Népszava, 1975. április (103. évfolyam, 77–100. sz.)
1975-04-20 / 92. szám
1975. április 20 Lisszaboni tudósításunk Változások és választásokÉ jfél felé jár az idő. A liszszaboni Poinbal -éren fiatalemberek jelennek meg és tépkedni kezdik a falakról a Portugál Kommunista Párt választási plakátjait. Egyszerre csak megjelenik egy dzsip, katona-rendőrök ülnek benne, a plakáttépők egy része elillan a helyszínről, mások viszont magabiztosan odalépnek a dzsiphez és ujjal mutogatva elszaladó társaikra, megpróbálják rábírni a katonákat, hogy eredjenek utánuk. A katonák egy járókelőtől tudják meg, hogy a fiatalok a betiltott maoista párt, az MRPP tagjai megértik, a plakátszaggatók egyetlen célja az volt, hogy magukra uszítsák a katonákat és összetűzést profitbáljanak. A szélsőbaloldal provokációi persze nem merülnek ki ilyen „csekélységekben”: naponta újabb és újabb támadásokat követnek el aktivistáik szerte Portugáliában, és csaknem kizárólag a kommunisták, illetve a baloldali demokratikus mozgalmak ellen. Az anti- fasiszta Fegyveres Erők Mozgalma (MFA) által pártként betiltott MRPP mostanában úgy viselkedik, mintha semmi akadálya sem volna annak, hogy folytassa „áldásos” tevékenységét: provokatív gyűléseken, tüntetéseken uszít a Portugál Kommunista Párt és a többi demokratikus erő ellen. Legutóbb „fegyveres forradalom” kirobbantására szólította fel a portugálokat azért, hogy megdöntsék „Cunhal diktatúráját” és véget vessenek aszociálfasisztának” nevezett demokratikus fejlődésnek. Az MRPP-n kívül még négy olyan álforradalmi csoportosulás létezik Portugáliában, amelyik fő ellenségének a kommunistákat és a népi erőkkel szövetséges Fegyeres Erők Mozgalmát tartja. Manapság sokan teszik fel azt a kérdést, vajon a szélsőbaloldali, illetve a jobboldali-szélsőjobboldali erők kapcsolatban állnak-e egymással? Miből telik az ultrabaloldaliaknak olyan propagandája, amely anyagi terheit tekintve vetekszik a legnagyobb pártokéval? Az első kérdésre egy nemrég megtörtént eset adhat frappáns választ: a maoisták néhány nappal ezelőtt Lisszabon mellett ,,munkásgyűlést” hívtak össze, azonban egyetlen olyan munkás sem akadt, akit rábírhattak volna arra, hogy „forradalmi fegyveres harcra” szólítsa fel az egybegyűlteket a jelenlegi rendszer ellen. Jobb híján munkásmundérba bújtatták egyik aktivistájukat, egy nagytőkés család sarját, aki Jaguár gépkocsin érkezett a „forradalmi szóra” szomjazó ,,proletárok” közé... A második kérdésre is akad jellemző válasz: a Portugál Népi Demokratikus Unió nevű ultrabalos szervezet vezetői nemrég egy ismert nagytőkéssel folytattak igen baráti tárgyalást, és amikor találkozójukra fény derült, azzal mentegetőztek, hogy az illető egyik elvtársuk „régi barátja”. A portugál reakciós erők ma már nemcsak a jobboldal, hanem a szélsőbaloldal soraiban is keresendők. A támadás célpontja újból az MFA, illetve az MFA és a népi erők szövetsége. Tisztában vannak azzal, hogy ha ezt sikerül megbontaniuk, nyert ügyük van. A jobboldal és a szélsőjobboldal mind katonailag, mind politikailag nagy csapást szenvedett március 11-én és azóta is. Az MFA a puccskísérlet meghiúsítása után újabb tisztogatást hajtott végre a hadsereg és a rendőrség kötelékében. A haladó katonai mozgalom „intézményesítette” magát és legfelsőbb forradalmi tanácsa államosította a portugál bankokat és a biztosító társaságokat Az első forradalmi intézkedéseket újabbak követelték: kedden azonnali hatállyal államosították a vasutat, a hajó- és légitársaságokat, az elektromosenergia-termelést és elosztást, a vas- és acélipart, továbbá a portugál kőolajtársaságokat. Hozzáfogtak a földreform