Népszava, 1976. április (104. évfolyam, 78–102. sz.)
1976-04-03 / 80. szám
6 A MAGYAR MOZI ÉS FILM TÖRTÉNETE I. Forradalom és Tanácsköztársaság Az első világháború utolsó szakaszban a magyar iparban államkapitalista tendencia jelentkezett. A nyersanyag, a munkaerő, általában a kapacitás hiánya, az egyes iparágak erőinek összpontosítását követelte meg. Az államkapitalistai trösztösítés gondolata 1918 nyarán öltött határozottabb körvonalakat. ..kényszertársulás” néven, bevezetésére a forradalom miatt nem kerülhetett sor, de a filmgyártásnak a Tanácsköztársaság idején történt államosítása már nem hatott szokatlan gondolatnak a szakma előtt. A moziszakma részben azért örvendezett a háború befejezésének, mert úgy vélte, elmúlt a kényszertársulás veszélye. Részben meg azért, mert remény nyílt a nemzetközi forgalom helyreállítására. Mindkét öröm korai volt. Kevés volt a szén, ez megnehezítette a fűtést és a villanyáram termelését. A kormányzat úgy vélte, hogy igen sok téren (például a kórházakban, vasútnál) kell előbb segítséget nyújtani, csak azután kerülhetnek sorra a mozik. A szakma pedig védtelen volt. Széttagolt, a nagyipari fejlődésnek még a gyártás és a forgalmazás is csak első lépéseit tette meg, a kis mozisok tömege viszont teljesen tanácstalanul, szétszóródottan állt az események sodrában, minden eshetőségnek kiszolgáltatottan. A polgári forradalom vezetői tisztában voltak ugyan a film jelentőségével. ..a legerősebb népi agitációs eszköz” — mondta róla Károlyi Mihály, de ez az elv az alsóbb fórumok gyakorlatában bizony egyáltalán nem érvényesült. Bár a legsúlyosabb kilátások végül is nem következtek be, a főváros egésze súlyos világítási, fűtési és közlekedési korlátozások árán ,,megúszta” a forradalom telét, de ezen belül a legnagyobb megpróbáztatások talán mégiscsak a mozit érték. A Tanácsköztársaság egyik első intézkedésével bekövetkezett államosítás, tehát szinte az utolsó pillanatban nyújtott segítséget a lét és nemlét határán vergődő szakmának. A kockázatot evvel az állam vállalta, a régi tulajdonosok viszont üzemvezetőként, esetleg szerényebb, de mindenesetre biztosabb egzisztenciához jutottak az előzőnél. A Tanácsköztársaság idején a művészi vezetés szakmailag igen megbecsült kezekbe került. Ezt alapjában véve még az ellenforradalmi propaganda is kénytelen volt elismerni. Személy szerint ugyan gátlástalanul támadták a vezetőket, utólagos rágalmazó kampányt indítottak ellenük, de általában nem tagadhatták, hogy végre hozzáértő, tehetséges szakmabeliek kerültek élre. A Központi Üzemvezető Tanács vezetője Paulik Béla lett, politikai biztosi minőségben, a direktórium és a művészeti bizottság tagjai között olyan neveket találunk, mint Korda Sándor, Cukor György, Mattyasovszky Ilona, Márkus László, Kertész Mihály. A kissé túlbuzgó politikai biztos helyére Radó István került (már nem ,,politikai”, hanem „termelési” biztosként), a „művészeti megbízott” viszont Márkus László lett, az Opera későbbi igazgatója. A hivatalos lap, a Vörös Film hasábjain ettől kezdve sűrűn olvashatók Márkus László egyéni stílusban megfogalmazott, baráti hangú, szakavatott tájékoztatói. A Tanácsköztársaság alatt — tudjuk — az írók és művészek státusba kerültek, a létbizonytalanság tehát senkit sem fenyegetett. Állandó tehetségkutatás folyt, a zsűri