban vidéken is, 1500 fo­rintos egy főre jutó jöve­delemig lehet tanácsi bér­, 2500 forintig tanácsi értékesítésű lakást kiutal­ni. Előfordul, hogy valaki 20 forinttal lépi át a ha­tárt, s már kiesik. Nem akarják, hogy a munká­sok hátrányba kerülje­nek, éppen ezért a mosta­ni lakáselosztásnál az 1973-as keresetet veszik figyelembe, mert a már­ciusi béremelés következ­tében sokan már nem kaphatnának bérlakást. Most a KSH-val közösen vizsgálják az átlagjöve­delmek alakulását, s e szerint tesznek majd az alsó határok módosításá­ra javaslatot. Az értékelésnél már több módosítást végrehaj­tottak. Így például a kom­fort nélküli és a félkom­fortos lakások bérlőinél magasabb szorzószámot alkalmaznak, mint koráb­ban, mert ők élnek a leg­rosszabb körülmények kö­zött. Például, ha egy kom­fort nélküli lakás bérlőjé­nek hármas mutatószám jön ki, kettővel szorozzak, s arra számíthat, hogy vi­a lakás­pénz, egyre na­gyobb érték. A presszók­ban történő cserékről mindenki tud, beszél, ma már egy modern lakás egy többletszobája 50—70 000 forint. Előfordul, hogy egy életveszélyes, vagy egy rossz lakás bérlőjének új lakótelepit utalnak ki, be sem költözik, s máris ugyanolyanra cserél, mit amilyenben élt, bizonyára nagy nyereséggel. Mások pedig — több száz ilyen esetről van szó — néhány hónap elteltével teszik ugyanezt. A tanácsok ne­héz­ helyzetben vannak, hiszen jelenleg nem kor­látozhatják ezeket a cse­réket, s ha meg is teszik, a legtöbbször a fellebbbé-­ zéseknél, a bíróság elé­­ál­lásoknál az ügyfél­ nyer. Ezen is változtatni kelle­ne. A XIII. kerületben az idén a lakások 78,2, a XIV-ben 82,6 százalékát fizikai munkásoknak, a termelés közvetlen h­i­szonylag rövid időn belül megoldják a gondját. Véleményünk szerint azonban még nincs eléggé honorálva a törzsgárda­­tagság. Ha valaki 20 évig dolgozik egy munkahe­lyen, ez csak viszonylag kis arányban javítja a be­sorolását A jövőben ezt a mutatószámot is módo­sítani kellene. Azt is java­solják, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon: ki, hány éve vár lakásra. Sőt, egye­sek szerint a beadás évé­től számított két-három évig nem kellene sorolni a várakozókat. Ezen so­kan vitatkoznak, hiszen egy nagyon rossz körül­mények között élő csa­ládról is szó lehet. Az idén először már nemcsak egy, hanem két­éves elosztási tervet ké­szítettek a tanácsok, sőt, sok helyen azt is meg­mondják a kérelmezőnek, hogy körülményei figye­­lembevételével egyáltalán számíthat-e a tervidő­szakban lakosra. Ezt a legtöbb helyen megértés­sel­ és egyetértéssel fogad­ták, hiszen mindenki tud­ja, hogyan tervezzen, mi­re számíthat, nyíróinak utalják ki. A kétkezi munkások aránya a kiutalásoknál. Budapest valamennyi kerületében 73—75 százalék körül van, s ezen belül a fiatal háza­soké 35 százalék átlago­san. S ez így igazságos, hi­szen most már az adatok, tények is igazolják, hogy a régi, korszerűtlen laká­sok bérlőinek többsége munkás, tehát őket kell elsősorban jobb körülmé­nyek közé juttatni. Az új elosztási rendszer — ha az élet körülmé­nyeit, változásait figye­lembe véve néhány dolgot módosítani is kell — bé­náit, hiszen a mai, a tár­sadalmi elvárásnak, meg­felelő döntéseket tesz le­hetővé. Mégpedig nem a komputerre, hanem