Népszava, 1977. március (105. évfolyam, 50-76. sz.)

1977-03-20 / 67. szám

Egy város művelődéséről Egy százezres nagyságrendű város művelődési helyzetét, gondjait, eredményeit és tö­rekvéseit lehetetlen bemutat­ni egyetlen újságcikkben. De egy-két adat és néhány jellem­ző részlet segítségével talán mégis megrajzolható róla egy olyan kép, amelyik az ország más tájain élőknek, más vá­rosoknak is mond valamit. El­gondolkoztat, ötletet ad, ne­tán számvetésre késztet. Je­lenleg Pécsett a munkáslakos­ság a város népességének 64,11 százaléka. Ez természetesen meghatározza a művelődés jel­legét, tartalmát és a vele szem­ben támasztott követelménye­ket is. A város tanácsa alapos tájékozódás után már 1974-ben megállapította, hogy a meg­előző években emelkedett a munkások műveltségi színvo­nala, növekedett az érettségi­zett szakmunkások száma, mi­nőségi változás történt a szo­cialista brigádok kulturális vállalásaiban. Három éve és most Ez volt az általános és egé­szében reális kép. A város ta­nácsa azonban a részletekre is kíváncsi volt, a gondokat, a nehézségeket is számításba vet­te, tudva, hogy ismeretük nél­kül nem lehet reális a további tervezés. Akkor sem és azóta sem rejtette véka alá, hogy a megnövekedett szabad idő saj­nos még nem szolgálja elsősor­ban a művelődést. (Hasonló ta­pasztalatok vannak másutt is az országban.) A folyamatos és színvonalas művelődés biztosí­tásában jelentős szerepet ját­szó munkahelyeknek még nem mindegyike felel meg a vára­kozásnak. A művelődési intéz­ményeknek is nagyobb felké­szültségre van szükségük ah­hoz, hogy segíthessék, biztosít­hassák a munkások művelődé­sét. Miért éppen 1974-et említet­tem ? Ismeretes, hogy az MSZMP Központi Bizottsága 1974 márciusában hozott hatá­rozatot a munkásság társadal­mi szerepének erősítéséről és helyzetének javításáról, meg­határozva a többi között a mű­velődési feladatokat is. Pécs tanácsa már az év júniusában részletes felmérés alapján tár­gyalta a munkások művelődési helyzetét és — a párthatáro­zat szellemében — a fejlődés lehetőségeit.­­A közelmúltban ismét Pé­csett jártam, s Papp Imre, a városi tanács elnökhelyettese ezzel fogadott: — A lehető leg­jobbkor érdeklődik. A legfris­sebb adatok birtokában va­gyunk, már kész az írásba fog­lalt előterjesztés a városi ta­nács márciusi ülésére. Az ülést a héten megtartot­ták. Papp Imre papírokat, fel­jegyzéseket szedett elő, amikor találkoztunk, s összevetettük az 1974-es meg a jelenlegi helyze­tet. A mai állapotra jellemző példákat sorolok most. Ipari jellegű városról lévén szó, a felnőttoktatás folyama­tos feladat, s előreláthatóan az marad a következő években, évtizedben is. Jelenleg a vá­ros felnőtt tanulóinak száma megközelíti a négy és fél ezret. A dolgozók általános iskoláján és gimnáziumán kívül, mint ismeretes, létezik egy rövidebb oktatási forma is. Tizenhat he­tes tanfolyamokon megszerez­hető az általános iskolai vég­zettség, természetesen csak ki­tartó szorgalommal. Ez a for­ma elsősorban a munkahelye­ken szervezhető, amelyek azonban Pécsett még nem használják ki eléggé a lehető­séget. Brigádok, bejárók Fontos kérdés ez, mert az iskolai alapműveltség nélkül szinte nem képzelhető el a termelés fejlődése által meg­követelt — egyre inkább meg­követelt — szakműveltség. Az említettek együtt pedig egy­részt magukkal