Népszava, 1977. március (105. évfolyam, 50-76. sz.)
1977-03-20 / 67. szám
Egy város művelődéséről Egy százezres nagyságrendű város művelődési helyzetét, gondjait, eredményeit és törekvéseit lehetetlen bemutatni egyetlen újságcikkben. De egy-két adat és néhány jellemző részlet segítségével talán mégis megrajzolható róla egy olyan kép, amelyik az ország más tájain élőknek, más városoknak is mond valamit. Elgondolkoztat, ötletet ad, netán számvetésre késztet. Jelenleg Pécsett a munkáslakosság a város népességének 64,11 százaléka. Ez természetesen meghatározza a művelődés jellegét, tartalmát és a vele szemben támasztott követelményeket is. A város tanácsa alapos tájékozódás után már 1974-ben megállapította, hogy a megelőző években emelkedett a munkások műveltségi színvonala, növekedett az érettségizett szakmunkások száma, minőségi változás történt a szocialista brigádok kulturális vállalásaiban. Három éve és most Ez volt az általános és egészében reális kép. A város tanácsa azonban a részletekre is kíváncsi volt, a gondokat, a nehézségeket is számításba vette, tudva, hogy ismeretük nélkül nem lehet reális a további tervezés. Akkor sem és azóta sem rejtette véka alá, hogy a megnövekedett szabad idő sajnos még nem szolgálja elsősorban a művelődést. (Hasonló tapasztalatok vannak másutt is az országban.) A folyamatos és színvonalas művelődés biztosításában jelentős szerepet játszó munkahelyeknek még nem mindegyike felel meg a várakozásnak. A művelődési intézményeknek is nagyobb felkészültségre van szükségük ahhoz, hogy segíthessék, biztosíthassák a munkások művelődését. Miért éppen 1974-et említettem ? Ismeretes, hogy az MSZMP Központi Bizottsága 1974 márciusában hozott határozatot a munkásság társadalmi szerepének erősítéséről és helyzetének javításáról, meghatározva a többi között a művelődési feladatokat is. Pécs tanácsa már az év júniusában részletes felmérés alapján tárgyalta a munkások művelődési helyzetét és — a párthatározat szellemében — a fejlődés lehetőségeit.A közelmúltban ismét Pécsett jártam, s Papp Imre, a városi tanács elnökhelyettese ezzel fogadott: — A lehető legjobbkor érdeklődik. A legfrissebb adatok birtokában vagyunk, már kész az írásba foglalt előterjesztés a városi tanács márciusi ülésére. Az ülést a héten megtartották. Papp Imre papírokat, feljegyzéseket szedett elő, amikor találkoztunk, s összevetettük az 1974-es meg a jelenlegi helyzetet. A mai állapotra jellemző példákat sorolok most. Ipari jellegű városról lévén szó, a felnőttoktatás folyamatos feladat, s előreláthatóan az marad a következő években, évtizedben is. Jelenleg a város felnőtt tanulóinak száma megközelíti a négy és fél ezret. A dolgozók általános iskoláján és gimnáziumán kívül, mint ismeretes, létezik egy rövidebb oktatási forma is. Tizenhat hetes tanfolyamokon megszerezhető az általános iskolai végzettség, természetesen csak kitartó szorgalommal. Ez a forma elsősorban a munkahelyeken szervezhető, amelyek azonban Pécsett még nem használják ki eléggé a lehetőséget. Brigádok, bejárók Fontos kérdés ez, mert az iskolai alapműveltség nélkül szinte nem képzelhető el a termelés fejlődése által megkövetelt — egyre inkább megkövetelt — szakműveltség. Az említettek együtt pedig egyrészt magukkal hozzák, másrészt