sok­oldalú vizsgálatokra, ta­nácsok, társadalmi bizott­ságok elemzéseire alapoz­va, teljes nyilvánosságot biztosítva. Moldován Tamás Elő­nyilvántartás, objektív döntés Bizottság és nyilvánosság /Vem üzlet — társadalmi kérdés Veszprém megye lakásgondjain segít majd a most épülő házgyár, mey a jövő év­­első negyedében megkezdi a próbaüzemelést Az üzem kapacitását évi 2560 lakás elemeinek előállítására tervezték . _ . . . , _ , (MTI Fotó : Rozsovyi Gábor felvétele) NÉPSZAVA 3 AZ EZREDFORDULÓ SZAKEMBEREI A tudomány következtetése, hogy a társadalmi haladás meghatáro­zott szintjén kulcsszerepe van a művelődésnek, az iskolának, a kép­zésnek és a továbbképzésnek. E meg­figyelés birtokában nyivánvaló annak a paradox volta, hogy jelenlegi gaz­dasági struktúránkban ma még nem rendelkezünk a szakmunkástanulók helyzetéről tudományosan megalapo­zott, végkövetkeztetésekre alkalmas ismerettel. Úgyszintén —­s ez másik jelentős ellentmondás: e percben nincs a­ népgazdaság szakmunkásigényének kielégítésére sem középtávú, sem táv­lati tervünk. Tehát rétegmegfig­yelések­­kel és képzési rétegigényekkel élve és birkózva, ugyanakkor mégis roppant sok anyagi és szellemi áldozatot hozva törekszik arra az állam, hogy elesendő, korszerű képzettségű fiatal munkás ne­velődjék ki abban a 320 intézményben, amely jelenleg a képzésben részt vesz. A szakmunkássá válás folyamata: a társadalmasiasulás egyik szakasza. Je­­lenlegi gazdaságszerkezetünkben min­den öt ipari munkakör négy fizikai és egy szellemi munkaerőt igényel. Ez az arány önmagában is meghatározza az egyéni vágyak viszonyát, a választás­hoz, a továbbtanulási lehetőségekhez. Ugyanakkor jelentős különbségek ta­pasztalhatók az ipar jellegzetessége folytán a különféle ágazatok techni­kai felszereltsége, szakmunkás- és szak­képzettségi szükséglete, sőt a termékek színvonala között is. A gép-, a vegy­ipar, a műszeripar az utóbbi időkben gyorsan fejlődött, megjelentek az üze­mekben « magas színvonalú technoló­giák — másutt, de ezekben az ipar­ágakban is helyenként léteznek hagyo­mányos gyártási folyamatok, sok „élő" munkaerőt igénylő helyek is. Szakmák értékhierarchiá­jának lehetünk tanúi, ennek megfelelő folytonos társadalmi kiválasztódásnak — s annak, hogy a hátrányosabb feltételeket nyújtó szak­mákba — hátrányosabb helyzetű fia­talok kerülnek. Mit jelent ez a gyakorlatban? Esz­tendőről esztendőre tanúi lehetünk a pályaválasztási szándékok alakulásá­nak, annak, hogy azt az 55—65 ezer leendő fiatal szakmunkást, akinek hely és lehetőség lenne a képzésére, nem le­­becsü­lendő nehézségek, s helyenként megalkuvások árán tudják csak beis­­kolá­zini az intézmények. A társadalmi rétegmozgások jeleként szinte teljesen megszűnt az értelmiségi családok kö­réből a fiatalok jelentkezése; erősen csökkent a munkásszármazású gyere­keké is — megmaradt, pontosan bázis­sá vált az utánpótlásnál a mezőgazda­ságból eljövő fiúk — és kevés szám­ban a lányok — jelentkezése. E­z egyébként világjelenség s önma­gában nem értékelhető negatívum­ként. Hordozza viszont azt a prob­lémát, hogy­ hátrányosabb körülmények között élő, jelenlegi oktatási helyze­tünkből adódóan gyengébb iskolákból kikerülő, tehát szükségszerűen alacso­nyabb