Népszava, 1976. január (104. évfolyam, 1–26. sz.)

1976-01-04 / 3. szám

t Mindenki zeneiskolája A Magyar Rádió, működésé­nél­ fél évszázada folyamán, kétségkívül sokat tett az érté­kes muzsika megkedveltetése, a zenei ízlés fejlesztése érde­kében (az utóbbi három évti­­­zedben annak a helyrehozásá­ra is, amit húsz éven át ron­tott). Olyan „zeneiskola” azon­ban még soha nem működött, amelynek első adását 1976 ja­nuár 8-án, csütörtökön délután Ebben a kis embercsoport­ban, amelyik ezúttal tizen­egyedszer ül együtt, szívesen és immár valamiféle családdá összeforrva, a 13-as stúdióban — városi lakosságunk minden árnyalata megtalálható, kor, iskolázottság, foglalkozás dol­gában. Pick László hetvenegy éves és nyugdíjas. Korbuly Mária harmincegy éves, üzem­mérnök, Szegedi Benedek, az „osztály” egyik leglelkesebb „tanulója”, ötvennégy éves, esztergályos. És így tovább. Az idekerülés egyetlen, szokatlan „feltétele” volt, hogy a rész­vevőnek semmiféle zenei elő­képzettsége ne legyen. A fel­vételi „vizsga” is azt a célt szolgálta és azt bizonyította, hogy a személyes hallgatók és fél hatkor és másnap, tíz perc­cel későbbi időpontban hallja majd az ország, s azután elő­reláthatóan tizennyolc részes sorozatban az év folyamán. A „Mindenki zeneiskolája” a mu­zsika népszerűsítése dolgában vetekszik Leonard Bernstein világszerte nagyra tartott te­levíziós zenei — pontosabban: zenés — ismeretterjesztésével, a rádióhallgatók meggyőződje­nek róla: minden ember alkal­mas az értékes muzsika meg­közelítésére és befogadására Földes Imre, a kiváló zeneta­nár, a sorozat lelke és mozga­tója, a zongorán megszólalta­tott egyszerre két hangot, és a válaszolónak csak azt kellett tudnia, hogy két hangot hal­lott-e vagy egyet. Mindenki ■ érzékelte a különbséget. Vagy megütött egy dobot, és vála­szolni kellett, vajon vonós vagy fúvós hangszertől szár­mazik-e a hang? Persze, egyik sem. Ennyit mindenki meg tud különböztetni. A dobot ütik (ütőhangszer), vonóval, fúvóssal nem boldogulunk ve­le. Az egyik korábbi adásnál az egyik hallgató restellt újra­­énekelni egy sort, mondván: nagyon rossz a hangja. Nos, mondta Földes tanár úr, ezt hallgassa meg. Zenekari pró­ba hangjai hallatszanak a sza­lagról, maj­d olasz utasítások, és egy dallamvonal, éktelenül rossz, nem is kellemes embe­ri hangon. — Ugyebár, ez a valaki sem énekel remekül? — kérdezte zenetanárunk, előre nevetve a poénon. — Nos, akkor maguknak sem szükséges szépen énekelni. Toscanini próbájából hallot­tak egy részletet. Ilyen kellemes, okos, a kí­váncsiságot és a „homo lu­­dens” (játékos ember) játék­készségét segítségül hívó módszerekkel tanítanak ja­nuártól a rádióban, a ,,Min­­denk­i zeneiskolájában”. Szó szerint mindenkit, akit érde­kel. Kívántuk, hogy legyenek minél többen és tanuljanak élvezettel! Rajk András A mérnök, az esztergályos és a dob Az üvegfal két oldalán Már az első adás rengeteg játékos örömet szerzett a stú­dió üvegfalának mindkét olda­lán. A szakértő, a műsorké­szítő oldalon Kroó György, az ismert zenetudós, az iskola szerkesztője, Balassa Sándor rendező, Rubin Márta zongora­­művész, Stuhl Béláné keverő, Váci Györgyné magnós — lé­nyegesen izgatottabbak, mint a meghívott hallgatók, a „tanu­lók”, akiknek igazán nincs miért izgulniuk. Ha van jelen­tése a „szórakozva tanulni” ki­fejezésnek, itt igazán ez megy végbe. Rideg, szinte ellenséges, és a laikusban ellenkezést kivál­tó a sok zenei szakkifejezés: „száraz recitativo”, „káden­­cia” és hasonlók. A feladat: leegyszerűsíteni, emberivé, ér­dekessé, élvezetessé tenni a fo­galmak mögötti tartalmakat. Földes Imre (ő természetesen a stúdió üvegfalának a másik oldalán, a laikusok között he­lyezkedik el, a fiatal zenemű­vész hallgatókkal, művészek­kel együtt, akik segítenek a fogalmak áttételében zenére, a hangszerek megismertetésében és így tovább), mesteri egysze­rűséggel, humorral, kedvcsiná­ló játékossággal kezeli és vi­lágítja meg a legbonyolultabb­nak rémlő fogalmakat. Itt van például a ritmus. Szalagról eredeti afrikai nép­zetre szól — az ősi, egyszerű ritmus felismerése gyermek­nek sem nehéz. Percek alatt kiviláglik, hogy Sztravinszkij és Bartók ritmusait is kön­­­­nyen és élvezettel kitapsolja fiatal és öreg egyaránt, ha sze­retettel és érdeklődéssel oda­figyel — és éppen ez az, ami­re szüksége van a zene élvezé­se érdekében. A zeneileg tel­jesen képzetlen Szegedi Bene­dek (említettük, hogy a zenei képzetlenség alapfeltétel!) — bármilyen hihetetlen — egy tizenkét fokú, összekevert hangsor megfelelő hangjánál megmondja, melyik az a hang, amelyet a sor elején már egy­szer hallott. T­oscanini is rosszul énekelt A sok „boszorkányság” mind embernyelvre, muzsikanyelvre fordítódik, és érezhető, vitat­hatatlan élvezetet, élményt ad a hétről hétre szívesen enyhe­­gyűlő „osztálynak”, amelynek a tagjai üzemekből, gyárakból, tanulóintézetekből, egész napi munka után, önként vannak itt és beszélgetnek, játszanak, tapsolnak­­ritmus, illetve hangsúlyok szerinti, többször a késő esti, már-már éjszakai órákig. HÁZAVATÁS, ÁGNES Győrffi Kálmán két kisregénye Győrffi Kálmán a romániai­­magyar irodalom legtehetsége­sebb fiatal prózaírója. Már a „Csendes hétköznapok” (1973) novellái kiforrott íróegyéni­ségről tanúskodtak, két kisre­génye pedig azt bizonyítja, hogy realitásérzéke, szemlélete is olyan adottság, amely a megtalált nyelvi formán ke­resztül­­ magához köti az ol­vasót. Rákényszeríti, hogy az ő pillantásával lássa a valósá­got. A Házavatás a Házépítők című novellának kisregénnyé duzzasztott változata. Tulaj­donképpeni cselekménye nincs; egy falusi házépítés tör­ténetét ismerhetjük meg, de ez a látszólag eseménytelen, mindennapi történet­, mély, emberi tartalmak hordozójává válik. Feri és Amáli egyetlen közös vágya, hogy saját há­zukban lakhassanak, s amikor­ra felépítik, rádöbbennek, hogy elsuhant az életük. Az Ágnes gazdagabb jelentéstar­talmú öregasszony-történet. Hőse, az árnyaltan, sokolda­lúan megrajzolt édesanya, egyik gyermekétől a másikhoz kerül; gyermeki kötelességből vállalják ugyan eltartását, de megértő szeretetet sehol nem kap, míg végül Etelkáéknál éri el a „meleg nász”, a halál. Mindkét kisregényben felis­merhető Marosvásárhely és környéke, az alakok is tipiku­san Maros mentiek ám Győrffi Kálmán realizmusa nem ez úton, hanem az írói stílus fe­lől közelítheti meg. Modoros­ságtól mentes hangja lélektani beleérzőképességgel párosul, írói eszköztárának pedig leg­erősebb oldala a mondatszer­kesztés. Pontosan, szilárdan illeszkedő szavai mintha egyetlen regényhosszúságú mondattá akarnának épülni. Ezért mondatai között az soha nem keletkezik, úgy kapcsolja egymáshoz őket, mintha maga is házat építene. S valóban, a házépítés motí­vumát előbb novellában, majd kisregényben úgy emeli jel­képpé, hogy az emberi élet céljára vonatkozó szimbolikus­­ságával létértelmezési lehető­ségként kezeli és formálja művé. A novellában vissza­fog­­ottabb elbeszélők ed­vel, a kisregényben nagyobb epikai erővel. Ott az