lehetővé teszik az általános műveltség iránti igény feléledését. Péccsel kapcsolatban nem szólam az, hogy a szocialista brigádok sokat tettek a termelésben élen járó munkások művelődéséért, az elmúlt években. A helyzetelemzés azonban most is, mint 1974- ben, őszinte, s az eredményeken kívül a gondokat is tartalmazza. Lényegében ugyanis ezek határozzák meg a következő időszak legfontosabb teendőit. A szocialista brigádokkal kapcsolatban például az is érvényes megállapítás ma még, hogy a kiscsoportos formákban, a közhasznú szakkörökben a tanfolyamokon kevesebb tagjuk vesz részt a kívánatosnál. (Kivételek persze vannak, ez általános megállapítás. A jövőben tehát erre kell nagyobb figyelmet fordítani. S ez, hadd tegyem hozzá, nemcsak Pécsett van így. Említhetem még, hogy a képzés és művelődés területén — ez is országos tapasztalat — még mindig hátrányosabb helyzetben vannak a bejáró munkások, mint a helyben lakók. Továbbá jelentős támogatásra van szükségük a pécsi peremkerületi művelődési otthonoknak — helyenként csak termeknek —, hogy a munkájuk kellő mértékben fejlődjön tovább. De hadd mondjak befejezésül még egy jó példát, amelyiknek a hatása ha meszsze sugározna az országban, csak további előnyére válna közművelődésünknek. Vetélkedőrendszerre épül A munkásművelődés irányításának, felügyeletének és módszereinek kidolgozására az MSZMP Pécs városi bizottsága, a városi tanács és a szakszervezetek megyei tanácsa meghirdette a „Munka és művelődés” akciót. Ez vetélkedőrendszerre épül, s általa szervezett, tömeges művelődés biztosítható. A város színházát, moziüzemi vállalatát, múzeumát, művelődési otthonait, könyvtárait és az Országos Filharmóniát egyaránt ,,megmozgatja” ez a rendezvénysorozat. A felsorolásból is látható, hogy összetett, sokrétű, a művelődési lehetőségek minden fajtájával számoló kezdeményezésről van szó. Egy év tapasztalataival a hátuk mögött a város vezetői azt mondják, ez az eddigiek közül a munkásművelődést biztosító leghatékonyabb akciójuk. Természetesen folytatják tovább, s egyre többen kapcsolódnak bele. Ha netán kedv támadna valahol az utánzáséra, a részletes „recept” Pécsett rendelkezésre áll. Néhány mozaik egy joggal munkásvárosnak nevezhető település művelődési helyzetét ábrázoló képből — ennyi, amit bemutathattam. Bíztató kép. Az írásban, határozatban is rögzített további feladatokból csak egy dolgot emelek ki. Hamarosan hozzálátnak Pécsett a megyei művelődési központ kivitelezéséhez, amelynek a tervek szerint a következő ötéves terv első felében kell elkészülnie. Mátyás István Bános János TRILÓGIA ! A hallgatás egyeduralma alatt rigókat csempészik az ember Kirabolja emléke erdejét s lvoltsággal hunyászkodik 2 Ki hamis harangokkal kongat győztes csatái megidvezülést — lelke annak bádogfazék: rozsdán rajta az Idő 3 Magamról távirat röviden: se rosszabbul se jobban Lehajolnék a deres lángért s kezemet krizantém égeti össze Uitz Béla: 19-es plakátterv NÉPSZAVA 1977. március 20. La Mancha lovagja a Pécsi Nemzeti Színházban A remekművek sorsa: a többszöri fölhasználás, a „kimérés”. A remekművek rangját bizonyítja, hogy a többszöri földolgozás sem tud ártani nekik. A bús képű lovag és hóbortos szolgájának története sem kerülhette el sorsát: rövidített változata