Népszava, 1974. július (102. évfolyam, 152–177. sz.)
1974-07-20 / 168. szám
6 MINILEXIKON A németes irányzatra vonatkozó idézet Szabolcsi Bence könyvében: A magyar zenetörténet kézikönyve. Budapest, 1955. Zeneműkiadó, 31. A Verseghyre vonatkozó zenetörténeti adatokat lásd: Major Ervin: Verseghy mint dal- és zeneszerző. Megjelent az Irodalomtörténeti Közlemények 1925. évfolyamában (III— IV. füz.). Verseghy Thirsis és Klee c. dala először a kassai Magyar Museum I. kötetének 2. negyedében jelent meg 1788—89-ben, a 188—189. lapon, Steffan dalgyűjteménye, amelyből Verseghy sokat merített: Sammlung Deutscher Lieder für das Klavier, Vom Herrn Joseph Anton Steffan, k. k. Hofklaviermeister. Erste Abtheilung Wien bey Joseph Edlen von Kurztoeck, 1771 Prozodit: a kifejezés a szöveg és a zene kapcsolatára vonatkozik. Akkor jó egy dalnak a prozódiája, ha a zenei hangsúly és a szöveghangsúly egybeesik. Ha az egyik a másiktól eltér, akkor beszélünk rossz prozódiáról. Különösen nagy gondot okoz a különböző nyelvi fordításoknál. A XIX. században fordított idegen operaszövegeket pl. napjainkban mind újra fordítják, mert a XIX. században kevés gondot fordítottak a jó prozódiára: fontosabb volt a zene magyarországi megszólaltatása, mint a szövegeknek a zenéhez illeszkedő harmonikus csengése. A Linus-féle kéziratból: _ Falvy Zoltán, a Linus-féle XVII. századi táncgyűjtemény. Az Országos Széchényi Könyvtár kiadványai. XLIV. Szerk. V. Waldapfel Eszter, Budapest, 1951* ii Cosun*a A SZÉPSZÓ GALÉRIÁJA Stettner Béla Ezerkilencszáznegyvenhatban a középiskolások országos rajzversenyét egy Stettner Béla nevű tizenhét éves diák nyerte. E korai siker életútját is kijelölte. Beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1947 és 1952 között végezte tanulmányait Kmetty János és Koffán Károly mesterek keze alatt. Tehetségére, sajátos formavilágára már főiskolás korában felfigyeltek és belső ösztöndíjat kapott. 1952 óta rendszeresen részt vesz a nagyobb hazai kiállításokon, de alkotásai gyakran eljutnak a mai magyar grafikát bemutató külföldi tárlatokra is. Az indulása óta eltelt évtized igazolta a hozzáfűzött reményeket: Reich Károly, Csohány Kálmán, Kass János, Würtz Ádám stb. mellett ott van a derékhad legjobb grafikusművészei között és a legnagyobbak között is kiválik előd és utód nélküli formaalakító képességével, páratlan technikai felkészültségével, és sajátos szépséglátásával. Elkötelezett művész és ez nála nem felvett attitűd, hanem harcos humanista voltából az ember sűrűben való jólérzéséből és a munkásokkal való testvériségéből fakad; ezek a tulajdonságok azok, amelyek sajátos művész arcélét korán kialakították, művészetét pedig egyénivé, szinte utánozhatatlanná tették. Született grafikus, aki a vonal mindenhatóságára esküszik. Leginkább linóban, rézkarcban és monotípiában dolgozik, amelynek technikáját a legmagasabb fokra emelte. Nyugtalan és kísérletező művész és ennek köszönhette a Derkovits ösztöndíjat is (1960—1963), amely lehetőséget adott neki a művészi elmélyülésre. Tanult mindenkitől, aki nyújtani tudott neki valamit: az egyiptomi falfestmények névtelen mestereitől éppen úgy, mint a görög vázarajzok művészeitől, a hétköznapok költészetét felfedező holland és német kis mesterektől ugyanúgy, mint a konstruktivistáktól. Tanult? Inkább ráérzett az alkotó tehetségével