Népszava, 1975. szeptember (103. évfolyam, 205–229. sz.)
1975-09-07 / 210. szám
1975. szeptember 7. t — Meg is kell azt még érnünk — válaszolt a vadász, azzal vette a cókmókját, a puskáját, intett a kezével és elballagott. A nagy játékban kifáradtak a kis farkaskölykök, te leszívták magukat tejjel, s a pásztor karjában álomra szenderültek, így teltek a napok játékkal és várakozással... Ki hallott már ilyet? Szelídített farkas? Bolond vagy te! Egy szép napon drágán fogsz még ezért fizetni! — Ilyeneket mondogattak neki a faluban, és ő maga is gyakran gondolkodott így. A farkasok meg csak növekedtek, bolondul viháncoltak körülötte, nyaldosták a kezét örömükben. Elkeresztelte őket Panónak és Gyurának. Amikor először ment le velük a faluba, nagy feltűnést keltettek. Könnyedén lépdeltek gazdájuk oldalán, és kissé félszegen szemlélődtek az idegen világban. A kutyákkal szemben tartózkodóan viselkedtek, mint ahogyan azok is velük szemben. Egyetlenegy kis vakarcs támadt csak rájuk dühödten. Pano megállt, és alig észrevehetően lehorgasztotta a fejét. Gjuro felé fordult, és kukcsorított. A kiskutya vakkantott egy vékonyat, és eliszkolt. Nevetett is az egész falu. Boldog napok köszöntöttek az emberre. Egy-egy este egyedül hagyta farkasait a nyájjal, és lesben állt. A farkasok viselkedtek, mint máskor — az akol körül heverésztek, a birkák mellett. Egyszer egész éjszakára magukra hagyta őket — reggel vidáman, hűségesen fogadták. Ettől kezdve akkor ment le a faluba, amikor csak kedve támadt. Nyugodtan kimaradt éjszakára, és nyugodtan tért meg a hegyekbe. Hazatérőben már a patakról füttyentett, s a farkasok nyomban ott teremtek. Farkcsóválva, vidám ugrándozással rohantak elébe. Nappal elválaszthatatlanok voltak — a pásztor és a farkasok —, éjszaka meg ment mindenki a maga dolga után. Az ember már a lakodalmára készülődött. György-napra a vadász két bárányt kapott tőle, és meghívta őt az esküvőre is. És akkor, azon az emlékezetes reggelen történt ■ ■. Az esküvő előtti éjszakát a faluban töltötte az ember, és reggel a szokásosnál későbben indult el. Amikor odaért a patakhoz, füttyentett. Pano és Gjuro nem szaladt elébe. Ismét füttyentett, és szorongás fogta el. Egészen kifulladt, mire felért a hegytetőre. Szelídített farkasai az akolnál lapítottak — elcsigázva, véresen. Bűntudattal, szomorúan néztek rá. Természetesen most is próbáltak hízelegni, de ezúttal nem sikerült. Ügyetlenül bukdácsoltak, mint a sánták. A pásztor a fejéhez kapott, és előre rohant. Amikor meglátta a vérnyomokat és a két, széttépett birkát, retteneteset üvöltött. Káromkodva berohant az akolba, kihozta a puskát, s miközben töltötte, így ordítozott: — Ó, hát ti? .. . vagy én?!... Pano tőle öt lépésre ült, és fáradtan figyelte. Mire a puskadörrenést a szemközti sziklafal visszaverte, oldalára dőlt, és nyomban kimúlt. A következő lövésnél Gjuro megpróbált felugrani — kölyökkorában is így ugrott fel játék közben — egy kissé felemelkedett a levegőben, majd ő is hosszan elnyúlt a fűben. Az ember szitkozódva elindult, hogy felmérje a kárt. A két birkán kívül nem talált többet. A véres nyomok a bozótos szurdokba vezették. Ott látta meg az első farkas tetemét, tőle pár lépésre még egyet, összesen ötöt. Mindegyik átharapott torokkal