Népszava, 1974. december (102. évfolyam, 281–304. sz.)

1974-12-07 / 286. szám

KULTÚRA * TÁRSAD­ALO­MTU­DOM­AN­Y * IRODALOM * MŰVÉSZET Varga Csaba Munkásművelő­dés bel­ülről Személyes tapasztalatokat kez­dem, m­iért az asztal mindét felén ültem már. Itt is, ott is. A művelő­dő munkások és az önműelést se­­gítő népművelők oldalán, az értel­mesebb élet lehetőségeit keresők között. Ezért valamennyin kívülről és belülről is ismerem a helyzetet. A saját élményeim egyéként kö­teleznek, szerencsémre. Ak­kor se­gédmunkás­ként a GanzSÁVAG- ban dolgoztam, a raktávezetővel napokon át csillagászatról vitatkoz­tunk. Eszünkbe sem juttt, hogy művelődünk, de kedvün szerint akartunk élni. Mit sem toltunk az előbb emlegetett, láthatatln asztal­ról, viszont a világ egyeten érdekelt minket, hiszen egyformán kíváncsi emberek voltunk. Azóta is úgy tar­tom, hogy az önművelés­i önneve­lés egyik legjobb belső hatóereje a kíváncsiság. Hatvanban nem sokat voltam népművelő, de ugyancsak erős él­mények értek, mert a okorgyári fiatalokkal a Zagyva-híd korlátjá­nak támaszkodva és féleki vitatkoz­tunk. A világ dolgairól és saját helyzetünkről. Az sem zvart min­ket, hogy tél van, csípő szél fúj. Nem hinném azt sem, egy vala­milyen romantikus elsznás veze­tett bennünket. A könyvírba ritkán jártunk be, elég kevese olvastunk, mégis egymás világldét tágítot­tuk. Közösen művelődtek a kivi­lágított Zagyva-hídon. Ma már csak azt irigylem, hogy a­kár seregestül támadtak ötleteink. Igy, abban az időben, mások is inább csak a művelődés újabb lehetőségeit ke­resték. Az élményeim azon is gyűlnek. A közművelődési párhatározat elő­készítése közben kötetlenül is részt vettem egy munka­ művelődéssel kapcsolatos felmérésen. A legna­gyobb százhalombatti üzem TMK- műhelyében megint az asztal má­sik oldalára kerültm, mert nekem kellett a beszélgetőt irányítanom. Én kérdeztem, pedg inkább felelni lett volna kedvem de a válaszok keresgélése közben hamar eltűnt közülünk ez a biznyos asztal. Ez jelképesnek is jelelhető. A siker feltehetően annak köszönhető, hogy " nem a felülről jött ember kívülállá­sával, túlzott bizoságával kérde­zősködtem. Igyekztem emberi vi­szonyt kialakítan Ezzel az igénnyl nem állok egye­dül. Az elmúlt htekben meghívtak a VI. Fóti párbezédre, ahol a bu­dapesti agglomercióról és a bejáró munkások kultrájáról, életformá­járól és művlődéséről rendeztek eszmecserét. A vita nem volt túl­ságosan lelkesít de két szokatlan vélemény is­­hangzott. A gödiek képviselője nem adminisztratív tá­mogatást, sőt nem is új művelődési házat, vagy­önyvtárat kért. Egy­szerűen embri segítséget igényelt. Kanalas Jáns, a Mechanikai Labor KISZ-titkára pedig szenvedélyesen kifejtette, hgy az asztal két olda­lán ülők em kerültek emberkö­zelségbe. Ám nagyon kerülnek ma sem. Minta a művelődni vágyó munkások és a művelődésüket szer­vező népművelők más nyelven be­szélnének Természetesen nem az embereken, inkább a módszerek­ben van a hiba. Vagy azt is mond­hatom, a. emberi kapcsolatok for­malitásában. Sokáig sorolhatnám még az egyé­ni tapaztalatokat, hiszen augusztus elején, a tokaji írótáborban is na­pokat szántunk a szocialista bri­gádok és a munkásfiatalok műve­lődésének a megvitatására. Az élet­formát és a művelődést itt sem választották el. Sok új megfigyelés nem hangzott el, hiszen az alap­vető tényeket ismerjük. Egy repre­zentatív felmérés szerint, a mun­kások negyvenhat százaléka alig művelődik és tényleges aktivitást körülbelül tizennyolc százalék fejt ki. Ez reális képet mutat. Magyará­zatként szolgálhat, hogy a munká­sok harmincöt százalékának nincs meg az általános iskolai végzettsé­ge. Minden harmadik munkás nem fejezte be a nyolc általánost. Vagy régi munkahelyemen, a Ganz-MÁ­­VAG-ban a tizennyolcezer dolgozó­ból hatezernek hiányzik