Népszava, 1975. április (103. évfolyam, 77–100. sz.)

1975-04-20 / 92. szám

1­9­7­5. április 20 Lisszaboni tudósításunk Változások és választásokÉ­ jfél felé jár az idő. A lisz­­szaboni Poinbal -éren fia­talemberek jelennek meg és tépkedni kezdik a falakról a Portugál Kommunista Párt választási plakátjait. Egyszer­re csak megjelenik egy dzsip, katona-rendőrök ülnek benne, a plakáttépők egy része elil­lan a helyszínről, mások vi­szont magabiztosan odalépnek a dzsiphez és ujjal mutogatva elszaladó társaikra, megpró­bálják rábírni a katonákat, hogy eredjenek utánuk. A ka­tonák egy járókelőtől tudják meg, hogy a fiatalok a betil­tott maoista párt, az MRPP tagjai­ megértik, a plakátszag­gatók egyetlen célja az volt, hogy magukra uszítsák a ka­tonákat és összetűzést profit­­báljanak. A szélsőbaloldal provoká­ciói persze nem merülnek ki ilyen „csekélységekben”: na­ponta újabb és újabb támadá­sokat követnek el aktivistáik szerte Portugáliában, és csak­nem kizárólag a kommunisták, illetve a baloldali demokrati­kus mozgalmak ellen. Az anti- fasiszta Fegyveres Erők Moz­galma (MFA) által pártként betiltott MRPP mostanában úgy viselkedik, mintha semmi akadálya sem volna annak, hogy folytassa „áldásos” tevé­kenységét: provokatív gyűlé­seken, tüntetéseken uszít a Portugál Kommunista Párt és a többi demokratikus erő el­len. Legutóbb „fegyveres for­radalom” kirobbantására szó­lította fel a portugálokat azért, hogy megdöntsék „Cunhal dik­tatúráját” és véget vessenek a­­szociálfasisztának” nevezett demokratikus fejlődésnek. Az MRPP-n kívül még négy olyan álforradalmi csoportosulás lé­tezik Portugáliában, amelyik fő ellenségének a kommunis­tákat és a népi erőkkel szö­vetséges Fegyeres Erők Moz­galmát tartja. M­anapság sokan teszik fel azt a kérdést, vajon a szélsőbaloldali, illetve a j­ob­boldali-szélső­jobboldali erők kapcsolatban állnak-e egymással? Miből telik az ult­­rabaloldaliaknak olyan propa­gandája, amely anyagi terheit tekintve vetekszik a legna­gyobb pártokéval? Az első kérdésre egy nemrég megtör­tént eset adhat frappáns vá­laszt: a maoisták néhány nap­pal ezelőtt Lisszabon mellett ,,munkásgyűlést” hívtak össze, azonban egyetlen olyan mun­kás sem akadt, akit rábírhat­tak volna arra, hogy „forradal­mi fegyveres harcra” szólítsa fel az egybegyűlteket a jelen­legi rendszer ellen. Jobb híján munkásmundérba bújtatták egyik aktivistájukat, egy nagy­tőkés család sarját, aki Jaguár gépkocsin érkezett a „forra­dalmi szóra” szomjazó ,,prole­tárok”­ közé... A második kérdésre is akad jellemző vá­lasz: a Portugál Népi Demok­ratikus Unió nevű ultrabalos szervezet vezetői nemrég egy ismert nagytőkéssel folytattak igen baráti tárgyalást, és ami­kor találkozójukra fény de­rült, azzal mentegetőztek, hogy az illető egyik elvtársuk „régi barátja”. A portugál reakciós erők ma már nemcsak a jobboldal, ha­nem a szélsőbaloldal soraiban is keresendők. A támadás célpontja újból az MFA, illetve az MFA és a népi erők szövetsége. Tisztá­ban vannak azzal, hogy ha ezt sikerül megbontaniuk, nyert ügyük van. A jobboldal és a szélsőjobb­oldal mind katonailag, mind politikailag nagy csapást szen­vedett március 11-én és azóta is. Az MFA a puccskísérlet meghiúsítása után újabb tisz­togatást hajtott végre a had­sereg és a rendőrség köteléké­ben. A haladó katonai moz­galom „intézményesítette” ma­gát és legfelsőbb forradalmi tanácsa államosította a portu­gál bankokat és a biztosító társaságokat Az első forradalmi intézke­­déseket újabbak követe­l­ték: kedden azonnali ha­tállyal államosították a vas­utat, a hajó- és légitársaságo­kat, az elektromosenergia-ter­­­melést és elosztást, a vas- és acélipart, továbbá a portugál kőolajtársaságokat. Hozzáfog­tak