Népszava, 1974. február (102. évfolyam, 26–49. sz.)
1974-02-24 / 46. szám
10 Hogy ne érezze magát feleslegesnek... TORNAISKOLA Néhány gyakorlatot ismertetünk azok számára, akik évtizedeken át ülve végezték munkájukat, hogy megőrizzék mozgékonyságukat, rugalmasságukat. 1. Ülésben ujjfűzés a tarkón, könyök hátrahúzva — belégzés orron át, a könyök előrehúzva —, kilégzés szájon át. 2. Terpeszállás, kezek a csípőn. Lassú körözés fejjel, balra és jobbra. 3. Terpeszállás, karok oldalt nyújtva. Erőteljesen — vízszintes — karlendítés a mellkas előtt, keresztbe és hátra. 4. Terpeszállás, kezek a csípőn. Törzshajlítás 2-szer balra, közben jobb kezünket a tarkóra tesszük, majd a gyakorlatot 2-szer jobbra végezzük, megcserélve a kart. 5. Ülés a földön terpesztett lábakkal, karok oldalt Törzshajlítás előre, a jobb kézzel a bal bokáig, közben bal kéz hátralendítve, majd fordítva. 6. Hanyattfekvés, karok nyújtva a test mellett. Ollózás nyújtott lábbal 15—20-szor. 7. Hasonfekvésben állunkat kézfejre támasztjuk. 4-szer bal, 4-szer a jobb lábat nyújtva felemeljük. E háron ladikja nem akkor indul velünk, midőn lezárul és befagy a szem... — írja Illyés Gyula. Tudjuk ezt jól, de valahogyan mégsem fogadjuk el. Nem hiszünk, vagy inkább nem akarunk hinni abban, hogy tevékeny napjaink egyszer véget érnek, zsebünkben a naptár érintetlen marad — nem kell sietnünk már sehova. Még egy utolsó kézszorítás a munkatársakkal, — „de jó neked, öregem, holnaptól nincs rohanás, nincs idegeskedés, hajtani sem kell” '•—, néhány szál virág... és vége... A nyugdíjasnak másnap nem kell időre kelnie, mégis felébred. Harmadnap is, aztán is. Kezdetben talán szelíd örömet is érez: „no, a kollégák ott a műhelyben, a hivatalban, az intézetben... én meg szépen leballagok a térre, és megmártom magam a napsütésben ... Viszem a sakkot is, hátha akad valaki...” És aztán? Mi lesz aztán?Néha még útra kel, hogy meglátogassa volt kollégáit. Úgy véli, kitörő örömmel fogadják. De aztán észreveszi, mintha már terhes lenne a jelenléte. Nem megy többet. „Ne döcögjön mindig utánam, papa, látja mennyi dolgom van” — hárítják el a fiatalabb családtagok, ha beszélgetést kezdeményez. S előbbutóbb akkor is leintik, ha véleménye van a családi vitában: „ugyan nagypapa, maga ehhez nem érthet, maga már öreg”. Valóban olyan jó tehát a nyugdíjasnak, amint azt munkatársai a búcsúnál mondták? A kérdésre felesleges lenne válaszolni. Azért álljunk meg egy pillanatra. A fentiekben szándékosan beszéltünk „nagypapáról”. Mert a „nagymama” — az egészen más. Persze, vannak egyedülálló idős nők is. Mielőtt azonban a nyugdíjas kor magányosságáról ejtenénk szót, el kell ismernünk: a családban élő, aktívan már nem dolgozó nő — a nagymama — lényegesen előnyösebb helyzetben van a beilleszkedés, az új viszonyokhoz való alkalmazkodás tekintetében, mint a hasonló korú férfi. A magyarázat erre nagyon egyszerű. Akár együtt élnek, akár nem, a fiatalasszony, a lány, a meny fellélegzik, a nagymama segít a háztartásban, a nagymama megfőzi a vasárnapi ebédet, a nagymama még mosni is eljön, és ami talán a legfontosabb: ő vigyáz a gyerekre! Ellátja, ápolja is, amíg beteg. A nagymama kincs. A nagymama pótolhatatlan érték! A nyugdíjas nagymama ezért soha nem lesz magányos, akár akarja, akár nem, gondoskodik erről a családja — az esetek túlnyomó többségében. És ezt nemcsak érzik, hanem még hálásak is érte. A nagymamák nem lesznek boldogtalanok. De mi legyen a nagypapával ? (És a nagymamák közül is némelyikkel.) Talán nem mindenki tudja, hogy az idős ember általában megértő, szemlélődő, nyugodt. De csak akkor, ha a munkából való kiesés nem alakul át a tétlenség állapotává. Ha volt munkahelyén nem látogatóként kezelik, hanem továbbra is óvják, vigyázzák az évtizedek alatt kialakult munkatársi kapcsolatot. Ha nemcsak meghallgatják, hanem kérik, sőt, elvárják