megvalósításához is. Első lépésként 500 hektárban állapították meg a földbirtok felső határát és ötvenben azokét a földterületekét, amelyeken öntözéses gazdálkodást folytatnak. Az ezen felüli birtokrészt kisajátították. Ilyen körülmények között a reakció természetesen mozgósítja tartalékait, hogy megvédje gazdasági, hatalmi pozícióit. Ismét felbukkant az a Calvao de Melo tábornok, aki Spinola odaadó barátjaként tavaly szeptember 28-án megpróbálta elragadni a hatalmat az MFA-tól. Ezúttal a finánctőkés és reakciós körök támogatását élvező Demokrata Szociális Centrum képviselőjelöltjeként indul. A demokrácia bajnokának mezében támadja a kormányt és az MFA-t. Ugyanezt teszi a kormánykoalícióban részt vevő jobboldali Demokratikus Néppárt is: aktivistái — főleg az ország északi, társadalmilag és politikailag legelmaradottabb részein — kommunistákat bántalmaznak, fegyverrel rémisztgetik a lakosságot és nyomást gyakorolnak■ az emberekre, hogy kire szavazzanak. A választási kampány ürügyén megszólaltak az egyház vezetői is; a portugál püspökök fatimai tanácskozásán megtiltották a hívőknek, hogy olyan pártra szavazzanak, amelyiknek ideológiája „nem keresztényi”. Most pedig ennél is tovább mentek: az északportugáliai Braga érseke a Diario do Minhozban hangot adott annak a véleményének, hogy csak a Galvao de Meloféle Demokrata Szociális Centrum és a betiltott kereszténydemokrata párt programja áll összhangban az egyház doktrínájával. A választási kampány ismét kapóra jön mindazoknak a pártoknak, amelyek politikai, gazdasági vagy katonai aknamunkával szeretnének véget vetni a demokratikus rezsimnek, illetve szeretnék megállítani a gyorsan tovagördülő forradalmi hullámot. Ez utóbbiak közé tartozik a Soaresféle szocialista párti vezetés is, amely a jobboldali és szélsőbaloldali erők heves antikommunista és antidemokratikus kampányát saját kommunistaellenességével toldja meg. „A szocialista vezetők nem érdekeltek a társadalmi és gazdasági viszonyok átalakításában. Ha a szocialisták tehetnék, feltartóztatnák a szocializmus felé mutató folyamatot” — mondta e sorok írójának Pedro Soares, a Portugál Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja. A polgári demokrácia „játékszabályai” szerint a választási kampányban minden párt kifejtheti nézeteit és ehhez egyenlő esélyeket is biztosítanak nekik. A televízióban és a rádióban ugyanannyi időt kap propagandájának terjesztéséhez az a kommunista párt, amelyik 48 éven át harcolt a fasizmus ellen, mint azok a jobboldali pártok, amelyek a fasiszta diktatúra megdöntése után azért alakultak meg, hogy megmentsék a monopoltőke uralmát. Megerősödött ugyan a népi erők hatalma, de a tőkések még fontos gazdasági pozíciókkal rendelkeznek és megpróbálják visszaszerezni elvesztett politikai hatalmukat is. Ehhez akarják eszközként felhasználni az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat is: szeretnének erős pozíciót kiépíteni ebben az alkotmányos szervezetben, hogy lehetőséghez jussanak a népi erők és az MFA korlátozásához. Vállalkozásuk nem teljesen reménytelen, hiszen Portugáliában széles tömegekhez nem jutott még el a forradalom, az egyház nagy befolyással rendelkezik a társadalmilag legelmaradottabb északi vidékeken. A portugál demokrácia, fél évszázados fasiszta diktatúra után, nemsokára betölti első életévét. Csoda, hogy ennyi idő alatt nem lehetett átalakítani mérhetetlen nyomorban élő emberek tudatát? Csoda, ha ezek az emberek a helyi potentátok nyomására jobboldali pártokra adják majd voksukat? Nem csoda. A forradalom azonban mégis ezekért az emberekért történik, még akkor is, ha sokan közülük