hozzák, más­részt lehetővé teszik az általá­nos műveltség iránti igény fel­éledését. Péccsel kapcsolatban nem szólam az, hogy a szocia­lista brigádok sokat tettek a termelésben élen járó munká­sok művelődéséért, az elmúlt években. A helyzetelemzés azonban most is, mint 1974- ben, őszinte, s az eredménye­ken kívül a gondokat is tar­talmazza. Lényegében ugyan­is ezek határozzák meg a kö­vetkező időszak legfontosabb teendőit. A szocialista brigá­dokkal kapcsolatban például az is érvényes megállapítás ma még, hogy a kiscsoportos formákban, a közhasznú szak­körökben a tanfolyamokon ke­vesebb tagjuk vesz részt a kí­vánatosnál. (Kivételek persze vannak, ez általános megálla­pítás.­ A jövőben tehát erre kell nagyobb figyelmet fordí­tani. S ez, hadd tegyem hozzá, nemcsak Pécsett van így. Említhetem még, hogy a képzés és művelődés területén — ez is országos tapasztalat — még mindig hátrányosabb helyzetben vannak a bejáró munkások, mint a helyben la­kók. Továbbá jelentős támoga­tásra van szükségük a pécsi peremkerületi művelődési ott­honoknak — helyenként csak termeknek —, hogy a munká­juk kellő mértékben fejlődjön tovább. De hadd­ mond­jak be­fejezésül még egy jó példát, amelyiknek a hatása ha mesz­­sze sugározna az országban, csak további előnyére válna közművelődésünknek. Vetélkedőrendszerre épül A munkásművelődés irányí­tásának, felügyeletének és módszereinek kidolgozására az MSZMP Pécs városi bizott­sága, a városi tanács és a szakszervezetek megyei taná­csa meghirdette a „Munka és művelődés” akciót. Ez vetél­kedőrendszerre épül, s általa szervezett, tömeges művelődés biztosítható. A város színhá­zát, moziüzemi vállalatát, mú­zeumát, művelődési otthonait, könyvtárait és az Országos Fil­harmóniát egyaránt ,,megmoz­gatja” ez a rendezvénysorozat. A felsorolásból is látható, hogy összetett, sokrétű, a művelő­dési lehetőségek minden faj­tájával számoló kezdeménye­zésről van szó. Egy év tapasztalataival a hátuk mögött a város vezetői azt mondják, ez az eddigiek közül a­ munkásművelődést biztosító leghatékonyabb ak­ciójuk. Természetesen folytat­­­ják tovább, s egyre többen kapcsolódnak bele. Ha netán kedv támadna valahol az után­záséra, a részletes „recept” Pé­csett rendelkezésre áll. Néhány mozaik egy joggal munkásvárosnak nevezhető te­lepülés­ művelődési helyzetét ábrázoló képből — ennyi, amit bemutathattam. Bíztató kép. Az írásban, határozatban is­ rögzített további feladatokból csak egy dolgot emelek ki. Ha­marosan hozzálátnak Pécsett a megyei művelődési központ ki­vitelezéséhez, amelynek a ter­vek szerint a következő ötéves terv első felében kell elkészül­nie. Mátyás István Bános János TRILÓGIA ! A hallgatás egyeduralma alatt rigókat csempészik az ember Kirabolja emléke erdejét s l­voltsággal hunyászkodik 2 Ki hamis harangokkal kongat győztes csatái megidvezülést — lelke annak bádogfazék: rozsdán rajta az Idő 3 Magamról távirat röviden: se rosszabbul se jobban Lehajolnék a deres lángért s kezemet krizantém égeti össze Uitz Béla: 19-es plakátterv NÉPSZAVA 197­7. március 2­0. La Mancha lovagja a Pécsi Nemzeti Színházban A remekművek sorsa: a többszöri fölhasználás, a „ki­mérés”. A remekművek rang­ját bizonyítja, hogy a több­szöri földolgozás sem tud ár­tani nekik. A bús képű lovag és hóbor­tos szolgájának története sem kerülhette el sorsát: rövidített