tapasztalatait, ötleteit , élesztgetik munkakedvét. Nem szabad sajnálni az időt arra sem, ha a nyugdíjas volt munkakörének újdonságai iránt érdeklődik, hiszen az ismeretek befogadásának nincsenek időszabta határai. Ha tehát a munkahelyhez fűződő szálak nem szakadnak el, a nyugdíjas kiegyensúlyozott marad. Sok helyütt — igen helyesen — meghatározott időben továbbra is foglalkoztatják a nyugdíjasokat. S ez nemcsak azért jó, mert így a „feleslegesség” önkínzó, testetlelket őrlő gondolata fel sem merülhet, hanem azért is, mert felfrissülő energiával, beidegződött rutinnal, gazdag tapasztalataikkal az öregek igen értékes tagjai lehetnek közösségüknek. Még a közmondás is őrzi: „öreg ember nem vén ember”. A tréfás megállapítást komoly tényekkel tudjuk bizonyítani. Goethe 70 éves volt, amikor megírta a „Nyugat-keleti díván” című művét. Galilei 77 éves korában ingaórát szerkesztett. Verdi 80 évesen komponálta a Falstaff zenéjét. S a hasonló példákat még tucatjával hozhatnánk fel a tudomány vagy a művészetek területéről. Kortársunk, az alkotóereje teljében levő Szent- Györgyi Albert professzor például nemrég múlt 80 éves. Ezért nyugodtan kimondhatjuk, hogy a szervezet végső, visszafordíthatatlan sorvadása, a szellem hanyatlása akkor következik be, amikor az idős ember visszalép társadalmi feladataitól, mindenfajta munkatevékenységtől, közömbössé válik a mindig megújuló élet iránt, befelé fordul, és az elmúlás gondolatával kezd foglalkozni. Vagyis „feladja”. Csakhogy a család ne engedje, hogy eljusson idáig. „Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz” — fogalmazta meg Epiktétosz ókori görög bölcselő a halált. „Én tehát vagyok” — így kell megfogalmaznia az idős embernek, férfinak és nőnek... önmagát. De ehhez segítségre van szüksége. Amit nemcsak volt munkahelyétől, a népművelés különböző fórumaitól — például a nyugdíjas kluboktól —, hanem a családjától is meg kell kapnia. Sőt, elsősorban attól. És nem úgy, hogy éppen szeretetből vagy féltésből az öreget mindentől megkímélik. Mert kötelességünk gondozni, ellátni, ápolni a rászorulót, igaz. De szeressük okosan! Legyenek feladatai otthon is. Bármi, amit szívesen végez, csak rendszeresen, következetesen csinálhassa. Gondjaival pedig soha ne hagyjuk magára. Mert Kháron ladikját ugyan nem lehet visszafordítani, de türelemmel, megértéssel és szeretettel a beszállás pillanata elodázható. Polesinszky Veronika 8. Alapállás, kézzel egy szék támlájára támaszkodva. Emelkedjünk lábujjra, s ebben a helyzetben végezzünk néhány guggolást. G. L.-né GYERMEKSAROK Elrejtett folyók A következő mondatokban kilenc folyó nevét rejtettük el. Keressétek meg őket! Szilárd unatkozik, ma rossz a kedve. Gyuri, a társa jókedvű. Jóska és Karcsi órájukat nézik, a postást várják, mert barátjuk válasza most esedékes. Géza labdázni ment. Márti szalad a kamrába ennivalóért. ( vgpu ‘vzst£ *®1®Z ‘souivzs sodvyi ‘pts ‘otxis ‘soxvjil ‘vuna :saiCzsö3ji) Olvasóink figyelmébe! Kozmetikus szakorvosunk díjtalanul ad tanácsot olvasóinknak. Az érdeklődők levelüket a következőképpen címezzék: Népszava szerkesztősége — Kozmetikai tanácsadó — 1964 Budapest. NÉPSZAVA A népművészeti tárgyak gyűjtése hasznos és értékes szenvedély. A népi kultúránkkal való ismerkedés sok tanulsággal szolgál, az emlékek megőrzése pedig tiszteletadás az ismeretlen mesterek iránt. A kijavított, rendbehozott tárgyakat — legyenek bár hajdani konyhába való használati eszközök — szívesen tesszük a szoba falára. Az étkezőfülkét vagy a szoba sarkát különösen szépen díszítik ezek az apró, népművészeti remekek, s sajátos hangulatot adnak a lakásnak. A tányérokat — a régi divatnak hódolva — még ma is gyakran a falra teszik, szimmetrikus, merev rendben. De ennél érdekesebb, izgalmasabb, ha a kitett tárgyak játékos, szabad, laza rendszert alkotnak. Ilyenkor a szoba egyéb