Népszava, 1974. december (102. évfolyam, 281–304. sz.)
1974-12-07 / 286. szám
KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMANY * IRODALOM * MŰVÉSZET Varga Csaba Munkásművelődés belülről Személyes tapasztalatokat kezdem, miért az asztal mindét felén ültem már. Itt is, ott is. A művelődő munkások és az önműelést segítő népművelők oldalán, az értelmesebb élet lehetőségeit keresők között. Ezért valamennyin kívülről és belülről is ismerem a helyzetet. A saját élményeim egyéként köteleznek, szerencsémre. Akkor segédmunkásként a GanzSÁVAG- ban dolgoztam, a raktávezetővel napokon át csillagászatról vitatkoztunk. Eszünkbe sem juttt, hogy művelődünk, de kedvün szerint akartunk élni. Mit sem toltunk az előbb emlegetett, láthatatln asztalról, viszont a világ egyeten érdekelt minket, hiszen egyformán kíváncsi emberek voltunk. Azóta is úgy tartom, hogy az önművelési önnevelés egyik legjobb belső hatóereje a kíváncsiság. Hatvanban nem sokat voltam népművelő, de ugyancsak erős élmények értek, mert a okorgyári fiatalokkal a Zagyva-híd korlátjának támaszkodva és féleki vitatkoztunk. A világ dolgairól és saját helyzetünkről. Az sem zvart minket, hogy tél van, csípő szél fúj. Nem hinném azt sem, egy valamilyen romantikus elsznás vezetett bennünket. A könyvírba ritkán jártunk be, elég kevese olvastunk, mégis egymás világldét tágítottuk. Közösen művelődtek a kivilágított Zagyva-hídon. Ma már csak azt irigylem, hogy akár seregestül támadtak ötleteink. Igy, abban az időben, mások is inább csak a művelődés újabb lehetőségeit keresték. Az élményeim azon is gyűlnek. A közművelődési párhatározat előkészítése közben kötetlenül is részt vettem egy munka művelődéssel kapcsolatos felmérésen. A legnagyobb százhalombatti üzem TMK- műhelyében megint az asztal másik oldalára kerültm, mert nekem kellett a beszélgetőt irányítanom. Én kérdeztem, pedg inkább felelni lett volna kedvem de a válaszok keresgélése közben hamar eltűnt közülünk ez a biznyos asztal. Ez jelképesnek is jelelhető. A siker feltehetően annak köszönhető, hogy " nem a felülről jött ember kívülállásával, túlzott bizoságával kérdezősködtem. Igyekztem emberi viszonyt kialakítan Ezzel az igénnyl nem állok egyedül. Az elmúlt htekben meghívtak a VI. Fóti párbezédre, ahol a budapesti agglomercióról és a bejáró munkások kultrájáról, életformájáról és művlődéséről rendeztek eszmecserét. A vita nem volt túlságosan lelkesít de két szokatlan vélemény ishangzott. A gödiek képviselője nem adminisztratív támogatást, sőt nem is új művelődési házat, vagyönyvtárat kért. Egyszerűen embri segítséget igényelt. Kanalas Jáns, a Mechanikai Labor KISZ-titkára pedig szenvedélyesen kifejtette, hgy az asztal két oldalán ülők em kerültek emberközelségbe. Ám nagyon kerülnek ma sem. Minta a művelődni vágyó munkások és a művelődésüket szervező népművelők más nyelven beszélnének Természetesen nem az embereken, inkább a módszerekben van a hiba. Vagy azt is mondhatom, a. emberi kapcsolatok formalitásában. Sokáig sorolhatnám még az egyéni tapaztalatokat, hiszen augusztus elején, a tokaji írótáborban is napokat szántunk a szocialista brigádok és a munkásfiatalok művelődésének a megvitatására. Az életformát és a művelődést itt sem választották el. Sok új megfigyelés nem hangzott el, hiszen az alapvető tényeket ismerjük. Egy reprezentatív felmérés szerint, a munkások negyvenhat százaléka alig művelődik és tényleges aktivitást körülbelül tizennyolc százalék fejt ki. Ez reális képet mutat. Magyarázatként szolgálhat, hogy a munkások harmincöt százalékának nincs meg az általános iskolai végzettsége. Minden harmadik munkás nem fejezte be a nyolc általánost. Vagy régi munkahelyemen, a Ganz-MÁVAG-ban a tizennyolcezer dolgozóból hatezernek