Népszava, 1977. február (105. évfolyam, 26-49. sz.)

1977-02-06 / 31. szám

8 Szoktak engem kérdezgetni: Flórián, mit olvassak? Negyvenéves, mosolygó férfi ül velem szemben és könyvekről, irodalomról, olvasmányairól beszél. — Amikor még inas voltam, én is olvastam piff-puff regényeket Majd lassan megkedveltem másokat is., Előbb Móriczot, utána Jókait. Nálam így alakult. A költők közül Csokonaival kezdődik és körülbelül Radnótival végződik, akiket jobban szeretek. Olvasgatok mai verseket is, elég gyakran, de be kell vallanom, nem mindegyiket tudom úgy megérteni és megszeretni, mint a régebbieket. A verseken keresztül szerettem meg általában az olvasást. Kedvelem például a szociografikus jellegű szépirodalmat. Ebéd a kastélyban. Kiskunhalom, Tisztelet Komlónak — ilyeneket és hasonlókat mindig szívesen olvasok. Lengyel Józseftől, Veres Pétertől is sokat olvastam. Őket különösen szeretem. De más könyvek is átmennek a kezemen. És ha nem tetszik valamelyik, nem írom mindig az író rovására. Hiszen bennem is lehet hiba, ugye, az olvasóban. Miért ne végeszem el Surinya Flórián, akinek a szavait jegyzem, nem irodalmár, nem „hivatásos” olvasó. Egyszerűen csak szereti az irodalmat, a történelmet, a könyveket. Minél többet igyekszik tudni a világról, az életről. Hódmezővásárhelyen született, de Budapesten nőtt fel, ott járt iskolába is. A Mávagban géplakatosnak tanult, dolgozott mozdonyok szerelésén, 1954-ben lett szakmunkás. Mindenképp mozdonyvezető akart lenni, de másképp alakult. Elment dolgozni a Danuviába, ahol akkor indult a motorkerékpárok gyártása, s ez érdekesnek ígérkezett egy fiatalember számára. Surinya Flórián ma is a Danuvia Központi Szerszám- és Készülékgyárban dolgozik. Amikor a motorkerékpár-gyártás megszűnt a Danuviában, a köszörűgépet választotta, s újabb szakmunkásvizsgát tett. Majd — munka mellett — leérettségizett. — Igen, tanultam tovább. Mert amikor a második szakmát sajátítottam el, felelevenedett bennem mindaz, amit korábban matematikából, meg egyéb tárgyakból tanultam. Ejt Miért ne végezzem el most már a technikumot is, ha benne vagyok! Hát jelentkeztem. 1974-ben végeztem a hatos számú gépipari technikumban, a Bezerédi utcában, esti tagozaton. A matematikát, műszaki dolgokat mindig is szerettem. Gondoltam, baj nem lehet — Hogyan jön ehhez az irodalom, meg a történelem? — Úgy, hogy azt is szeretem. Az előbbiek a szakmához tartoznak, azutóbbiak pedig érdekelnek. Még az általános iskolában dr. Lakat Károly volt a magyartanárom. Hol focizni vitt bennünket, ő is beállt, közénk, hol a versekről beszélt. Úgy tanította a magyart, az irodalmat, hogy megszerettük. Sok verset megkövetelt s én tulajdonképpen akkor szerettem meg őket. Aztán a technikumban is jó magyartanárnőt kaptam Seiwald Ferencnél. A történelmet meg Rácz István — sajnos már nem él — tanította. Az volt a jó, hogy ők ketten a történelemmel együtt tanították az irodalmat, illetve az irodalommal a történelmet. Hogy az ember mi iránt érdeklődik, mit szeret meg, abban sok múlik a tanárain, ezt állítom. — A „Dimitrov” szocialista brigád tagja. Van-e más is a brigádban, aki érettségizett és továbbra is a gép mellett maradt? — E