Népszava, 1975. szeptember (103. évfolyam, 205–229. sz.)
1975-09-02 / 205. szám
1975. szeptember 2. Megkóstolta a tudás ízét Bala Károly, a Kőbányai Gyógyszerárugyár analitikusa 1954-ben, érettségi után, szakmunkástanulóként kezdte a pályafutását, s most, 21 év után gyérülő, itt-ott már deresedő hajszálakkal megszerezte a vegyészmérnöki diplomát. „Senkire kényszerített” A tizenkilenc éves, minden iránt érdeklődő fiatalember a kémiaórák kémcsövei, lombikjai után izgalmasnak találta a hatalmas berendezéseket, s hajtotta a megismerés vágya. Nem szalasztotta el az alkalmat, hogy egy év alatt megszerezze a szakmunkás-bizonyítványt. Közben, jó néhány üzemet megismert. Ő is úgy járt, mint a legtöbben, akik megkóstolják a tudás ízét. Minél többet látott, értett, annál jobban érezte, milyen keveset tud. Munka mellett, esti tagozaton végezte el a Petrik Lajos Vegyipari Technikumot. 1960-ban, amikor felépült az új növényüzem, kiemelték a jó képességű szakmunkást, s az új üzem laboratóriumának analitikusa lett. Itt már átlátta — és vizsgálta — az egész termelési folyamatot. Beleszólhatott a technológia alakításába s az ő lelkiismeretességén is múlott a gyártmányok minősége. — Igyekeztem a lehető legjobbat adni, elégedettek is voltak a munkámmal — mondja — s jóllehet, nyugdíjig élhettem volna abból, amit a szakmunkásképzőben és a technikumban tanultam, úgy éreztem, többet kell megismernem a nagy egészből. Bújtam a könyvtárakat, kerestem a szakirodalmat, a legújabb kutatási eredményeket. Senki se kényszerített rá, de a több ismeret nagyobb biztonságot adott. Észrevettem, hogy a munkatársaim is becsülnek érte. Olyannyira, hogy hat évvel ezelőtt az ő biztatásukra jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára. A brigád segítsége tudta hasznosítani gyakorlati ismereteit az egyetemen ? — Természetesen igen. Mondhatnám úgy is, hogy amit a gyakorlatban ismertem, szinte elég volt egyszer átolvasnom, rögtön megértettem és tudtam is. Óriási segítség volt ez. Legalább akkora, mint amit a munkahelyi vezetőimtől és a szocialista brigádomtól kaptam. Mihelyt elkezdtem a technikumot, a három műszak helyett biztosították az állandó délelőttös munkát, a brigád pedig vállalta a továbbtanulók patronálását. Többen is tanultunk egyszerre, jólesett a segítség. A hat év alatt a részleges helyettesítést is vállalták, hiszen általában délután 3—4 órakor kezdődtek az előadások, s egy-másfél órával előbb abba kellett hagynom a munkát. Én is igyekeztem viszonozni a segítségüket, amivel csak tudtam, mégis nagy hálával tartozom a Vályi Péter szocialista brigádnak. A további lehetőségekről Szarvadi Béla, az ellenőrző részleg vezetője mondja: — Kétszeresen örülünk Karcsi diplomájának. Több mint másfél évtizede gyakorolja a növénykémiai analitikát. Eddig is becsülettel, szorgalommal dolgozott, most, a diploma és tudás birtokában magasabb szinten végezheti a jövőben ezt a munkát. Ez az üzem, a vállalat, mindnyájunk nyeresége. A gyár vezetőivel közösen elhatároztuk, hogy egyéves „tanulmányútra” küldjük a gyár fizikai-kémiai laboratóriumába. Ez egyben a fejlesztő laboratórium is, ahol a legmodernebb eszközökkel és módszerekkel dolgoznak. Ez neki fejlődési lehetőséget jelent, s előreviszi a vállalat műszaki fejlesztését is. „Tanulmányai” után Bata Károly most negyvenéves. Kiegyensúlyozott, boldog