hiányzik az alapvető iskolázottsága. Az előbbi, országos aránnyal ez hajszál pontosan megegyezik. Egy másik adat szerint a budapesti agglomerációból, a főváros környéki negyvennégy községből bejáró fizikai dolgozóknak már negyven százaléka nem fejezte be az általános iskolát. A százalékszámok így sem fejezik ki híven az objektív helyzetet, mert még a nyolc általános elvégzése sem ad mindig kielégítő alapműveltséget. Az Olvasó népért mozgalom első országos konferenciáján Marosi Gyula író ismertette, hogy a tápiószentmártoni olvasótáborban szakképzett munkások vettek részt, akikről kérdőíves felmérés és soksok személyes párbeszéd után kiderült, hogy egyharmad részük máraz iskolában sem olvasott. A második harmad az általános iskola befejezése után abbahagyta az olvasást és a művelődést. Annak ellenére, hogy sokan mezőgazdasági szakmunkás bizonyítványt szereztek, az általános műveltségük mégsem közelítette meg a nyolcadik osztályban előírt színvonalat. Ez ugyanúgy jelentkezett életszemléletükben, magatartásukban, ahogy nem , olvasták József Attila verseit és csak a giccses-kalandos filmeket nézték meg. Ezt a műveltségi hátrányt nevezték el második analfabétizmusnak. Óvatosan kell tehát bánni az adatokkal, hiszen az előbbi negatív példák mellett pozitív változások is vannak. Nem egy fiatal és idősebb munkás önként, otthon, baráti társaságban, vagy a munkahelyi brigádban állandóan művelődik. És vitatkozik, beszélget, gondolkodik. Egyaránt értelmesen akar élni a magán- és közéletben. Ilyen igényű fiatal munkások gyűltek össze például a péceli olvasótáborban. Így sokan elérik a közepesen érettségizők színvonalát, noha erről egyetlen hivatalos papírt sem tudnak felmutatni. Arra sajnos nem hívjuk fel eléggé a figyelmet, hogy Veres Péter, vagy Kassák Lajos emberi példája ma is érvényes, mert bármennyire megjavítjuk a " felnőttoktatást és a művelődési házak munkáját, de az autodidakta művelődés semmi mással nem helyesíthető. Ez a művelődésnek továbbra is az egyik legfontosabb társadalmi formája. Éles különbség van két olyan, általános iskolát végzett munkás élete között, akik közül az egyik naponta harminc kilométerről jár be dolgozni, közben otthon, a második műszakban háztájival foglalkozik, szombaton és vasárnap pedig önerőből a családi házat építi; amíg a másik munkás tradicionális munkáscsaládból származik, a szomszédos üzemben vállal munkát, otthon és a munkahelyen készen kapta az életforma kereteit, az erkölcsöt és azt a közösségi felismerést, hogy rendszeres művelődés nélkül nem lehet élni. Arról nem szólva, hogy a bejáró munkásnak feltehetően csak hat vagy hét osztálya van meg, de a szakszervezeti aktivisták erőfeszítése is rendszerint hiábavaló, mert ennek a dolgozónak akkor sem lesz ideje és energiája behozni az iskolai lemaradását. Még úgy sem, ha fejlett technikájú üzemben helyezkedett el, ahol a termelési kultúra és a saját anyagi érdeke jó irányba ösztönözné. A bejáró ténylegesen és jelképesen úton van az üzem és a mezőgazdaság, a falu és a város között, de közben félúton megrekedt, ahogy ezt Szántó Miklós szociológus megfogalmazta. A felnőttoktatás pedagógusai tudják a legjobban, hogy a bejárók esetében a legkedvezőbb határozatok és kedvezmények is ritkán segítenek. Tudomásul kell vennünk a társadalmi egyenlőtlenségeket. Azt is bajosan érjük majd el, hogy évente ne termelődjön újra a tízszázaléknyi réteg, amely nem fejezi be a nyolcadik osztályt. Ezért is örvendetes, hogy az ötödik ötéves tervben az iskolai oktatás támogatása többszöröse lesz a mostaninak. Nem új tapasztalat, hogy egy munkás műveltségének megítélésekor az iskolai és szakmai végzettség mellett rendkívül fontos, hogy a családban és a munkahelyen milyen szellemi légkörben