Népszava, 1975. szeptember (103. évfolyam, 205–229. sz.)

1975-09-07 / 210. szám

1­9­7­5. szeptember 7. t — Meg is kell azt még ér­nünk — válaszolt a vadász, azzal vette a cókmókját, a puskáját, intett a kezével és elballagott. A nagy játékban kifáradtak a kis farkaskölykök, te leszív­ták magukat tejjel, s a pász­tor karjában álomra szende­­rültek, így teltek a napok játékkal és várakozással... Ki hallott már ilyet? Szelí­dített farkas? Bolond vagy te! Egy szép napon drágán fogsz még ezért fizetni! — Ilyeneket mondogattak neki a faluban, és ő maga is gyakran gondol­kodott így. A farkasok meg csak növekedtek, bolondul vi­­háncoltak körülötte, nyaldos­ták a kezét örömükben. Elke­resztelte őket Panónak és Gyu­rának. Amikor először ment le ve­lük a faluba, nagy feltűnést keltettek. Könnyedén lépdel­tek gazdájuk oldalán, és kissé félszegen szemlélődtek az ide­gen világban. A kutyákkal szemben tartózkodóan visel­kedtek, mint ahogyan azok is velük szemben. Egyetlenegy kis vakarcs támadt csak rájuk dühödten. Pano megállt, és alig észrevehetően lehorgasz­­totta a fejét. Gjuro felé for­dult, és k­ukcsorított. A kis­kutya vakkantott egy véko­nyat, és eliszkolt. Nevetett is az egész falu. Boldog napok köszöntöttek az emberre. Egy-egy este egye­dül hagyta farkasait a nyájjal, és lesben állt. A farkasok viselkedtek, mint máskor — az akol körül heve­résztek, a birkák mellett. Egy­szer egész éjszakára magukra hagyta őket — reggel vidá­man, hűségesen fogadták. Ettől kezdve akkor ment le a faluba, amikor csak kedve támadt. Nyugodtan kimaradt éjszakára, és nyugodtan tért meg a hegyekbe. Hazatérőben már a patakról füttyentett, s a farkasok nyomban ott te­remtek. Farkcsóválva, vidám ugrándozással rohantak elébe. Nappal elválaszthatatlanok voltak — a pásztor és a far­kasok —,­ éjszaka meg ment mindenki a maga dolga után. Az ember már a lakodalmára készülődött. György-napra a vadász két bárányt kapott tőle, és meghívta őt az eskü­vőre is. És akkor, azon az emlékeze­tes reggelen történt ■ ■. Az esküvő előtti éjszakát a faluban töltötte az ember, és reggel a szokásosnál későbben indult el. Amikor odaért a pa­takhoz, füttyentett. Pano és Gjuro nem szaladt elébe. Is­mét füttyentett, és szorongás fogta el. Egészen kifulladt, mire felért a hegytetőre. Sze­lídített farkasai az akolnál la­pítottak — elcsigázva, vére­sen. Bűntudattal, szomorúan néztek rá. Természetesen most is próbáltak hízelegni, de ez­úttal nem sikerült. Ügyetlenül bukdácsoltak, mint a sánták. A pásztor a fejéhez kapott, és előre rohant. Amikor meglátta a vérnyomokat és a két, szét­tépett birkát, retteneteset üvöltött. Káromkodva bero­hant az akolba, kihozta a pus­kát, s miközben töltötte, így ordítozott: — Ó, hát ti? .. . vagy én?!... Pano tőle öt lépésre ült, és fáradtan figyelte. Mire a pus­kadörrenést a szemközti szik­lafal visszaverte, oldalára dőlt, és nyomban kimúlt. A következő lövésnél Gjuro meg­próbált felugrani — kölyök­­korában is így ugrott fel játék közben — egy kissé felemel­kedett a levegőben, majd ő is hosszan elnyúlt a fűben. Az ember szitkozódva elindult, hogy felmérje a kárt. A két birkán kívül nem talált töb­bet. A véres nyomok a bozótos szurdokba vezették. Ott látta meg az első farkas tetemét, tőle pár lépésre még egyet, összesen ötöt. Mindegyik át­harapott torokkal