ma még nem ismerik fel. Portugáliában azonban léteznek olyan tudatos forradalmi erők, mindenekelőtt a PKP és az MFA, amelyek tisztában vannak azzal, hogy a polgári demokratikus választás nem több, mint a tömegek politikai érettségének fokmérője, s ezen nem múlhat a nép sorsa és jövője. Ezért fontos, hogy az MFA az április 25-ére tervezett alkotmányozó nemzetgyűlési választások után is hatalmon maradjon. A portugáliai társadalmi haladás szempontjából ez ma mindennél fontosabb — még a választásoknál is. A reakció ezért követeli a választásokat, de közben újabb puccsra készül. Simó Endre NÉPSZAVA A Szajna-parti „csata** Kilenc hétig tartott a Szajna mentén fekvő nagy francia autógyárnak, a Renault Műveknek Le Mans-i részlegében a hosszú sztrájkcsata, amely megmozgatta az egész kilencvenhatezer munkást foglalkoztató Renault-óriást. A hét elején győzelemmel végződött a Le Mans-iak harca, Dreyfus vezérigazgató és a gyár többi vezetője kénytelen volt teljesíteni a béremelési követelést. Ugyan nem abban a mértékben, mint amennyi a követelés összege volt (havi 250 frank), hiszen csak 140— 200 frank között mozog az engedmény összege. Mégis győzelem ez a javából, jelentősége nemcsak a kiharcolt összegben van, hanem abban is, hogy makacs ellenállás után végeredményben a francia kormány volt kénytelen meghátrálni a követelések előtt. Nem szokatlan a Renault gyár történetében az osztályharcos megmozdulás. De szokatlan volt, hogy a kormány ilyen erőteljesen szembeszáll minden követeléssel. Hetekig jottányit sem engedett, sőt nem is volt hajlandó tárgyalni, egyáltalán szóba állni a munkások képviselőivel, a két nagy szakszervezet helyi vezetőivel. A CGT az erősebb a Renault Műveknél, de a CFDT befolyása is nagy. A kormány fokozta az ellenállást a követelésekkel szemben, s ez főleg abban jelentkezett, hogy a gyárigazgatóság többször egymás után elrendelte az úgynevezett műszaki munkanélküliséget, vagyis kényszerű munkaszüneteket tartott, ezzel kényszerítette volna a munkásokat a meghátrálásra. A Renault Művek dolgozóinak küldöttsége — miután a gyárigazgatóság nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni —, megjelent a miniszterelnökségen, Chirac miniszterelnök azonban azzal utasította el őket, hogy nem a kormány feladata tárgyalni, hanem a gyárigazgatóságé. Mintha a Renault Művek nem állami vállalat lenne. A tárgyalások elől való kitérés lényegében a munkások és a kormány közötti erőpróbát akarta ködösíteni. A nyomás fokozódott, hamarosan már 42 ezer dolgozót érintett a kényszerszünetek elrendelése. Le Mans-ban a munkások változatlan kitartással sztrájkoltak, s a Renault Művek egyéb gyáraiból pedig a szolidaritás üzenetei érkeztek hozzájuk. Közben azonban nem volt hiány a kormány részéről indított mesterkedésekben sem, a két szakszervezet között véleményeltéréseket, ellentéteket igyekeztek szítani. Tény azonban, hogy a kisebb nézeteltérések közepette is szilárd volt a két szakszervezet akcióegysége. Április elején kénytelen volt meghátrálni a kormány, de az akkori engedmény még csak addig terjedt, hogy Dreyfus és társai felvették a tárgyalások fonalát a szakszervezetek képviselőivel. Furcsa fonál volt ez, nyújtani akarták a munkáltatók képviselői. Úgy látszott, hogy a kormányzat továbbra sem mond le céljáról: elhúzni a tárgyalásokat, és ezzel időt nyerve, megtörni a Renault gyáriak mozgalmát. A francia közvélemény azonban egyre szélesebb mértékben mozdult meg a Renault-beliek mellett. A tárgyalások alatt a Le Mans-béliek megkezdték a munkát, ezzel visszaverték a gyárigazgatóság hamis érvelését, amely szerint: a Le Mans-i vasasok engedmény esetén