Népszava, 1976. január (104. évfolyam, 1–26. sz.)
1976-01-04 / 3. szám
t Mindenki zeneiskolája A Magyar Rádió, működésénél fél évszázada folyamán, kétségkívül sokat tett az értékes muzsika megkedveltetése, a zenei ízlés fejlesztése érdekében (az utóbbi három évtizedben annak a helyrehozására is, amit húsz éven át rontott). Olyan „zeneiskola” azonban még soha nem működött, amelynek első adását 1976 január 8-án, csütörtökön délután Ebben a kis embercsoportban, amelyik ezúttal tizenegyedszer ül együtt, szívesen és immár valamiféle családdá összeforrva, a 13-as stúdióban — városi lakosságunk minden árnyalata megtalálható, kor, iskolázottság, foglalkozás dolgában. Pick László hetvenegy éves és nyugdíjas. Korbuly Mária harmincegy éves, üzemmérnök, Szegedi Benedek, az „osztály” egyik leglelkesebb „tanulója”, ötvennégy éves, esztergályos. És így tovább. Az idekerülés egyetlen, szokatlan „feltétele” volt, hogy a részvevőnek semmiféle zenei előképzettsége ne legyen. A felvételi „vizsga” is azt a célt szolgálta és azt bizonyította, hogy a személyes hallgatók és fél hatkor és másnap, tíz perccel későbbi időpontban hallja majd az ország, s azután előreláthatóan tizennyolc részes sorozatban az év folyamán. A „Mindenki zeneiskolája” a muzsika népszerűsítése dolgában vetekszik Leonard Bernstein világszerte nagyra tartott televíziós zenei — pontosabban: zenés — ismeretterjesztésével, a rádióhallgatók meggyőződjenek róla: minden ember alkalmas az értékes muzsika megközelítésére és befogadására Földes Imre, a kiváló zenetanár, a sorozat lelke és mozgatója, a zongorán megszólaltatott egyszerre két hangot, és a válaszolónak csak azt kellett tudnia, hogy két hangot hallott-e vagy egyet. Mindenki ■ érzékelte a különbséget. Vagy megütött egy dobot, és válaszolni kellett, vajon vonós vagy fúvós hangszertől származik-e a hang? Persze, egyik sem. Ennyit mindenki meg tud különböztetni. A dobot ütik (ütőhangszer), vonóval, fúvóssal nem boldogulunk vele. Az egyik korábbi adásnál az egyik hallgató restellt újraénekelni egy sort, mondván: nagyon rossz a hangja. Nos, mondta Földes tanár úr, ezt hallgassa meg. Zenekari próba hangjai hallatszanak a szalagról, majd olasz utasítások, és egy dallamvonal, éktelenül rossz, nem is kellemes emberi hangon. — Ugyebár, ez a valaki sem énekel remekül? — kérdezte zenetanárunk, előre nevetve a poénon. — Nos, akkor maguknak sem szükséges szépen énekelni. Toscanini próbájából hallottak egy részletet. Ilyen kellemes, okos, a kíváncsiságot és a „homo ludens” (játékos ember) játékkészségét segítségül hívó módszerekkel tanítanak januártól a rádióban, a ,,Mindenki zeneiskolájában”. Szó szerint mindenkit, akit érdekel. Kívántuk, hogy legyenek minél többen és tanuljanak élvezettel! Rajk András A mérnök, az esztergályos és a dob Az üvegfal két oldalán Már az első adás rengeteg játékos örömet szerzett a stúdió üvegfalának mindkét oldalán. A szakértő, a műsorkészítő oldalon Kroó György, az ismert zenetudós, az iskola szerkesztője, Balassa Sándor rendező, Rubin Márta zongoraművész, Stuhl Béláné keverő, Váci Györgyné magnós — lényegesen izgatottabbak, mint a meghívott hallgatók, a „tanulók”, akiknek igazán nincs miért izgulniuk. Ha van jelentése a „szórakozva tanulni” kifejezésnek, itt igazán ez megy végbe. Rideg, szinte ellenséges, és a laikusban ellenkezést kiváltó a sok zenei szakkifejezés: „száraz recitativo”, „kádencia” és hasonlók. A feladat: leegyszerűsíteni, emberivé, érdekessé, élvezetessé tenni a fogalmak mögötti tartalmakat. Földes Imre (ő természetesen a stúdió üvegfalának a másik oldalán, a laikusok között helyezkedik el, a fiatal zeneművész hallgatókkal, művészekkel együtt, akik segítenek a fogalmak áttételében zenére, a hangszerek megismertetésében és így tovább), mesteri egyszerűséggel, humorral, kedvcsináló játékossággal kezeli és világítja meg a legbonyolultabbnak rémlő fogalmakat. Itt van például a ritmus. Szalagról eredeti afrikai népzetre szól — az ősi, egyszerű ritmus felismerése gyermeknek sem nehéz. Percek alatt kiviláglik, hogy Sztravinszkij és Bartók ritmusait is könnyen és élvezettel kitapsolja fiatal és öreg egyaránt, ha szeretettel és érdeklődéssel odafigyel — és éppen ez az, amire szüksége van a zene élvezése érdekében. A zeneileg teljesen képzetlen Szegedi Benedek (említettük, hogy a zenei képzetlenség alapfeltétel!) — bármilyen hihetetlen — egy tizenkét fokú, összekevert hangsor megfelelő hangjánál megmondja, melyik az a hang, amelyet a sor elején már egyszer hallott. Toscanini is rosszul énekelt A sok „boszorkányság” mind embernyelvre, muzsikanyelvre fordítódik, és érezhető, vitathatatlan élvezetet, élményt ad a hétről hétre szívesen enyhegyűlő „osztálynak”, amelynek a tagjai üzemekből, gyárakból, tanulóintézetekből, egész napi munka után, önként vannak itt és beszélgetnek, játszanak, tapsolnakritmus, illetve hangsúlyok szerinti, többször a késő esti, már-már éjszakai órákig. HÁZAVATÁS, ÁGNES Győrffi Kálmán két kisregénye Győrffi Kálmán a romániaimagyar irodalom legtehetségesebb fiatal prózaírója. Már a „Csendes hétköznapok” (1973) novellái kiforrott íróegyéniségről tanúskodtak, két kisregénye pedig azt bizonyítja, hogy realitásérzéke, szemlélete is olyan adottság, amely a megtalált nyelvi formán keresztül magához köti az olvasót. Rákényszeríti, hogy az ő pillantásával lássa a valóságot. A Házavatás a Házépítők című novellának kisregénnyé duzzasztott változata. Tulajdonképpeni cselekménye nincs; egy falusi házépítés történetét ismerhetjük meg, de ez a látszólag eseménytelen, mindennapi történet, mély, emberi tartalmak hordozójává válik. Feri és Amáli egyetlen közös vágya, hogy saját házukban lakhassanak, s amikorra felépítik, rádöbbennek, hogy elsuhant az életük. Az Ágnes gazdagabb jelentéstartalmú öregasszony-történet. Hőse, az árnyaltan, sokoldalúan megrajzolt édesanya, egyik gyermekétől a másikhoz kerül; gyermeki kötelességből vállalják ugyan eltartását, de megértő szeretetet sehol nem kap, míg végül Etelkáéknál éri el a „meleg nász”, a halál. Mindkét kisregényben felismerhető Marosvásárhely és környéke, az alakok is tipikusan Maros mentiek ám Győrffi Kálmán realizmusa nem ez úton, hanem az írói stílus felől közelítheti meg. Modorosságtól mentes hangja lélektani beleérzőképességgel párosul, írói eszköztárának pedig legerősebb oldala a mondatszerkesztés. Pontosan, szilárdan illeszkedő szavai mintha egyetlen regényhosszúságú mondattá akarnának épülni. Ezért mondatai között az soha nem keletkezik, úgy kapcsolja egymáshoz őket, mintha maga is házat építene. S valóban, a házépítés motívumát előbb novellában, majd kisregényben úgy emeli jelképpé, hogy az emberi élet céljára vonatkozó szimbolikusságával létértelmezési lehetőségként kezeli és formálja művé. A novellában visszafogottabb elbeszélők edvel, a kisregényben nagyobb epikai erővel. Ott az asszony