elnöke Korda Sándor volt. Ez a zsűri avatta színésszé Dénes Oszkárt, Bolváry Gézát, Gombaszögi Margitot (teljesen méltatlanul később gúnyosan kommentálták működését). Szó volt arról, hogy a Színművészeti Akadémiát főiskolai rangra emeljék (ez a terv az ellenforradalom következtében lekerült a napirendről, és csak a második világháború után valósult meg), filmszínészképző kollégiumnak a tantervbe történő beiktatásával. Részletes terv készült filmváros létesítésére (a mai budaörsi repülőtér helyén). A műsort, a filmek szellemét illetően éles vita pattant ki. Komját Júlia, a Központi Üzemvezető Tanács dramaturgiájának vezetője, a szaklapban, a Vörös Filmben, a régi, szentimentális filmstílust hazugnak, butítónak és így közvetve ellenforradalminak bélyegezte. A szakmai rutiniék viszont nem is elvi, inkább gyakorlati okokból tiltakoztak ez ellen. Nem sokkal később maga a Vörös Film szögezte le megalkuvó megnyugtatásul, hogy „az átmenet ideje alatt a mozgófényképnek egyelőre nincs más célja, mint hogy szórakoztassa az emberek százezreit”. A Tanácsköztársaság filmgyártását valóban ez is jellemezte. A filmek nem lényegükben, inkább csak külsőségeikben különböztek elődeiktől, de ez is éppen elegendő volt ahhoz, hogy az ellenforradalom idején sorra betiltsák őket, vagy csak alapos pótfelvételekkel engedélyezzék műsorra tűzésüket. Elősegítette ezt a megoldást az is, hogy a Proletárakadémia név alatt szervezkedett társulás (Orbán Dezső és Lázár Lakis) reprezentatívnak szánt filmje, a Tegnap, kitűnő technikai, filmnyelvi megoldásai mellett, ugyanolyan szentimentális szirzsére épült, minta szokványos filmgyártás termékei. Az ellenforradalmi időkben a rendőrség a filmet bűnjelként kezelte. Különösen a híradókat tartotta fontosnak hátha fel lehet rajtuk ismerni egyes gyanúsítottakat. Ilyenformán gondosan megőrzött minden hozzáférhető anyagot, így maradtak meg a Tanácsköztársaság filmjei a mai filmarchívum számára. A játékfilmeket ugyan a magánproducerek a maguk számára igényelték, megkísérelték hasznosítani itthon vagy külföldön, el is veszett valamennyi, néhány pár méteres töredék kivételével. Csupán a Tegnap maradt meg számunkra, és két rövidfilm, „agitka”, egyiknek a címe: Őfelsége a király nevében", a másik pedig Kertész Mihály utolsó itthon készített filmje, a Jön az öcsém! Farkas Antal költő, akkoriban népszerű forradalmi verse alapján. Beresi Oszkár és Kürti József, a Nemzeti Színháznak a Tanácsköztársaság mellett kiálló, két kitűnő művésze szerencéjével. És megmaradt, páratlan történelmi emlékként, a polgári forradalom és a Tanácsköztársaság idejebeli filmhíradók teljes sorozata. Magyar Bálint Pákolits István METSZET Két asszonynap közti kiscsibére sandít az engem-néz-téged-lát fötolvaj kánya Tekergő giliszta megfejtetlen szanszkrit üzenetet firkál az ösvény porába Csörgő aprópénzét tékozló bokorra bogoz míves ezüsthálót a pókmester Fácánkokas tércét hakurász lobogva s a szemem láttára búbolni se restell. NÉPSZAVA AZ ŐS-BORISZ az Irkel Színházban A „leg”-ekkel, kizárólagos értelemben, nem sokra megyünk a művészetben, hiszen minden egyes műalkotást ezer árnyalat különböztet meg valamennyi másiktól. Így hát a Borisz Godunovot is helyes így jellemezni: a legnagyszerűbb operaművek egyike, amelyet valaha alkottak és alkothatnak. Grandiózus