asszony lelkén átszűrve, itt egy emberpár teljes életének ábrázolásával. Míg novelláinak hőseit belső életük intenzitása élteti, kis­regényeiben a köznapi szerep­lők épp azáltal válnak ki­­egyensúlyozottabban élőkké, hogy belső életük szembesül a külső környezettel. Ebben a szembesülésben Győrffi Kál­mánt nem a különös, a kirívó vagy a drámai érdekli, hanem a „csendes hétköznapok”. Te­hát az élet, a maga egészében. S mert ezt úgy novelláiban, mint kisregényeiben — (mi­ként egyik kritikusa megje­gyezte) — „címkézetlanul” tudja ábrázolni, a Mat­w Esigmond megfogalmazta Vaaev szürke életfolyás” epi­kusát kell látnunk bernne. Vílassesk Lássá«.­ N­ÉPSZAVA Simon Lajos A HARMADIK SOR Szegről-végről rokonom, le­velet írt nekem. Ő azt állítja, hogy rokon. Én nem tudom. Persze valószínű, övé az igazság, hiszen az or­szágnak arról a tájékáról jött a levél, ahol hányattatása foly­tán egészen szűkebb családom is megfordult. Ebből kiderül, hogy nem ismerjük egymást a sráccal — merthogy egy 18 éves fiatalról van szó —, ám ő rettenetesen nagy türelemmel részletezi a rokonságot, mint azt szokás. Valahogy így: édes­apámnak az­­ ángyikájának a férje, annak a nagymamája, sőt annak a veje, annak pedig a mamája. Szokványos dolog. Nem is untatom vele az olvasót. Ma­gam is átsiklottam felette. Paraszti észjárású vagyok, de Mikszáth Kálmán óta ennyi sem kell hozzá, hogy tudja az ember, ha egy szegről-végről rokon, akit ráadásul nem is is­merünk, személyesen jelentke­zik, annak kell valami, az akar valamit. Ne legyünk álszentek, mondjuk meg nyíltan, a ma­gyar emberből eme tulajdon­ság nem veszett ki, legfeljebb csak mérséklődött. Nos, az én rokonom is kért valamit. Csodálatos valamit... írja, hogy ő annak idején botor fejjel félbehagyta a gim­náziumot, de mert két" osz­tályt elvégzett, most a szövet­kezetben, amolyan teddoda­­teddide értelmiségi. Azonban tudja ő, hogy így nem­­ lesz rendjén az élete, hát beiratko­zott estire. Ezért hetente két­szer bejár a városba, ami sze­rencsére nincsen messze, csak a közlekedés nem valami jó. Kocsmákban, presszókban, res­tikben, meg itt-ott kell eltölte­­nie az időt a vonatindulásig. Nem neki — írja —, hanem valamelyik srácnak akadt olyan ötlete, hogy menjenek be a járásiba, mármint a kultúr­­otthonba. Ott éppen egy ran­gos szavalóverseny volt. Egy részletet itt ki kell talál­nom, mivel erről szögről-vég­ről rokonom levelében nem tá­jékoztatott részletesen. Lehet­séges, hogy halálosan unták a műsort. Talán-talán kamaszo­­san rendetlenkedtek is. Lehet, hogy lehülyézték egymást, amiért ilyen helyre csámbo­rogtak. Talán lükézték, hülyéz­­ték volna egymást a függöny végső legördüléséig is, ha a pódiumon nem jelenik réteg egy kislány, aki szörnyen megtet­szett az én szegről-végről ro­konomnak. ... S itt bátor férfihangba csap a levél: ne értsem félre, ő attól a kislánytól semmit sem­ akar, hiszen nem is ismeri, esé­lye is nagyon kevés rá, hogy valaha is találkozzanak. Csak­­hát a vers. Az a vers. Annak a dallamát nem tudja elfelejte­ni. Azzal kél, azzal fekszik, fü­lében, agyában dobog, mint valami közismert sláger. Dol­gozni sem lehet tőle. Meg kell őrülni tőle. Néhány sort első hallásra meg is jegyzett belő­le. Ez dobog agyában, fülében, szívében: „De nézd őket, mikor tavasz fő télvidékén, Hol­oleánderek alvó virága leng.. . Itt következik a kérés. Az én rokonom kérése csupán ennyi: mondanám meg, ki írta és hol találhatnám meg ezt a verset. Nagy kérés, csodálatos ké­rés, fantasztikus