dísztárgyait is könynyebb a gyűjtemény színfoltjához igazítani, mert a szimmetrikus kompozíció mellé már nem kerülhet semmi ugyanarra a falfelületre, (a. m.) illetve mélyítsük. Akkor dolgoztunk jól, ha az egymásba helyezett darabok szorosan illeszkednek, felső élük egy síkba kerül. Most a gyertyatartó-tuskók kialakítása következik. A 40, 40 mm-es lécekből vágjunk le különböző hosszúságú darabokat, 40, 50, 60 és 70 mm-eseket. Egyik végüket keresztben véseljük fel. „Ráhagyással” fűrészeljünk és véssünk, majd ráspollyal alakítsuk ki a pontos méretet. A tüskök másik végét 15—25 mm mélyen a gyertyák átmérőjének megfelelően fúrjuk ki. A furatok inkább szőkébbek legyenek, s a gyertyákat faragjuk meg kissé, nehogy később eldőljenek. Nem árt, ha a nyílások körül az anyagot kissé kimélyítjük. Így az esetleg lecsöpögő faggyú nem kerülhet az asztalra. Ha a mélyedés megtelt, a faggyút könnyűszerrel kiemelhetjük. Az ideiglenesen összeállított gyertyatartót szedjük szét. A darabokat csiszoljuk simára és a keletkező port alaposan töröljük le. Ha a gyertyatartó anyaga hibátlan, szép erezetű, legjobb, ha színtelen lakkal kenjük be néhányszor. Dobos Ferenc Rajz: Bágyi János Gyertyafény a lakásban Napjainkban a díszgyertya hozzátartozik a lakás hangulatához. Gömb, hasáb, kúp és egyéb alakban, számtalan színárnyalatban díszítik a könyvespolcokat, a szekrényeket, az asztalokat. Újabban a hagyományos, hengeres, hosszú, fehér gyertyák is felbukkantak. Egyaránt illenek az antik és a modern bútorokhoz. Mindenféle díszgyertya azonban csak akkor mutat igazán jól, ha megfelelő tartóba állítjuk. A hosszú fehér — esetleg színes — gyertyák fatartóban a legszebbek. Ez lényegében nagyobb méretű, több karú gyertyatartó. Kovácsoltvasból is elkészíthető, házilag azonban a vasat nagyon nehéz megmunkálni, mert szerszámok és szakismeret szükségesek hozzá. Ezért Tányér a falon Évezredek építészete Róma — a köztársaság korában A római állam Itália középső részén, Latiumban az i. e. IV. század körül alakult ki. Ez volt a hatalmas világbirodalom centruma az időszámítás utáni V. századig. Róma történelme három részre: a királyok, a köztársaság és a császárság korára tagozódik. A római világnézet, gondolkodásmód, jellem eltérő a görögtől. A gyakorlatiasság, a katonás szigor és az egyszerűség, a görögökéhez képest durvább ízlés jellemzi a köztársaságkori rómaiakat. E korszakban az építészet feladata a templomok és a városi középületek létrehozása. Gyakran emelnek köztemplomokat. A városok központja a fórum, amely — a görög agorához hasonlóan — középületekkel van körülvéve. Ilyenek a bírósági tárgyalásokra szolgáló bazilika, a levéltár, és a gyűlésterem, amely sok esetben ,nem más, mint a római istenek temploma. E korszakból egyedülálló építéstörténeti emlékek a Pompejiben fennmaradt lakóházak. A Nápoly melletti városkát, amely a rómaiak kedvelt nyaralóhelye volt, az . sz. 79-ben a Vezúv kitörésekor vastag láva és hamuréteg öntötte el, s szinte teljes épségben meg is őrizte az utókor, számára Az előkelőek lakóházai szabályos négyszög alaprajzúak voltak. A szélső helyiségek egy belső, nyitott udvart, az átriumot fogták körül. Az átrium közepén, a padlóba medencét süllyesztettek. Ez gyűjtötte össze a tetőről lecsurgó esővivizet. A tető belső szegélyét gerendák tartották, amelyeket négy vagy több, díszesen faragott oszlop támasztott alá. A Pompejiben feltárt villák falait falfestmények, a padlókat színes mozaikburkolatok díszítették. A városok szegény polgárai több emeletes házakban éltek. Egy-egy ilyen bérház 20 méternél is magasabb volt; ez ma egy hatszintes lakóháznak felelne meg. Kelényi István ESTIKE Malomkerék-szúnyogkomán Napraforgó kiskoronám Gallérom vadludak szárnya gi ga libahang Erdők gombolyag szakálla Estike csillagkalapban Fakötélen csigaharang gí ga Libahang. 1974. február 24.