ifjúsági olvasmánynyá vált, képzőművészek illusztrálták és próbáltak ki rajta tollukat, filozófusok — például Ortega — eredtek a Don Quijote-rejtély nyomába és ostromolták meg a mű „titkait”, az ifjúsági lapok hátoldalán folytatásos képregénnyé zsugorodott Cervantes műve... Cervantes türelmes hidalgó. Megvárta azt a szerzőhármast is, amely musicallé dolgozta föl a manchai lovag históriáját. Az eredeti mű néhány epizódját átmentő, szellemes keretjátékkal megtoldott darab szövegét Dale Wassermann, a verseket Joe Darion írta, a zenét Mitch Leigh szerezte. (Cervantes azt is elviseli, hogy a színlapon a neve sem szerepel...) Aztán a musical elindult a Broadway színpadáról, bejárta a fél világot, s London, Párizs, Riga, Budapest és más városok után most a pécsi színpadon is megjelent. Zene, ének és tánc, látvány és szó, muzsika és képi élmény a cselekmény vékony szálára fölfűzve a műfaj ma már általánosan elfogadott törvényei szerint: ez a La Mancha lovagja. A musical kísérletet tesz, hogy birtokba vegye Cervantes művét. Illetve a háromszáz éves Don Quijote még mindig elég fiatal ahhoz, hogy ezt a rafinált, bonyolult, modernnek mondott színpadi műfajt, a musicalt éltesse.Aki beül a pécsi színházba, nem a világhírű darab különféle előadásait akarja összehasonlítani. Nem méricskél, nem összevet, maradandó színházi élményt vár. Sietve bocsássuk előre: ezt — egy, aj adottságokhoz képest jó előadásban — meg is kapja. A szerzőhármas műve a Don Quijote-probléma értelmezésének egyik lehetősége. Szegváry Menyhért tehetséges rendezése viszont a La Mancha lovagja előadásának egyik lehetősége. Mégpedig elfogadható, rokonszenves, egyéni ízű változata. Alkalmazkodik a pécsi színház lehetőségeihez, és hozzáadja az alapműhöz a maga elgondolásait, találékonyságát. Két irányban is továbbfejleszti a Don Quijoteproblémát. Egyrészt kiemeli tragikum és hit szerves kapcsolódását egymáshoz. Az ő Don Quijotéja is elbukik, a keszeg hőst elbuktatják hóbortjai, de akad valaki, egy pokróclelkű lány, Aldonza, aki átveszi és továbbélteti a lovag hitét... Másrészt árnyalatnyit módosítja, megemeli Sancho, a fegyverhordozó szolga alakját, s a lovag méltó társává teszi, hogy ketten együtt fejezzék ki a „teljes” igazságot... A zenekar Németh László karmesteri pálcájára fölszabadultam vidáman (helyenként talán túl erősen, az énekhangot elnyomva, vagy bizonytalanságait leplezve?) muzsikál. A különféle, hol keleties, hol spanyolos elemeket ötvöző zene inkább romantikus, érzelmes színeivel fog meg, s nem modernségével. Duettek és triók, szóló- és karszámok jól adagolva követik egymást. Egy-egy remek dal előadásával jóformán minden szereplőnek alkalma van, hogy megcsillantsa muzikalitását, kellemes énekhangját. Pákozdy János (Don Quijote) és Mester István (Sancho) kitűnő duettjével, szellemes páros „lovaglásával” kezdődik az előadás. Pákozdy színészi alakformálása is erőteljes, hiteles. Mester játékában a lappangó önirónia a meggyőző: tudja, nem elég „szépen” énekelni, itt, hanggal jellemezni is kell. Vári Éva színes, gazdag egyéniséget formál Aldonzából, megmutatva az alak változásait, a jellemelmozdulásait is. Panaszdala megrázó, visszafogott, szenvedélyes vallomás. Berczeli Tibor Fogadása az előadás legbiztosabb pillére. Színpadot