Népszava, 1977. március (105. évfolyam, 50-76. sz.)

1977-03-20 / 67. szám

197­7. március 2­0. A VÍZÖNTŐ EGYÜTTES A Vízöntő együttes (Csere­pes Károly, Hasár János, Kiss Ferenc, Zsákay Győző) úgy gondolja, hogy a népzene, nép­dal, néptánc iránti újfajta ér­deklődés egyáltalán nem tar­tozik a könnyen átvilágítható jelenségek közé. Mindenek­előtt: még mindig sok benne a divat. Ezért is van, hogy fel­figyelt rá a szórakoztató ipar. A divatból következően egyre többen vannak azok, akiknek megélhetési lehetőség, s rá­adásul nem is rossz lehetőség ez a tömeges igény. Sorra szer­veződnek tehát a dilettáns, gyakran jó szándékú, de telje­sen képzetlen együttesek, sor­ra azok is, amelyek képzettek ugyan, de pusztán szórakoz­tatni akarnak, nem kívánnak többet, mint a közízlés köz­vetlen igényeit kielégíteni, s ebből megélni, lehetne persze, s kellene is ezeket az együtteseket képez­ni működésüket felügyelni, irányítani. Vannak erre hiva­tott testületek megfelelő szám­ban De hol a nyoma munká­juknak? Kiss Ferenc, a zene­kar művészeti vezetője szerint a Vízöntőnek semmiképpen sem lehet dolga ezeknek a fel­adatoknak a vállalása. Vannak együttesek, amelyek akarnak és tudnak is másokat közvet­lenül oktatni, tanítani, általá­ban szemmel tartani. Ők min­den erejüket az esztétikai ér­tékek felmutatására kell, hogy összpontosítsák. Közművelődé­si ambícióikat tehát, legalább­is ebben a formájukban, visz­­szaszorítják. Számukra a ze­nei élmény a fontos, azoknak a pillanatoknak az elérése, amelyekben mint minden kon­cert hasonló pontjain, a hall­gatóság a széppel találkozik és azonosul, s ahol átélheti, mit jelent embernek lenni. Úgy vettem ki abból, amit mondtak — mert vitatkoztak hevül­ten, határozottságukban is minden érvre fogékonyan —, hogy a vezető együttesek körében végső soron kétféle törekvés létezik, már ami a népzenéhez, népdalhoz fűző viszonyt illeti. (Ugyanez lehet a helyzet különben a néptánc körül is.) Vannak olyanok, amelyek eredeti mivoltukban reprodukálják, teremtik újjá a népzenét. S vannak, ame­lyek a népzenét formálandó anyagnak tekintik, matériá­nak csak­ kiindulópontnak te­hát, olyasféleképpen, ahogy a líra legjobbjai is a népkölté­szetet. A Vízöntő ez utóbbiak közé sorolja magát. Idegenke­dik attól, hogy csak foglalata legyen a becsült, mert nagy értékű ékszernek. Alázat van benne, de nincs kegyelet — ezt meg a népzene nem tűrné. Amit akarnak, az a népzenéből kibontakoztatott eredeti, csak rájuk jellemző, az ő élményei­ket kifejező műalkotás. Ami a legnehezebb. Sokat dolgoznál­. A népze­nét, s nemcsak a magyart, olyan alaposan kell ismerniük, mint az anyanyelvet. Ezt meg­tanulni úgy, hogy eszméletük­be ivódjék a tudás, a helyszí­nen, a zenét megteremtő és használó közösség körében át­élve lehet. Gyűjtenek hét. Gondolkodnak, küzdenek ma­gukért. Szüntelen forrásban most alakultak, olyan együt­tessé, amelyik nagy feladatok­ra képes. Csak ez a fajta kö­zösség teremthet és tarthat meg közönséget — mondja Cserepes Károly. Hadd tegyem hozzá: főként akkor, ha töb­bet és mást akar ez a közös­ség, mint amit elvárnak tőle vagy megengednek neki. A Vízöntő, noha eredetisé­gével kitörni látszik a divat­­hullámmal előbukkanó együt­tesei­ közül, sok mindent tük­röz abból, ami a többit is jel­lemzi. Hiányzik belőle a ra­cionalitás. Hiányzik a köz­vetlen megszólalás, a ki­beszó­lás és a politizálás vágya Az elkötelezettség áttettebb formáival, közvetettebb hatá­sú eszközeivel él. Feladata­ként kezeli a folklór értékei­nek, elsősorban esztétikai ér­tékeinek feltárását és átörö­kítését, sokat tesz azért (tánc­­együttesek kísérő zenekara­ként, táncházban, alkalmi fel­lépéseken), hogy ezek az érté­kek tudatosodjanak, a