lelkén átszűrve, itt egy emberpár teljes életének ábrázolásával. Míg novelláinak hőseit belső életük intenzitása élteti, kisregényeiben a köznapi szereplők épp azáltal válnak kiegyensúlyozottabban élőkké, hogy belső életük szembesül a külső környezettel. Ebben a szembesülésben Győrffi Kálmánt nem a különös, a kirívó vagy a drámai érdekli, hanem a „csendes hétköznapok”. Tehát az élet, a maga egészében. S mert ezt úgy novelláiban, mint kisregényeiben — (miként egyik kritikusa megjegyezte) — „címkézetlanul” tudja ábrázolni, a Matw Esigmond megfogalmazta Vaaev szürke életfolyás” epikusát kell látnunk bernne. Vílassesk Lássá«. NÉPSZAVA Simon Lajos A HARMADIK SOR Szegről-végről rokonom, levelet írt nekem. Ő azt állítja, hogy rokon. Én nem tudom. Persze valószínű, övé az igazság, hiszen az országnak arról a tájékáról jött a levél, ahol hányattatása folytán egészen szűkebb családom is megfordult. Ebből kiderül, hogy nem ismerjük egymást a sráccal — merthogy egy 18 éves fiatalról van szó —, ám ő rettenetesen nagy türelemmel részletezi a rokonságot, mint azt szokás. Valahogy így: édesapámnak az ángyikájának a férje, annak a nagymamája, sőt annak a veje, annak pedig a mamája. Szokványos dolog. Nem is untatom vele az olvasót. Magam is átsiklottam felette. Paraszti észjárású vagyok, de Mikszáth Kálmán óta ennyi sem kell hozzá, hogy tudja az ember, ha egy szegről-végről rokon, akit ráadásul nem is ismerünk, személyesen jelentkezik, annak kell valami, az akar valamit. Ne legyünk álszentek, mondjuk meg nyíltan, a magyar emberből eme tulajdonság nem veszett ki, legfeljebb csak mérséklődött. Nos, az én rokonom is kért valamit. Csodálatos valamit... írja, hogy ő annak idején botor fejjel félbehagyta a gimnáziumot, de mert két" osztályt elvégzett, most a szövetkezetben, amolyan teddodateddide értelmiségi. Azonban tudja ő, hogy így nem lesz rendjén az élete, hát beiratkozott estire. Ezért hetente kétszer bejár a városba, ami szerencsére nincsen messze, csak a közlekedés nem valami jó. Kocsmákban, presszókban, restikben, meg itt-ott kell eltöltenie az időt a vonatindulásig. Nem neki — írja —, hanem valamelyik srácnak akadt olyan ötlete, hogy menjenek be a járásiba, mármint a kultúrotthonba. Ott éppen egy rangos szavalóverseny volt. Egy részletet itt ki kell találnom, mivel erről szögről-végről rokonom levelében nem tájékoztatott részletesen. Lehetséges, hogy halálosan unták a műsort. Talán-talán kamaszosan rendetlenkedtek is. Lehet, hogy lehülyézték egymást, amiért ilyen helyre csámborogtak. Talán lükézték, hülyézték volna egymást a függöny végső legördüléséig is, ha a pódiumon nem jelenik réteg egy kislány, aki szörnyen megtetszett az én szegről-végről rokonomnak. ... S itt bátor férfihangba csap a levél: ne értsem félre, ő attól a kislánytól semmit sem akar, hiszen nem is ismeri, esélye is nagyon kevés rá, hogy valaha is találkozzanak. Csakhát a vers. Az a vers. Annak a dallamát nem tudja elfelejteni. Azzal kél, azzal fekszik, fülében, agyában dobog, mint valami közismert sláger. Dolgozni sem lehet tőle. Meg kell őrülni tőle. Néhány sort első hallásra meg is jegyzett belőle. Ez dobog agyában, fülében, szívében: „De nézd őket, mikor tavasz fő télvidékén, Hololeánderek alvó virága leng.. . Itt következik a kérés. Az én rokonom kérése csupán ennyi: mondanám meg, ki írta és hol találhatnám meg ezt a verset. Nagy kérés, csodálatos kérés, fantasztikus kérés! Olyan, mintha