Népszava, 1976. október (104. évfolyam, 232–258. sz.)
1976-10-02 / 233. szám
1976. október 2. Békési Gyula MUZSIKA - ZSUZSÁNAK Néma falakban jársz-kelsz, ki-kilépsz, éjfél csönd terítékén tálalsz, ízesíted a békém, világítasz a szavaimban, megoldod rég-rég elporladt saraim fűzőjét, rózsaolajjal, balzsammal kenegelsz. Kinn szél fújja a hársfavirágot, holdfény söpri a meztelen udvart. — muzsikálnak. Benn lélek-veríték csöppen, jövőt láttató Kristály; Jerikó köré vonulása morajlik; seregek hallom a trombitaszót, s látom lobogását győzelmi tüzeknek ... Valahol egy mennyország-fényességű város kupoláin áll az idő, s színarany háttérrel duruzsol Jeruzsálem. Koppány Attila: Csendélet Az évek során háromszor találkoztam vele. Először a gyógyszertárban, influenzaidényben. Sokan voltunk az árazó ablak előtt. Hirtelen ott termett, oda perdült. — Csak egy magánrecept, Betacidra, előre fizetve. A patikus nem tudta, ki következik, már adta is. Megszólalt egy komor, de viszonylag nyugodt férfihang: — Sorba állunk. Régóta. India szembefordult vele. Hosszan nézett a férfi arcába és fölöttébb szomorúan: kárhozatra érett az emberiség! Majd hozzáfogott röpszónoklatához. Nem sietett. — Bántottam önt én? Mi rosszat tettem?! Hiszen azt is érthetően mondtam, hogy Betacid. Még csak nem is orvosság, pusztán kiegészítő, gyomorsavpótló. Ezt sajnálja tőlem?! Ezért támad énrám?! És elballag árván, védtelenül. Megütött, ártatlan, tiszta szívű kisgyerek az ellenséges világban. Amikor másodszor látom, a busz lépcsőjén áll. A járdán tébláboló ismerősét halmozza el jó tanáccsal, hogy milyen felső- és alsóruhát vigyen magával az útra, ott gyakoriak az erős fagyok ... — Mi is fel akarunk szállni! — háborognak többen is. Nem mozdul helyéről a lépcsőn. A békétlének szemét keresi és szól halkan, magasztosan . — Elfelejtenénk, hogy emberek vagyunk?! Hogy a másik javát is nézhetnénk egy pillanatig?! Én az ő érdekében!... — mutat ismerősére Tágy mozdulattal. Az ott marad a düh martalékául, a busz ugyanis közben elindult. Harmadszorra egy mozipénztárnál veti elém a sors. Szakasztott mint a patikában, hirtelen az ablaknál terem, odaperdül, behajol. — Kérem, van még szombatra jegy? Akkor mindjárt adjon is, kedves, kettőt. — Majd ha sorra kerül! — inti le valaki nyersen. Lídia vonásain átkos keserűség — noha a két jegy a kezében már. — Bajt okoztam önnek?! Mit cselekedtem és mit akarok én?! Szombaton, azon az egyetlen estén kikapcsolódni egy cseppet. Nekem is juthat ennyi! Meg csak nem is könnyű szórakozás, komoly, tanulságos film. Önök is ezért jöttek, illő hát, hogy egymás ellen legyünk? — Hallgasson el, míg jó dolga van! — így rámförmedni, semmiért! Pedig szépen is lehet, bármit. Bántottam önt én? Mondatait puhán, leheletfinoman ejti. Szava maga a szelídség. Ne viccelj! Terjed a szólás manapság. Sokan élnek vele. Viccelni jó. A humorhoz csak ember érthet, a humor fejlett szintet jelez. A delfin, úgy tetszik, nevet, a cica mókásan játszadozik, de azt nem feltételezhetjük, hogy a szándéka tréfás. Ugyanis a tréfához emberi tulajdonságok és társadalmi körülmények szükségesek. Ezek fogyatékosságait, kisebb-nagyobb torzulásait bünteti a humor. Tündérfenyítéssel. Nem aláz meg, nem okoz különösebb fájdalmat, mégis