dráma fejeződik ki benne és általa, rendkívüli a jellemző ereje, mind az egyének, egyéniségek, mind a nép megfogalmazásában, sajátos dallamgazdagsága összetéveszthetetlen, egyszer és mindenkorra magasrendű gyönyörködtetésre hivatott. A Puskin drámájára készült, századunk zenéjét sokban befolyásoló mű ősformája százhét esztendővel ezelőtt készen volt. Ezt követően változatos a Borisz Godunov sorsa addig, hogy világszerte az operák alaprepertoárjának része lett Először Muszorgszkij dolgozta át, majd Rimszkij-Korszakov, a zseniális kortárs és barát hangszerelte, később Sosztakovics. A világban, hazánkban is, a Rimszkij-Korszakov-féle változat terjedt el. Most, amikor a világ sok operaházában visszatérnek Muszorgszkij és Boriszához (a szintén Muszorgszkijtól származó második eredetiváltozattól megkülönböztetésül, használják ezt a kifejezést),’ hiba volna afféle „megbocsátással” beszélni Rimszkij-Korszakov nagyszerű munkájáról (ahogyan eddig éppen az ős- Boriszról beszéltünk). Rimszkij-Korszakov érdemei elévülhetetlenek az orosz operairodalom kimagasló remekművének elterjesztésében, hangszerelése a mű iránti tisztelettel és hűséggel készült, ha szükségképpen magán viseli is készítőjének jegyeit. Remekmű a maga nemében. Hiba volna feledni azt is, hogy Rimszkij- Korszakov is századunk zenéjének egyik alapozója. Muszorgszkij és Borisza szikárabb, puritánabb, valóban huszadik századi jellegzetességekben gazdag hangzásban és dinamikai kezelésben egyaránt. Egyszerű, csendbe torkolló, döbbent zárásai például egyenesen Bartókot előlegezik. Népopera jellege így „lemeztelenítve” még erőteljesebben kidomborodik, hiszen ez a meghatározás nemcsak a roppant kórusjelenetekre, hanem az olyan intim képekre is igaz, mint a kocsmakép, sőt a Xénia—cárevics—dajka kép. Azt azonban túlzás volna állítani, hogy a Borisz Godunov zsenialitása most derül ki igazán — kiderült ez már a Rimszkij- Korszakov-változatból is. Azért hangsúlyozom ezt, mert hajlamosak vagyunk a túlzásokra és az ős-Borisz esete ismét az eredeti művek érinthetetlen „szentségének” hibás nézetét erősítheti (éppen a prózai Bánk bán átdolgozott változatának bemutatása előtt, nem említve az Erkel-műveken végrehajtott hasznos változtatások sokaságát). Mikó András rendezése jócskán eltér a korábbiaktól — részben vitatható irányokban. Ami vitathatatlan: az összhang az ős-Borisz és a rendezés puritán törekvései között.. Ezt viszont ellentétben állónak érzem a tömeg geometrikus tömbökben történő elhelyezésével, mozgatásával, amit Wagnertől ide átemelni hiba (zeneileg éppenhogy távolodtunk Wagnertől). Érthetetlen és káros a színpad teljes mélységének a „játszatása” minden jelenetben. Az ál-Dipitris trónra törésének drámai folyamata például, csakis egy szorongatóan szűk kolostori cellamélyből felívelve valósul meg igazán. A jelenetek többségében üdvös tágasság itt zavaró. Forray Gábor ikonos, ódon módon darabos, vetítéssel kombinált megoldásai helyenként színpadi remeklések, másutt formálisak. Az előadás nyeresége a drámailag is fontos kén a Vaszilij Blazsennij székesegyház előtt — helyes volna ez utóbbi képét vetíteni háttérül. Márk Tivadar ruhái ezúttal is kitűnőek. A zenekar és az énekkar Oberfrank Géza és az élésekebb előadást vezénylő Nagy Ferenc irányításával jól oldja meg nagy feladatát (a