az alap­vető iskolázottsága. Az előbbi, or­szágos aránnyal ez hajszál pontosan megegyezik. Egy másik adat szerint a budapesti agglomerációból, a fő­város környéki negyvennégy köz­ségből bejáró fizikai dolgozóknak már negyven százaléka nem fejezte be az általános iskolát. A százalékszámok így sem fejezik ki híven az objektív helyzetet, mert még a nyolc általános elvégzése sem ad mindig kielégítő alapműveltsé­get. Az Olvasó népért mozgalom első országos konferenciáján Marosi Gyula író ismertette, hogy a tápió­­szentmártoni olvasótáborban szak­képzett munkások vettek részt, akikről kérdőíves felmérés és sok­sok személyes párbeszéd után ki­derült, hogy egyharmad­ részük már­­az iskolában sem olvasott. A má­sodik harmad az általános iskola befejezése után abbahagyta az olva­sást és a művelődést. Annak elle­nére, hogy sokan mezőgazdasági szakmunkás bizonyítványt szerez­tek, az általános műveltségük még­sem közelítette meg a nyolcadik osz­tályban előírt színvonalat. Ez ugyanúgy jelentkezett életszemléle­tükben, magatartásukban, ahogy nem , olvasták József Attila verseit és csak a giccses-kalandos filmeket nézték meg. Ezt­­ a műveltségi hát­rányt nevezték el második analfa­bétizmusnak. Óvatosan kell tehát bánni az ada­tokkal, hiszen az előbbi negatív pél­dák mellett pozitív változások is vannak. Nem egy fiatal és idősebb munkás önként, otthon, baráti tár­saságban, vagy a munkahelyi bri­gádban állandóan művelődik. És vitatkozik, beszélget, gondolkodik. Egyaránt értelmesen akar élni a magán- és közéletben. Ilyen igényű fiatal munkások gyűltek össze pél­dául a péceli olvasótáborban. Így sokan elérik a közepesen érettségi­zők színvonalát, noha erről egyetlen hivatalos papírt sem tudnak fel­mutatni. Arra sajnos nem hívjuk fel eléggé a figyelmet, hogy Veres Pé­ter, vagy Kassák Lajos emberi pél­dája ma is érvényes, mert bár­mennyire megjavítjuk a " felnőtt­­oktatást és a művelődési házak munkáját, de az autodidakta mű­velődés semmi mással nem helye­­síthető. Ez a művelődésnek tovább­ra is az egyik legfontosabb társa­dalmi formája. Éles különbség van két olyan, általános iskolát végzett munkás élete között, akik közül az egyik naponta harminc kilométerről jár be dolgozni, közben otthon, a má­sodik műszakban háztájival foglal­kozik, szombaton és vasárnap pedig önerőből a családi házat építi; amíg a másik munkás tradicioná­lis munkáscsaládból származik, a szomszédos üzemben vállal munkát, otthon és a munkahelyen készen kapta az életforma kereteit, az er­kölcsöt és azt a közösségi felisme­rést, hogy rendszeres művelődés nélkül nem lehet élni. Arról nem szólva, hogy a bejáró munkásnak feltehetően csak hat vagy hét osz­tálya van meg, de a szakszervezeti aktivisták erőfeszítése is rendsze­rint hiábavaló, mert ennek a dol­gozónak akkor sem lesz ideje és energiája behozni az iskolai lema­radását. Még úgy sem, ha fejlett technikájú üzemben helyezkedett el, ahol a termelési kultúra és a saját anyagi érdeke jó irányba ösz­tönözné. A bejáró ténylegesen és jelképe­­­sen úton van az üzem és a mező­­gazdaság, a falu és a város között, de közben félúton megrekedt, ahogy ezt Szántó Miklós szociológus meg­fogalmazta. A felnőttoktatás peda­gógusai tudják a legjobban, hogy a bejárók esetében a legkedvezőbb határozatok és kedvezmények is ritkán segítenek. Tudomásul kell vennünk a társadalmi egyenlőtlen­ségeket. Azt is bajosan érjük majd el, hogy évente ne termelődjön újra a tízszázaléknyi réteg, amely nem fejezi be a nyolcadik osztályt. Ezért is örvendetes, hogy az ötödik öt­éves tervben az iskolai oktatás tá­mogatása többszöröse lesz a mos­taninak. Nem új tapasztalat, hogy egy munkás műveltségének megítélése­kor az iskolai és szakmai végzett­ség mellett rendkívül fontos, hogy a családban és a munkahelyen mi­lyen