feküdt. Az ember ziláltan, összekarcolt arccal, fedetlen fővel tért visz­­sza az akolhoz. Pano és Gjuro ott feküdtek vérbe fagyva, egy utolsó vicsorításba merevedve. A pásztor csak állt, nem bo­rult rájuk, zokogva, egy hang sem jött ki a torkán. Fogta a puskáját, a térdére fektette, és kettétörte. Ugyanígy tett a fu­rulyával is. Aztán elindult le­felé, vissza sem fordult. Soha többé nem látta őt sen­ki. Sem a birkái, sem a lány, aki az asszonya lett volna. A barátai sem a faluból, akik so­káig búslakodtak a furulyaszó után. Mindössze egy ének maradt utána — a nyájról és a pász­torról szólt —, de az olyan szo­morú volt, hogy Karácsonytól Györözi­ m­ig énekelték. (Fordította: Hárskúti Éva) Egyenlítőnyi hang A Kodály Vonósnégyes útja Ausztráliában öt éve beköltözött a zenei köztudatba a név: Kodály Vo­nósnégyes. Kodály Zoltánné és a művelődésügy vezetői akkor adták a beleegyezésüket, hogy négy fiatal muzsikusunk ezen a néven öregbítse a magyar kamarazene megalapozott hír­nevét az országban és a vilá­gon. Duska Károly, Szabó Ta­más, Fias Gábor és Devich János azóta Békéscsabától Manchesterig, Nyíregyházától Tokióig tette és teszi ezt­­, utazásaikkal többször körülre­pülhették volna a földet. Beszélgetés kengurubőrök alatt A közelmúlt legutóbbival egymagában egyszer é­s még jócskán túl is repültek volna Budapesten, mert számításuk szerint negyvenötezer kilomé­tert tettek meg. Ausztráliában és Új-Zélandon jártak, negyv­­ennyolcszor startoltak és lan­doltak különféle repülőgépe­ken (egyetlen kis vonatútjuk volt közben), harminchárom hangversenyt adtak, valamint három úgynevezett mester­­kurzust, ahol meghallgatással, példaadással és szöveges elő­adással segítették az ottani ka­maramuzsikálást. Tolmács eh­hez sem kellett. Duska Károly, a kvartett primáriusa, egy Ka­nadában élt magyar géplakatos fia, szinte egy időben tanulta az angolt a magyar nyelvvel. Ma meg más nyelv kell, Devich Já­nos, a csellista beszél franciául, olaszul, németül. A zene nem­zetközi nyelvén pedig vala­mennyien egyforma jól beszél­nek. A Musica Viva, az ausztrá­liai zenekedvelők és szervezők intézményének társadalmi el­nöke, Mr. Kenneth W. Tribe és Mr. John Shephard két éve Új-Zélandból Budapesten járt. Egy várbeli nyári hangverse­nyen hallották is a kvartett já­tékát. Megkérdezték, nem vol­na-e kedvük egy nagy turné­ra? Volt. Ebből lett két év múltán ez a nagyszabású, na­gyon érdekes és eredményes koncertsorozat. A kritikák Ausztrália- és Új-Zéland-szerte „a Kodály Vonósnégyes brili­áns játékáról”, a „kivételes ma­gyar muzsikusokról” írtak (a „The West Australian” és a „The Examiner” című ausztrál lapból idézve). A Kodály nevét viselő négyes a névadón túl mai szerzőink, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Láng István, Papp Lajos, Patachich Iván, Szoko­­lai Sándor és mások zenéjével is ismerteti a világot, a klasz­­szikusokat, köztük Bartókot nem említve. Az utóbbi négy évben huszonkét új magyar mű bemutatása fűződik a ne­vükhöz. Londonban, Bécsben, Saarbrückenben és egyebütt rádióba is játszották, lemezre is rögzítették egyik-másikat. Muzsika, muzsika, muzsika az életük („mellesleg” az Állami Hangversenyzenekar, illetve az Operaház művészei) — de azért elmondhatatlan, sok egyéb, zenétől független kaland is végbemegy velük. Erről be­szélgettünk a falra