változata ifjúsági olvasmány­­nyá vált, képzőművészek il­lusztrálták és próbáltak ki rajta tollukat, filozófusok — például Ortega — eredtek a Don Quijote-rejtély nyomába és ostromolták meg a mű „tit­kait”, az ifjúsági lapok hát­oldalán folytatásos képre­génnyé zsugorodott Cervantes műve... Cervantes türelmes hidalgó. Megvárta azt a szerzőhármast is, amely musicallé dolgozta föl a manchai lovag histó­riáját. Az eredeti mű néhány epizódját átmentő, szellemes keretjátékkal megtoldott da­rab szövegét Dale Wasser­mann, a verseket Joe Darion írta, a zenét Mitch Leigh sze­rezte. (Cervantes azt is elvi­seli, hogy a színlapon a neve sem szerepel...) Aztán a mu­sical elindult a Broadway színpadáról, bejárta a fél vi­lágot, s London, Párizs, Riga, Budapest és más városok után most a pécsi színpadon is megjelent. Zene, ének és tánc, látvány és szó, muzsika és képi él­mény a cselekmény vékony szálára fölfűzve a műfaj ma már általánosan elfogadott törvényei szerint: ez a La Mancha lovagja. A musical kísérletet tesz, hogy birtokba vegye Cervantes művét. Illet­ve a háromszáz éves Don Quijote még mindig elég fia­tal ahhoz, hogy ezt a rafinált, bonyolult, modernnek mon­dott színpadi műfajt, a musi­calt éltesse.­Aki beül a pécsi színházba, nem a világhírű darab külön­féle előadásait akarja össze­hasonlítani. Nem méricskél, nem összevet, maradandó színházi élményt vár. Sietve bocsássuk előre: ezt — egy, aj adottságokhoz képest jó elő­adásban — meg is kapja. A szerzőhármas műve a Don Quijote-probléma értelmezésé­nek egyik lehetősége. Szeg­­váry Menyhért tehetséges ren­dezése viszont a La Mancha lovagja előadásának egyik le­hetősége. Mégpedig elfogad­ható, rokonszenves, egyéni ízű változata. Alkalmazkodik a pécsi színház lehetőségeihez, és hozzáadja az alapműhöz a maga elgondolásait, találé­konyságát. Két irányban is továbbfejleszti a Don Quijote­­problémát. Egyrészt kiemeli tragikum és hit szerves kap­csolódását egymáshoz. Az ő Don Quijotéja is elbukik, a keszeg hőst elbuktatják hó­bortjai, de akad valaki, egy pokróclelkű lány, Aldonza, aki átveszi és továbbélteti a lovag hitét... Másrészt árnyalatnyit módosítja, megemeli Sancho, a fegyverhordozó szolga alak­ját, s a lovag méltó társává teszi, hogy ketten együtt fe­jezzék ki a „teljes” igazsá­got... A zenekar Németh László karmesteri pálcájára fölszaba­dultam vidáman (helyenként talán túl erősen, az énekhan­got elnyomva, vagy bizonyta­lanságait leplezve?) muzsikál. A különféle, hol keleties, hol spanyolos elemeket ötvöző ze­ne inkább romantikus, érzel­mes színeivel fog meg, s nem modernségével. Duettek és triók, szóló- és karszámok jól adagolva követik egymást. Egy-egy remek dal előadásá­val jóformán minden szerep­lőnek alkalma van, hogy meg­csillantsa muzikalitását, kelle­mes énekhangját. Pákozdy Já­nos (Don Quijote) és Mester István (Sancho) kitűnő duett­jével, szellemes páros „lo­vaglásával” kezdődik az elő­adás. Pákozdy színészi alak­formálása is erőteljes, hiteles. Mester játékában a lappangó önirónia a meggyőző: tudja, nem elég „szépen” énekelni, itt, hanggal jellemezni is kell. Vári Éva színes, gazdag egyé­niséget formál Aldonzából, megmutatva az alak változá­sait, a jellemelmozdulásait is. Panaszdala megrázó, visszafo­gott, szenvedélyes vallomás. Berczeli Tibor Fogadása az előadás legbiztosabb