Népszava, 1974. december (102. évfolyam, 281–304. sz.)

1974-12-01 / 281. szám

* A BOLDOGSÁG NÉGY NEVE: ZSUZSA, KATALIN, ADRIEN,ILDIKÓ Az ember örömében, bújában társat keres, társ­ra le. Mint megannyi­szor — az emberek csak alkalomra várnak —, hogy kifejezhessék a bennük levő jót, adhassanak, vi­szonzásra sem várva. 1974. november 27-én, szerdán 13 óra 15 perckor Kovács Ferencné, szüle­tett Király Ildikó 21 éves csepregi fiatalasszony (akinek már van egy 18 hónapos, Gabriella nevű kislánya) négy iker lány­gyermeknek adott életet a szombathelyi Marku­­sovszky Kórházban. Csepreg, 1974. novem­ber 30. hajnali 5 óra. A Kőszeg melletti 4500 lako­sú faluban még mindenki az igazak álmát alussza. Egyetlen házból világos­ság szűrődik, ahol Pajter Istvántól Kovács Félix háza, címe felől érdeklő­dünk. — Ismerem-e Félixet? Némileg. Gyere ki, asz­­szony! — szól hátra. — A Győzelem tsz-ben vonta­tóvezető vagyok, Félix is. Hát kérem, örül minden­ki, nagy juss az élettől, egyszerre négy­­gyermek. Meg is tesszük majd a magunkét. — A soproni ruhagyár itteni üzemében egy mű­szakban dolgozom Ko­vácsiéval — mondja lágy suttogással az asszony. — Gyűjtöttünk neki négy­ezer forintot. Jaj, lelkem, Ildikóm, alig bírta már magát, óriási terhe volt. De hogy négy áldás egy­szerre?! Kovács Félix 25 éves tsz-tag kicsit pirosodó füllel lép a gyerekágyhoz: „Hát ebbe nemigen fér­nek már el... Nagyon örülök, velem van az egész falu... érzem a szeretetüket.­.. Apám fo­­gatos egy másik tsz-ben, anyósom, akinél lakunk, gyári munkás, akár a fe­leségem, mint varrónő,, szerényen élünk, de a gyerekeknek nagyon jó helyet szánunk ...” Pajter János tsz-elnök: „Tegnap volt vb-ülés, itt voltak megyétől, járástól. Mi ötezer gyorssegélyt, aztán 20 000-et adunk, ennyit az állami gazdaság is, hogy Félix — aki egyébként jó, szorgalmas munkásunk — megalapo­zott házát befejezhesse. A megye is húszezret ad, az­tán mi elhatároztuk, amíg készen lesz a saját házuk, itt egy kettőszobás lakást adunk, hiszen az ikrecs­­k­ék nem mehetnek a csöpp szoba-konyhába. Mint halljuk, az egész or­szág figyelme rajtunk­ van, Miskolcról négyes­ gyerekkocsit ajánlott fel egy üzem, Szegedről, Ka­nizsáról gyerekbútort.” Az elnök arca izgalmat, derűt sugároz. A „szenzá­ció” reflektora most rá­juk is sugároz. Részt kér­nek, kapnak belőle. Félix jön, öreg emberek rázzák kezét, gratulálnak. „Igen, igen, Félix, derék apa vagy, az is legyél... Per­sze, ha majd házasítani kell őket!?” A kórházban dr. Chol­­noky Péter főorvos ránk adatja a fehér köpenyt, bár az ikreket már kivet­ték az inkubátorból. — A megyei tanács hat­­rom évig egy szakképzett gondozónőt küld Csepr­eg­­re — mondja —, bizony, négy kicsit egyszerre pá­lyázni, etetni, füröszteni. Hároméves korukban már könnyebb lesz, megcibál­­ják egymás hajacskáját. Egészséges, gyorsan fejlő­dő kis lurkók... Az édesanya bájos, fél­­mosollyal, rózsákkal, el­bűvölő boldogsággal fek­szik. Férje­­feléje hajol: „Képzeld, kaptunk négy puha takarót, nem is tu­dom, ki küldhette.” Fele­sége kedves szemrehá­nyással, s igaz női reali­tással korholja: „Azt én­ küldtem tegnap haza!” Egy apró szisszenés, de hát Kovács Félix zavara érthető, a sok adomány­ban, zsúfolt programban, tennivalóban azt­ sem tud­ja, hol áll a feje. A fia­talasszony pedig már ar­ról ábrándozik, mi lesz otthon, hogyan rendezi be új