a földreform megvalósítá­sához is. Első lépésként 500 hektárban állapították meg a földbirtok felső határát és öt­venben azokét a földterülete­két, amelyeken öntözéses gaz­dálkodást folytatnak. Az ezen felüli birtokrészt kisajátítot­ták. Ilyen körülmények között a reakció természetesen mozgó­sítja tartalékait, hogy meg­védje gazdasági, hatalmi po­zícióit. Ismét felbukkant az a Cal­­vao de Melo tábornok, aki Spi­­nola odaadó barátjaként ta­valy szeptember 28-án meg­próbálta elragadni a hatalmat az MFA-tól. Ezúttal a finánc­tőkés és reakciós körök támo­gatását élvező Demokrata Szo­ciális Centrum képviselőjelölt­jeként indul. A demokrácia bajnokának mezében támadja a kormányt és az MFA-t. Ugyanezt teszi a kormány­­koalícióban részt vevő jobb­oldali Demokratikus Néppárt is: aktivistái — főleg az or­szág északi, társadalmilag és politikailag legelmaradottabb részein — kommunistákat bántalmaznak, fegyverrel ré­misztgetik a lakosságot és nyo­mást gyakorolnak■ az embe­rekre, hogy kire szavazzanak. A választási kampány ürü­gyén megszólaltak az egyház vezetői is; a portugál püspö­kök fatimai tanácskozásán megtiltották a hívőknek, hogy olyan pártra szavazzanak, amelyiknek ideológiája „nem keresztényi”. Most pedig ennél is tovább mentek: az észak­portugáliai Braga érseke a Diario do Minhozban hangot adott annak a véleményének, hogy csak a Galvao de Melo­­féle Demokrata Szociális Cent­rum és a betiltott keresztény­­demokrata párt programja áll összhangban az egyház dokt­rínájával. A választási kampány ismét kapóra jön mindazoknak a pártoknak, amelyek politikai, gazdasági vagy katonai akna­munkával szeretnének véget vetni a demokratikus rezsim­nek, illetve szeretnék megál­lítani a gyorsan tovagördülő forradalmi hullámot. Ez utób­biak közé tartozik a Soares­­féle szocialista párti vezetés is, amely a jobboldali és szélső­­baloldali erők heves antikom­­munista és antidemokratikus kampányát saját kommunista­­ellenessé­gével toldja meg. „A szocialista vezetők nem érdekeltek a társadalmi és gazdasági viszonyok átalakítá­sában. Ha a szocialisták tehet­nék, feltartóztatnák a szocia­lizmus felé mutató folyamatot” — mondta e sorok írójának Pedro Soares, a Portugál Kom­munista Párt Központi Bizott­ságának tagja. A polgári demokrácia „já­tékszabályai” szerint a válasz­tási kampányban minden párt kifejtheti nézeteit és ehhez egyenlő esélyeket is biztosíta­nak nekik. A televízióban és a rádióban ugyanannyi időt kap propagandájának terjesztésé­hez az a kommunista párt, amelyik 48 éven át harcolt a fasizmus ellen, mint azok a jobboldali pártok, amelyek a fasiszta diktatúra megdöntése után azért alakultak meg, hogy megmentsék a monopol­tőke uralmát. M­egerősödött ugyan a népi erők hatalma, de a tő­kések még fontos gaz­dasági pozíciókkal rendelkez­nek és megpróbálják vissza­szerezni elvesztett politikai ha­talmukat is. Ehhez akarják eszközként felhasználni az al­­kotmányozó nemzetgyűlési vá­lasztásokat is: szeretnének erős pozíciót kiépíteni ebben az alkotmányos szervezetben, hogy lehetőséghez jussanak a népi erők és az MFA korláto­zásához. Vállalkozásuk nem teljesen reménytelen, hiszen Portugáliában széles töme­gekhez nem jutott még el a forradalom, az egyház nagy befolyással rendelkezik a tár­sadalmilag legelmaradottabb északi vidékeken. A portugál demokrácia, fél évszázados fasiszta diktatúra után, nemsokára betölti első életévét. Csoda, hogy ennyi idő alatt nem lehetett átala­kítani mérhetetlen nyomorban élő emberek tudatát? Csoda, ha ezek az emberek a helyi potentátok nyomására jobbol­dali pártokra adják majd vok­­sukat? Nem csoda. A forrada­lom azonban mégis ezekért az emberekért történik, még ak­kor is, ha sokan