sem lesznek hajlandók dolgozni, nem érdemes tehát tárgyalni velük. Miután létrejött a megállapodás, a CGT és a CFDT képviselői így értékelték a sikert: „Politikai szinten mozgalmunk sikeres volt. A takarékossági politikán sikerült rést ütni a Renault-nál." Nos, ezen a „takarékossági” politikán tulajdonképpen azt kell érteni, hogy a kormányzat az energiaválság terheit a dolgozókkal kívánná megfizettetni, a fogyasztás csökkentésével, a nadrágszíj összehúzásának politikájával. A Renault gyár példája nyilvánvalóvá teszi, hogy a francia munkásság nem akarja megfizetni a tőkés válság terheit. Nem sikerült a kormányzatnak elérnie azt, hogy a Renault-vezetőség ne engedjen, s most számolnia kell azzal, hogy más gyárakban is kénytelen-kelletlen engedményeket tesznek majd a tulajdonosok. Mi más ez, ha nem a „takarékossági” politika csődjének baljós előjele? Mialatt zajlott a Szajnaparti csata, Nyugat-Európa több országából érkeztek szolidaritási üzenetek a Renaultosokhoz. Ez a szolidaritás is segített a győzelem kivívásában. S a győzelem éppen annak a hétnek az első napjára esett, amely Nyugat-Európában nemzetközi akcióhét volt: a nyugat-európai kommunista pártok düsseldorfi értekezletén határozták el, hogy az autómonopóliumok elleni fellépésként április közepén az autógyárak problémáit állítják a figyelem középpontjába. A Renault gyáriak eleven bizonyítékot nyújtottak arra, hogy sikeresen szembe lehet szállni azokkal az erőkkel, amelyek a tőkés válság következményeit a munkásosztályra szeretnék hárítani. Kóródi József A A térképet nézve... térképet nézem. Rajta vörös színnel jelzett összefüggő terület, északtól le, egészen délig. A vietnami hazafiak által felszabadított hatalmas dél-vietnami országrész. Egy éve még, amikor Vietnamban jártam, más volt ez a térkép. A vörös csak foltokban tarkította a térképet, s a fehér mindenütt jelezte: a saigoniak kitartóan tartják a városokat, a nagyobb településeket. Még a legészakibb Quang Triben, a DIFK külföldi vendégek által leggyakrabban látogatott, az ellenségtől legjobban megtisztított tartományában is. Itt pedig minden az új életről, az új törekvésekről beszélt: az iskola, amelynek barakkjai között gyerekeket tanítottak a betűre, a falu, ahol néhány ezren birkóztak a fémhulladékok tonnái alatt nyögő földdel, a kórház, ahol hősies küzdelmet folytattak az egészségügyi ellátás megszervezésért. És mégis ott lengett az ellenség zászlaja Quang Trn városa felett, mert a tartományi székhelyet nem adták. Elaknásított földek mentén vezetett az utunk a Thach Han folyóhoz. "Egymástól nagy távolságra, a DIFK katonáinak kíséretében értünk le a vízpartra. Nem minden feszültség nélkül, hiszen nyílt terepen tettünk meg sok száz métert, s a saigoniak célpontjainak éreztük magunkat. Előttünk kétszáz méterre volt az öldöklő harcok szintére: Quang Tri városa. Romok, romok és romok. Csak a frissen festett városkapun lengett Saigon sárga zászlaja — az élet egyetlen jele a bömbölő hangszórón nekünk közvetített propagandaszólamon kívül. A várost birtokló katonák a romok alatti fedezékekben éltek, parancsnokaik mégsem adták fel Quang Trnt. Jelképnek szánták, annak demonstrálására, hogy egyetlen tartományt sem engednek át, minden székhelyet tartanak, bármi áron is. Saigonban, és sokan Washingtonban is, a párizsi egyezmények megszegéséről beszélnek. De tudják itt is, ott is, hogy a párizsi megállapodások a legkisebb mértékben sem érdekelték a saigoni rezsim vezetőit, amikor az elmúlt két esztendőben az egyik parancsot adták a másik után a dél-vietnami hazafiak által ellenőrzött és a párizsi szerződés által is elismert területek