lakását, új életét a ,,négyessel”, akik egyidő­sek, de mégis, ki kinek húga, nővére, Zsuzsa a legidősebb, aztán Katalin, Adrien jött és Ildikó a legkisebb. Egyetlen, egyidős, egy­­rangú nevezőjük viszont a boldogság, amelyben most egy ország osztozik, anyá­val, apával. Szűts Dénes (Gonda György felvétele) Egy forradalmár m­unkásnő emlékezete .'Sini. . munsínutrot-- ~ ~ * M­unkásnő voltam a kémiai iparban, és egy ideig alkalmazottja a Kémiai Munkások Szakszerve­zetének. Ha semmit sem hallottam volna a szo­cializmusról, és a munkásmozgalomról, ha nem taní­tott volna a párt és a szocialista irodalom, egyes­­egyedül azok a tapasztalatok, amelyeket az ő körük­ben gyűjtöttem — az ő kínjaik, fájdalmaik és szenve­désük arra bírtak volna, hogy minden erőmmel küzd­­jek a proletariátus felszabadításáért. Hámán "Kató, aki kereken 90 esztendővel ezelőtt, 1884. december 2-án született, mondta el ezt a büszke és megrázó hitvallást. Fasiszta bírái előtt, az utolsó szó jogán, amikor mint az illegálisan működő Kommu­nista Párt Központi Bizottságának tagját előbb rög­tönítélő majd 1926 nyarán „rendes” törvényszék elé állították. Huszonnyolc hónapot töltött ezután a bör­tönben, háta mögött már akkor küzdelmekben, szen­vedésekben gazdag forradalmármúlttal. Édesapja nyáron aratómunkás, télen a faluban cinész. A legidősebb gyermek volt. Az iskolából csak néhány osztályt végezhetett el, mert kisebb testvéreit gondozta és mellette, hogy a család fenntartását segítse, napszámba járt az uradalomba. Alighanem ott ismer­te meg korán, még gyerekfellel a szerb Szevtok kizsák­mányol a nők kiszolgáltatottságát. Később a ma­ga erejéből kísérelte meg a továbbtanulást — pedagó­gus szeretett volna tömni —, de megint csak a családot kellett támogatnia. Pénztárosnő lett Hatvanban, majd 1918 elejétől a Nyugati pálvaudvaron. Itt lépett be a vast­t,ószövetségbe, az első marxista könyeket Land­ler Jenőtől kapta, s hamarosan részt vett a vasutas­­sztrájk előkészítésében ... Nem v°tatlen, hogy 1919- ben megválasztották a IX. kerületi Munkás- és Kato­natanács tagjának. Bátorságból, kommunista meggyőződésből igazán a forradalom bukása után vizsgázott. Eleinte hónapo­­kig kínozták, internálták, évekig megalázó, alkalmi munkára kárhoztatták. Kapcsolatait a föld alatt mű­ködő párttal soha nem szakította meg, s amikor vég­re állandó alkalmazást kapott a vegyiparban — hogy élete milyen fontos, meghatározó szakaszának tekin­tette ezeket az éveket, arról tanúskodnak a bevezető­ben idézett mondatai —, kihasználta a Szociál­demok­rata Párt és a szakszervezet le°áüs lehetőségeit is tár­sai felvilágosítására, megszervezésére. Számos, harc­ra tüzelő cikket írt például a Vegyészeti Munkás című lapba. Az emigrációban élő pártvezetőség utasítására segített létrehozni az egy ideig legálisan működő MSZMP-t, amelynek vezetőségi tagja is volt, egészen a nevezetes „lebukásig”. Kiszabadulva a börtönből, töretlenül folytatta forradalmár-tevékenységét, állandó zaklatás, üldözés, még­ megújuló kínzások között. 