tudásszintről „rajzoló” gyerekek kerülnek a szakmunkásképzésbe. (A megjegyzésnek nem kívántunk sért­ést adni, objektív tényekről van szó, ame­lyeknek semmi összefüggésük nincs a gyerekek szellemi képességeivel.) Hazánkban két, — ma még eléggé különböző — ágazatban folyik a szak­munkásképzés. A hagyományos szak­oktatásban — s ma még ez­ teszi ki a képzés 60—65 százalékát — általában igen magas szakmai elméleti és szak­mai gyakorlati követelményekkel tör­­ténik a kepzés, ugyanakkor a közisme­reti oktatás, tehát a humán és termé­szettudományos ismeretek nyújtása, az előbbihez viszonyítva, szegényes és a kelleténél alacsonyabb színvonalú. A dolognak nem pedagógiai a gyökere: ma már a szakmunkásképzésben a ta­nárok 80 százaléka felsőfokú képzett­séggel rendelkezik, a szakmai oktatók több mint fele legalább középfokú is­mereteket mondhat sajátjának. Az el­­méletigény, a kor műszaki fejlettségé­ből adódóan rendkívül magas, megkö­veteli párhuzamosan az­ elmélyült gya­korlatot is s a ,,hulladékidő" — az amúgy is igen megterhelt fiatalok ta­nulmányi idejének töredéke — jut a középszintű műveltségi alap megszer­zésére. Ez a tény magában hordozza azt a — szinte feloldhatatlannak lát­szó — ellentétet, hogy ma Magyaror­szágon szakmai tudásban kétségtelenül jelentős ismeretanyaggal rendelkező tin­­talok végeznek, ugyanakkor a későbbi továbbképzésü­k gondokkal, problémák­kal teli. Nem kis kérdésről van itt szó Az iparfejlesztésben az egyik döntő lánc­szem a tudományos és műszaki hala­dás igénye s ha az ezredforduló ma­gyar inasát legalább körvonalaiban megpróbáljuk felrajzolni, netán még további éveket­ is (hiszen a mai 14— 17 évesek legalább 40 esztendőt eltöl­tenek majd a munkában, nyilvánvaló, hogy folyvást közeledik egymáshoz az elméleti-gyyakorlati és az általános mű­veltségi ismeretanyag Üzemfejlesztés, technikai szintnövelés a szakmunkás­­képzés — és a képzettségi szint növe­lése — nélkül nem képzelhető el. M­indennek a felismerése­ termé­szetes és szükségszerű. Az a nagyszabású reform, amelynek számos megnyilvánulását két-három éve tapasztaljuk — s amely gyakor­latilag csak a nyolcvanas évek elejére fejeződik be — kimondatlanul is azt a célt szolgálja, hogy az ipar reális el­várásaihoz mérten alakuljon a szak­mai képzés, ismeretanyaga korszerűbb legyen, szakmai átképzésre és tovább­képzésre lehetőséget adjon s nem utol­sósorban­ előtérbe kerülhessen a szak­macsoportos képzés, a jövő egyik nyil­vánvaló útja. (Hogy mennyire így van ez, nemrégiben egyik gépipari szak­munkásképzőben is tapasztaltam. Pro­filváltás miatt „menet közben" kellett változtatni a képzés szerkezetén, tar­talmán s valóságos pánikot idéztek elő az intézkedések. Később megértet­ték a fiatalok, hogy a „csak esztergá­lyos", „csak géplakatos" szaktudás a dinamikus iparfejlesztés korában mi­hamar kevés lehet, szükségessé válhat a továbblépés, a továbbképzés.) Szakemberek vitatják : nézetegység­re e percben aligha számíthatunk: mennyire lesz a jövő, s már a közeljö­vő képzési útja a szakközépiskola? Mó­domban volt legalább tucatnyi ilyen oktatási intézményben járni, függetle­nül a szükséges korszerűsítéstől, a közoktatási párthatározatban szorgal­­mazott túlterhelést csökkentő