elfoglalására. Tavaly, amikor Nhan Bieuban, a felszabadító hadsereg helyi parancsnokságán jártam, Pham Ngoc Thao parancsnok is arról beszélt: — A provokációkat felsorolni sem lehet, a szerződésszegés rendszeres. A DIFK sokszor figyelmeztette ellenségeit: nem tűrheti, hogy miközben Saigon tőle elvárja a fegyverszünet tiszteletben tartását, területeket raboljon tőle és szabotáljon minden van korábbi elhatározást, amely a békés politikai rendezést egyengetné. Nem érthetik meg a vietnami eseményeket, akik központi politikai döntések elemzésével, tisztán katonai koncepciók, hadászati tervek egyebevetésével igyekeznek magyarázatot találni az eseményekre. Akik figyelmen kívül hagyják: ki tartja kezében a fegyvert. És ki, miért tette le. Mert tisztán katonai szemszögből nézve hogyan lehetne magyarázatot találni arra, mi történt a saigoni hadsereggel, amely — washingtoni beszámolók szerint — három— egy arányban felülmúlta létszámában a hazafias csapatokat, és mindent felülmúló katonai segítséget kapott az Egyesült Államoktól az elmúlt két „békeévben” is. Tavaly a Hanoitól Dél-Vietnamba vezető sok napos autóúton mindvégig drámai kép kísért. Egy népszavakban alig megfogalmazható pokoljárásának és hősiességének, egy lerombolt és romjaiból éledező országnak a képe. A legnagyob élmény mégis az ember volt és az ember hite. Meggyőződésük, amely átsegítette őket a legnagyobb megpróbáltatásokon is, eltökéltségük, hogy nem hagyják földbe tiporni hazájukat. Sokszor, sokfelé hallottam, az idő a vietnamiaknak dolgozik, akiknek volt, van és lesz kitartásuk a hosszú függetlenségi harcra. Ezt a kitartást pedig sem pénzzel, sem fegyverekkel hosszú távra nem lehet biztosítani. Ez a saigoni rezsimnek, Washingtonnak sem sikerülhetett. Quang Triben elmesélték, milyen gyakran cserélték le a várost tartó saigoni katonákat, nehogy átálljanak a hazafiak oldalára. Ezek a módszerek azonban a hatalmas amerikai hadsereg kivonulása után már hatástalanoknak bizonyultak. A rezsim hadserege nem a modern fegyvereket nélkülözte, hanem az általa viselt háború értelmébe vetett hitet és meggyőződést. Az eseményeket előre megjósolni nem tudja senki sem. Még nagy erők sorakoznak Saigon körül és a rezsimnek nagyok a manőverezési lehetőségei. Washingtoni kapcsolatai is sok kérdőjelet tartogatnak. Az eddigi események erkölcsi, politikai, katonai jelentőségét nem csökkentheti azonban semmi sem. Nem felejtem el Tran Viet Di párttitkárt az északvietnami Quang Binh tartomány gépgyárából, aki olyan szenvedéllyel beszélt egy éve arról, hogy nem elég Északért dolgozni, Délnek is segíteni kell, hogy megkérdezzem: — Járt már Délen? — Ott születtem Huéban. Szüleim, testvéreim ma is Délen élnek. Huszonnégy éve láttam őket utoljára... Tran Viet Di, huszonnégy év után, most talán újra magához ölelheti szeretteit. Barabás Péter Tartományok: 1. Binh Long, 2. Tay Ninh, 3. Binh Duong, f-V~ 4. Long I Khanh, 5. Binh Tuy, 6. Hau Nghia, 7. Gia Dinh, 8. Bien Hoa, 9. Phuoc Tuy, 10. Kien Tuong, 11. Long An, 12. Go Cong, 13. Kien Phong. 14. Dinh Tuong, 15. Kien Hoa, 16. Chau Doc. 17. Vinh Long. 18. Vinh Binh, 19. Long Xuyen. V). Kien Gl&ng, 21. Phong Dinh. 22. Chau Thien. 23. Ba Xuyen. 24. An Xuyen, 25 Bac Lieu. M ost, amikor a térképet, nézem, a vörös színnel jelzett Quang Trit, Huét, Da Nangot, Pleikut, Dalatot... arra keresem a választ, mi történt néhány hét alatt, hogy összeroppant az a saigoni hadsereg, amelynek évekig szuggerálták az amerikai fegyverekbe vetett hitet és a parancsot, nem szabad feladni a nagyvárosokat. Da Nangból menekülő saigoni tengerészekről készült az amerikai UPI hírügynökség felvétele