közülük ma még nem ismerik fel. Portu­gáliában azonban léteznek olyan tudatos forradalmi erők, mindenekelőtt a PKP és az MFA, amelyek tisztában van­nak azzal, hogy a polgári de­mokratikus választás nem több, mint a tömegek politi­kai érettségének fokmérője, s ezen nem múlhat a nép sorsa és jövője. Ezért fontos, hogy az MFA az április 25-ére ter­vezett alkotmányozó nemzet­­gyűlési választások után is ha­talmon maradjon. A portugáliai társadalmi haladás szempontjából ez ma mindennél fontosabb — még a választásoknál is. A reakció ezért követeli a vá­lasztásokat, de közben újabb puccsra készül. Simó Endre NÉPSZAVA A Szajna-parti „csata** Kilenc hétig tartott a Szaj­na mentén fekvő nagy francia autógyárnak, a Renault Mű­veknek Le Mans-i részlegében a hosszú sztrájkcsata, amely megmozgatta az egész kilenc­venhatezer munkást foglalkoz­tató Renault-óriást. A hét elején győzelemmel végződött a Le Mans-iak har­ca, Dreyfus vezérigazgató és a gyár többi vezetője kénytelen volt teljesíteni a béremelési követelést. Ugyan nem abban a mértékben, mint amennyi a követelés összege volt (havi­ 250 frank), hiszen csak 140— 200 frank között mozog az en­gedmény összege. Mégis győ­zelem ez a javából, jelentősége nemcsak a kiharcolt összegben van, hanem abban is, hogy ma­kacs ellenállás után végered­ményben a francia kormány volt kénytelen meghátrálni a követelések előtt. Nem szokatlan a Renault gyár történetében az osztály­harcos megmozdulás. De szo­katlan volt, hogy a kormány ilyen erőteljesen szembeszáll minden követeléssel. Hetekig jottányit sem engedett, sőt n­em­ is volt hajlandó tárgyalni, egyáltalán szóba állni a mun­kások képviselőivel, a két nagy szakszervezet helyi vezetőivel. A CGT az erősebb a Renault Műveknél, de a CFDT befo­lyása is nagy. A kormány fo­kozta az ellenállást a követelé­sekkel szemben, s ez főleg ab­ban jelentkezett, hogy a gyár­­igazgatóság többször egymás után elrendelte az úgynevezett műszaki munkanélküliséget, vagyis kényszerű munkaszüne­teket tartott, ezzel kényszerí­­tette volna a munkásokat a meghátrálásra. A Renault Mű­vek dolgozóinak küldöttsége — miután a gyárigazgatóság nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni —, megjelent a miniszterelnökségen, Chirac miniszterelnök azonban azzal utasította el őket, hogy nem a kormány feladata tárgyalni, hanem a gyárigazgatóságé. Mintha a Renault Művek nem állami vállalat lenne. A tárgyalások elől való kité­rés lényegében a munkások és a kormány közötti erőpróbát akarta ködösíteni. A nyomás fokozódott, hamarosan már 42 ezer dolgozót érintett a kény­szerszünetek elrendelése. Le Mans-ban a munkások válto­zatlan kitartással sztrájkoltak, s a Renault Művek egyéb gyá­raiból pedig a szolidaritás üze­netei érkeztek hozzájuk. Köz­ben azonban nem volt hiány a kormány részéről indított mesterkedésekben sem, a két szakszervezet között véle­ményeltéréseket, ellentéteket igyekeztek szítani. Tény azon­ban, hogy a kisebb nézetelté­rések közepette is szilárd volt a két szakszervezet akcióegy­sége. Április elején kénytelen volt meghátrálni a kormány, de az akkori engedmény még csak addig terjedt, hogy Dreyfus és társai felvették a tárgyalások fonalát a szakszervezetek kép­viselőivel. Furcsa fonál volt ez, nyújtani akarták a munkálta­tók képviselői. Úgy látszott, hogy a kormányzat továbbra sem mond le céljáról: elhúzni a tárgyalásokat, és ezzel időt nyerve, megtörni a Renault gyáriak mozgalmát. A francia közvélemény azonban egyre szélesebb mértékben mozdult meg a Renault-beliek mellett. A tárgyalások alatt a Le Mans-béliek megkezdték a munkát, ezzel visszaverték a gyárigazgatóság hamis érvelé­sét, amely szerint: a Le Mans-i vasasok engedmény esetén sem