karigazgató Nagy Ferenc, a gyermekkar vezetője Botka Valéria). Oberfrank fordításrészletei az új részekben jól illeszkednek Nádasdy Kálmánéhoz, néhány zavaró kifejezést azonban változtatnia kellene. A két hatalmas szereplőgárda értékelése itt megoldhatatlan. Néhány megjegyzés lehetséges csak. Az első lengyeljelenetet akkor érdemes megnyitni, ha jelentékeny szereplő áll rendelkezésre. Takács Klára a két szereposztás legkellemesebb meglepetése. Marinája zeneileg telített, alakításában fesztelen, nagyvonalú. Szőnyi Ferenc élete egyik legjobb alakítása Sujszkij. Kelen Péter a Bolond fontos szerepében eléri az immár hagyományos alakító Palcsó Sándort, aki a másik szereposztásban most Sujszkij. Mind Nagy János, mind Rozsos István fejlődésében előrelépés ez a mostani Grigorij. Legalábbis említeni kell Szalma Ferenc (Varlaam), Kováts Kolos (Pimen), Gáti István (Rangoni), Gyurszky János (Miszail), Tihanyi Éva (kocsmárosné), Jablonkay Éva és Szabó Anita (dajka) alakítását. Hantos Balázs Varlaamját a „fickóskodás” felől egy kopott, kicsit falstaffos méltóság irányába kell téríteni — jelentékeny alakítássá érhet. Borisz: Faragó András és Begányi Ferenc. Faragó nem annyira az őrület, inkább az első perctől lappangó fájdalom, a következetes belső lehetetlenülés cárját mintázza meg, énekben, játékban meggyőzően. Begányi bomlott Boriszt játszik, gazdagodó színészi eszközökkel. Éneklése is határozottan nemesedett. Egy jóslattal zárom. Az ős- Borisz értékes és érdekes kultúrhistóriai ismeretekkel gazdagít bennünket, teljesebben látjuk Muszorgszkijt. Főművét bizonyosan évszázadok múltán is játsszák majd. Minden Valószínűség szerint legtöbbször a másik zseni. Muszorgszkij barátja. Rmszkij-Korszakov hangsz«5-"1 "sében Rafk András Borisz: Faragó András 1976. április 3. Mátyás Ferenc NINCS FELELET Holló szállt el a fejem felett, a mérhetem-e nyaram s telemet? Röppen a rigófütty utána, mintha perc vagy ezer év szállna. Sárga a szalma a mezőköna dühös forró nyártól hőköl. Kék egünkön a tűzcsillagok fénye a messzeségben ragyog. Holló szállt el a fejem felett, a semmiből a semmibe ment. Elég-e, ha csupán csak élünk és egyetlen perc a reményünk? Egy cseppnyi napsugár elég, hogy holnapig legyen tartalékod? Személyi papírom nyolc száma elég a megváltó halálra? Holló szállt el a fejem felett nincs felelet, nincsen felelet! Gyurkovics Tibor KÖLTŐ Aranybecsület, aranygyertya száz kar között kitárva, ilyet gyújtani aranybecsület, ilyet aki gyújt, aranyárva. Ilyet, aki maga van, az gyújt a végleg elnyelt homályba, ilyet gyújt, aki aranyat gyűjt s nem féltékeny az aranyára. Kalász László ITT SZELLŐK lépkedtek: füvek őrzik még hús emléküket a réten ónos harmatok között üde út kanyarog és ronda dudváknak kitér bujkál a virágok alatt a rét szélhez ki se ér máris felszippantja a Nap Kása Csaba RÁKÓCZI KASTÉLYA* Felsővarsány nem található a térképen. A varsányi vadászkastély is csak az emlékezet elrojzosodott térképén kereshető meg: rajz, fénykép nem maradt róla. II. Rákóczi Ferenc országlása idején a falakért ostrom nem indult, s ami nevezetessé tehetné a helyet: a vitézlő rendek sem verték fel itt az ország sátorát. Felsővarsányi kastélya látására, a Tisza-járta erdők vadjainak űzésére a fejedelemnek ideje, alkalma nem kínálkozott. Kívánsága amúgy sem kastélyok nézése