családapa, elégedett munkás. Mert igaz, hogy a 21 év alatt felváltotta a gyógyszergyártók kék öltönyét a laboratóriumi fehér köpenyre, a szíve mélyén most is az a minden iránt érdeklődő, tenni akaró fiatalember maradt, aki 19 évesen átlépte a Kőbányai Gyógyszerárugyár kapuját. T. Ágoston László Hallgatni nem mindig arany Jó hír — titokban A Margitszigettel szemben, a pesti Duna-parton — az Újpesti rakparton — állnak az úgynevezett Városi Házak. A 4-es, 6-os, 8-as épület lakóinak sorsával két évvel ezelőtt már foglalkoztunk lapunkban. Történt is intézkedés: a veszélyes lakásokból elköltöztették a lakókat. Most a folyamat megrekedésétől félnek, akik még az épületekben maradtak. A Városi Házak egyegy épülettömbjében 16 család lakik. Lakik? Erre az állapotra nehéz ezt a szót használni. A Városi Házak környékén már minden hasonló állapotú épületet — még a boltokat is — lebontották. A Városi Házak rozzant tetejükkel, repedezett falaikkal, feldúcolt szobáikkal, nyitott gangjaikkal nyújtanak látványosságot. "Persze, rögtön tegyük hozzá: a főváros a múlttól nagyon sok elavult, ócska, szinte alig lakható, komfort nélküli házat örökölt. Sok milliós anyagi áldozattal sikerült felszámolni a Valériát, a nyolc moztelepeket, és helyükre modern, szép otthonokat emelni. De itt—ott láthatunk még „Városi Házakat” is. No, de mit várhatnak a lakók? Nem tudják, mert sorsukkal kapcsolatosan mindenki „mást mond”. — Tulajdonképpen már húsz éve nem fordítottak ezekre az épületekre semmit és nem javították — mondja Tóth Ferenc, a földszint egyik lakója —, mert lebontásra ítélték. Tóthék szobájában az ágy fölött vastag faoszlopok tartják a mennyezetet. Az asztal mellett is áll két oszlop, egyiket már Tóthné dúcolja alá, mert a födém ismét megcsúszott. A padló rohad. Néha bogarak lepik el őket. Bizony, nem kényelmes így lakni. — Három éve elrendelték a bontást — mutat körbe Tóth Ferencné. — Mégsem bontották. Biztosan nem tudtak még mindenkinek lakást adni Megértjük a város nehézségeit. Nem értem viszont meg a tanács előadóit Különböző időpontokat mondanak. Egy éve mentem be hozzájuk először. Akkor közölték: már a májust sem érjük meg itt Aztán megértünk augusztust, decembert, majd megint egy augusztust. Kint volt nemrégiben is egy előadó: „Tóthné, nemsokára mehetnek!” Nem tud már hinni az ember. Várunk, idegeskedünk, türelmetlenkedünk, mert ígérnek. Jobb lenne, ha megmondanák, mi a való helyzet. Tóthné az építési és közlekedési osztály egyik levelét mutatja, ami a bontási határozatról szól és Pege Gyulánénak, mint a lakóbizottság elnökének van címezve. Beszélek az emeleten Pegénével. — Én, kedvesem, soha nem voltam a lakóbizottság elnöke, hiába címezték nekem a levelet — mondja az ősz hajú néni. — Úgy látszik, nem tudják a hivatalban, ki itt a lakók megbízottja. — És ki a tanácstagjuk? Biczó Sándor. De tőle sem kaptak pontos választ arról, ki költözik, mikor és egyáltalán mi lesz a házakkal. — Néha elvetődik a tanácstagunk erre, de hát konkrétumot ő sem mond — ezt már a valódi lakóbizottsági elnök, Szabó Géza asztalos felesége állítja. — Egymásnak ellentétes információkat kapunk. Bontanak, nem bontanak ... Hallottuk azt is, hogy Blaskáék, Andaházyék őszre elmennek. Kaptak lakást. .. Szeiler Antalné, a XIII. kerületi tanács lakásügyi osztályának helyettes vezetője közli: nem nyilatkozhat. Azért annyit elárul: a főváros 32 lakást (keretet) biztosított a Városi Házak lakóinak. Ebből minden ember gondját nem lehet megoldani, de többségükét igen. A Fővárosi Tanács általában májusban közli, hogy mennyi lakást kapunk. Előtte tehát nem tudunk konkrét dolgot mondani a lakosságnak. Felelőtlenül pedig nem ígérhetünk senkinek semmit — mondja Szeilerné. — A lakók innen várnak elsősorban információt. — Az ügyfelek ezt meg is kapják. A 4-es ház lakóinak már kiküldtük a papírokat. Megnézhetik a részükre kijelölt lakásokat. Ha ide bejön valaki, valamit kell mondani neki. Elvárják. De legtöbbször nem rajtunk múlik, hogy nem tudunk pontos határidőket adni. — Legalább ezt a nagy örömhírt, a 32 lakást kellene, vagy kellett volna közölni a Városi Házak lakóival. Mert még nem tudnak róla. — Nincs ilyen gyakorlat. Ez nem szokás. Sajnos! Szüts Dénes NÉPSZAVA Külföld után itthon is Gép tapogatja a rajzot Nemrégiben, amikor Várpalotán jártam, az egyik, azóta vezető beosztásba került bányász mondta: — Még jól emlékszem a bányászok kezére. A tenyerükön olyan vastag A várpalotai ősi vár szomszédságában a péti dolomithegy lábánál drótkötélpályák szelik keresztül-kasul a tájat. Az inotai és a péti erőművekhez szállítják az energiahordozót, a lignitet. A város ennek az olcsó tüzelőnek köszönheti azt a szédületes iramú fejlődést, ame— A gépesítés — válaszol egyértelműen Martinké Mátyás, a szénbánya vállalat igazgatója. — A gép az egyetlen, amely megkönnyítheti a bányászok, munkáját. Ezért kísérleteztük ki az azóta ismertté vált gépműhelyünkben az önjáró, hidraulikus pajzsbiztosító berendezést is, amellyel (maróhengert vagy széngyalut és szállító berendezést csatlakoztatva hozzá), már 1000—1200 tonna szenet is termelhetünk. Ez a mennyiség olyan sok, hogy más művelési móddal csak egy egész aknaüzem tud ennyit produkálni. Ennek ellenére, a szólásmondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, erre is érvényes. Az önjáró, hidraulikus pajzsbiztosító berendezés ugyanis nem Magyarországnal vált először ismertté. Nálunk csak akkor kezdték alkalmazni, amikor az NSZK- ban, a Szovjetunióban, és több szocialista országban, valamint Dél-Afrikában már megszerették. — Persze, most már annyi a megrendelésünk, volt a bőr, hogy a rajzszeget bárhol bele lehetett nyomni, anélkül, hogy elevent ért volna. Ezt tette a csákány- és a lapátnyél. Jól agyamba véstem azokat a munkakörülményeket is, amelyek miatt iyet az utóbbi években idegen és helybeli egyaránt lépten-nyomon tapasztalhat. De ha a várost a szén segíti, mi vagy ki segíti azokat, akik Magyarország egyetlen mély művelésű lignitbányájából felszínre küldik a tüzelőt, hogy nem győzünk eleget gyártani — tájékoztat a bányaigazgató, a berendezés egyik alkotója. — Csak a Szovjetunió lekötné az egész évi kapacitásunkat. Nekünk azonban a hazai igényeket is ki kell elégíteni. Legalábbis, erre törekszünk. Az önjáró, hidraulikus pajzsbiztosító berendezés gyártása hat éve kezdődött az egykori török csaták színhelyén, a hajdanvolt ingoványon, a jelenlegi drótkötélpályák alatt, egy lepényszerű, háromezer négyzetméteres, hatalmas csarnokban. A Várpalotai Szénbánya Vállalatot ez az üzem segítette ahhoz, hogy az ország egyik legjobban gépesített bányájává fejlődjön. — Minthogy a létszám állandóan fogy, rákényszerültünk a gépesítésre — mondja az igazgató. — És természetesen, az embereket is meg akarjuk szabadítani a nehéz fizikai munkától — teszihozzá az szb.