betöltő, súlyos, nehéz mozgása biztos intonálású, tiszta fényű hanggal párosul. Van, amikor egy valóságos várúr méltóságával jár-kel, van, amikor egy ítéletvégrehajtó riadalmát kelti, van, amikor mézízű jovialitása csillan meg. Áthidalja az előadás döccenőit, kitölti a zenei hézagokat, hangja a szereplőtársaknak támaszt ad. Harkányi János (Carrasco orvos) lendületes mozgásának szinte koreográfiája van. Ahol Abrahám Istvánnal (Az atya) közösen szerepel, az utóbbi a halványabb. Említésre érdemes még Fülöp Mihály harsány Főöszvérhajcsára fűszeres ízei miatt, valamint Böhm Alberto Borbélya. A táncokkal (Tóth Sándor koreográfiájával), szellemes fényhatásokkal (pl. Don Quijote és a „tükrös lovag” találkozása), a Vata Emil terve alapján készített kétszintes díszlettel, sőt egy-egy kirívó ötlettel (például a háttérben alkalmankint megjelenő lila ornánusos figurával) filkosított előadás a musical életképességét — és jó ízeit — bizonyítja a pécsi színpadon. A pécsi La Mancha lovagja, Cervantes ébresztése és a Don Quijote-probléma korszerű értelmezésének egyik változata. Tüskés Tibor Bánhidi Lajos VÍDIASZILÁNKOK Kezedbe fogva szinte él, a gépen tűzvirág. Lehet alatta krómacél , gyorsan porozva vág. Negatív éllel egy veled, vidám zenére szól. Hanyag munkára megreped karcol, törik, sípol. Csak akkor szép, ha önt derűt, percet rohamra nyer. Színére mindig — mindenütt nagyon vigyázni kell. Sistereg, hogyha hallgatok, kacérkodik velem verset teremtő nappalok történéseiben. Tudom, nem várnak rám csodák a tisztelet tanítóvni kékfényű vidrák szilánkdarabjait. Takács Tibor NAGYANYÁM FÉNYKÉPE Nem akarok hinni a szememnek, pedig hinni kell, mert Itt szorongatom a kezemben apai nagyanyám fényképét, ezt a mára már megsárgult fotográfiát. Láttam én ezt hajdan, egyszer anyuskámmal nézegettük végig a családi fényképeket, „látod kisfiam, ez volt a te apai nagyanyád”, mondta, s aztán meg hozzátette: „nagyon szép asszony volt, valamikor...” Igen, a kép ismerős, de hogy megváltozik a szemünk, a magunk változásával, mert én olyat látok rajta, amit még senki sem a családban. — Nézd csak, édesapám — mondom és máris mutatom a fényképet. — Mit kell nézni rajta? — kérdezi, persze ő ízes „kell”-t mond, ahogyan nálunk odahaza beszélnek. — Hát nem látod? — Nem én! — feleli, s ahármár dühös, mit kellene látnia a régi fényképen, különben is: nem a nagymama fényképét kerestük, hanem az ő fiatalkori fényképeit, amikor legényke volt: az 1918-ban, 1919- ben készült képeket, mielőtt még beállt vöröskatonának Mert most az emlékezés ideje jött el, már napok óta meséli édesapám az ifjúságát, amely annyi izgalommal, csodával, lelkesedéssel Csák abban az időben adatott meg a magafajtának, hiszen akkor száguldott végig a forradalom az ország fölött... Már napok óta a múltat faggatom és hallgatom és jegyzem édesapám visszaemlékezéseit. S neki módfelett tetszik a dolog, lám ezt is megérte, író fia egyes-egyedül az ő emlékeire kíváncsi. A gyerekkorban sokszor elmondott fülek) harcokra, a kassai csatára, a fegyverneki sebesülésre... És hogy jobban menjen az emlékezés. Marika néni, a második feleség bort tölt, piroslót.. . — Nézd csak meg jobban — adom vissza édesanyja fényképét. — Mit nézzek rajta? — kérdezi édesapám és hiába