kérés! Olyan, mintha lenne nekem egy öreg halász rokonom, aki­nek azt mondanám: nézd, bá­tyám, én láttam egyszer egy gyönyörű szép halacskát Sze­retném újra látni, mert ezüs­tös fénye azóta is kápráztatja a szemem. Napsütésben és a csillagos ég alatt is csak azt látom, csak arra gondolok. Ke­resd meg nekem azt a halat. Talán a Tiszában úszkál, talán valamelyik patakocskában, ta­lán a Csendes-óceánban. Hát ilyen volna az a kérés, ha nem lennének csodák. Csakhogy húsz évvel ezelőtt, amikor Pestre kerültem, akadt egy igen jó kenyeres pajtásom: Hárs György. Igen, igen, a köl­tő. Mert bennem költő ő mind­máig, még akkor is, ha már régen nem ír verseket. Nekem költő lesz ő örökké, ha már sohasem ír verseket. Hát fizi­kai táplálékkal akkoriban György barátom édesanyja lá­tott el gyakran, szellemi táplá­lékkal pedig kenyeres pajtá­som. ő műfordított is akkori­ban. S egy alkalommal — ta­lán éppen szellemi táplálék­ként — rábeszélt, hogy próbál­kozzam meg a műfordítással. És elém tett egy orosz verset, mondván, hogy az éppen ne­kem való lenne. Felolvasta oro­szul. A zenéje szinte megrésze­gített. Gyorsan szó szerinti for­dítást csinált nekem. Én pedig abból házi feladatként verset alkottam. Ám éreztem, hogy ez nem az a költemény, amit kaptam. Nem is engedtem ki a kezemből. Nyelvtudás nélkül, rutin nélkül ilyenre nem is vállalkozhat az ember. Nem bántam meg. Nem sok­kal később magyarul olvashat­tam a verset. Az idősebb pá­lyatárs, a kitűnő költő, Fodor András fordításában. A Vers szerzője Zabolockij, a vers cí­me pedig: Szentjánosbogarak. Az Éji kert című kötetben je­lent meg. A könyvből van egy példá­nyom. Dehogyis van, csak volt. Már útban van szegről-végről rokonom címére. Majd csak kerül helyette valahonnan. Ha nem, az sem lesz végzetes baj. Majd megkérem a rokont, hogy írja meg, miként is hangzik a költemény harmadik sora. Mohácsi Regős Ferenc rajza Ketten ültek egymással szemben, apa és fia. Az apa az íróasztal előtt, félig visszafor­dulva. — Szóval elmész? — El. — És hová? — Van egy albérlet. — És miből fogsz élni? — Nem tudom. Majd csak lesz valahogy ... Dolgozom. — Abbahagyod a tanulást. — Abba. — Anyádra nem gondolsz? Az apa látszólag nyugodt volt. Csak belül feszítette ke­serű fájdalom. Sohasem volt még ilyen tehetetlen a fiával szemben. Egy ideig rendjén ment min­­den A fiú szorgalmas volt. Nem tanult kitűnően, de a né­gyes átlagot elérte, anélkül, hogy különösebb segítségre szorult volna. A középiskola első osztályában kezdett rom­lani a tanulmányi eredménye. Azóta minden évben rosszabb. Most is, az első félévben meg­bukott két tantárgyból. Le­szidta miatta. Próbálta vele megértetni, hogy iskolai vég­zettség nélkül nem viheti semmire. Hiába minden. Semmi sem érdekli, csak a haverok és a csavargás. A múltkor is éjfél után jött haza. Akkor már ott tartott, hogy lekever neki egy pofont. Mégis meggondolta. Sohasem ütötte a gyereket. Igaz hogy őt gyakran megver­te az apja, de ő a fiát soha. A verés ellenkezik az elveivel. Jogot végzett. Pedagógiát ta­nult. Meg aztán attól is fél, ha egyszer elragadja az indulat, valami kárt tesz a fiában. Hi­szen olyan vézna, olyan puha, mint a vaj. Ő meg valamikor vasmunkás volt, életében egy­szer ütött meg egy embert, any­­ak is eltört az állcsontja. Most mégis úgy érezte, jobb lett volna agyonütni ezt az átkozott kölyköt, mint­ meg­­várni, hogy idáig fajuljon a dolog. Már napokkal előbb hallot­ta, amikor mondta az anyjá­nak, hogy elköltözik hazulról. Nem vették