rokon művészi adottságokra, anélkül, hogy bármiféle hatásról beszélhetnénk. Az önálló művészegyéniség olyan ismérve ez, amely naggyá, de egy kissé magányossá is teszi a művészt. Stettner Béla művészetét nem lehet beskatulyázni, vagy iskolák és művészi irányzatok Prokrusztesz ágyába kényszeríteni. Eredendően realista művész, aki élményeit, érzelmeit és gondolatait valós eszközökkel váltja képi formára, bár eszközei egyéniek, csak rá jellemzők. Akár a forma, akár a tartalom felől közelítjük meg művészetét, nem szabadulhatunk meg egyéniségének különös varázsától. Nem ismer művészietlen témát; a kohók vörös fényében éppen úgy meglátja a szépet, mint a lágy kontúrokat rajzoló békés alkony átokban. Szemérmes, férfias lírája miatt kimért kissé, sőt néha száraz is. A grafikusnak síkban, tehát két dimenzióban kell kifejeznie mondanivalóját és önmagát. Ezt a látszólagos beszűkülést számtalan technikai fogással lehet feloldani. Stettner Béla sosem élt velük. Síkban gondolkozik és alkot, árnyékolással, távlattal alig él, alakjai szikárak, aszkétikusak, szinte hús nélküliek. Emberközpontú művész, így az alakos — méghozzá a több alakos — kompozíció áll hozzá a legközelebb. Statikus fogalmazása mozgalmasság nélkül is drámai levegőt teremt, de a pátoszt messzire elkerüli A művészi hatás céljából gyakran túllép az anatómia szabályain, alakjait megnyújtja, felnagyítja, s a részletezés helyett a sommázás útját választja. Nemcsak problémafelvetéseiben érzékeny, de a művészi megoldásokban is. Kompozícióiban a kiegyensúlyozottság, a szűkszavúság, a nyugalom uralkodik. A rend súlyossá érik a keze alatt, a tragédiák szele csap ki belőlük; kompozícióit ritkán oldja fel egy halvány mosoly, vagy a groteszk szemlélet fintora. Mint emberközpontú művészt, két téma foglalkoztatja leginkább. Az egyik a munkásság élete, akiket testvérének érez (Komlón és Dunaújvárosban közöttük élt, hogy jobban megismerje őket), valamint a munka, amely egyedül adhat célt a teljes életnek. Munkaábrázolású lapjain (Halászok, Fahasogatók, Kiáltás stb.) nemcsak a verejtékes erőfeszítést örökíti meg, de a munka örömét is megsejteti; a holt anyagon, a természeten diadalt arató ember himnuszát zengi. A másik: örök harc a Démonnal, az embertelenséggel, hívják fasizmusnak vagy imperializmusnak, faji megkülönböztetésnek, vagy gazdasági kizsákmányolásnak, lett légyen az Auschwitzban, vagy Vietnamban. Mint aki a második világháború vér- és mocsoktengerében nőtt fel, megtanult nemet kiáltani és ez nála nem érdekből felvett manír, hanem emberségéből fakadó őszinte szükségszerűség. Háborúellenes, embertelenségellenes lapjain politikus művészként jelentkezik; nemcsak tiltakozik, de tiltakozásra is késztet Ezerkilencszázhatvanötben megrendezett első önálló kiállítása fordulópontot jelentett művészetében. Alakjai megteltek hússal, vonalai fellágyultak és ha látásmódja nem is változott, az emberiség sorsát befolyásoló tragédiák mellett észrevette már a jelen és a jövő szépségeit is. Tragikus alakjait emberibbé tette a mosoly, a fiatalságban felfedezte a jobb jövő hordozóját s a múló percekszépségeit. Csak egyben nem változott: az embertelenség elleni harc őszinte hevületében (Apokalypsis I—IIL, Passió sorozat stb.), konklúziójában azonban már érzékelteti, hogy van kiút és van menekülés. Stettner Bélát a