akasztott kengurpbőrök alatt az elsőhe­gedűs otthonában. Kalandok, koncertek „a világ végén” A fő téma persze Ausztrália, de egyéb is előjön. Például Ja­pán. Egy ismeretlen férfi te­lefonált fel a tokiói hotel­­portáról : okvetlenül beszélni akar a magyar négyes tagjai­val. A találkozó létrejött. A férfinál magnetofon és egy ja­pán—magyar nyelvkönyv. Meg­mondotta, hogy zenetanár és arra kérte a kvartett tagjait: tanítsák meg a magyar magán- és mássalhangzók ejtésére, mert a Kodály-módszer alkal­mazásihoz erre okvetlenül szüksége van. A négyes tagjai szakítottak időt az oktatásra, meghatva a kérés jellegétől és a kérő következetességétől. Az ausztrál—új-zélandi túra élményhalmaza nem fér a be­szélgetésbe — ami belefér, az nem fér az újságba. Mindjárt Singapore után „jól kezdődött” a dolog — muzsikusaink gya­korlott „repülőszeme” észlelte az éjszakában, hogy a motor­ral nem stimmel valami, íg­y volt. Szerencsére vissza tudtak repülni Singapore-ba egy másik géppel — némi késéssel érkez­tek az első ausztrál koncert városába, Perth-be. A második koncert a „szomszéd” város­ban volt, az ezerhétszáz kilo- és Új-Zélandban méterre fekvő Adelaide-ben. Három sikeres hangversenyt is adtak a híres, vitorlás formájú sydneyi operaházban és „a vi­lág végén”, Nelsonban, Új-Zé­­land déli szigetén is vendég­szerepeltek, ott, ahol még nem sok magyar együttes adott hangversenyt.. Benny and the Jets Persze, hogy a legkalando­sabb koncertről, a newcastle­­iről beszélgetünk a legtovább. A hőse, az együttes Benjámin­ja, a másodhegedűs Szabó Ta­más. Az ő ideája mentette meg a hangversenyt, amelynek a sajtója többet foglalkozott a körülményekkel, mint a zené­vel. „Bungle chases recital into pens” — írta a Newcastle Morning Herald, amely címnek az értelmét kisvártatva meg­mondjuk. Történt, hogy a város hang­versenyterméhez érkezve ékte­len hangzavar fogadta a kvar­tettet és a közönséget. Rövide­sen kiderült, hogy szervezési hiba történt és „Benny and the Jets” beatzenekara koncertezik az alagsorban — olyan hang­erővel, amely Európában már nem is divat. — Lehet itt kon­certet tartani?! — tördelte a kezét a város református lel­késze, aki társadalmi munká­ban a helyi komoly hangverse­nyek szervezője. — Lehetni le­het, csak élvezni nem lehet — volt a válasz. Mi legyen? Sza­bó Tamás szerényen megje­gyezte, hogy az úton látott egy katolikus templomot (mint utóbb kiderült, a város kated­­rálisára gondolt), amely felte­hetően alkalmas koncert tartá­sára. A lelkész nyomban érint­kezésbe lépett a katedrális es­peresével. Hogy teljes legyen a boldogság, közben eleredt az eső, ami itt a tél közepén (jú­lius közepén!) is elég ritka. Az esperes rendelkezésre bocsátot­ta a katedrálist. Közönség és művészek átvonultak. A kon­certet a kissé visszhangos templomban, így is hatalmas sikerrel megtartották. (A He­rald újság címének fordítása: Egy baklövés a templomba űz­te a hangversenyt.) És most itthon vannak. Nem­sokáig. Mennek a Varsói őszre. Majd nyomban hazajönnek, hogy a Korunk muzsikája so­rozatban kicsit itthon is muzsi­káljanak. Azután mennek Jugoszláviába, ismét hazajön­nek, februárban mennek ismét — negyedízben — Angliába. Újabb japán turnéjuk jövő ta­vasszal kezdődik. Győzik! Mert fiatalok, mert lelkesek, rajon­ganak a muzsikáért és a kalan­dokért. Még idáig minden