1934-ben ismét bör­tönbe vetették, s a borzalmas veréseket, az újabb meg­próbáltatásokat már nem bírta elviselni a szervezete. Nem sokkal szabadulása után, 1936. augusztus 31-én örökre elpihent meggyötört teste. Harcostársai a beavatkozásra váró, leső nyomozók szoros gyűrűjétől övezve temették némán, csendben. Emléke azonban nem múlt el, nevét utcák, intézmé­nyek őrzik. És őrzi — ami talán a legszebb megem­lékezés — sok-sok szocialista brigád, amely az ő szel­lemében, az ő örökségéhez méltóan él, dolgozik a jö­vőért. ED. KÖZÉLET Nagy Máriának, az MSZBT főtitkárának ve­zetésével a Szovjetunióba utazott az MSZBT kül­döttsége. A delegáció tag­jai részt vesznek a Szov­jet Baráti Társaságok Szö­vetségének Moszkvában megrendezésre kerülő III. konferenciáján. A dr. Szekér Gyula ne­hézipari miniszter vezette magyar delegáció hazaér­kezett a lengyelországi Wislából, ahol a KGST színesfémkohászati állan­dó bizottság ülésén vett részt. Megvitatták a tag­országok színesfémipara 1976—1980. évi koordinált fejlesztési tervét és jóvá­hagyták az állandó bizott­ság 1975. évi munkater­vét. Nagy János külügymi­niszter-helyettes és Paul Jyrkankallio, a Finn Köz­társaság budapesti nagy­követe szombaton a Kül­ügyminisztériumban ki­cserélte a két ország kö­zött 1974. május 2-án Hel­sinkiben aláírt, a kereske­delem akadályainak köl­csönös megszüntetéséről szóló megállapodás meg­erősítő okiratait. Szombaton az Óváros­háza épületében rendez­ték meg a budapesti kö­zépiskolások V. parla­mentjét. A diákparlamen­ten 190 fővárosi gimná­zium, szakközépiskola iparitanuló-intézet 200 küldötte gyűlt össze. NÉPSZAVA A szabálytalanságot tűrték - a kártérítést nem vállalják A kockás füzetlapra rótt sorokat a jugoszláv határ menti Becsehelyen Gyenes Gyula 22 éves fiatalember adta postára. Azt panaszolja, hogy a Dél-dunántúli Vízügyi és Közműépítő Vállalat csú­nyán elbánt vele. Mint levelében írja, ez év január 29-én új sze­gélykövet szállítottak. Miután az egyik oldalról lerakodtak, a vontatóról lekapcsolták a pótkocsit. — Azóta is betegállo­mányban vagyok — pa­naszolja. — A törött lá­bam kilenc hónap eltelte után is eléggé csúnya. Egyelőre nem dolgozha­tom. A pénz viszont na­gyon kellene. Ezért for­dultam­ a vállalathoz kéréssel, hogy térítse meg a táppénz és az át­lagkeresetem közötti kü­lönbséget. Sajnos, egy fillért sem kaptam. He­lyette távollétemben, sze­mélyes meghallgatásom nélkül, fegyelmi úton fe­lelősségre vontak, és szi­gorú megrovásban része­sítettek. A szigorú megrovás fe­gyelmi határozatot Szán­tó Miklós építésvezető ír­ta alá. Mire alapozta a döntését? — A balesetet a sérült felelőtlen magatartása okozta —­ mondja Szántó Miklós. — Gyenes Gyulá­nak és társának, Ferincz Vincének, nem volt sem joga, sem felhatalmazása arra, hogy a pótkocsit ké­zi erővel fordítsák meg. — Miért vonták mégis felelősségre a sérültet? — Vig Sándor, vállala­ti főmérnök ez év április 12-én kelt írásos utasítá­sára. „Hasonló balesetek megelőzése érdekében te­gyen intézkedést az em­lített dolgozó felelősség­­revonására. A tett intéz­kedésről másolatban két példányt küldjön meg ré­szemre” —■ hangzik a Kaposvárról érkezett fő­mérnöki utasítás befejező passzusa. — Saját hatáskörömben nem adtam volna neki fe­gyelmit — teszi hozzá Szántó Miklós. — Hiszen hogy kézi erővel megfor­díthassák. A pótkocsival ugyanis nem lehetett az utcában megfordulni, így viszont a másik oldalról könnyűszerrel leszedhet­ték volna a még ottma­radt szegélykövet. Csak­hogy fordítás közben az első kerék egy gödörbe huppant, a pótkocsi ol­dalra billent, a vonórúd pedig eltörte Gyenes Gyula lábát. — Miért nem hallgatta meg a sérültet személye­sen a fegyelmi eljárás