csíp, lepörköl, irtja a gyomot. Íme, a humor páratlan találmánya! Nézzünk egy példát, közismert, úgynevezett alapviccet. Olyan időkben, amikor a babkávé hiánycikk, vagy igen drága, egy férfiú, hatalmas hátizsákban, kávét akar becsempészni az országba. A vámőr elfogja, kérdezi: mi ez? — Madáreledel. — A madár nem eszik kávét —közli a vámőr. Mire a férfiú: — Eszi, nem eszi, nem kap mást! A vicc megleckézteti a csempészt és közhírré teszi, hogy az efféle akciók bére a lebukás. A vámőr tökéletes fölénybe került, a férfiú helyzete kilátástalan. Ennek ellenére megpróbál felülkerekedni. Ő is szigorú, ő is magaslatról neveli — jobb híján a madarat. „Eszi, nem eszi, nem kap mást!” Egyben — noha tudja, hogy hiábavaló — következetesen meg akar maradni eredeti állítása mellett. Vétkes, hazug, ugyanakkor fonák törekvésében talpraesett is. Ez utóbbi tulajdonsága miatt kissé szeretetre méltó. A vicc a kisiklást a legkevésbé sem bocsátja meg, de humánusan szemléli és belőlünk is emberies érzéseket vált ki. Példánk aránylag szelíd — de még az úgynevezett gyilkos humorban is megtalálhatjuk az emberszerű és nyájasabb mozzanatokat. Csak a humor képes fából vaskarikát gyártani. Vagyis megvalósítja azt, hogy erkölcsi talapzatról fölényesen ítélkezik — ugyanakkor barátságos, ízes légkörű. Mindezek után csodálkozva kell megkérdeznem: vajon hogyan került a vicc a Ne viccelj!-be. Tudniillik itt távolról sincs tréfáról szó. Helyette ízetlen, sótlan, szellemtelen, visszataszító fölényeskedésről Gondoljuk meg: alárendelt sosem mondja a fölé rendeltnek, például a kistisztviselő az osztályvezetőnek, hogy ne viccelj! Lám csak, csehül áll a szólás demokratizmusa! Ne viccelj! Magyarán: ne beszélj hülyeséget, ne zagyválj, úgyse adod be nekem ! A szólás kellemetlenül rendre utasító, lekezelő. Aki mondja: hamisan különbnek tetteti magát társánál. Csúnyán előz. Nem lehet rá mit felelni. A nem viccelek hasonlóan olcsó válasz lenne. A ne viccelj! agresszió, ha parányi is. Válaszagressziót kelt. Mivel a megfelelő pillanatban nem kifejezhető, természete szerint előbukkan majd máskor, máshol ... Rongálja az emberi kapcsolatokat. NÉPSZAVA Akkoriban szüntelenül fújt a szél Tamás Aladár könyvétül „ ... sem adományért, sem barátságért, sem félelemért, hamisat be nem írtam ...” ezt a Tinódi Lantos Sebestyén-idézetet vette könyve mottójául Tamás Aladár. Valószínűleg az elszaporodott emlékirat-irodalomtól ezzel is el akarja magát határolni, vagy még inkább felhívni a figyelmet arra, hogy minden sora igaz. Így történt, még ha a szépirodalom eszközeivel jeleníti is meg azt a majdnem fél évszázadot, amelyet elibénk tár. Saját személyét nem emeli ki, nem értékeli túl, s nem esik abba a hibába, amelybe gyakran beleesnek az emlékiratírók, hozzátesznek a megtörténthez, vagy a szerepüket másként látják, mint amilyen volt a valóságban. De hát miről is ír Tamás Aladár majdnem kétezer oldalon? Saját életéről, amely azonban teljesen összefonódott a magyar munkásmozgalom történetével. 