-titkár. — No, meg a munka biztonságát is növeltük a páncélpajzzsal. Dancsó János főmérnök elmosolyodik, tetszik neki, hogy az emberek tudják a dolgukat, ismerik a feladatukat. — Ha valaha jól jött a verseny, akkor most igazán sokat segít — mondja a főmérnök. — Csak ennek révén sikerülhetett eddig 85 egységet legyártani. Az NSZK-nak is szállítottunk már 100 egységhez részdarabokat, és most fejezzük be a borsodiak 95 darabos megrendelését. Hátravan még egy 55 tagból álló, vékonytelepi sorozat gyártása, és az NSZK- nak is adósak vagyunk 100 egységgel. Ha ezeket mind legyártjuk szilveszterig , kezdhetjük elölről. . Amit a technológiai sor elején felszabdalnak, azt odább, az összeállítóhelyeken fűtőhegeszítéssel összefércetik. A következő állomáson a hidraulikával tetszőleges helyzetbe megroppant a derék. Akkor azt gondoltam magamban: aki megszabadítja a bányászt a lapáttól meg a csákánytól, az valamilyen nagy-nagy kitüntetést érdemel. Nos, ez a berendezés leveszi a bányászok válláról a nehezét. Ahol alkalmazzák, ahová már jutott belőle, ott nemcsak termelékenyebb és gazdaságosabb a munka, hanem könnyebb is. — Mi így járulunk hozzá a széntermeléshez és a föld alattiak munkakörülményeinek javításához — szólal meg a gépműhely hatalmas csarnokában Sobor Géza hegesztőlakatos. Sobor egy korszerű lángvágó másoló automata géppel szabja a 20—40 milliméter vastagságú acéllemezeket. Az optikai kereső végigtapogatja a állítható asztalon pedig védőgázos hegesztéssel alaposan összevarrják. — A minőség a legfontosabb — mondja Vida Ferenc. — Vagyis a mérethűség, a szép és a jó varrat. Ha nem ezt teszszük, a technológiai sor végén kiderül, hogy hibáztunk. A műhely végében valóban minden kiderül. A gépműhelytől független meó a lehetséges bányabéli nyomásnál jóval több atmoszférával teszi próbára a darabokat. A bányában már minden simán megy, a vágó és a torlasztó egyaránt zavartalanul működik. Persze, minden gombnyomásra, hidraulikára. Amikor a marótárcsa elvégezte a dolgát, a páncélpajzsok nyomulnak előre. Mögöttük zuhogva omlik össze a „kirabolt” bánya. A pajzs megvédi az embereket a bajtól. Zsidai Pál gép asztalára helyezett rajzot, a lángvágók pedig automatikusan elvégzik a nagy pontosságot igénylő, a technológiai folyamatban talán legnehezebb munkát. — Először üresen próbáljuk le a vágást, nehogy valami hiba csúszszon be — magyarázza. — A legkisebb tévedés is drága mulatság lenne. Eldobhatnánk a méregdrága, olykor nélkülözött nyersanyagot. Beállítja a lángot, hogy a magja, kékes színű legyen, s int a társának. — Most már kezdhetjük! A gép elindul. Mint kés a vajat, szeli a kemény páncélt. — A főnökünk csak akkor elégedett, ha ebben a hónapban 30 kilométert vágunk, méghozzá mérethűen — teszi hozzá. Akik megszabadítják a bányászt a csákánytól, lapáttól A munkaversenynek köszönhető Fokozott óvatossággal mélyítik Zobák-aknát A komlói Zobák-akna szénvagyonáért újabb mélységeket hódítanak meg az aknamélyítők, akik csaknem hat évi szünet után ereszkedtek ismét a szállítóakna „talpára”. Az ország legértékesebb kokszolható szenére épült bátyában 1969 decemberében váratlan nagy erejű gázkitörés akasztotta meg a munkát. A szigorított