pillanatban egyedül vagyok. Tavaly volt még egy munkatársam, aki leérettségizett,, de azóta elment a gyárból. — Maga nem gondolt arra,hogy érettségi után más munkakört kérjen? — Volt művezetőmet kinevezték főművezetőnek. Akkor szóltak, hogy vállaljam el a művezetőséget. Nem. Tanulni sem ilyen gondolatokkal kezdtem, hanem mert érdekelt, mert tudni akarok egyet-mást. Jól érzem magam a munkámban. Szeretek dolgozni. Nem szériamunkát csinálok most, hanem változatos dolgokat. Érdekes munka és határozottan gyorsan telik vele az idő. — A brigádban a többiek olvasnak-e? Kértek, kérdeztek-e már valamit magától, tudva, hogy szereti a könyveket? — Többen is olvasnak. A brigádunk szerződést kötött a gyár művelődési központjának könyvtárával, onnan hordjuk a könyveket. Szoktak engem kérdezgetni: Flórián, mit olvassak, mit kölcsönözzek a könyvtárból? Ismerek mindenkit, aszerint javasolok, ki kérdezi. Vidékről jár az egyik munkatársam. Mondtam neki a Móricz-novellákat, azt a könyvet, amelyben ott a Kis Samu Jóska, a Szegény emberek, a Barbárok, meg a többi. Kérdeztem egy idő múlva, tetszett-e neki. „Hajaj, nagyon is, már a mama olvassa odahaza. Szidja ám a veres juhászt!” Na, gondoltam, baj nem lehet, jót javasoltam. Agyam fölött a polcon/ — Csak könyvtárból szokott kölcsönözni? — Veszek is könyvet. Elég sokat. Itt az üzemi könyvterjesztőnél. Általában ebédszünetben viszem őket a helyemre. Jönnek a többiek: na, mutasd, mit vettél?! Ó, ez meg milyen, minek vetted? — , mondja az egyik. No, ezt én is megveném — így a másik. Az ilyen beszélgetésekből is megtudom, kinek milyen fajta könyvet javasoljak, ha kérdez. ■ Egyébként a brigádban van egy pár ember, aki rendszere- sen vesz könyvet. Arany, Bafbits, ilyenek mind megvannak nekem is otthon. Móricztól, Jókaitól is nagyon sok. Meg útikönyvek, országokról, városokról, az idegen szavak kézi szótára, lexikonok, nagy képtárakról albumok, mint a drezdai, a müncheni és a többi. Minden este olvasok. Ágyam fölött a polcon ott van most is a franciaországi útikönyv amelybe bele-belenézek egy verseskönyv meg az újabb kiadásúak közül Veres Pétertől a Bölcs és balgatag őseink .. Surinya Flórián búcsúzik, még világosban haza akar érni. Egyszobás, kertes kis ház vanna a főváros tizenhetedik kerületében. A kertben néhány gyümölcsfa. Viszi haza A körte című könyvet, évekig nem lehetett megvásárolni. Az ilyesmi is érdekli. Mátyás István ÉLŐ KALEVALA Móricz Zsigmond alig négy évtizede átírta mai nyelvre Kemény Zsigmond regényét, a Rajongókat, s felháborodás követte: szabad-e a klasszikusokhoz hozzányúlni? Arany és Vörösmarty Shakespeare-fordításai. Bérczy Károly Anyeginje, Vikár Béla Kalevalája is hoszszú ideig ilyen érinthetetlen tabuk voltak. Aztán új igények jöttek új fordítások. Ma magyar klasszikusainkkal is gyakran átírásban találkozunk, s természetesnek vesszük, mondjuk Illyés Gyula átköltésében. Bár a finnek Vikár Kalevaláját oly tökéletesnek tartják, hogy az eredetit is rekonstruálhatni lehetne belőle, valójában ez a szecessziósan buja nyelv, a népnyelv sűrített zamatéval szabad prédaként bánt az eredetivel Hozzá képest az új fordítások hűséggel térnek vissza az ősi szöveghez, lehet, néha a játékos poézis rovására. ha tehát mai átültetésekről beszélünk, Vikár Béla fordítását tekintsük bár klasszikusnak, I.