fiata­lokba hazódjanak. Azzal már kevesebbet gondol, hogy a munka szisztematikus legyen. Sőt, mintha tartózkodás lenne benne mindazzal szemben, ami nem esztétikai természetű. A szépre való belső igényt hangsúlyozza minduntalan, amit aztán természetesen nem­csak a magyar, de a környező népek mindegyikének muzsi­kájában megtalál. Mégpedig programszerűen. Sose gondol­kodik kizárólag magyar nép­zenében, számára, érezhetőleg, a magyarság rögtön Európát is jelenti. Ez a tágas szemlé­let azonban már az együtte­sek többsége fölé emeli a Víz­öntőt. Mert ez a szemlélet nyi­tottságával, elfogulatlanságá­val bizonyítéka, egyszersmind feltétele is teremtő szuvereni­tásának. S a többség fölé eme­li az a tény, hogy élni tud ez­zel a feltétellel. Nem is akár­hogyan. Ellentmondásos a kép? Fel­tétlenül. Ahogy a folklórmoz­galom egésze is az. Tegyem hozzá: túl sok segítséget nem­hogy a napról napra alakuló zenekarok, de még a vezető, a szórakoztató, s a közműve­lődési feladatokon túl igazi művészetet kifejlesztő együt­tesek se kapnak. Hasár János úgy találja, hogy dolgozni kell, teremteni, s akkor kialakul a dolog. Könnyen lehet, de azért valakinek tervszerűen és fele­lősen is foglalkoznia kellene ezekkel a jelenségekkel ered­ményekkel­ és gondokkal. Ila jó ügyről, márpedig arról van szó, a népszerűsítés nagyon el­kelne. Lemezeket volna jó ki­adni, sűrűbben és átgondol­tabban az eddigieknél. Több fellépést kellene biztosítani, jobban utat nyitni a legjob­baknak a rádióban, tévében. Varga Lajos Márton Szabó Iván: Forradalom nem ment hozzá. Akkoriban Sándorfalván lakott, a Palla­­vicini uradalomban. Aztán megtörtént a baj. Egy ispán megerőszakolta. Senki se törő­dött akkoriban az ilyesmivel. Hová mehetett volna panasz­ra? Hanem az apámba szerel­mes volt. Szép szál legény volt, hitegette, így elvesztek, úgy el­vesztek, aztán amikor én már az életre törekedtem, egyszeri­ben elmaradt. Mondják, hogy zsandár volt, sosem kérdeztem meg édesanyámat. Ez az ő dol­ga. De hát akkor zsandárnak nem lehetett egy cselédlányt feleségül venni. Mintha regényt mesélne apám. Valami titokkal terhes molt századi regényt. De ez az élet. Hallgatom. — Fél esztendős voltam — 1901-ben születtem — amikor édesanyám beköltözött Szeged­re. Akkor a Dohánygyárba be­jutni lehetetlen volt. Csak olyat vettek föl, akinek protek­­ciója volt. Hogy anyu hogyan jutott mégis be, nem tudom. Papi uralom volt akkor a gyár­ban, minden munkateremben kereszt függött, imádkozni kel­lett munkakezdés előtt. A Do­hánygyár állami vállalat volt, mint a vasút vagy a posta. Itt dolgozni rangot jelentett. Jó fizetést adtak. Volt egy műve­zető, szemet vetett anyura, ha lefekszik vele, hamarabb elő­re jut. De édesanyámnak nem kellett. Ekkor is voltak ám ké­rői. — Hogyan lettünk Taká­csok? — Ezt én sem tudom. A nagymama Velics, én már Ta­kács lettem, így anyakönyvez­tek. Sándorfalva van beírva születésem helyéül, de Alevőn születtem, mert akkor Sándor­falva még Algyőhöz tartozott. Na mindegy, mondom tovább. Amikor a negyvenes években mindekinek igazolni kellett származását, megyek a község­házára. Azzal fogad a jegyző, baj van, barátom, maga nem Takács, hanem Velics. Illetve a fene se tudja, mert amikor szü­letett, már az édesanyja is Ta­kács Ilona. De hogy mikor lett a Velicsből Takács ... Talán mégis férjhez ment volna. . Nem tudom. Ezt már sosem tudjuk meg ... — Mesélj a gyárról. — Ott nagyon jó dolga volt anyunak. Úri dolga volt. Az előkészítőben dolgozott. Sok pénzt keresett, szépen járatott. Rangot jelentett dohánygyári munkásnőnek lenni! És anyu akaratos volt, határozott, sza­va volt a többiek között. „Menj férjhez kislányom” — kérlelte a nagymama, de anyám