feküdt. Az ember ziláltan, összekarcolt arccal, fedetlen fővel tért viszsza az akolhoz. Pano és Gjuro ott feküdtek vérbe fagyva, egy utolsó vicsorításba merevedve. A pásztor csak állt, nem borult rájuk, zokogva, egy hang sem jött ki a torkán. Fogta a puskáját, a térdére fektette, és kettétörte. Ugyanígy tett a furulyával is. Aztán elindult lefelé, vissza sem fordult. Soha többé nem látta őt senki. Sem a birkái, sem a lány, aki az asszonya lett volna. A barátai sem a faluból, akik sokáig búslakodtak a furulyaszó után. Mindössze egy ének maradt utána — a nyájról és a pásztorról szólt —, de az olyan szomorú volt, hogy Karácsonytól Györözi mig énekelték. (Fordította: Hárskúti Éva) Egyenlítőnyi hang A Kodály Vonósnégyes útja Ausztráliában öt éve beköltözött a zenei köztudatba a név: Kodály Vonósnégyes. Kodály Zoltánné és a művelődésügy vezetői akkor adták a beleegyezésüket, hogy négy fiatal muzsikusunk ezen a néven öregbítse a magyar kamarazene megalapozott hírnevét az országban és a világon. Duska Károly, Szabó Tamás, Fias Gábor és Devich János azóta Békéscsabától Manchesterig, Nyíregyházától Tokióig tette és teszi ezt, utazásaikkal többször körülrepülhették volna a földet. Beszélgetés kengurubőrök alatt A közelmúlt legutóbbival egymagában egyszer és még jócskán túl is repültek volna Budapesten, mert számításuk szerint negyvenötezer kilométert tettek meg. Ausztráliában és Új-Zélandon jártak, negyvennyolcszor startoltak és landoltak különféle repülőgépeken (egyetlen kis vonatútjuk volt közben), harminchárom hangversenyt adtak, valamint három úgynevezett mesterkurzust, ahol meghallgatással, példaadással és szöveges előadással segítették az ottani kamaramuzsikálást. Tolmács ehhez sem kellett. Duska Károly, a kvartett primáriusa, egy Kanadában élt magyar géplakatos fia, szinte egy időben tanulta az angolt a magyar nyelvvel. Ma meg más nyelv kell, Devich János, a csellista beszél franciául, olaszul, németül. A zene nemzetközi nyelvén pedig valamennyien egyforma jól beszélnek. A Musica Viva, az ausztráliai zenekedvelők és szervezők intézményének társadalmi elnöke, Mr. Kenneth W. Tribe és Mr. John Shephard két éve Új-Zélandból Budapesten járt. Egy várbeli nyári hangversenyen hallották is a kvartett játékát. Megkérdezték, nem volna-e kedvük egy nagy turnéra? Volt. Ebből lett két év múltán ez a nagyszabású, nagyon érdekes és eredményes koncertsorozat. A kritikák Ausztrália- és Új-Zéland-szerte „a Kodály Vonósnégyes briliáns játékáról”, a „kivételes magyar muzsikusokról” írtak (a „The West Australian” és a „The Examiner” című ausztrál lapból idézve). A Kodály nevét viselő négyes a névadón túl mai szerzőink, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Láng István, Papp Lajos, Patachich Iván, Szokolai Sándor és mások zenéjével is ismerteti a világot, a klaszszikusokat, köztük Bartókot nem említve. Az utóbbi négy évben huszonkét új magyar mű bemutatása fűződik a nevükhöz. Londonban, Bécsben, Saarbrückenben és egyebütt rádióba is játszották, lemezre is rögzítették egyik-másikat. Muzsika, muzsika, muzsika az életük („mellesleg” az Állami Hangversenyzenekar, illetve az Operaház művészei) — de azért elmondhatatlan, sok egyéb, zenétől független kaland is végbemegy velük. Erről