lesznek hajlandók dolgoz­ni, nem érdemes tehát tárgyal­ni velük. Miután létrejött a megálla­podás, a CGT és a CFDT kép­viselői így értékelték a sikert: „Politikai szinten mozgalmunk sikeres volt. A takarékossági politikán sikerült rést ütni a Renault-nál." Nos, ezen a „ta­karékossági” politikán tulaj­donképpen azt kell érteni, hogy a kormányzat az energia­­válság terheit a dolgozókkal kívánná megfizettetni, a fo­gyasztás csökkentésével, a nadrágszíj összehúzásának po­litikájával. A Renault gyár példája nyil­vánvalóvá teszi, hogy a fran­cia munkásság nem akarja megfizetni a tőkés válság ter­heit. Nem sikerült a kormány­zatnak elérnie azt, hogy a Re­­nault-vezetőség ne engedjen, s most számolnia kell azzal, hogy más gyárakban is kény­telen-kelletlen engedményeket tesznek majd a tulajdonosok. Mi más ez, ha nem a „takaré­kossági” politika csődjének baljós előjele? Mialatt zajlott a Szajna­­parti csata, Nyugat-Európa több országából érkeztek szo­lidaritási üzenetek a Renault­­osokhoz. Ez a szolidaritás is segített a győzelem kivívásá­ban. S a győzelem éppen annak a hétnek az első napjára esett, amely Nyugat-Európában nemzetközi akcióhét volt: a nyugat-európai kommunista pártok düsseldorfi értekezle­tén határozták el, hogy az autómonopóliumok elleni fel­lépésként április közepén az autógyárak problémáit állítják a figyelem középpontjába. A Renault gyáriak eleven bizo­nyítékot nyújtottak arra, hogy sikeresen szembe lehet szállni azokkal az erőkkel, amelyek a tőkés válság következmé­nyeit a munkásosztályra sze­retnék hárítani. Kóródi József ­ A A térképet nézve... térképet nézem. Rajta vö­rös színnel jelzett össze­függő terület, északtól le, egészen délig. A vietnami ha­zafiak által felszabadított ha­talmas dél-vietnami országrész. Egy éve még, amikor Viet­namban jártam, más volt ez a térkép. A vörös csak foltokban tarkította a térképet, s a fehér mindenütt jelezte: a saigoniak kitartóan tartják a városokat, a nagyobb településeket. Még a legészakibb Quang Triben, a DIFK külföldi vendégek által leggyakrabban látogatott, az ellenségtől legjobban megtisz­tított tartományában is. Itt pe­dig minden az új életről, az új törekvésekről beszélt: az iskola, amelynek barakkjai között gyerekeket tanítottak a betűre, a falu, ahol néhány ez­ren birkóztak a fémhulladékok tonnái alatt nyögő földdel, a kórház, ahol hősies küzdelmet folytattak az egészségügyi el­látás megszervezésért. És mégis ott lengett az ellenség zászla­ja Quang Trn városa felett, mert a tartományi székhelyet nem adták.­­ Elaknásított földek mentén vezetett az utunk a Thach Han folyóhoz. "Egymástól nagy tá­volságra, a DIFK katonáinak kíséretében értünk le a víz­partra. Nem minden feszültség nélkül, hiszen nyílt terepen tettünk meg sok száz métert, s a saigoniak célpontjainak éreztük magunkat. Előttünk kétszáz méterre volt az öldöklő harcok szinté­re: Quang Tri városa. Romok, romok és romok. Csak a fris­sen festett városkapun lengett Saigon sárga zászlaja — az élet­ egyetlen jele a bömbölő hang­szórón nekünk közvetített pro­pagandaszólamon kívül. A várost birtokló katonák a romok alatti fedezékekben él­tek, parancsnokaik mégsem adták fel Quang Trnt. Jelkép­nek szánták, annak de­monstrálására, hogy egyetlen tartományt sem engednek át, minden székhelyet tartanak, bármi áron is. Saigonban, és sokan Wa­shingtonban is, a párizsi egyez­mények megszegéséről beszél­nek. De tudják itt is, ott is, hogy a párizsi megállapodások a legkisebb mértékben sem ér­dekelték a saigoni rezsim ve­zetőit, amikor az elmúlt két esztendőben az egyik parancsot adták a másik után a dél-viet­nami hazafiak által ellenőrzött és a párizsi szerződés által is elismert területek