min­dig ezt felelte: „Részeg disz­nókhoz, lacibetyárokhoz so­ha!” Úgy látszik, rossz vélemé­nye volt a férfiakról. — Meddig dolgozott a do­hánygyárban? — 1901-ben, születésem évé­ben került be a gyárba és 1919 augusztusában rúgták ki. — De miért? — Mert amikor először vá­laszthattak a gyárban főbizal­mit, akkor a választás anyura esett. Bizony ő lett a dohány­­gyári munkások főbizalmija. Tudod te, hogy ez akkor mi­lyen rangot jelentett! Ki is húztam magam, én, a villany­szerelő, aki éppen akkoriban jöttem vissza Zen­táról, ahol már egy évig segéd voltam, de nem tudtam munkát találni Szegeden Anyuskám meg hordta haza az újságokat Egyiket a másik után. S ami­kor a tanácsköztársasági di­rektórium Szegeden is meg­alakult, anyu mindig azt mondta: „­Most jön el a mi vi­lágunk, kisfiam .. .»- Mire emlékszel, milyen újságra? — Az egyikben, azt hiszem a Dél-Magyarországban megje­lent a Forradalmi Kis Káté. Ez pontokba foglalta a tudnivaló­kat, s aztán választ adott a kérdésekre. — Mire emlékszel még? — Egy rendeletre. — Miféle rendeletre? — A Forradalmi Kormány­zótanács rendeletére. A VII-es számút sosem felejtem el, így szólt: „A törvénytelen gyer­mekek védelme! A Tanácsköz­társaság törvénytelen gyerme­ket nem ismer!” Egy családig titok így lesz forradalmi mozgósító erő for­rása. Ha addig nem is hitt vol­na édesapám a nagymama sza­vának, ez a rendelet a forra­dalom mellé állítottál — de most azt gondolod — találja ki gondolataimat édes­apám —, hogy én ezért... csal, ezért lettem vöröskatona? Megmondom neked, nem is választhattam volna máskép­pen! Anyunak azért nem szól­tam, nehogy visszatartson! Hi­szen nálunk, Szegeden, nagyon hamar véget ért a Tanácsköz­társaság időszaka . .. Aki az ügyért akart dolgozni, aki se­gíteni akart, az elvágyott. Sze­gedről ... És én elmentem. Ko­mócsin Lajos nevü jó pajtá­sommal együtt vágtunk neki a nagy útnak, irány kettőshatár, a demarkációs vonal, s azon túl a vörösök ... — De a nagymam­a sorsa, apám­, hát nem azt mondod vé­gig? — ijedezek hamarjában, mert most hagyjuk a katonás­kodás világát, a kassai harco­kat, a fegyverneki sebesülést, mert most csak a nagymama sorsát akarom végigtudni. — Kidobták a gyárból, ami­kor visszajöttek az urak. Ő re­pült elsőnek. Oda lett a jó biz­tos állami állás. Soha többet nem volt biztos kenyere. Még jó, hogy ekkor már nem kel­lett rólam gondoskodnia. A gyárban bevezették a keresz­tény munkásszervezetet, újra ki­tették a kereszteket. Anyuka csak kívülről nézhette a do­hánygyárat. Ezzel fizettek két évtized munkájáért. Most sajnálom csak, hogy esendő az emberi emlékezet! A gyerekember lelke lám mi­lyen keveset őriz meg az emlé­kekből, kár hogy nem kérdez­hettem akkor olyanokat, ame­lyek ma érdekelnének. Csak arra a télre emlékszem, amikor meghalt, 1992-ben. Még nem voltam ötesztendős sem Arra emlékszem, hogy nagy­mama ott lakott a temető ka­pujával szemközt, s mert ott ravatalozták fel a Tavasz utca 2. szám alatti ház udvarán, hát nem kellett messze ballagnunk gyászolóknak és siránkozók­­nak ... Itt ért véget Velics-Takács Ilona nem is olyan hosszúra nyűrt regénye. És én még mindig a fényké­pét nézem. Dacos kiállását, kemény, egyenes tartását, a kivágott ru­­hából elővillanó szép ívű nya­kat, a határozott nézését, pró­bálom felidézni a felidézhetet­­lent, megkérdezni a megkér­­dezhetetlent, leírni a leírhatat­­lant, megfejteni titkait... N­ÉPSZAVA Sh­id­er László: Vöröskatonák Gyökérzet és lombozat A néhány hete a művészet csaknem minden ágában­­ bemutatkoztunk Kubá­ban, a magyar kultúra napjai keretében; olyan országban, amelynek a lakói húsz évvel ezelőtt és ezt megelőzően, év­századokon át, nemigen tud­tak róla, hogy Magyarország