úttételek kell hozzátennünk, hogy a mához legyünk hűségesek: nem az ő rovására, hanem mai nyelvi érzékelésünk javára. Képes Géza fogalmazta meg, hogy ,.a Kalevala századokkal előre veti fényét”, s a mi költészetünkből Arany Jánost, Adyt, Gulyás Pált, József Attilát, Juhász Ferencet idézi példának. Ha nem vetne fényt, nyilván Vikár után se vállalkozott volna az erdélyi Nagy Kálmán, s a Suomiban élő Rácz István, hogy újjáköltse a Kalevalát. Rácz István fordítása most jelent meg Helsinkiben. Nem volna értelme részletek egybevetésének. Tudhatunk Vakarnál utolérhetetlent, Nagy Kálmánnál pontosat, de Rácz Istváné más az eddigieknél. Már a sorok tördeléséből is kitetszik, amikor a sorpárokat egymás mellé helyezi, egy sorban tizenhat szótagot, hogy az epikát, az olvashatóságot hangsúlyozza inkább, a tiszta és teljes képeket. Híven követi az eredeti alliterációkat, s bár így a fordítás szabadabbnak tűnik, jobban megközelíti a lényeget. Vikár komoly öreg Vejnemöjnenről ír. Nagy Kálmán derék öregről, míg Rácz István figyelembe véve a szóeleji rímét, vénségesen Vejnemöjnenről beszél. Micsoda bősége az allitekció teremtette képeknek! , A Kalevalának sokakhoz kell szólnia, s Rácz István ezt a vállalt feladatát szépen megoldotta. A Kalevala nemcsak egy eposz, nemcsak egy költői mű, hanem a múltbeli és az élő finn kultúra letéteményese. „A Kalevala életet formáló, valósággal nemzetszülő és új népi kultúrát ébresztő ereje” — hogy Képes Géza szavaival éljünk, át- és átszövi még a mai finn életet, is. Hatása nálunk, talán éppen Vikár Béla archaikus átköltése miatt, mintha fakult volna Nagy Kálmán fordításának gyors sikere jelzi, hogy az érdeklődés nem csökkent iránta. Nem volna hálátlan feladat Rácz István fordítását idehaza is kiadni. Mert a Kalevala több egy kis nép kultúrája letéteményesénél. Ott van benne jeleinknek a világról alkotott elképzelése éppen úgy, mint emberi létünk végleteinek, jó- ’ ságnak és gonoszságnak, a munka hősi teremtményeinek, s az érzelmi élet lírai szépségeinek minden jelképe. Színpadi átírásával még finnek, számára is újra fel- fedeztük a Kalevalát, itthoni és finnországbeli bemutatói bizonyítják. A Kalevala tehát él, s Rácz István fordítása ismét elhozta közénk. Korzugh Ákost Szilágyi Imre: Játék NÉPSZAVA A 125. BEMUTATÓ ELŐTT Básti Lajos a gyógyulás ittján Kimagasló színművészünket, Básti Lajost két hónap óta nélkülözzük a Nemzeti Színház színpadáról. Műtéten esett át — örömmel értesültünk róla, hogy már jól van. Annyira jól, hogy nem is volt könnyű megállapodni a találkozó időpontjában. — Holnap nem jó, a művészszakszervezet ülésére kell mennem (Básti alapító és vezető tagja a színészszakszervezetnek), szerdán filmezni megyek. Kedd délelőtt megfelel, ha szintén megfelel. — Nem sok egy kicsit enynyi minden egy súlyos műtét után? — Csak azt és annyit csinálok, amennyi megengedett, viszont eszem ágában sincs egy percig is betegebbként kezelni magam, mint amilyen vagyok. — Azt jelenti ez, hogy hamarosan színpadon is látjuk? — Nem, ezt