helyzetben méltóak voltak öt éve viselt nevükre. Legyenek is még ötven évig. Rajk András Hub István ESTE Az életen túl A halálon innen Fehér­ halotti Ingben Úgy megy el Aludni este Mintha nem lenne Holnap N­e­r’il AvA 9 a Arcképvázlat Somogyi Árpádról Rangos hely illeti meg So­mogyi Árpád szobrászművészt jelenkori művészetünk érték­rendjében. Azon kevesek közé tartozik, akik napjaink ellent­mondó áramlatainak fókuszá­ban állva, a nyíltan és burkol­tan folyó ideológiai harc éle­sedése közepette is ragaszkod­nak a művészet társadalmi hi­vatásához, emberi és erkölcsi eszményeihez, s e közéleti el­kötelezettség jegyében vállal­ják a sokakhoz szólás tartal­mi és stiláris kötelmeit, a köz­­érthetőséget. Témakörben és műfajban egyaránt gazdag művészete humanista maga­tartásából és reális szemléle­téből táplálkozik; élményei formábaöntésénél a fölösleges túlzásokat csakúgy kerüli, mint a selypegő szószaporí­tást. Eredményei született adottságain túl alapos felké­szültségéből következnek: semmit sem bíz az ösztöneire, kiművelt képességekkel, a mű­­történelem tanulságaira tá­maszkodva oldja meg szakmai problémáit. A tanulást még gyermek­korában, a karcagi szülőház­ban kezdte, ahol a kézműves­­kedés — tekintve, hogy a csa­lád több tagja agyagműves­ként kereste a kenyerét —, megszokott, mindennapi tevé­kenységnek számított. Az ott­honi alapstúdiuimokat később, hogy nagydiák lett, a neves karcagi fazekasmester, Kántor Sándor műhelyében mélyítette el, aki a díszítés komoly nép­­művészeti kulturáltságot kö­vetelő módszereivel is megis­mertette. Nemcsak szenvedé­lyes gyűjtője lett a régi cse­repeknek és motívumoknak, hanem új alakzatokon is töri a fejét. Erre figyel fel rajz­tanára, Tőkés Sándor festő­művész, akinek segítségével módszeres képzőművészeti ta­nulmányokba kezd. Tőkés hozza össze Medgyessy Ferenccel, aki rajzait, kis min­táit látva, csakhamar famulu­­sává fogadja, és meghívja Szá­zados úti műtermébe. Egy, alig érettségizett fiatalembert, az ország legnagyobb szobrá­sza! Néhány termékeny, mun­kával töltött hónap, s nemcsak készségei érnek be végérvé­nyesen, hanem szellemi szem­határa is kitágul, hisz Med­­gyessytől a tárgyi tudás mel­lett világnézetet is kap. Világ­nézetét, amely megerősíti tö­rekvéseinek hitelében, s tuda­tossá teszi sorsosai iránti fele­lősségérzetét. 1946—53-ban, a fényes szel­lők hullámverése idején kerül a főiskolára, ahol Ferenczy Béni, majd Pátzay Pál növen­déke lesz, de kapcsolatát első mesterével is fenntartja, sőt, egyre inkább kiteljesíti. Med­gyessy nézetei nagy nyomot hagytak benne, s sok tekintet­ben­ példaadónak bizonyultak számára, de utánzója, vagy epigonja sosem lett. Már első művei önállóságról, a kapott tanítások egyéniségéhez igazí­tott alkalmazásáról tanúskod­nak. Fejlődését gyors ütemre serkentette a kor, amely nagy teljesítményeket, köztéri mo­numentumokat várt az iskolát alig elhagyó ifjú művészektől — az új társadalmi formáció hatalmi jeleinek megalkotását. E korai próbatétel megsokszo­rozta erejét, s olyan kiváló szobrok mintázására inspirál­ta, mint a Traktoroslány (1950) , az Agronómuslány (1951) és a Fiú kaszával (1957), amelyek, ha mai ízlésünk sze­rint kissé részletezően formál­tak is, jelképi erejüket mind­máig megőrizték. Nem utolsó­sorban azért, mert Somogyi szobrászi alkatától már