szellemi légkörben nőtt fel. Az egyik megyei múzeum munka­társa több munkást felkeresett magnóval és interjút készített velük. Alanyai részletesen elmondták, hogy az iskola segítsége önmagában nem elég, akkor lesz egy fiatalból igé­nyes, művelődő ember, ha olyan szellemi közösségbe kerül, ahol ér­deklődést és kíváncsiságot ébresz­tenek benne. Lényeges megállapí­tás ez, mert azt az igazságot mondja ki, hogy a munkásművelődés csak szellemi közösségekben történhet, ahol az asztal két oldalán ülők egymás mellé kerülnek. Az mind­egy, hogy ezek a közösségek az üzemben, vagy a lakóhelyen alakul­nak meg. Egy jó brigádközösség többet érhet, mint a magolva ki­izzadt érettségi bizonyítvány. Régi gond már, hogy a szocia­lista brigádokban ki irányítsa a művelődést? Legutóbb Bacsó Péter filmrendező figyelmeztetett arra, hogy a munkásokat sokszor elvont normák alapján ítélik meg. Felül­ről lefelé nézik őket. Ez még min­dig a régi, néphez való lehajlás­gesztus továbbélése. Pataki Sándor vasöntő megállapítása már híressé vált. „Amennyit én látok a dolog­ból, fönt szépen megtervezik, ki­adják végrehajtásra. S nagy az űr a papirosok és miközöttünk. Kevés az olyan ember, aki eljön a mun­kásokhoz. Mármint a művelődés irányítói közül.” Én ennél valami­vel messzebbre mennék. A műve­lődés legjobb helye tényleg a mun­kahelyi közösség, a szocialista bri­gád, de ennek tagjait valóban nem lehet csak kívülről, idegen előadók­kal életforma-változásra és rend­szeres művelődésre serkentetni. Akár fentről, akár kívülről pró­bálkozunk, ennek mindig kevés a hatékonysága. Ezzel a világért sem azt állítom, hogy a rendszeresen szervezett, lehetőleg élményt adó előadások feleslegesek. Sőt, sokkal több kellene, de emberibb közel­ségből. Egy szocialista brigád ugyan­is akkor kezd a kultúrával többet foglalkozni, a hivatalos felajánlá­soknak akkor lesz belső, emberi tartalma, ha a brigád tagjai közül valaki, egyikük, belülről, a saját nyelvükön kezd el egy könyvről vagy színházi élményről beszélni. Vagy éppen a csillagászatról. Ha belülről indul meg a művelő­dés. Ha saját maguk formálják igé­nyeiket. Ha ők lesznek kíváncsiak közösségi dolgaikra. Nagyon lénye­ges tehát, hogy a brigádokban meg­találjuk azokat az embereket, po­tenciális szövetségeseinket, akiknek kedvük és képességük van a közös­ség alakítására, a­ művelődés meg­szerettetésére, a közös gondolkodás elindítására. És ezeket az elkötele­zett, társadalmi felelősséget érző, önkéntes népművelőket segítsük szakmai tanácsokkal és, emberi szar­vak Akár felül ről, akár kívü’rők Ez a belső pezsgés vez ethet oda, hogy a brigádos közösség legyen, amely a művelődés legszentebb eredmé­nye. Gerő András: Karosszék Gál­falvi György Áldasság emberi konokság Lehet ez alkati kérdés: szeretem a határozott, „törik-szakad” embereket. Azokat, akik jól meggondolják, mielőtt egy útra rá­lépnek, de ha egyszer már ráléptek, végig is mennek rajta, vagy inkább elpusztulnak, semhogy letérjenek róla. Szeretem őket, s vitatkozom velük és róluk. Magammal és másokkal egyaránt. Huszonnégy órán belül két ,egymástól nagyon eltérő korú és foglalkozású emberrel kellett interjút készítenem: egy idősebb világhíres sportmesterrel, s egy fiatal, de már ugyancsak neves tudóssal. Mindkét beszélgetés úgy alakult, hogy fel kellett ten­nem a kérdést: mi adott erőt ahhoz, hogy közvetlen környezetük értetlensége, sőt gáncsoskodása ellenére is alkotni, teremteni és dolgozni tudtak. A válasz azonos volt: a konokság, a „csakazértis megmutatom”.­­ — Na látod, itt van a kutya elásva. Kinek akarják „megmu­tatni”? — Maguknak és másoknak. — Ez semmi egyéb, mint öncélú „ki vagyok én?”