tologatja a szemüvegét csakugyan nem látja, amit én látok. — A kezét nézd — vezetem a helyes irányba tekintetét, de hiába nézi a kezét, rossz már a szem, a szemüveg se segít. — Mit látsz a kezében? — Újságot! — böki ki sokára. — És milyen újságot? De már nem szabad tovább feszíteni a húrt. Megnézték ezt a Családi képet gondolom sokszor és senki sem vette észre, hogy a nagymama egy Népszavát tart a kezében. Mikor készülhetett a fotográfia, 1919- ben-e, vagy korábban, nem tudom. A kép hátán sajnos nincs ott a fényképész bélyegzője, mint annyi más régi fényképen, csupán a Postkarte D. R P. megnevezés és jó néhány számjegy, más semmi. Nem műteremben készült a kép, megnéztem alaposan nagyítóval, itthon, de hivatásos fotográfus csinálhatta, látszik a beállításon. Nagymamám kicsit hetykén csípőre teszi a jobb kezét, balban tartja uijai között a Népszavát, jól olvasható a ZAVA, az összehajtott újságon, mindenesetre érdekes kordokumentum, hogy az én nagymamám ezt tartotta lényegesnek megörökíteni a fényképén, így tartotta kívánatosnak, egy Népszavával a kezében. Látszik, hogy ünneplőt öltött magára, földig érő ruhájában pompázik a kertben, hiszen feje fölött napraforgók bólogatnak, mellette is lehajlik egy, úgy állt a fotográfus masinája elé, mintha éppen abbahagyta volna az újság olvasását. — Mutasd csak — mondja apám és már látja ő is, amit sosem látott, ez elkerülte a figyelmét. — Látod, ilyen volt a nagymamád! — emeli fel hangját. — Milyen volt? — kérdezem, hiszen éppen azt szeretném tudni, hogy milyen volt Mert amire én emlékszem, az csak egy sóhajnyi emlék. 1932- -ből, a betegség utolsó idejéből hordozom emlékeimet Velics- Takács Ilonáról. Meg valamivel korábbanról is, puha ölelésekre emlékszem, cukrot adó kézre, szorító melegségre s szomorú énekszóra. Igen, most hogy visszaidézem alakját, arcát, a hangját hallom először, erre emlékszem. A hangjára, amely szomorúságot árasztott. Ha énekelt, és nekem többször is énekelt, mindig szomorú dalok kerekedtek ringatásához. De ez még betegsége előtt volt. Amikor a betegágyban feküdt, csak arra emlékszem, azt mondta: „ne engedjétek ide a kisgyereket. ..” Bizony, felejtjük a füleki harcokat, muszáj abbahagyni, mert most a nagymamát idézzük mindketten. Apám még nem beszélt arról, miért is ment el önként katonának, nem mondta el a lélek titkait, pedig voltak talán fölös számban is, de én máris tudom, érzem, hogy a kulcs a nagymama figurája. — Meséli róla, édesapám ... — kérlelem, s nem hiába. De amíg kikeresi az emlékezet kútjából édesanyja emlékeit, újra bort tölt, koccintunk. — Édesanyámra! — emeli poharát. — A nagymamára! — mondom én. És kikerekedik Velics-Takács Ilona története. S amit édesapám hosszan mesélt, az talán fejezete lesz a róla szóló írásnak, most csak röviden mondom, úgy, ahogy apám mesélte. — Anyu anyja óvónő volt Tokaj mellett. Ilona lánya 1878-ban született, de egy évvel mindig fiatalította magát, azt mondta, csak 1879-ben született, pedig nekem mesélte, hogy édesanyja hogyan menekítette a nagy árvíz idején. Velics nagymama Algyőn volt óvónő, aztán az anyám is ott élt. Nagyon szép lány volt ám — dicsekszik édesapám —, sok férfi megkörnyékezte, ezt biztosan tudom. De nagyon megválogatta ám a kérőket. Volt egy mozdonyvezető kérője.