komolyan. Azt hitték, csak olyan gyerekes sértődésféle az egész. De most, úgy látszik, mégiscsak komo­lyan gondolja ezt az ostoba­ságot. — Mondd, mi bajod velünk, hogy idáig jutottál? A fiú hallgatott. — Nem értelek — folytatta, indulatait alig tudván fékezni az apa. — Mindened megvan: lakásod, ruhád, élelmed és semmit nem kérünk tőled, csak azt, hogy tanulj. Ezt is a saját érdekedben kérjük, hogy ne kelljen később, felnőtt fejjel tanulnod, mint nekem. — Nem akarok tanulni! — Hát mit akarsz? — Dolgozni. — Mit akarsz dolgozni? — Nem tudom. Mindegy. El­megyek segédmunkásnak. — Segédmunkásnak? Nor­mális vagy te? Segédmunkás akarsz lenni, amikor mérnök is lehetnél? — Te is munkás voltál, nem? — De igen! Munkás voltam, mert akkor más nem lehet­tem, csak munkás! — Nem szégyen az, ha va­laki munkás! — De, igenis, nekem szé­gyen, ha a fiamból nem lesz semmi! — Furcsa, hogy éppen te mon­dod­ ezt, amit... — Igen, én mondom? Én mondom, mert szégyenlem, hogy módom és lehetőségem van rá, mégsem tudok belőled embert nevelni. — Azért megye­k el. — Miért? — Hogy ne kelljen szégyen­kezned miattam. Úgyis mindig csak szégyenkezel. Szégyenled, ahogy öltözöm, szégyenled, ahogy viselkedem. És most szégyellned kellene, hogy nem tanulok tovább .... hogy mun­kás leszek. — És mit gondolsz, azt nem kell szégyellnem, hogy az egyetlen fiam albérletben la­kik? — Miért szégyen az? — Mert én nem vagyok akárki! Mert én elnökhelyet­tes vagyok! Mert engem itt mindenki ismer. És szégyen­lem, hogy az egyetlen fiam nem tud, nem akar velem él­ni! — Te mindig a külsőségeikre adsz. — Jó, hogy te nem adsz a külsőségekre. — Nem. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond! Engem az érdekel, hogy szabad legyek. Hogy jól érezzem magamat. — Úgy!? — Igen, úgy! — Amit én adok szabadsá­got, az kevés, mi? Többet akarsz! Albérletet, hogy csa­varoghass, estétől hajnalig, kedvedre. Aztán arra gondol­tál-e, hogy az éjjeli csavargás­hoz pénz kell? Sok pénz! A pénzt honnan veszed? Lopsz, rabolsz? Persze! Nyugodtan! Hiszi az apád, ha baj lesz, majd kiment a rendőrségen. Hát erre ne számíts! — Nem fogok se lopni, se rabolni! — Akkor mit fogsz csinálni? Mit kezdesz a szabadságoddal? — Élni akarok! Szabadon! Mindentől függetlenül! Utá­lom a képmutatást, a megal­kuvást! Utálok mindent, amit te csinálsz! Érted? — mondta a fiú szenvedélyesen. ■— Utá­lom, hogy hirdeted az igazsá­got, ugyanakkor igazságtalan vagy! Utálom, hogy bátorság­ra tanítasz, ugyanakkor azt látom, hogy gyáva vagy! Utá­lom, hogy a forradalomról szó­nokolsz, ugyanakkor ízig-vérig kispolgár vagy! És egyáltalán utálok mindent és mindenkit, aki közöttem van!... Az apa döbbenten hallgatta a fiát. Nem hitt a fülének. Ez nem lehet igaz! Felállt és meg­indult a fia felé. — Hogy beszélsz velem, te...? Te taknyos! A fiú hátrált. Az apa keze ökölbe szorult. Szemeit elfutotta a vér. — Gyáva vagyok?!... Ne­sze!... Nesze!... — És lesúj­tott egymás után kétszer is. — Te szemét! Te!... Te!... — Ütött... ütött... ütött mind­addig, míg a keze ellenállásra talált. A fiú arca elé­ tartott kézzel védekezett. Orrán, száján öm­lött a vér. Megszédült. Neki­esett az állólámpának, feldön­tötte. Majd a padlóvázán át­bukva beesett egy szék mögé. A nagy csőrömpölésre rohant be a másik szobából az anya. — Mit csináltak? Megőrül­tetek? A fiú eszméletlenül feküdt a szőnyegen. Az apa kitántorgott a szobá­ból, lebotorkált a lépcsőn, ki­szédült az utcára- Gerencséri Jenő APA ÉS FIA 1­8­7­8. j­a­n­u­­á­r 4.

Next