nőtt fel. Az egyik megyei múzeum munkatársa több munkást felkeresett magnóval és interjút készített velük. Alanyai részletesen elmondták, hogy az iskola segítsége önmagában nem elég, akkor lesz egy fiatalból igényes, művelődő ember, ha olyan szellemi közösségbe kerül, ahol érdeklődést és kíváncsiságot ébresztenek benne. Lényeges megállapítás ez, mert azt az igazságot mondja ki, hogy a munkásművelődés csak szellemi közösségekben történhet, ahol az asztal két oldalán ülők egymás mellé kerülnek. Az mindegy, hogy ezek a közösségek az üzemben, vagy a lakóhelyen alakulnak meg. Egy jó brigádközösség többet érhet, mint a magolva kiizzadt érettségi bizonyítvány. Régi gond már, hogy a szocialista brigádokban ki irányítsa a művelődést? Legutóbb Bacsó Péter filmrendező figyelmeztetett arra, hogy a munkásokat sokszor elvont normák alapján ítélik meg. Felülről lefelé nézik őket. Ez még mindig a régi, néphez való lehajlásgesztus továbbélése. Pataki Sándor vasöntő megállapítása már híressé vált. „Amennyit én látok a dologból, fönt szépen megtervezik, kiadják végrehajtásra. S nagy az űr a papirosok és miközöttünk. Kevés az olyan ember, aki eljön a munkásokhoz. Mármint a művelődés irányítói közül.” Én ennél valamivel messzebbre mennék. A művelődés legjobb helye tényleg a munkahelyi közösség, a szocialista brigád, de ennek tagjait valóban nem lehet csak kívülről, idegen előadókkal életforma-változásra és rendszeres művelődésre serkentetni. Akár fentről, akár kívülről próbálkozunk, ennek mindig kevés a hatékonysága. Ezzel a világért sem azt állítom, hogy a rendszeresen szervezett, lehetőleg élményt adó előadások feleslegesek. Sőt, sokkal több kellene, de emberibb közelségből. Egy szocialista brigád ugyanis akkor kezd a kultúrával többet foglalkozni, a hivatalos felajánlásoknak akkor lesz belső, emberi tartalma, ha a brigád tagjai közül valaki, egyikük, belülről, a saját nyelvükön kezd el egy könyvről vagy színházi élményről beszélni. Vagy éppen a csillagászatról. Ha belülről indul meg a művelődés. Ha saját maguk formálják igényeiket. Ha ők lesznek kíváncsiak közösségi dolgaikra. Nagyon lényeges tehát, hogy a brigádokban megtaláljuk azokat az embereket, potenciális szövetségeseinket, akiknek kedvük és képességük van a közösség alakítására, a művelődés megszerettetésére, a közös gondolkodás elindítására. És ezeket az elkötelezett, társadalmi felelősséget érző, önkéntes népművelőket segítsük szakmai tanácsokkal és, emberi szarvak Akár felül ről, akár kívü’rők Ez a belső pezsgés vez ethet oda, hogy a brigádos közösség legyen, amely a művelődés legszentebb eredménye. Gerő András: Karosszék Gálfalvi György Áldasság emberi konokság Lehet ez alkati kérdés: szeretem a határozott, „törik-szakad” embereket. Azokat, akik jól meggondolják, mielőtt egy útra rálépnek, de ha egyszer már ráléptek, végig is mennek rajta, vagy inkább elpusztulnak, semhogy letérjenek róla. Szeretem őket, s vitatkozom velük és róluk. Magammal és másokkal egyaránt. Huszonnégy órán belül két ,egymástól nagyon eltérő korú és foglalkozású emberrel kellett interjút készítenem: egy idősebb világhíres sportmesterrel, s egy fiatal, de már ugyancsak neves tudóssal. Mindkét beszélgetés úgy alakult, hogy fel kellett tennem a kérdést: mi adott erőt ahhoz, hogy közvetlen környezetük értetlensége, sőt gáncsoskodása ellenére is alkotni, teremteni és dolgozni tudtak. A válasz azonos volt: a konokság, a „csakazértis megmutatom”. — Na látod, itt van a kutya elásva. Kinek akarják „megmutatni”? — Maguknak és másoknak. — Ez semmi egyéb, mint öncélú „ki vagyok én?”