elfoglalásá­ra. Tavaly, amikor Nhan Bieu­­ban, a felszabadító hadsereg helyi parancsnokságán jártam, Pham Ngoc Thao parancsnok is arról beszélt: — A provokációkat felsorol­ni sem lehet, a szerződésszegés rendszeres. A DIFK sokszor figyelmez­­­tette ellenségeit: nem tűrheti, hogy miközben Saigon tőle el­várja a fegyverszünet tisztelet­­ben tartását, területeket rabol­jon tőle és szabotáljon min­den v­an korábbi elhatáro­zást, amely a békés politikai rendezést egyengetné. N­­em érthetik meg a vietna­mi eseményeket, akik központi politikai dönté­sek elemzésével, tisztán kato­nai koncepciók, hadászati ter­vek egyebevetésével igyekez­nek magyarázatot találni az eseményekre. Akik figyelmen kívül hagyják: ki tartja kezé­ben a fegyvert. És ki, miért tette le. Mert tisztán katonai szemszögből nézve hogyan le­hetne magyarázatot találni ar­ra, mi történt a saigoni hadse­reggel, amely — washingtoni beszámolók szerint — három— egy arányban felülmúlta lét­számában a hazafias csapato­kat, és mindent felülmúló ka­tonai segítséget kapott az Egyesült Államoktól az elmúlt két „békeévben” is. Tavaly a Hanoitól Dél-Viet­­namba vezető sok napos autó­úton mindvégig drámai kép kísért. Egy nép­szavakban alig megfogalmazható pokoljárásá­nak és hősiességének, egy le­rombolt és romjaiból éledező országnak a képe. A legna­­gyob élmény mégis az ember volt és­­ az ember hite. Meg­győződésük, amely átsegítette őket a legnagyobb megpróbál­tatásokon is, el­tökél­tségük, hogy nem hagyják földbe ti­porni hazájukat. Sokszor, sokfelé hallottam, az idő a vietnamiaknak dol­gozik, akiknek volt, van és lesz kitartásuk a hosszú független­ségi harcra. Ezt a kitartást pedig sem pénzzel, sem fegy­verekkel hosszú távra nem le­het biztosítani. Ez a saigoni rezsimnek, Washingtonnak sem sikerülhetett. Quang Tri­­ben elmesélték, milyen gyak­ran cserélték le a várost tartó saigoni katonákat, nehogy át­álljanak a hazafiak oldalára. Ezek a módszerek azonban a hatalmas amerikai hadsereg kivonulása után már hatástala­noknak bizonyultak. A rezsim hadserege nem a modern fegyvereket nélkülözte, hanem az általa viselt háború értel­mébe vetett hitet és meggyő­ződést. Az eseményeket előre meg­jósolni nem tudja senki sem. Még nagy erők sorakoznak Saigon körül és a rezsimnek nagyok a manőverezési lehető­ségei. Washingtoni kapcsolatai is sok kérdőjelet tartogatnak. Az eddigi események erkölcsi, politikai, katonai jelentőségét nem csökkentheti azonban semmi sem. N­­em felejtem el Tran Viet Di párttitkárt az észak­vietnami Quang Binh tartomány gépgyárából, aki olyan szenvedéllyel beszélt egy éve arról, hogy nem elég Északért dolgozni, Délnek is segíteni kell, hogy megkérdez­zem: — Járt már Délen? — Ott születtem Huéban. Szüleim, testvéreim ma is Délen élnek. Huszonnégy éve láttam őket utoljára... Tran Viet Di, huszonnégy év után, most talán újra ma­gához ölelheti szeretteit. Barabás Péter Tartományok: 1. Binh Long, 2. Tay Ninh, 3. Binh Duong, f-V~ 4. Long I Khanh, 5. Binh Tuy, 6. Hau Nghia, 7. Gia Dinh, 8. Bien Hoa, 9. Phuoc Tuy, 10. Kien Tuong, 11. Long An, 12. Go Cong, 13. Kien Phong. 14. Dinh Tuong, 15. Kien Hoa, 16. Chau Doc. 17. Vinh Long. 18. Vinh Binh, 19. Long Xuyen. V). Kien Gl&ng, 21. Phong Dinh. 22. Chau Thien. 23. Ba Xuyen. 24. An Xuyen, 25 Bac Lieu. M ost, amikor a térképet, nézem, a vörös színnel jelzett Quang Trit, Huét, Da Nangot, Pleikut, Dalatot... arra keresem a választ, mi tör­tént néhány hét alatt, hogy összeroppant az a saigoni had­sereg, amelynek évekig szug­­gerálták az amerikai fegyve­rekbe vetett hitet és a paran­csot, nem szabad feladni a nagyvárosokat. Da Nangból menekülő saigoni tengerészekről készült az ameri­kai UPI hírügynökség felvétele

Next