közelmúltban súlyos betegség formájában nehéz helyzet elé állította a sors, azonban a megpróbáltatásokat legyűrve, újra csak az élet mellett tett hitet. A Műcsarnokban 1973-ban megrendezett második önálló tárlata erre a legjobb bizonyíték. A politikum az itt kiállított lapjainak egy részéből sem hiányzik (Dózsa stb.), de újabb alkotásain az ember mellett megjelenik a táj, a vonal mellett pedig a színeik. Művészete, anélkül, hogy alapvető stílusjegyein változás esett volna, gazdagodott, sőt kiteljesedett. És aki újra megtanult hinni az életben, újra hisz az emberekben is. A harc a Démonnal azonban folyik tovább: az emberért, az emberiség jövőjéért — itthon és a nagyvilágban egyaránt A művész 1966-ban Munkácsy-díjat, 1971-ben SZOT-díjat és a Képzőművészeti Alap díját nyerte el, közben megkapta az érdemes művész kitüntető címet is. Művészete szervesen épül bele napjaink grafikai művészetébe és nemcsak a mának szól, hanem a jövőnek is. Galambos Ferenc Család Magány (Kovács Ferenc felvételei) JU UiS á n Falvy Zoltán Magyar zene - magyar zenetörténet 19.A nemzeti stílus előzményei A dunántúli és erdélyi rezidenciákon kialakult virágzó zenei élet hatása alig terjedt túl a főúri vagy főpapi udvarok kapuin. A Magyarországra érkezett osztrák és német vagy cseh zeneszerzők előadott műveit nem tudjuk hányan hallhatták. Azt azonban sajnos tudjuk, hogy hasonló nagyságú magyar zeneszerző nem működött a XVIII. század végén, mint akár másodrendű idegen vendégeink. A két Haydnnak vagy Dittersdorfnak nem volt olyan magyar tanítványa vagy folytatója, aki legalább körvonalaiban vagy szándékaiban a nagy bécsi klasszikusok nyomdokain haladt volna. Magyarországon nem beszélhetünk sem zenei rokokóról, sem zenei klasszicizmusról. A magyar zenetörténetből ezek az irányzatok hiányoznak és nyomaik esetleg néhány zenei vénával rendelkező költő spontán és jó szándékú törekvésben lelhetők csak fel. A nyugatias magyar dalirodalom ezekben az években alakult ki. Szabolcsi Bence szerint: „Ennek az iránynak előharcosai a teljes Európához csatlakozást hirdették; neon hittek abban, hogy nemzeti művészet csak mélyebb, hazai gyökerekből sarjadhat, s mert azt a fejlett művészi zenekultúrát, melyet az olaszoknál és németeknél megcsodáltak, Magyarországon nélkülözniük kellett, tanulságként azt a következtetést vonták le, hogy legjobb megoldás a kész eredmények egyszerű átvétele. Egy részük az új bécsi dalstílus válogatott termékeit igyekezett magyar szöveggel népszerűvé tenni.. A XVIII. század végén terjedt el jobban a kottanyomtatás és a szélesebb polgári körök is könnyebben juthattak ekkor nyomtatott kottákhoz, sőt Magyarországon is megkezdődött lassan a kottakiadás. Legkönnyebben a német műdalok érkezhettek ezen az úton Pest-Budára és a magyar városokba. A németes dalirodalom elterjedésében jelentős szerepe volt Verseghy Ferencnek, aki először adott ki nyomtatott hangjegyekkel ellátott költeményt Magyarországon (Thirzis és Klóé), 1790-ben. Egy évvel később már dalgyűjteménnyel jelentkezett Rövid értekezések a másikáról címmel (ezt a munkáját Bécsben adták ki). Legtöbb verséhez Joseph Anton Steffan (1726—1797) osztrák zeneszerző dalait használta fel, bár a Thirsis sírja felett c. dalát Haydn inspirálhatta (Haydn: Trost unglücklicher Liebe). Ebben a költeményben jelentkezett az ún. magyar jambus, ami