akkor is idegen volt a hűvös tárgyi­lagosság, s a formák ritmu­sával, az ábrázolt alakok be­állításával és arcjátékával igyekezett magatartásukat is megjeleníteni. Ez a magatar­tás pedig hiteles volt: lel­kesültségében a fiatalság or­­szágépítő lendülete öltött tes­tet. Az Agronómuslány a Munkácsy-díjat, a Kaszás a VIT-díjat szerzi meg számára, s mindkettőt kiemelt helyen, az Országházzal szemben levő Földművelésügyi Minisztérium előtt állítják fel. Az ötvenes évek végén — ta­lán mert az eddig használt bronz helyett kőben kezd gon­dolkozni — változások követ­keznek be Somogyi formanyel­vében. Nagyobb egységekbe foglalja s egyszersmind felfo­kozza a természet részletekben bővelkedő formáit, anélkül azonban, hogy feladná realitá­sukat. A formák hol kemé­nyebb, hol lágyabb ritmusban hullámzanak végig művein, amelyeknek nagy gonddal ala­kítja ki tömeg- és tengelyrit­­musát. Ezek a jegyek a Kere­pesi úti lakótelepen felállított Korsós lány (1959) című kom­pozícióján jelentkeznek elő­ször, hogy aztán egyre gazda­gabban érvényesüljenek a hat­vanas évek első felében fara­gott ülő és támaszkodó női fi­guráiban (Nő könyvvel, 1960; Orsós lány, 1961; Merengő, 1965 stb.). Ezeknek a szobrok­nak további jellemzője, hogy szerkezetileg is össze vannak hangolva környezetükkel, ami „látványi akusztikájuk” hatás­fokát jelentősen­ megnöveli. A külsődleges jellemzés hát­térbe szorulását, s a figura be­lülről, a tartalomból való ki­bontását szemléltetik ekkortájt készült portréi is, amelyeken az emberi vonások szerencsé­sen ötvöződnek a szobrászi mondanivalóval. A legszíve­sebben szűkebb környezetét, ismerőseit, barátait mintázza (Simon István, 1955; Veres Pé­ter, 1953; Zsuzsi, 1960 stb.), de van néhány történelmi-kultúr­­históriai arcmása is (Móricz Zsigmond, Gábor Áron, Gárdo­nyi Géza). A korral és a társadalommal ekvivalens emberideál keresé­se jellemzi a hatvanas évek végén készült figurális kompo­zícióit, amelyek formai kiala­kításában a modern szobrászat tanulságait is felhasználja. Témájuk szerint ezek is a pa­raszti életformából merítenek, amelynek mozgását, alakulását ■SortWgyT Szüntelenül figyelem­mel kísért, tartalmiságuk azon­ban jóval több egy érdekes alak vagy helyzet rögzítésénél. Bennük a mai parasztember típusát igyekszik körvonalazni, aki tudatában van lehetőségei­nek és ismeri helyét és szere­pét a társadalom építményé­ben (Pásztorlányka, Itatás, Pásztorfiú stb.). A kor szellemét megragadni kívánó általánosítás irányában hatnak legfrissebb munkái is, Erdei Ferencről, Veres Péter­ről, Gulyás Pálról készített portréemlékművei, amelyek­ben a népből jött és annak felemelkedésén munkálkodó vezetőt ábrázolja, aki magas pozíciója ellenére sem veszti el valóságérzékenységét, s min­dig kész korrigálni önmagát, ha az élet rácáfolt nézeteire. Maga Somogyi is ilyen tiszta aggyal és érzékeny szívvel dol­gozó művész, aki nem szégyel­li természetes érzéseit, s nem hajlandó feladni öncsonkító tévhitek kedvéért a plasztikai hitelesítés lehetőségeit. Míg mások a végtelent ostromol­ják, az intellektus kalandjai­nak kifejezését keresik, ő a kö­telességét teszi: érzékletes szobrokat rajzol a látható és mégis oly nehezen felfedezhető világról — okulásunkra és se­gítségünkre. Tasnádi Attila m, és­ Somogyi Árpád: Parasztlányka Óvári László: Külváros

Next