intézke­désektől, tény, hogy ezeknek legtöbb­je a ma elképzelhető legmagasabb szin­tű elméleti szakképzést, viszonylag ki­elégítő mennyiségű humán és termé­szettudományos ismeretanyagot i­s fejlesztésre szoruló szintű, de biztató gyakorlati szakképzést nyújt, elvezet­ve a fiatalokat az érettségiig. (A csa­ládok pályaorientációjában nincsenek véletlenek, jószerivel törvényszerűnek tekinthető, hogy ma a szakközépisko­lák már alig tudják befogadni a jelen­­kezőket. Népszerűségük messze a gimnázium elé került s 4'°^ a szak­munkásrétegek, amelyek fiaikat, leá­nyaikat szakmát tudó, érettségizett em­bernek kívánják látni — itt jelentkez­nek igényeikkel.) Az iskolatípus szakmákra, szakma­csoportokra, munkakörökre képez, s — ez is vitathatatlan vonzereje — utat nyit, ha ma még nem is eléggé kielé­gítő mértékben a szakmai jellegű fel­sőoktatási intézményekbe, későbbi, vagy azonnali­­lehetőségként. A ma­gas szintű szakmunkásképzés várható és reális távlata — a szakközépiskolai szakmunkásképzés, feltéve, hogy a kö­­vetelményszint ebben a típusban nem csökken Egyébként Európában a kép­zési „felállás" sok szempontból hason­­ló a miénkhez; a finneknél például működik általánosan képző középisko­la és úgynevezett, szakképző iskola. A modern állam előrelátásának egyik mércéje: mit és mennyit áldoz a leen­dő, legképzettebb munkásnem­zed­ék ne­velésére? Nekünk e tekintetben sínes különösebb szégyenkezni valónk. Ha csak a jelenlegi ötéves terv adatai kö­zött búvárkodunk: 1456 milliót adott és ad az állam a képzés feltételeit ja­vító beruházásokra: 41 iskola épül, 403 új tanterem, 30 iskolai tanműhely, te­hát több mint 3200 iskolai „munka­hely", 34 újabb bentlakásos otthon, csaknem 8000 férőhellyel — utóbbit azért is érdemes kiemelni, mert ha­gyományos megfigyelés, hogy a kollé­giumban élő szakmunkástanulók ta­­nulmányi átlaga, szaktudása jóval má­zasabb a bejárók, utazgatók szintjénél. Tanulmányi ösztöndíjuk mellé kiegé­szítő ösztöndíjat kapnak a kőműves, vájár, hengerész, ontó, kovács, gépi forgácsoló, ács, vízszigetelő, banyala­­katos és szövő-fonó tanulók. Egész sor ,szakmában szakmunkás bérben foglal­koztathatók az utolsó tanulóévben a fiatalok: szerkezetlakatosok, vasúti jár­­műszerelők, gumigyártók, kőfaragók, állattenyésztők stb. . . . S a kedvezmé­nyek felsorolásának ez csupán töre­déke A­z elmondott gondolatokon kívül ide kívánkozik valami. Pénz, energia, képzési struktúramódosítások mel­lé elengedhetetlen bizonyos tudatfor­máló erők hatékonyságának növelése Döntő kérdés, hogy az elkövetkező években milyen módon és milyes­ esz­közökkel mozgósítunk a fizikai munka iránti becsü­lés növelésére’ Döntő, mennyire válik közfelfogássá, hogy a fizikai műnket végzők aránya — hosz­­szú távon — legalább négyszerese kell legyen a szellemi munkásokénak, füg­getlenül attól, hogy a fizikai munka te­rmészetszerűen válik magasabb szin­­tűvé, duferenciáltabbá és természete­sen könnyebbé. Ez a felismerés­i kulcskérdés. Elemi feltétele is annak, hogy a szakmunkás­­képzés az eddiginél j­obban alkalmaz­kodjék a korszerű iparfejlesztéshez, hogy intelligens, képzett magas szak­tudású fiatalok tíz- és tízezrei álljanak munkába esztendőről esztendőre . .. Várkonyi Margit

Next