erre az egész dalirodalomra oly jellemző lett és amely végig kísértett az egész XIX. századon, sőt a XX. század elején is. A magyar nyelv természetes lejtése a hosszú-rövid szótagok váltakozása ; idegen szóval a magyar nyelv trochaikus lejtésű. A jambus ennek fordítottja: hangsúlytalan röA verbtmkusdallam tehát ott élt a hangszeres néphagyományban (a Linus-féle kézirat egy hegedűszólam könyv), amely sok esetben szöveges dalok megzenésítéséből állott. A század végén egyszerre olyan erővel jelentkezett, hogy mind az egyszerű zenekari együttesek, cigányvid, hangsúlyos hosszú szótagok váltakozásából áll. Ezt a zeneileg jól kifejezhető, kétféle formulát kellett összeegyeztetni, amikor a német dallamok alá magyar szöveget erőltettek. Ez a jelenség később önállósult és rossz értelemben befolyásolta az egész XIX. századi magyar prozódiát. Verseghy még több gyűjteményt is kiadott, összesen 30 dallammal.. Mint az utóbbi évek kutatása megállapította, a 30 közül csak kilenc tulajdonítható neki. Haydn zenéjét Csokonai Vitéz Mihály is felhasználta, bár ő maga is otthonos volt a zenében, mégis szívesen alkalmazta verseit más zeneszerzők dalaira. A már említett Haydn-dalt A pillangóhoz c. verséhez használta fel, az egyik legnépszerűbb költeményét pedig Kossovits József zenésítette meg: A reményhez. A tihanyi echóhoz c. versének dallamát Tóth István Áriák és dalok c. gyűjteményéből ismerjük (1832— 43). A nyugatias német dallamok Bécs felől való beáramlása mellett, a XVII. század közepe óta már megindult egy másik zenei folyamat, amely ettől kezdve hosszú ideig a magyar zene egyik legfontosabb kifejezési formája, ismérve lett: a verbunkoszene kialakulása. A verbunkos szó, a katonai toborzással, a verbuválással függött össze, a verbunkoszene pedig egy tánccal. A verbunkoszene hosszú évtizedek alatt érlelődött meg, hosszú folyamat eredményeként jött létre és éppen népszerűsége miatt vált a katonai toborzások eszközévé. A verbunkoszene eredete nem köthető egyetlen nemzeti zenénéhez sem. Szálai szerteágaznak egész Kelet-Európában. Az eredők ■ között természetesen ott van a kar ásztánctípus, a hajdútánc, de ott van a délszláv zene és ott lehet a ■ közel-keleti zene számos fordulata.• Kik hozták Magyarországra, kik formázták magyarrá, kik vitték tovább mint magyar zenét-táncot? Nem tudjuk. A XIX. század végén Káldy Gyula már úgy hiszi, hogy A híres verbunkos vagy ver, bunkos nóta oly tánc, minővel a magyaron kívül egy nemzet sem bír.. ” " Réthei Prikkel Marián 1924-ben úgy gondolja, hogy az a népi lassúnak katonai formája, Kodály Zoltán 1925-ben már német, olasz, lengyel, kárpátukrán hatásokat érez benne a magyar néphagyomány „vékony tere” mellett. A XVIII. századi magyar kéziratok között van egy különös táncgyűjtemény, amelyet az utóbbi években ismerhettünk meg. Nevét az egyik használójától kapta, akit Linusnak hívtak és a XVIII. század közepén élt. Ez a kézirat régi és újabb táncokat egyaránt megőrzött. Különösen sok benne a néptánc. Ezek között van egy ún. szamár járás, amelyet dallammenete alapján az egyik legkorábbi verbunkosdallamnak tekinthetünk: szerzők sietve csatlakoztak irányzatához és a XIX. század elején nyomtatott kották sorozatában jelezték: megszületett az új zenei köznyelv, amelyen vidéken és városban, kunyhóban és palotában mindenki egyformán beszélt.