beszélgettünk a falra akasztott kengurpbőrök alatt az elsőhegedűs otthonában. Kalandok, koncertek „a világ végén” A fő téma persze Ausztrália, de egyéb is előjön. Például Japán. Egy ismeretlen férfi telefonált fel a tokiói hotelportáról : okvetlenül beszélni akar a magyar négyes tagjaival. A találkozó létrejött. A férfinál magnetofon és egy japán—magyar nyelvkönyv. Megmondotta, hogy zenetanár és arra kérte a kvartett tagjait: tanítsák meg a magyar magán- és mássalhangzók ejtésére, mert a Kodály-módszer alkalmazásihoz erre okvetlenül szüksége van. A négyes tagjai szakítottak időt az oktatásra, meghatva a kérés jellegétől és a kérő következetességétől. Az ausztrál—új-zélandi túra élményhalmaza nem fér a beszélgetésbe — ami belefér, az nem fér az újságba. Mindjárt Singapore után „jól kezdődött” a dolog — muzsikusaink gyakorlott „repülőszeme” észlelte az éjszakában, hogy a motorral nem stimmel valami, így volt. Szerencsére vissza tudtak repülni Singapore-ba egy másik géppel — némi késéssel érkeztek az első ausztrál koncert városába, Perth-be. A második koncert a „szomszéd” városban volt, az ezerhétszáz kilo- és Új-Zélandban méterre fekvő Adelaide-ben. Három sikeres hangversenyt is adtak a híres, vitorlás formájú sydneyi operaházban és „a világ végén”, Nelsonban, Új-Zéland déli szigetén is vendégszerepeltek, ott, ahol még nem sok magyar együttes adott hangversenyt.. Benny and the Jets Persze, hogy a legkalandosabb koncertről, a newcastleiről beszélgetünk a legtovább. A hőse, az együttes Benjáminja, a másodhegedűs Szabó Tamás. Az ő ideája mentette meg a hangversenyt, amelynek a sajtója többet foglalkozott a körülményekkel, mint a zenével. „Bungle chases recital into pens” — írta a Newcastle Morning Herald, amely címnek az értelmét kisvártatva megmondjuk. Történt, hogy a város hangversenyterméhez érkezve éktelen hangzavar fogadta a kvartettet és a közönséget. Rövidesen kiderült, hogy szervezési hiba történt és „Benny and the Jets” beatzenekara koncertezik az alagsorban — olyan hangerővel, amely Európában már nem is divat. — Lehet itt koncertet tartani?! — tördelte a kezét a város református lelkésze, aki társadalmi munkában a helyi komoly hangversenyek szervezője. — Lehetni lehet, csak élvezni nem lehet — volt a válasz. Mi legyen? Szabó Tamás szerényen megjegyezte, hogy az úton látott egy katolikus templomot (mint utóbb kiderült, a város katedrálisára gondolt), amely feltehetően alkalmas koncert tartására. A lelkész nyomban érintkezésbe lépett a katedrális esperesével. Hogy teljes legyen a boldogság, közben eleredt az eső, ami itt a tél közepén (július közepén!) is elég ritka. Az esperes rendelkezésre bocsátotta a katedrálist. Közönség és művészek átvonultak. A koncertet a kissé visszhangos templomban, így is hatalmas sikerrel megtartották. (A Herald újság címének fordítása: Egy baklövés a templomba űzte a hangversenyt.) És most itthon vannak. Nemsokáig. Mennek a Varsói őszre. Majd nyomban hazajönnek, hogy a Korunk muzsikája sorozatban kicsit itthon is muzsikáljanak. Azután mennek Jugoszláviába, ismét hazajönnek, februárban mennek ismét — negyedízben — Angliába. Újabb japán turnéjuk jövő tavasszal kezdődik. Győzik! Mert fiatalok, mert lelkesek, rajonganak a muzsikáért és a kalandokért. Még