sajnos még nem. A színpadi igénybevétel menynyiségben és minőségben más, mint bármi egyéb — ezzel jócskán várnom kell. Bízom benne, hogy azért nem túlont túl sokat. Együtt bizakodunk. A betegség a legrosszabb dolog a világon — egyetlen „haszna”, hogy a hatalmas iramú munka kényszerszünetében alkalom nyílik némi elgondolkodásra, mérlegkészítésre, Básti Lajos színészéletének csaknem négy és fél évtizede — egy kicsit a Nemzeti Színház története, századunk harmadik-negyedik évtizedétől máig. Elképzelni is egy kicsit fantasztikus: százhuszonnégy bemutató szerepel a listáján (túlnyomó többségében nemzeti színházt), de úgy, hogy például Az ember tragédiája öt különböző formája egynek számít. S ha már Ádámnál tartunk, nem volt még magyar színész Madách remekének létezése óta, aki tizenhét esztendőn át volt Ádám, mint ő. Hosszú szériákban játszotta Csongort és Bánk bánt, a Nagyurat”. S néhány tény, amely valahogy nem ment át a köztudatba. Például, hogy kétszázszor játszva az idős Bolyait (nyolcvanszor a Szörnyeteget) Németh László játszási rekordjai is az ő nevéhez fűződnek. Még egy aprócska visszapillantás, hogy külföldi művekről is szóljunk e grandiózus színész-repertoárral kapcsolatban. Annak idején egy évadban hetvennégyszer játszotta: Szophoklész: Oidipus királyát, kilenc év leforgása alatt Higgins tanár ural (Shaw: Pygmalion) ötszázszer prózában, majd musical változatában hét és fél év alatt több százszor (három éven át csak ő játszotta). — Milyen filmezést említett találkozónk megbeszélésekor? — Mégbetegségem előtt vállaltam szerepet Szabó Magda háromrészes televíziós filmjében, amelynek a címe: Abigél, rendezője örömömre Zsurzs Éva. Olyan igénybevételtjelent, amelynek mai, szerencsére javuló egészségi állapotomban meg tudok felelni. Sok ezer könyv, hatalmas házi könyvtára „társaságában” beszélgetünk. Érkezéskor Dante: Isteni színjátékát nyitva találtam az asztalon. — Nemes időtöltés? — Ami azt illeti, valóban az — de nem puszta szórakozásból. Maróti Lajossal és Czapkó Endrével huzamos ideje és ideig dolgozunk a „Pokol” hanglemez anyagának elkerülhetetlen, de lehet főleg leggondosabb húzásán. Nehéz, szép munka. Szeretném, ha ennek a megtisztelő feladatnak legalább olyan sikerrel felelnék meg, ahogyan az immár országszerte elterjedt kétlemezes Toldinak sikerült. — Félre ne értsen, a legkevésbé sem sürgetés, pusztán kíváncsiskodás (sokaké); foglalkoztatja-e egyéb is — túl persze a teljes gyógyulás akarásán? — Természetesen elsősorban ez — és éppen ebben segítenek kollégáim és barátaim. Marton Endre azzal, hogy jó előre, a következő évadra gondolva, elküldött olvasásra egy kitűnő amerikai darabot (nem vagyok felhatalmazva a cím közlésére), amelyben a nekem szánt feladat vetekszik Dürrenmatt, Play Strindbergjének nagy szerepével. Remélem, a jövő évad indulásakor színpadról bizonyíthatom. Egy további filmforgatókönyvet is kézhez kaptam Fehér Györgytől. Nem kevesebbre kíván vállalkozni, mint egy Kafka-mű megfilmesítésére. " Boldogan veszek részt benne, a felkínált szerep is megtisztelő és izgalmas. Jobb érzéssel még nemigen távoztam beteglátogatásról. Rajk András ok a Károlyi András: Színházi