-hetvenke­dés. —• Tévedsz, ez nem virtuskodás. Az a fiatal tudós eddig öt új gyógyszerre kapott szabadalmat. Gondold végig, hány embert gyógyított és gyógyít meg ezekkel. A sportmester eredményei az egész országnak, egy egész közösségnek szereztek dicsőséget. Hol itt az öncélúság? .­­ — Ha így van, kiknek kellett csakazért is bizonyítaniuk? — Azoknak, akik nem bíztak vagy nem akartak bízni ben­nük. Azoknak, akik félnek mindenkitől, aki többet és mást akar, mint ők. — Többet és mást? Honnan tudhatták a te embereid, hogy éppen ők s nem a gáncsoskodók akarják­ a többet és mást? — Hogy más mit akart, ezt ők nem tudhatták. Ők csak ma­gukban lehettek biztosak. — De értsd meg, esetleg a gáncsoskodók is pont ilyen bizto­sak magukban. — Ez lehetetlen. Biztos csak az lehet magában, aki elsősorban nem magáért teszi, amit tesz. . — Ezt szépen mondtad. Ezt a frázist... — Attól még igaz lehet. — Igazság? Te is tudod, ahány, annyiféle. A te embereiddel éppen az a baj, hogy azt hiszik, az ő véleményük az egyedül he­lyes, az abszolút. — Olvastam valahol: a határozatlanokat mindig sérti mások határozottsága... — Csakhogy a határozottság a te embereidnél szűklátókörű­séget jelent. Látod azt a szódáslovat? Könnyű annak előremenni, mert nem is lát másfelé a szemellenzőjétől. — Az, hogy valaki egy célra összpontosítja az energiáját, még nem szűklátókörűség. Honnan tudod, hogy nem fogta-e át előbb a teljes látóhatárt, mielőtt irányt választott? Honnan tudod, hogy nem volt nehezebb neki ezerszer, mint másnak, amíg az összete­vők között megtalálta a számára egyedül helyest? S ha már egy­szer ezt választotta, csak ezzel szabad törődnie. Szűklátókörűnek csak azok nevezik az ilyen embereket, akik képtelenek gondolat­ban vagy ténylegesen végigmenni az ő útjukon. — Nem értem, miért eszményíted, hogy egyesek képtelenek útjukról letérni. Ez — divatos szóval — közönséges allalmozsco­­d­ési képtelenség. Ha jól tudom, valami hasonlóért pusztultak ki például az őshüllők ... — Azért eszményítem, mert aki útjáról letért — ugyancsak divatos tapasztalatok szerint —, nemigen szokott visszatalálni rá. S ha az őshüllők alkalmazkodnak, magukat átmentik ugyan, de már nem őshüllők. Esetleg mások... — A játék különben nem fair, te két olyan konok embert hoztál példának, akik célhoz értek. Szerencséjük volt. De mi lett volna, ha erősebb a fal előttük, vagy nem ilyen kemény a fejük? ! — Nem tudom ... Ez az, amit nem tudok ... — És nem lenne okosabb szépen kikerülni a falakat? — Annyian mondták, csak azért kerülik ki őket, hogy mögé­jük jussanak, s végül egészen máshol bukkantak fel. — „Törik-szakad” embereknek nevezted őket. Szép kifejezés. És főleg találó. A baj csak az, hogy körülöttük is törik-szakad minden. Olvastam egy regényben: az olyan emberek, akik nem tudnak engedni, csak szomorúságot okoznak a környezetüknek. Milyen jogon?­­ — Ezt bízd az ő lelkiismeretükre. De mi lenne, ha a környe­zetük engedne? — Ne viccelj, ők egyedül vannak, nekik kell alkalmazkodniuk. — Hát nem érted, éppen miattuk nem szabad alkalmazkod­niuk! — Már ne haragudj, de köpök az olyan világmegváltóra, aki úgy el van foglalva az emberiséggel, hogy nem ér rá azokkal tö­rődni, akik mellette élnek. Humbug az egész, öregem. — Legalább annyit ismerj el, hogy kell az ilyen ember is. Így dialektikus... Lehet, valóban csak alkati kérdés, hogy szeretem a konok embereket. Vitatkozom velük, értük, s önmagam számára vagyok a legkényelmetlenebb vitapartner. Emlékek közt botorkálok, ér­veket keresek, s ritkán sikerül találnom. Az emlékek visszájukra fordulnak, az érvek cserbenhagynak, s ellenérvként meggyőzőb­ben hangzanak. Így hát az én érveim az olyan emberek marad­nak, akik saját barlangjában fojtották meg a hamis realitást, hogy más, emberarcúbb formában támasszák fel újra. Szomjasan ku­tatok utánuk, s ha rájuk találok, boldogan fohászkodom: áldasság, emberi konokság! Te megőrző, te előre vivő.

Next