előírások figyelembevételével fokozott biztonság mellett folytatják a munkát, üzemképessé tették a természeti csapás idején megrongálódott aknamélyítő berendezést. A Porkoláb János vezetésével dolgozó szocialista brigád hétfőn szállt le először új megbízatása teljesítésére. A nagy szakmai tapasztalattal rendelkező csapat feladata, hogy a 6,6 méter átmérőjű „óriás torkot” 37 méterrel megnyújtsa. Ha ez elkészül, Zebák szállítóaknájának legmélyebb pontja a 800 métert is meghaladja. Az akna oldaláról két új szintet tárhatnak fel. A gázkitörésveszély megelőzésére a bányászok minden lépését és a munka minden percét a legnagyobb elővigyázat jellemzi. Vásárosnaményban elkészült az új művelődési ház. A művelődési házban 400 személyes színház, kiállító-, táncterem, valamint klub- és szakköri szobák állnak a község lakói rendelkezésére (MTI Fotó : Balogh P. László felvétele) Óriás tető könnyűszerkezetből A Dunai Vasmű Tervező Irodájának tervei szerint a gyár könnyűszerkezeti üzemében elkészítették az eddigi leghosszabb tetőtartó szerkezetet. A könnyűszerkezetes, horganyzott tartók 42 méter hosszúak, ilyen szélességű acéloszlopsort kötnek öszsze. A dunaújvárosi fedett uszoda építésénél alkalmazzák ezeket a tetőtartókat, amelyeket a helyszínen szerelnek össze. Lánctalpas daru emeli helyére a 42 méteres vasszerkezetet. Rendhagyó évnyitó anévnyitó. Kisiskolában és rangos gimnáziumban, szakmunkásképzőben, szakközépiskolában — tegnap ötezer helyen, vagy még több helyütt. Egyről most hadd szóljunk külön: az ötlet rendhagyó volt és remek. A budapesti 15. számú Vámos Ilona Szakmunkásképző Intézet 1200 diákja — a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum vörösmárvány aulájában hallgatta meg a tanév eleji beköszöntőt. Egyik legújabb és legszebb múzeumunk néhány hónappal ezelőtt kötött szocialista szerződést a szakmunkásképzővel, a „textiles" gyerekek segítettek és segítenek a múzeumi értékű textilanyagok restaurálásában, a múzeum pedig az iskola „házi kiállításának” összeállításában tevékenykedett. Muzeológusok, tanárok és diákok barátságát, közös munkáját hozta az elmúlt fél esztendő. Aztán, pár hete egy ötletet is adott: mi lenne, ha rendhagyóvá és különlegesen széppé tenné a múzeum ennek a több száz munkásdiáknak a tanévkezdést? Élmény — tanulsággal, oldottan „tálalt”, ifjú szívekbe lopózó ismeretekkel: ezt adta ott, a vörösmárvány palotarészben az évnyitó két órája. Szép szavakat az iskola és a múzeum igazgatójától; zászlófelvonást, kedves, friss kórusmuzsikát; aztán pedig egy kitűnő kiállítás gazdag anyagát, „diákköreiben”. Az állandó kiállítás, amely a magyar munkásmozgalom fejlődését 1919. augusztus 1-ig keretbe foglalja, s amelyben a korabeli munkásélet „kellékeitől” egészen az eredeti Marx—Engels-kéziratokig ezerféle kortörténeti és históriai dokumentum található: élményt és gazdag látnivalót jelentett 1200 diáknak. Ha év közben jönnek, talán fáradtabbak, a „kötelező múzeumlátogatás” elveszítheti a látnivaló vonzását, így, az ünnepi iskolakezdéssel egybeötvözve, más, különleges, mindenképpen vonzó volt az egész. ... Hány múzeumunk van, s mennyi érdekesség bennük. S hány iskolában szokványos, sablonos immár az évnyitó. Íme: a megszokottság ellenében egy kitűnő „recept". Lehetne követni az első lépést A Munkásmozgalmi Múzeum példát mutatott... V. M. T