során? Gyenes Gyula anélkül kapott szigorú megrovást, hogy véde­kezhetett volna. — Meghallgatását va­lóban mellőztem, mert a baleset kivizsgálása so­rán egyértelműen tisztá­zódott, hogy szabálytala­nul járt el. Bellosevich Miklós fő­építésvezető, miközben elénk teszi a szóban for­gó fegyelmi határozat másolatát, érdekes mo­mentumra hívja­ fel a fi­gyelmünket: Gyenes Gyula balesete január 29- én történt. A fegyelmi határozat viszont több mint negyedévvel később, május 8-án kelt. Miért ilyen későn? — Mert Szántó Miklós építésvezető nem akarta felelősségre vonni a tö­rött lábú Gyenes Gyulát. Volt annak anélkül is elég baja. Sőt, a mai na­pig sem tudja, mikor dol­gozhat ismét. Gyenes Gyulát a jószán­dék vezette, amikor kézi erővel akarta megfordíta­ni a pótkocsit. A vállalat a baleset okának alapos vizsgálata nélkül Gyenes Gyula kárigényét is elutasította. Erről Holl Lajos igazga­tó levele így rendelkezik: ......üzemi balesetével kapcsolatos kárigényét elutasítom ... Mivel a kárt kizárólag az ön el­háríthatatlan magatartá­sa okozta, a vállalat... mentesül a felelősség alól.” Arról mindenki (az igazgató és a jogügyi előadó, Töll­né dr. is) mélyen hallgat, hogy —­­a sérült szerint — kiala­kult gyakorlat volt a pót­kocsi kézi megfordítása. Erről Németh János gép­kocsivezető egyebek kö­zött így vall: „Meg kívá­nom jegyezni, hogy a vállalatnál, illetve műkö­dési területemen, gyakor­lat volt az üres pótkocsi kézzel történő megfordí­tása abban az esetben, ha azt az út- és a terepvi­szonyok lehetővé tették.” Tehát kialakult gya­korlat volt a vállalatnál az ilyen szabálytalanság. Ezt pedig nemcsak lehet de el is kell hárítani, méghozzá a vállalatnak, a munkavezetők és a dolgozók együttes erőfe­szítése révén. AzSVAIT új vizsgálatot kér A vállalat vezetői azonban, úgy tűnik, nem engedik magukat a té­nyektől befolyásolni. Fe­gyelmit osztogatnak és nem fizetnek. Az elutasí­tó határozatban még a legelemibbre, a jogorvos­lat lehetőségére sem hív­ták fel a sérült figyel­mét, pedig azt törvény írja elő. És a munkaügyi döntőbizottság? Szerda­helyi Sándor elnökhelyet­tes, aki Gyenes Gyula sé­relmét tárgyalta és eluta­sította, a vállalatnál — szállítási előadó .. Mi a véleménye Fodor Istvánnak, a Szakszerve­zetek Zala megyei Taná­csa munkavédelmi fel­ügyelőjének? — Tény, hogy a bal­eset kivizsgálásánál nem jártak el kellő gondos­sággal — mondja a mun­kavédelmi felügyelő. — Több olyan tényezőt nem tisztáztak, amely a bal­esetnél közrejátszott. Ezért újra vizsgálatot kér­tem a vállalattól. A nagy­­kanizsai városi, járási ügyészségtől pedig azt kértem, hogy a munka­ügyi döntőbizottság hatá­rozata, illetve a baleset ügyében folytasson tör­vényességi vizsgálatot. Zsidai Pál Segítség helyett fegyelmi Kialakult gyakorlat volt Lepisélokok Jánoshalmán (1.­ Utat kellett választani. . . Zegzugos szépségűvé nyí­lik a táj Kalocsán túl. Az Alföldbe — szőlő­tőkéket hintve, pincevo­nulatokat emelve — kis dombjaival, szelíd erdő­csoportjaival mintha be­­lopózott volna egy kedves szöglet a Dunántúlból, hogy akik erre élnek, föl­kaphassák a fejüket, s ka­lapjuk alól büszkén ki­szólva, előrebökjenek: — Ottan, ni a hogy... Mert ha a vast és a veszprémi ember hegy­ként süvegeli a Somlyót — az alföldi megadja a rangot egy kevélyebb hal­mocskának is. Nyilván az örök emberi vágy, a ma­gasabbra, a felfelé