1899-ben született a kelet-magyarországi Halmiban, Ungvárott és Szatmárnémetiben járta iskoláit, és már húszévesen, ifjúi lelkesedéssel megtalálta az utat a kommunista mozgalomhoz. Történt mindez a Tanácsköztársaság leverése után, amiből bárki levonhatja a következtetést: megpróbáltatásokkal teli élete lehetett, de ugyanakkor szép is, hiszen ifjúsága hitének megvalósításáért küzdött, és győzelmét megérte. De mindjárt érthető ezek után a kötet címe is: akkor bizony szüntelen fújhatott a szél azokra, akik az eljövendő szocialista társadalomért dolgoztak, vállalva a börtönt, emigrációt, internálást. Az elmondottakról ír tehát Tamás Aladár. Fordulatosan, olvasmányosan, ugyanakkor a szemtanú, a résztvevő hitelességével Aki ennek a korszaknak a történetével meg akar ismerkedni. Tamás Aladár könyvének elolvasásával többet tud meg, mint a szakirodalom sok kötetéből. Könyve kilenc részből áll, ezek már régebben megjelentek különböző címek alatt. (Zsuzsi és Aranka, Szétszórt parazsak, Gyanús emberek, Szikrák az éjszakában, Nyugtalan árnyak, Börtönfalak árnyékában, Felleges számkivetettség.) Régi írásait azonban helyenként átdolgozta, kibővítette, és időrendi sorrendbe rakta, így kerekedett ki ez a nagy történelmi tabló. Miközben megtudjuk, miképpen telt gyerekkora, ifjúsága, majd miképpen lett kommunista, megismerkedünk a ma már irodalomtörténeti nevezetességű folyóiratokkal, az Új Földdel, s különösen a Í00°/o-kal, az illegális kommunista párt fontos „agitátoraival". De megismerjük a Párizsban megjelenő Üzenetet, majd a Mexikóban megjelenő Szabad Magyarságot — valamennyinek ő volt a szerkesztője. Egy krimi izgalmasságát felülmúlja a 100% megjelentetésének, terjesztésének izgalma, majd a per, amelyben végül is felmentő ítélet született, hogy nem sokkal később háromévi börtönbüntetést kapjon a szerző kommunista szervezkedésért. Minden esemény a jó prózaíró eszközeivel van megjelenítve, innen az olvasmány érdekfeszültsége és hihetősége. Az események során természetesen emberek jelennek meg, legtöbbször ismert személyek, akik az olvasóhoz emberközelségbe kerülnek. Képtelenség lenne a kétezer oldalról mindenkit felsorolni, így a legfontosabbak közül a következőkre hívom fel a figyelmet: Pápa József, Kun Béla, Landler Jenő, Lukács György, Révai József, Illyés Gyula, Nagy Lajos, József Attila, Reményik Zsigmond, Sallai Imre, Fürst Sándor, Szakasits Árpád, Karikás Frigyes, Lakatos Péter-Pál, Kilián György, Poll Sándor, Siroky,, Bölöni György, Károlyi Mihály, Aragon, Radnóti Miklós, Ortutay Gyula. Az olvasó előtt kavarog a történelem, megjelenik az ellenkező tábor is: Hain Péter, Schweinitzer rendőrtanácsos, a kommunisták megátalkodott ellenségei, börtönigazgatók és fegyőrök, embertelen és emberségesebb figurák. Majd a történelem menetével előttünk áll Bécs, Pozsony, Prága, Párizs, Portugália és végül Mexikó, a menekülés és az emigráció színhelyei. Melegség járja át az ember szívét, ha olvassa, hogy a világ minden részén akadtak magyarok, akik a fasizmus, az embertelenség ellen küzdöttek, sokszor az életük kockáztatása árán is. Az író fantáziája ezt a szédületes kavart és tempót nem tudta volna kitalálni, ezt csak a történelem tudta produkálni Fontos könyv az Akkoriban szüntelen fújt a szél. Ha nem lenne ilyen szépen megírva, akkor is az lenne, mert olyan történelmet meghatározó eseményekről, olyan mélységekről hoz tudósítást, amelyekről eddig kevés tudásunk volt. Ha tehetném, minden történelemtanár asztalára odatenném ezt a könyvet, és minden ifjúsági vezető kezéhez is eljuttatnám, hogy igazságot és hitet merítsen belőle. De mert ezt nem tehetem, ezeken a hasábokon hívom fel az igaz, jó könyvet szerető emberek figyelmét Tamás Aladár nagy történelmi panorámájára. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) Gerő János 7 Postafiók, Magyarország KINEVEZÉS Az ápolónő rengeteget dolgozott. Tizenhat éve volt a kórházban, az ötödik évben szakvizsgázott. Jól tanult, lelkiismeretesen. De hát ez a dolga egy szakvizsgázó nővérnek. A kórházi munkát odaadással, türelemmel végezte. Nem volt olyan műszak, amit ne vállalt volna, tudta, hogy az osztály — mint minden kórházi osztály Magyarországon — munkaerőhiánnyal küszködik. Volt délutános, délelőttös, olykor éjszakás is, ha úgy diktálta a beosztás. Az ápolónői munka, tudnivaló, nemcsak munka, hivatás is. Irén nővér hivatásosan dolgozott, nem is valami felsőbbséges erkölcsi tudat alapján — egyszerűen alkata szerint. A nehéz munkát a kórszobán — ágytálazást, fürdetést, vizsgálati alapmunkát — éppoly lelkiismeretesen végezte, mint az időnkénti kezelői munkát, ahol érdekesebb, „szellemibb’ feladatok vártak rá, vagy az „osztályos” munkát, mikor a fennjáró betegek élethelyzetét, ellátottságát kellett segíteni. Természetesen illeszkedett a kollektívába, mindig tudta, milyen hangon szóljon a kolléganőihez, a betegeihez. A tizenhat évi munka alatt tagja lett ennek a kis közösségnek. Lehetett rá számítani a legkritikusabb helyzetekben, beugrott, ha kellett a hiányzók helyett, s volt úgy, hogy két műszakot is lehúzott egymás után. Szerették, becsülték a munkatársai, egy volt közülük. Ezelőtt négy évvel beiratkozott a dolgozók középiskolájába. A megfeszített munka mellett a megfeszített tanulást is vállalta. A hajnali munkakezdés és az egész délelőttös műszak után este iskolába járt, dolgozatot írt, otthon éjszaka tanult, vizsgázott , az iskolában is helytállt. Leérettségizett. Rövidesen kinevezték főnővérhelyettesnek. Először megrémült, hogyan fogja ellátni ezt az osztályt átfogó tevékenységet, a rengeteg adminisztrációt, a gyógyszerkiadások, kezelések, napi teendők magasabb szintű összefogását. Aztán ugyanolyan lelkiismeretesen belevetette magát az új teendőkbe, mint a napi osztályos munkába annak idején. Kolléganői örültek a kinevezésének, támogatták, segítették. És ő is ugyanaz a kolléganő maradt, aki köztük, a többiek közt egyenrangú volt, valami kölcsönös bizalommal egészítették ki egymás munkáját. Egy maradt közülük, a hanghordozását se változtatta élesen vezetőire, mondhatni baráti viszony segítette, hogy ugyanabban az egyéniségben legyen vezető, mint amilyenben beosztott volt. Természetes úton és természetes munkával lett vezető. * A tornatanár tizenhat éve volt az iskolában. Feladatát lelkiismeretesen ellátta, sportversenyeket szervezett, maga is sportolt, diákjai szerették. Részt vállalt a KISZ-munkában, országjáró kirándulásokat szervezett, szívesen vállalt túlmunkát, ha az iskola érdeke megkívánta. Kollégáival jó viszonyban volt, szervezetten kapcsolódott az iskola egészének tevékenységébe. Ünnepélyek, felvonulások nívós lebonyolítását lelkesen vállalta, keze alatt jól mozgott a gyereksereg. Az iskolán kívüli társadalmi munkából is kivette