pillére. Színpadot betöltő, súlyos, ne­héz mozgása biztos intonálású, tiszta fényű hanggal párosul. Van, amikor egy valóságos várúr méltóságával jár-kel, van, amikor egy ítéletvégre­hajtó riadalmát kelti, van, amikor mézízű jovialitása csillan meg. Áthidalja az elő­adás döccenőit, kitölti a zenei hézagokat, hangja a szereplő­­társaknak támaszt ad. Harká­nyi János (Carrasco orvos) lendületes mozgásának szinte koreográfiája van. Ahol Ab­rahám Istvánnal (Az atya) közösen szerepel, az utóbbi a halványabb. Említésre érde­mes még Fülöp Mihály har­sány Főöszvérhajcsára fűsze­res ízei miatt, valamint Böhm Alberto Borbélya. A táncokkal (Tóth Sándor koreográfiájával), szellemes fényhatásokkal (pl. Don Qui­jote és a „tükrös lovag” ta­lálkozása), a Vata Emil terve alapján készített kétszintes díszlettel, sőt egy-egy kirívó ötlettel (például a háttérben alkalmankint megjelenő lila ornánusos figurával) filkosí­­tott előadás a musical életké­pességét — és jó ízeit — bizo­nyítja a pécsi színpadon. A pécsi La Mancha lovagja, Cervantes ébresztése és a Don Quijote-probléma korszerű ér­telmezésének egyik változata. Tüskés Tibor Bánhidi Lajos V­ÍDIASZILÁNKOK Kezedbe fogva szinte él, a gépen tűzvirág. Lehet alatta krómacél , gyorsan porozva vág. Negatív éllel egy veled, vidám zenére szól. Hanyag munkára megreped karcol, törik, sípol. Csak akkor szép, ha önt derűt, percet rohamra nyer. Színére mindig — mindenütt nagyon vigyázni kell. Sistereg, hogyha hallgatok, kacérkodik velem verset teremtő nappalok történéseiben. Tudom, nem várnak rám csodák a tisztelet tanít­óvni kékfényű vidrák szilánkdarabjait. Takács Tibor NAGYANYÁM FÉNYKÉPE Nem akarok hinni a sze­memnek, pedig hinni kell, mert Itt szorongatom a kezem­ben apai nagyanyám fényké­pét, ezt a mára már megsár­gult fotográfiát. Láttam én ezt hajdan, egyszer anyuskámmal nézegettük végig a családi fényképeket, „látod kisfiam, ez volt a te apai nagyanyád”, mondta, s aztán meg hozzátet­te: „nagyon szép asszony volt, valamikor...” Igen, a kép is­merős, de hogy megváltozik a szemünk, a magunk válto­zásával, mert én olyat látok rajta, amit még senki sem a családban. — Nézd csak, édesapám — mondom és máris mutatom a fényképet. — Mit kell nézni rajta? — kérdezi, persze ő ízes „kell”-t mond, ahogyan nálunk odaha­za beszélnek. — Hát nem látod? — Nem én! — feleli, s ahár­már dühös, mit kellene látnia a régi fényképen, különben is: nem a nagymama fényképét kerestük, hanem az ő fiatal­kori fényképeit, amikor le­gényke volt: az 1918-ban, 1919- ben készült képeket, mielőtt még beállt vöröskatonának Mert most az emlékezés ideje jött el, már napok óta meséli édesapám az ifjúságát, amely annyi izgalommal, csodával, lelkesedéssel Csák abban az időben adatott meg a maga­­fajtának, hiszen akkor szá­guldott végig a forradalom az ország fölött... Már napok óta a múltat fag­gatom és hallgatom és jegy­zem édesapám visszaemléke­zéseit. S neki módfelett tetszik a dolog, lám ezt is megérte, író fia egyes-egyedül az ő em­lékeire kíváncsi. A gyerekkor­ban sokszor elmondott fülek) harcokra, a kassai csatára, a fegyverneki sebesülésre... És hogy jobban menjen az emlé­­kezés. Marika néni, a második feleség bort tölt, piroslót.. . — Nézd csak meg jobban — adom vissza édesanyja fényké­pét. — Mit nézzek rajta? — kér­dezi édesapám és hiába