figurák Rózsa Endre Havas történetek Avas történetek — adhattam volna akár ezt a címet is, akikről az alábbi két történet szól, „nem mai gyerekek”, emlékeik abba a múltba vezetnek vissza, amely ma már sokszor hihetetlen, többszörösen elmúlt, idejétmúlt, elavult — azaz: avas. Az őszülő férfi fáradtan ül irodájában. Hosszabb ideje teljesen egyedül. Asztalán a varrócérnák gyártásához szükséges színkártyák, színskálák, szivárványos színű hímzőfonalkötegek. Csoda, hogy nem zavarják meg, nem állít be hozzá valaki, karján flassen festett motringgal. — Tessék csak megnézni, Gyula bácsi, itt valami baj lehetett a kimosással ... Mit csináljunk, hogy megfelelő legyen az árnyalat? Az őszülő férfi ül és gondolkodik. Nem tartozik a merengő típusúakhoz, most mégis meglepő érzések szorongatják. , Meleg van az irodában, már lassan sötétedik is. A munkaidő régen lejárt, de ma valahogyan nem akaródzik hazamennie. Az ablaknégyszög feketeségében, cikázó fehér pontocskák rajzolódnak ki — oszcilloszkóp ernyőjén fényjelek: a magát vizsgáló öntudat külső, tárgyiasult diagramjai. Mint aki a sötétből hirtelen fényes szobába lép, s az első pillanatban még nem tudja, mi vár rá ott — ő sem érzékeli még pontosan, hogy életének melyik epizódja emelkedikmost felvilágosságra benne, de aztán annál élesebben látja a részleteket is. Negyvenkétévvel ezelőtt, inasként állt a festőkád előtt. Éppen a motringokat akasztgatta a függesztőbotokra, amikor tekintete a műhely üvegmennyezetére tévedt. Nagy pelyhű hó hullott; még nem az igazi, kemény kis csillagocskákból való téli hó, hanem csak olyan „karácsonyi előzetes”. Jókedve derült, fütyörészett. Közben a munkáját serényen végezte, de a szemét már aligalig vette le a fehér káprázatban nyüzsgő üvegtetőről. Ekkor, teljesen ösztönösen, megérezte: ott áll valaki a háta mögött. A következő pillanatban aztán tényleg, egy kéz nehezedett a vállára. Mindjárt sejtette, kié lehet, és amikor hátranézett — nem is csalódott, a mesteréé volt. A szikár ember arcán szelíd, inkább rendreutasító, mint feddő szigorúság: — Édes fiam! Szép dolog, ugye, a hóesés, az első hó? Én is élvezném, ha ráérnék. Úgy látszik, te ráérsz most erre, pedig te sem engedhetnéd meg magadnak. Ha akarsz jutni valamire az életben, jegyezd meg: nemcsak a kezünknek, a testünknek kell itt lennie a munkában, hanem mindenünknek, a lelkünknek is! „A lelkünknek is...” — ismételgette magában félhangosan a szavakat az őszülő férfi. „Nagy tanács, bölcs tanács ...” — állapította meg magában kajánul, de aztán megint tévedővé vált az arckifejezése. Mert vajon, ha akarta, ha nem akarta, mi jutott eszébe mindig, ha valami,lyen oknál fogva, éppen hajlamot érzett rá, hogy lazítson a munkában? Az öreg szavai. És úgy látszik, a mai napig sem tud ezen változtatni. És nemcsak a szavakat hallja, hanem érzi a hajdani kéz súlyát is, amint vállára nehezedik. Az őszülő férfi még elült egy ideig a szobában. A kályha barátságosan duruzsolt, a lángnyalábok villogásában soha nem látott árnyalatokban mozdultak ki láthatatlanságukból a sárga, vörös, lila fonalkötegek. ..Meg kell próbálni egyszer ezeket a színeket is... Valami új receptúra- 1977. február 6.