lenne nekem egy öreg halász rokonom, akinek azt mondanám: nézd, bátyám, én láttam egyszer egy gyönyörű szép halacskát Szeretném újra látni, mert ezüstös fénye azóta is kápráztatja a szemem. Napsütésben és a csillagos ég alatt is csak azt látom, csak arra gondolok. Keresd meg nekem azt a halat. Talán a Tiszában úszkál, talán valamelyik patakocskában, talán a Csendes-óceánban. Hát ilyen volna az a kérés, ha nem lennének csodák. Csakhogy húsz évvel ezelőtt, amikor Pestre kerültem, akadt egy igen jó kenyeres pajtásom: Hárs György. Igen, igen, a költő. Mert bennem költő ő mindmáig, még akkor is, ha már régen nem ír verseket. Nekem költő lesz ő örökké, ha már sohasem ír verseket. Hát fizikai táplálékkal akkoriban György barátom édesanyja látott el gyakran, szellemi táplálékkal pedig kenyeres pajtásom. ő műfordított is akkoriban. S egy alkalommal — talán éppen szellemi táplálékként — rábeszélt, hogy próbálkozzam meg a műfordítással. És elém tett egy orosz verset, mondván, hogy az éppen nekem való lenne. Felolvasta oroszul. A zenéje szinte megrészegített. Gyorsan szó szerinti fordítást csinált nekem. Én pedig abból házi feladatként verset alkottam. Ám éreztem, hogy ez nem az a költemény, amit kaptam. Nem is engedtem ki a kezemből. Nyelvtudás nélkül, rutin nélkül ilyenre nem is vállalkozhat az ember. Nem bántam meg. Nem sokkal később magyarul olvashattam a verset. Az idősebb pályatárs, a kitűnő költő, Fodor András fordításában. A Vers szerzője Zabolockij, a vers címe pedig: Szentjánosbogarak. Az Éji kert című kötetben jelent meg. A könyvből van egy példányom. Dehogyis van, csak volt. Már útban van szegről-végről rokonom címére. Majd csak kerül helyette valahonnan. Ha nem, az sem lesz végzetes baj. Majd megkérem a rokont, hogy írja meg, miként is hangzik a költemény harmadik sora. Mohácsi Regős Ferenc rajza Ketten ültek egymással szemben, apa és fia. Az apa az íróasztal előtt, félig visszafordulva. — Szóval elmész? — El. — És hová? — Van egy albérlet. — És miből fogsz élni? — Nem tudom. Majd csak lesz valahogy ... Dolgozom. — Abbahagyod a tanulást. — Abba. — Anyádra nem gondolsz? Az apa látszólag nyugodt volt. Csak belül feszítette keserű fájdalom. Sohasem volt még ilyen tehetetlen a fiával szemben. Egy ideig rendjén ment minden A fiú szorgalmas volt. Nem tanult kitűnően, de a négyes átlagot elérte, anélkül, hogy különösebb segítségre szorult volna. A középiskola első osztályában kezdett romlani a tanulmányi eredménye. Azóta minden évben rosszabb. Most is, az első félévben megbukott két tantárgyból. Leszidta miatta. Próbálta vele megértetni, hogy iskolai végzettség nélkül nem viheti semmire. Hiába minden. Semmi sem érdekli, csak a haverok és a csavargás. A múltkor is éjfél után jött haza. Akkor már ott tartott, hogy lekever neki egy pofont. Mégis meggondolta. Sohasem ütötte a gyereket. Igaz hogy őt gyakran megverte az apja, de ő a fiát soha. A verés ellenkezik az elveivel. Jogot végzett. Pedagógiát tanult. Meg aztán attól is fél, ha egyszer elragadja az indulat, valami kárt tesz a fiában. Hiszen olyan vézna, olyan puha, mint a vaj. Ő meg valamikor vasmunkás volt, életében egyszer ütött meg egy embert, anyak is eltört az állcsontja. Most mégis úgy érezte, jobb lett volna agyonütni ezt az átkozott kölyköt, mint megvárni, hogy idáig fajuljon a dolog. Már napokkal előbb hallotta, amikor mondta az anyjának, hogy elköltözik hazulról. Nem vették