tolo­gatja a szemüvegét csakugyan nem látja, amit én látok. — A kezét nézd — vezetem a helyes irányba tekintetét, de hiába nézi a kezét, rossz már a szem, a szemüveg se segít. — Mit látsz a kezében? — Újságot! — böki ki soká­ra. — És milyen újságot? De már nem szabad tovább feszíteni a húrt. Megnézték ezt a Családi képet gondolom sok­­szor és senki sem vette észre, hogy a nagymama egy Népsza­vát tart a kezében. Mikor ké­szülhetett a fotográfia, 1919- ben-e, vagy korábban, nem tu­dom. A kép hátán sajnos nincs ott a fényképész bélyegzője, mint annyi más régi fényké­pen, csupán a Postkarte D. R P. megnevezés és jó néhány számjegy, más semmi. Nem műteremben készült a kép, megnéztem alaposan nagyító­val, itthon, de hivatásos fotog­ráfus csinálhatta, látszik a be­állításon. Nagymamám kicsit hetykén csípőre teszi a jobb kezét, balban tartja u­ijai kö­zött a Népszavát, jól olvasható a ZAVA, az összehajtott újsá­gon, mindenesetre érdekes kordokumentum, hogy az én nagymamám ezt tartotta lé­nyegesnek megörökíteni a fényképén, így tartotta kívá­natosnak, egy Népszavával a kezében. Látszik, hogy ünnep­lőt öltött magára, földig érő ruhájában pompázik a kert­ben, hiszen feje fölött napra­forgók bólogatnak, mellette is lehajlik egy, úgy állt a fotog­ráfus masinája elé, mintha ép­pen abbahagyta volna az új­ság olvasását. — Mutasd csak — mondja apám és már látja ő is, amit sosem látott, ez elkerülte a fi­gyelmét. — Látod, ilyen volt a nagymamád! — emeli fel hangját. — Milyen volt? — kérde­zem, hiszen éppen azt szeret­ném tudni, hogy milyen volt Mert amire én emlékszem, az csak egy sóhajnyi emlék. 1932- -ből, a betegség utolsó idejéből hordozom emlékeimet Velics- Takács Ilonáról. Meg valami­vel korábbanról is, puha öle­lésekre emlékszem, cukrot adó kézre, szorító melegségre s szomorú énekszóra. Igen, most hogy visszaidézem alakját, ar­cát, a hangját hallom először, erre emlékszem. A hangjára, amely szomorúságot árasztott. Ha énekelt, és nekem többször is énekelt, mindig szomorú da­lok kerekedtek ringatásához. De ez még betegsége előtt volt. Amikor a betegágyban feküdt, csak arra emlékszem, azt mondta: „ne engedjétek ide a kisgyereket. ..” Bizony, felejtjük a füleki harcokat, muszáj abbahagyni, mert most a nagymamát idéz­zük mindketten. Apám még nem beszélt arról, miért is ment el önként katonának, nem mondta el a lélek titkait, pedig voltak talán fölös szám­­ban is, de én máris tudom, ér­zem, hogy a kulcs a nagymama figurája. — Meséli róla, édesapám ... — kérlelem, s nem hiába. De amíg kikeresi az emlékezet kútjából édesanyja emlékeit, újra bort tölt, koccintunk. — Édesanyámra! — emeli poharát. — A nagymamára! — mon­­dom én. És kikerekedik Velics-Ta­­kács Ilona története. S amit édesapám hosszan mesélt, az talán fejezete lesz a róla szóló írásnak, most csak röviden mondom, úgy, ahogy apám mesélte. — Anyu anyja óvónő volt Tokaj mellett. Ilona lánya 1878-ban született, de egy év­vel mindig fiatalította magát, azt mondta, csak 1879-ben szü­letett, pedig nekem mesélte, hogy édesanyja hogyan mene­kítette a nagy árvíz idején. Ve­­lics nagymama Algyőn volt óvónő, aztán az anyám is ott élt. Nagyon szép lány volt ám — dicsekszik édesapám —, sok férfi megkörnyékezte, ezt biz­tosan tudom. De nagyon meg­válogatta ám a kérőket. Volt egy mozdonyvezető kérője.

Next