idáig minden helyzetben méltóak voltak öt éve viselt nevükre. Legyenek is még ötven évig. Rajk András Hub István ESTE Az életen túl A halálon innen Fehér halotti Ingben Úgy megy el Aludni este Mintha nem lenne Holnap Ner’il AvA 9 a Arcképvázlat Somogyi Árpádról Rangos hely illeti meg Somogyi Árpád szobrászművészt jelenkori művészetünk értékrendjében. Azon kevesek közé tartozik, akik napjaink ellentmondó áramlatainak fókuszában állva, a nyíltan és burkoltan folyó ideológiai harc élesedése közepette is ragaszkodnak a művészet társadalmi hivatásához, emberi és erkölcsi eszményeihez, s e közéleti elkötelezettség jegyében vállalják a sokakhoz szólás tartalmi és stiláris kötelmeit, a közérthetőséget. Témakörben és műfajban egyaránt gazdag művészete humanista magatartásából és reális szemléletéből táplálkozik; élményei formábaöntésénél a fölösleges túlzásokat csakúgy kerüli, mint a selypegő szószaporítást. Eredményei született adottságain túl alapos felkészültségéből következnek: semmit sem bíz az ösztöneire, kiművelt képességekkel, a műtörténelem tanulságaira támaszkodva oldja meg szakmai problémáit. A tanulást még gyermekkorában, a karcagi szülőházban kezdte, ahol a kézműveskedés — tekintve, hogy a család több tagja agyagművesként kereste a kenyerét —, megszokott, mindennapi tevékenységnek számított. Az otthoni alapstúdiuimokat később, hogy nagydiák lett, a neves karcagi fazekasmester, Kántor Sándor műhelyében mélyítette el, aki a díszítés komoly népművészeti kulturáltságot követelő módszereivel is megismertette. Nemcsak szenvedélyes gyűjtője lett a régi cserepeknek és motívumoknak, hanem új alakzatokon is töri a fejét. Erre figyel fel rajztanára, Tőkés Sándor festőművész, akinek segítségével módszeres képzőművészeti tanulmányokba kezd. Tőkés hozza össze Medgyessy Ferenccel, aki rajzait, kis mintáit látva, csakhamar famulusává fogadja, és meghívja Százados úti műtermébe. Egy, alig érettségizett fiatalembert, az ország legnagyobb szobrásza! Néhány termékeny, munkával töltött hónap, s nemcsak készségei érnek be végérvényesen, hanem szellemi szemhatára is kitágul, hisz Medgyessytől a tárgyi tudás mellett világnézetet is kap. Világnézetét, amely megerősíti törekvéseinek hitelében, s tudatossá teszi sorsosai iránti felelősségérzetét. 1946—53-ban, a fényes szellők hullámverése idején kerül a főiskolára, ahol Ferenczy Béni, majd Pátzay Pál növendéke lesz, de kapcsolatát első mesterével is fenntartja, sőt, egyre inkább kiteljesíti. Medgyessy nézetei nagy nyomot hagytak benne, s sok tekintetben példaadónak bizonyultak számára, de utánzója, vagy epigonja sosem lett. Már első művei önállóságról, a kapott tanítások egyéniségéhez igazított alkalmazásáról tanúskodnak. Fejlődését gyors ütemre serkentette a kor, amely nagy teljesítményeket, köztéri monumentumokat várt az iskolát alig elhagyó ifjú művészektől — az új társadalmi formáció hatalmi jeleinek megalkotását. E korai próbatétel megsokszorozta erejét, s olyan kiváló szobrok mintázására inspirálta, mint a Traktoroslány (1950) , az Agronómuslány (1951) és a Fiú kaszával (1957), amelyek, ha mai ízlésünk szerint kissé részletezően formáltak is, jelképi erejüket mindmáig megőrizték. Nem utolsósorban azért, mert Somogyi szobrászi alkatától