-hetvenkedés. —• Tévedsz, ez nem virtuskodás. Az a fiatal tudós eddig öt új gyógyszerre kapott szabadalmat. Gondold végig, hány embert gyógyított és gyógyít meg ezekkel. A sportmester eredményei az egész országnak, egy egész közösségnek szereztek dicsőséget. Hol itt az öncélúság? . — Ha így van, kiknek kellett csakazért is bizonyítaniuk? — Azoknak, akik nem bíztak vagy nem akartak bízni bennük. Azoknak, akik félnek mindenkitől, aki többet és mást akar, mint ők. — Többet és mást? Honnan tudhatták a te embereid, hogy éppen ők s nem a gáncsoskodók akarják a többet és mást? — Hogy más mit akart, ezt ők nem tudhatták. Ők csak magukban lehettek biztosak. — De értsd meg, esetleg a gáncsoskodók is pont ilyen biztosak magukban. — Ez lehetetlen. Biztos csak az lehet magában, aki elsősorban nem magáért teszi, amit tesz. . — Ezt szépen mondtad. Ezt a frázist... — Attól még igaz lehet. — Igazság? Te is tudod, ahány, annyiféle. A te embereiddel éppen az a baj, hogy azt hiszik, az ő véleményük az egyedül helyes, az abszolút. — Olvastam valahol: a határozatlanokat mindig sérti mások határozottsága... — Csakhogy a határozottság a te embereidnél szűklátókörűséget jelent. Látod azt a szódáslovat? Könnyű annak előremenni, mert nem is lát másfelé a szemellenzőjétől. — Az, hogy valaki egy célra összpontosítja az energiáját, még nem szűklátókörűség. Honnan tudod, hogy nem fogta-e át előbb a teljes látóhatárt, mielőtt irányt választott? Honnan tudod, hogy nem volt nehezebb neki ezerszer, mint másnak, amíg az összetevők között megtalálta a számára egyedül helyest? S ha már egyszer ezt választotta, csak ezzel szabad törődnie. Szűklátókörűnek csak azok nevezik az ilyen embereket, akik képtelenek gondolatban vagy ténylegesen végigmenni az ő útjukon. — Nem értem, miért eszményíted, hogy egyesek képtelenek útjukról letérni. Ez — divatos szóval — közönséges allalmozscodési képtelenség. Ha jól tudom, valami hasonlóért pusztultak ki például az őshüllők ... — Azért eszményítem, mert aki útjáról letért — ugyancsak divatos tapasztalatok szerint —, nemigen szokott visszatalálni rá. S ha az őshüllők alkalmazkodnak, magukat átmentik ugyan, de már nem őshüllők. Esetleg mások... — A játék különben nem fair, te két olyan konok embert hoztál példának, akik célhoz értek. Szerencséjük volt. De mi lett volna, ha erősebb a fal előttük, vagy nem ilyen kemény a fejük? ! — Nem tudom ... Ez az, amit nem tudok ... — És nem lenne okosabb szépen kikerülni a falakat? — Annyian mondták, csak azért kerülik ki őket, hogy mögéjük jussanak, s végül egészen máshol bukkantak fel. — „Törik-szakad” embereknek nevezted őket. Szép kifejezés. És főleg találó. A baj csak az, hogy körülöttük is törik-szakad minden. Olvastam egy regényben: az olyan emberek, akik nem tudnak engedni, csak szomorúságot okoznak a környezetüknek. Milyen jogon? — Ezt bízd az ő lelkiismeretükre. De mi lenne, ha a környezetük engedne? — Ne viccelj, ők egyedül vannak, nekik kell alkalmazkodniuk. — Hát nem érted, éppen miattuk nem szabad alkalmazkodniuk! — Már ne haragudj, de köpök az olyan világmegváltóra, aki úgy el van foglalva az emberiséggel, hogy nem ér rá azokkal törődni, akik mellette élnek. Humbug az egész, öregem. — Legalább annyit ismerj el, hogy kell az ilyen ember is. Így dialektikus... Lehet, valóban csak alkati kérdés, hogy szeretem a konok embereket. Vitatkozom velük, értük, s önmagam számára vagyok a legkényelmetlenebb vitapartner. Emlékek közt botorkálok, érveket keresek, s ritkán sikerül találnom. Az emlékek visszájukra fordulnak, az érvek cserbenhagynak, s ellenérvként meggyőzőbben hangzanak. Így hát az én érveim az olyan emberek maradnak, akik saját barlangjában fojtották meg a hamis realitást, hogy más, emberarcúbb formában támasszák fel újra. Szomjasan kutatok utánuk, s ha rájuk találok, boldogan fohászkodom: áldasság, emberi konokság! Te megőrző, te előre vivő.