komolyan. Azt hitték, csak olyan gyerekes sértődésféle az egész. De most, úgy látszik, mégiscsak komolyan gondolja ezt az ostobaságot. — Mondd, mi bajod velünk, hogy idáig jutottál? A fiú hallgatott. — Nem értelek — folytatta, indulatait alig tudván fékezni az apa. — Mindened megvan: lakásod, ruhád, élelmed és semmit nem kérünk tőled, csak azt, hogy tanulj. Ezt is a saját érdekedben kérjük, hogy ne kelljen később, felnőtt fejjel tanulnod, mint nekem. — Nem akarok tanulni! — Hát mit akarsz? — Dolgozni. — Mit akarsz dolgozni? — Nem tudom. Mindegy. Elmegyek segédmunkásnak. — Segédmunkásnak? Normális vagy te? Segédmunkás akarsz lenni, amikor mérnök is lehetnél? — Te is munkás voltál, nem? — De igen! Munkás voltam, mert akkor más nem lehettem, csak munkás! — Nem szégyen az, ha valaki munkás! — De, igenis, nekem szégyen, ha a fiamból nem lesz semmi! — Furcsa, hogy éppen te mondod ezt, amit... — Igen, én mondom? Én mondom, mert szégyenlem, hogy módom és lehetőségem van rá, mégsem tudok belőled embert nevelni. — Azért megyek el. — Miért? — Hogy ne kelljen szégyenkezned miattam. Úgyis mindig csak szégyenkezel. Szégyenled, ahogy öltözöm, szégyenled, ahogy viselkedem. És most szégyellned kellene, hogy nem tanulok tovább .... hogy munkás leszek. — És mit gondolsz, azt nem kell szégyellnem, hogy az egyetlen fiam albérletben lakik? — Miért szégyen az? — Mert én nem vagyok akárki! Mert én elnökhelyettes vagyok! Mert engem itt mindenki ismer. És szégyenlem, hogy az egyetlen fiam nem tud, nem akar velem élni! — Te mindig a külsőségeikre adsz. — Jó, hogy te nem adsz a külsőségekre. — Nem. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond! Engem az érdekel, hogy szabad legyek. Hogy jól érezzem magamat. — Úgy!? — Igen, úgy! — Amit én adok szabadságot, az kevés, mi? Többet akarsz! Albérletet, hogy csavaroghass, estétől hajnalig, kedvedre. Aztán arra gondoltál-e, hogy az éjjeli csavargáshoz pénz kell? Sok pénz! A pénzt honnan veszed? Lopsz, rabolsz? Persze! Nyugodtan! Hiszi az apád, ha baj lesz, majd kiment a rendőrségen. Hát erre ne számíts! — Nem fogok se lopni, se rabolni! — Akkor mit fogsz csinálni? Mit kezdesz a szabadságoddal? — Élni akarok! Szabadon! Mindentől függetlenül! Utálom a képmutatást, a megalkuvást! Utálok mindent, amit te csinálsz! Érted? — mondta a fiú szenvedélyesen. ■— Utálom, hogy hirdeted az igazságot, ugyanakkor igazságtalan vagy! Utálom, hogy bátorságra tanítasz, ugyanakkor azt látom, hogy gyáva vagy! Utálom, hogy a forradalomról szónokolsz, ugyanakkor ízig-vérig kispolgár vagy! És egyáltalán utálok mindent és mindenkit, aki közöttem van!... Az apa döbbenten hallgatta a fiát. Nem hitt a fülének. Ez nem lehet igaz! Felállt és megindult a fia felé. — Hogy beszélsz velem, te...? Te taknyos! A fiú hátrált. Az apa keze ökölbe szorult. Szemeit elfutotta a vér. — Gyáva vagyok?!... Nesze!... Nesze!... — És lesújtott egymás után kétszer is. — Te szemét! Te!... Te!... — Ütött... ütött... ütött mindaddig, míg a keze ellenállásra talált. A fiú arca elé tartott kézzel védekezett. Orrán, száján ömlött a vér. Megszédült. Nekiesett az állólámpának, feldöntötte. Majd a padlóvázán átbukva beesett egy szék mögé. A nagy csőrömpölésre rohant be a másik szobából az anya. — Mit csináltak? Megőrültetek? A fiú eszméletlenül feküdt a szőnyegen. Az apa kitántorgott a szobából, lebotorkált a lépcsőn, kiszédült az utcára- Gerencséri Jenő APA ÉS FIA 1878. január 4.