már akkor is idegen volt a hűvös tárgyilagosság, s a formák ritmusával, az ábrázolt alakok beállításával és arcjátékával igyekezett magatartásukat is megjeleníteni. Ez a magatartás pedig hiteles volt: lelkesültségében a fiatalság országépítő lendülete öltött testet. Az Agronómuslány a Munkácsy-díjat, a Kaszás a VIT-díjat szerzi meg számára, s mindkettőt kiemelt helyen, az Országházzal szemben levő Földművelésügyi Minisztérium előtt állítják fel. Az ötvenes évek végén — talán mert az eddig használt bronz helyett kőben kezd gondolkozni — változások következnek be Somogyi formanyelvében. Nagyobb egységekbe foglalja s egyszersmind felfokozza a természet részletekben bővelkedő formáit, anélkül azonban, hogy feladná realitásukat. A formák hol keményebb, hol lágyabb ritmusban hullámzanak végig művein, amelyeknek nagy gonddal alakítja ki tömeg- és tengelyritmusát. Ezek a jegyek a Kerepesi úti lakótelepen felállított Korsós lány (1959) című kompozícióján jelentkeznek először, hogy aztán egyre gazdagabban érvényesüljenek a hatvanas évek első felében faragott ülő és támaszkodó női figuráiban (Nő könyvvel, 1960; Orsós lány, 1961; Merengő, 1965 stb.). Ezeknek a szobroknak további jellemzője, hogy szerkezetileg is össze vannak hangolva környezetükkel, ami „látványi akusztikájuk” hatásfokát jelentősen megnöveli. A külsődleges jellemzés háttérbe szorulását, s a figura belülről, a tartalomból való kibontását szemléltetik ekkortájt készült portréi is, amelyeken az emberi vonások szerencsésen ötvöződnek a szobrászi mondanivalóval. A legszívesebben szűkebb környezetét, ismerőseit, barátait mintázza (Simon István, 1955; Veres Péter, 1953; Zsuzsi, 1960 stb.), de van néhány történelmi-kultúrhistóriai arcmása is (Móricz Zsigmond, Gábor Áron, Gárdonyi Géza). A korral és a társadalommal ekvivalens emberideál keresése jellemzi a hatvanas évek végén készült figurális kompozícióit, amelyek formai kialakításában a modern szobrászat tanulságait is felhasználja. Témájuk szerint ezek is a paraszti életformából merítenek, amelynek mozgását, alakulását ■SortWgyT Szüntelenül figyelemmel kísért, tartalmiságuk azonban jóval több egy érdekes alak vagy helyzet rögzítésénél. Bennük a mai parasztember típusát igyekszik körvonalazni, aki tudatában van lehetőségeinek és ismeri helyét és szerepét a társadalom építményében (Pásztorlányka, Itatás, Pásztorfiú stb.). A kor szellemét megragadni kívánó általánosítás irányában hatnak legfrissebb munkái is, Erdei Ferencről, Veres Péterről, Gulyás Pálról készített portréemlékművei, amelyekben a népből jött és annak felemelkedésén munkálkodó vezetőt ábrázolja, aki magas pozíciója ellenére sem veszti el valóságérzékenységét, s mindig kész korrigálni önmagát, ha az élet rácáfolt nézeteire. Maga Somogyi is ilyen tiszta aggyal és érzékeny szívvel dolgozó művész, aki nem szégyelli természetes érzéseit, s nem hajlandó feladni öncsonkító tévhitek kedvéért a plasztikai hitelesítés lehetőségeit. Míg mások a végtelent ostromolják, az intellektus kalandjainak kifejezését keresik, ő a kötelességét teszi: érzékletes szobrokat rajzol a látható és mégis oly nehezen felfedezhető világról — okulásunkra és segítségünkre. Tasnádi Attila m, és Somogyi Árpád: Parasztlányka Óvári László: Külváros