miatt repítette volna akár a legkisebb faluba is, ahol édes urukat és atyjukat elvárta a szegénység. Más hívta őt: a nyomorúságoknak tengerébe esett siránkozó nép jajkiáltása és a csügnedett szívek Munkácsig felhangzó panasza. A kisfiú, aki az egykori Felsővarsány egykori vadászkastélyához elvezet, a rákóczifalvai hatodik osztályos diák, a múlt századi honfoglalóknak mára kihajtott rügyező fácskája. A kék szempárban néma méltóság tükrözik: mintha Bottyán generális seregének valamelyik, bátyjával hadba szökött, riadót verő gyermekdobosa lépdelne mellettem ... Ritkás akácfasor állít meg bennünket a mélyedés szélénél: a pusztai szelek szélszűrő fésűje. — Itt lakott dédapa, nagyapa... Itt emelkedett a kastély ... A kis Meggyes Géza őse ennek a községszéli gödörnek a szegélyére tapasztotta viskóját a múlt század végén, amikor a síkvidéki falvakból, pusztákról erre vetődött néhány száz földönfutó, s afféle pót-Amerikaként megkísértette a szerencséjét. A vidék kihalt, néptelen, s ebbéli mivoltában akár történelmi illusztrációnak is tekinthetjük. Varsánypusztát, az első Árpád-házi királyok alapította mezővárost a tatárok eltörölték a föld színéről. kiraáledt hamuból s porból. Felégették, kirabolták a törökök. A tizenhetedik század végén a császári összeírók egyetlen adófizető portát nem találtak. A Rákóczi-szabadságharc esztendeiben Szeged városának árvíz sújtotta lakói a nagyságos fejedelemhez fordultak, s egy talpalatnyi földet kértek, ahol gyermekeinek vackot, maguknak eső ellen fedelet rakhatnának..Ami őket hamarosan elverte innen. Felsővarsányból, könnyen ráfogható a zabolátlan Tiszára — de aki földet kapott, nem fut el a víz elől. Védekezik ellene. De mit tegyen, hová húzódjott a hatalom perzselő tüze elől, amellyel Majtény után nemcsak Rákóczi Ferenc híveit, de az általa megszántakat is megemésztették ? Csaknem két évszázadba telt, amíg embert merészeltek toborozni a kihalt tiszántúli vidékre. Akkor is meggyűlt a hivatalosok baja, mert a telepesek már 189-ban a fejükbe vették hogy az épülő falut Rákóczi fejedelemről nevezik el. Kurucnak nemcsak nyakasságukban, de nyomorúságukban is beváltak volna. A sárból világra imádkozott kunyhókra is csak azért tellett, mert a hozzávalót ki lehetett vájni az ártérből. Elhúzódtak az alvégre, a kastély köré a legelesettebbek, és sorsukat rábízták a dohányra. — Nagyapa még itt legénykedett... — Olyan a kisfiú hangja, mint ha mesét mondana. Hol volt, hol nem volt, neki ez a történet már a táltos lovak és a vasorrú bábák birodalmába tartozik. A viskóknak azóta nyomuk veszett. A kastély pedig még korábban eltűnt, nem érte meg a huszadik századot. Rákóczi-várat, Rákóczi-épületet ilyen különös és felemelő végzet nem ért. A község vezetői a névfelvevési határozattal együtt úgy döntöttek, hogy a kastélyt elbontsák, s belőle iskolát, községházát, templomot emelnek. A bejegyezést ehhez a cselekedethez, nyilván magától a feiprtelpmtől szerezték meg, aki kötelessége szavát és sok esküvőjét követve mindenkor a marta szem él,t öröme elé helyezik a közímvet. Iskolát a földönfutóknak — ez közügy volt, sokkal inkább, mint számtalan üres fogadkozás 1996-ban. A kastély köveiből épült rákóczijaival 'sko a faláról olvashatom le egy akkori tanítómester négysoros avatóját Alighanem ünnepi beszéd helyett készült.