a részét, gyakran helyettesítette az igazgatót ilyen területen, sőt az iskolai családlátogatásokban is tevékenykedett, okos, részletes környezettanulmányokat készített egy-egy problematikus családról. Szerény, viszszahúzódó ember lévén mindenki jól kijött vele, kedvelték a munkatársai. Az utolsó négy évben felsőfokú tanfolyamokra járt, gyarapította tudását. Eredményesen levizsgázott s a vizsgák után fél évre kinevezték igazgatóhelyettesnek. Megfagyott körülötte a levegő. Kollégái alig mertek benyitni az irodájába, ha tehették, elkerülték. Félszegen biccentettek neki, a régi, kötetlen hang megváltozott. Fölnéztek rá és tartottak is tőle. Ő is megváltozott. Csak apró jelekből lehetett erre következtetni, de érződött a levegőben. Még az öltözködése is megváltozott. Öltönyben kezdett járni, csak a tornaórákra vedlett át melegítőbe. Modern öltönyéhez színes nyakkendőket kötött, gesztusai élénkebbek lettek, kicsit fölényesebbek. Siettében gyakrabban elhangzott a bizonyos „nem érek rá, ne haragudj” — szólam, rengeteg adminisztratív teendője mellett kevésbé tudott az iskola helyi problémáival foglalkozni. Az ünnepélyek szervezését kiadta albérletbe az énektanárnőnek, a környezettanulmányok végzését elhárította magától sok munkájára hivatkozva. A tantestület légköre feszült lett, valami akadozott az eddig simán olajozott közösségi kerekek közt. Két évre rá a tantestület egységesen kérte más iskolába való áthelyezését. Mi történt? Kinek az érdeme, hogy ápolónőnk nagyszerűen bevált vezetői beosztásában, s kinek a hibája, hogy tornatanárunk körül megdermedt a levegő? Egyéni munkája — látszólag — mindkettőjüknek rászolgált arra, hogy vezetők legyenek. Beilleszkedő, részes munkásai voltak a szakmájuknak. Mégis, milyen nagy a különbség. Kollektívában és egyénben. Nem lehet mechanikusan kinevezni vezetőket. Érdemeik vagy vélt érdemeik alapján. A vezető egy kis közösség része, s nem egyszerűen fölérendeltje, vagy a hatalom birtokosa. A vezető kinevezésének két feltétele van, egyrészt a képessége, másrészt a felé áramló bizalom. Itt találkozik a felső politika az emberi politikával, a demokratikus kiválasztás a minőségi kiválasztással. Ezeket nem lehet egymással szembeállítani, nem lehet összeerőltetni. A vezető is csak a bizalom légkörében tudja kijátszani legjobb formáját. Nem lehet egyszerűen vizsgák, tanfolyamok alapján kinevezni vezetőket, ahogy szintén nem lehet csak érzelmi, naiv bizalmi alapon sem. Ápolónőnk magával hozta új beosztásába a munka régi légkörét, logikáját, a társaival együtt végzett munka közös gondjait. Egyéniségét továbbra is természetes ruhaként hordta vezető beosztásában is. Tornatanárunk „kiugrása” rejtett ellentéteket hozott felszínre — kollégái elkülönültnek érezték régi munkatársukat új mezében. A nyomás alatt ő is megváltozott (vagy ilyen lehetett korábban is, csak előmenetele érdekében fogta vissza magát?), fölényeskedő lett, kiöltözött ruhájában nem ismerték fel a régi kollégái. A kinevezésnek lélektani háttere van, ami érzékeny szálakból tevődik öszsze. Ezek nemzetgazdasági gondok. Két kis példában. Igen sok ilyen példa van. Nem lehet elmenni mellettük, hisz ilyen kis közösségekből, műhelyekből áll az ország. Gyurkovics Tibor Radóczy Mária: „Kert”