törek­vés jegyében, de csak azonképp, hogy egy tal­palatnyi megműveletlen rögöt sem hagy rajta, mert mi mással tisztel­hetné meg jobban, mint a jó terméssel. Arculatát, jellegzetes vonásait nevében is vise­li a település, e kis alföldi tündérzug központja, ahol már nem a térképbeli ma­gaslatokra irányulnak a szemek. Másfajta tiszte­let fényei ébredtek a te­kintetekben Jánoshal­mán: az ember önmagát emeli, s nem a lába alá gyűrt fizikai, hanem a le­küldött szellemi meredé­lyeken. Túlságosan egyszerű és látványos lenne kijelen­teni, hogy található egy nagyközség Bácskában, zsíros földekkel és szellő­járatú gyümölcsösökkel övezve, ahol szinte a szár­ba szökkenő növénnyel együtt a talpukra pattan­tak évtizedünk új típusú emberei: a vidéki, a falu­si szakmunkások. Az idő — persze —biz­tatta őket, de egyáltalán nem a véletlen.­­ Kezdődött azzal, hogy tízegynéhány esztendeje néhány jánoshalmi ter­melőszövetkezet olyasfaj­ta társulást hívott létre, amelynek feladata a ser­téstenyésztési program megvalósítása volt. A mú­lt évekkel egyre bővült a működési kör, s mára — amikor túllépték a vállal­kozási fokon és szövetke­zeti vállalatként tevé­kenykednek — a szőlő- és gyümölcstermelés, feldol­gozás éppen úgy a felada­taik közé tartozik, mint az erdőtelepítés, a fafel­dolgozás, a fuvarozás, avagy a takarmánygyár­tás. Annak idején tizenhár­man voltak, most 600 név sorakozik a Vállalati lis­tán. Ebből a 600-ból akad­nak mérnökök és techni­kusok is néhányan, de a legtöbben betanított mun­kások és szakmunkások. Az egyetemet végzettek között is találkoztam olyan mérnökkel, az új sertéshizlalda vezetőjé­vel, aki már a vállalat ösztöndíjával végezte ta­nulmányait — ebben még semmi rendhagyót nem érezhetni. Attól már in­kább megélénkül a képze­let, hogy a sok-sok beta­nított és szakmunkás né­hány kivételtől eltekintve itt helyben, Jánoshalmán szerezte a képesítését. Méghozzá a tsz-ek kö­zötti vállalat saját iskola­padjaiban, saját tanfolya­main.­ ­ A központi irodaházban átfogó — több éves, sőt, több évtizedes — művelő­dési terv pontjaival is­­merkedhetem. Mivel a hetvenes évek elejére alaposan megnőt­tek a feladatok, a jobb eredményekhez felkészült, szakmailag fejlettebb gár­dára volt szükség. — Utat kellett válasz­tanunk. Végzős egyete­mistákat toborozni, jó szakembereket máshon­nan áthívogatni, vagy... Matos Lőrinc igazgató és Solymosi János sze­mélyzeti osztályvezető, aki Szegeden végzett ma­gyartanárként, éppen a jánoshalmi művelődési, szakemberképzési terv megszervezését vállalta fel — ők ketten a másik útra szavaztak. Szakképzett emberekre volt és van szükségük, de mindehhez alapfeltétel a nyolc általános iskola. Az első és a sorsdöntő csatát azért kellett megvívni, hogy tisztes apák és ösz­­becsavarodott fejű nagy­apák irkát és számtan­könyvet terítsenek maguk elé, hogy gyerekemberek helyére ereszkedjenek az iskolapadban. A másodikat pedig azért,­ hogy ezzel se elé­gedjenek meg, hogy szak­mát is válasszanak ma­guknak. Önmaga dönté­sét teljesítette mindenki: a kényszernek úgysem születhetett volna mara­dandó eredménye. A dolgozók esti iskolá­ját Kéleshalmán szervez­ték meg, a képzést saját szakembereikre bízták. A tanfolyamokon a vállalat mérnökei, technikusai áll­tak katedrára és ők vizs­gáztatták később a sertés­­gondozó és kertészeti szakmunkásokat. 197­4. december 1.

Next