és népe létezik. Az eseménnyel kapcsolatban mondotta Havan­nában Pozsgay Imre, kulturá­lis miniszterünk: — Nemcsak az a cél, hogy az egyedi alka­lomhoz kapcsolva ismertessük meg hazánk kulturális ered­ményeit, hanem az is, hogy ezt az ismerkedést a hétköznapok­ra is kiterjesszük. Hazánkhoz képest a világ másik „végén”, a mindenben újuló Vietnam földjén a közelmúltban mutat­kozott be a Budapest Tánc­együttes és egymásról mit sem tudó századok után szaporod­nak a kölcsönös ismerkedés kulturális eseményei. Prágá­ban, Varsóban, Pozsonyban őszinte sikerrel zajlottak éppen a napokban a magyar kultu­rális napok. Az elmúlt évtizedek folya­mán, kultúránk történetében példák sokasága igazolja a tényt: kiléptünk és mind újabb területeken kilépünk a sokszor és keserűen emlegetett elzárt­ságból. Nem véletlenül, esetle­gesen történt így. Még nem ivódott be eléggé hazai köztudatunkba az új helyzet és a következtetés, amely belőle fakad. Az utóbbi előtt éppen ezért szükséges néhány további tényt felvil­lantani. Zenei együtteseink­, előadóművészeink és karmes­tereink mindenekelőtt és mind­inkább magyar művekkel, ki­vált huszadik századi műveink előadásával aratják kimagas­ló sikereiket. A világ sok ve­zető szakembere jelentette ki hangversenyeink és hangleme­zeink hallatán, hogy ennek a muzsikának az autentikus megszólaltatását magyar mű­vészektől hallotta. Táncművészeinkre — a ba­lett, a hivatásos és a magas szintű műkedvelő néptánc képviselőire­— immár rend­szeresen igényt tartanak vi­lágszerte. Magyar iskolások kézimunkáit, népművészeti tárgyait szemlélte a közönség a közelmúltban az ausztráliai Canberrában, a századforduló magyar művészeinek az alko­tásait Párizsban, a Petit Palais nemzetközileg megbecsült ki­állítási csarnokaiban. Dráma­irodalmunk hatósugarának a meghosszabbodása a magyar drámák néhány nap előtti csehszlovákiai, s korábbi szov­jet és NDK hetei, valamint több írónk keleti és nyugati bemutatói óta viszonylag mert. Az már kevésbé, ha a mintegy kétszázhetven magi­ T író egy, illetve több művét ad­ták ki a Szovjetunió fél világ­­nyi területén az elmúlt öt év­ben — lényegesen nagyobb „te­rítésben”, mint az a mi kis országunkban elképzelhető. Még csak egyetlen példát — éppen jellege miatt kivételes hangsúllyal —: az olaszországi Fanóban, a svájci Montreaux­­ban, a belgiumi Neerpeltben, a jugoszláviai Nisben, a fran­ciaországi Tourban, az angliai Llangollenben és Middles­­broughban éppúgy, mint a hazai Debrecenben műkedvelő énekkari mozgalmunk együt­tesei rendre a világ legjobbjai közé tartozónak bizonyulnak. K­ötetnyi volna a példa — kultúránk nyelvhez nem kötődő és nyelvhez kötő­dő formái egyaránt sokkal többször és a világ nagyobb te­rületére sugározódhattak a leg­utóbbi évtizedekben, mint ko­rábban századok folyamán. Az összefüggés a szocialista rend­szer nemzetközi térhódítása és a szocializmust építő népek kultúrájának kölcsönös terje­dése, hatásuk nemzetközi nö­vekedése között nyilvánvaló. Az is, hogy ezt a terjedést a nem szocialista világban, va­lamint az ottani kultúra valós értékei fokozott beáramlását is az a kulturális politika tette lehetővé, amely a szocialista építőmunkának szerves része. És most térek vissza egy hangsúlyos gondolat erejéig arra, ami kevésbé ivódott be a köztudatba — nevezetesen, hogy mindez elválaszthatatlan belső viszonyainktól, népünk kulturáltságának általános emelkedésétől. Sokféle vonat­kozásban. Hogy mást ne em­lítsek: azok az énekkarok, azok a folklóregyüttesek, amelyek olyan eredményesen terjesztik­ a magyar kultúrát, Javarész­ben­ nem is jöttek volna létre szocialista kulturális politi­kánk nélkül, tagjai nagy részé­nél; képességei egyszer és min­denkorra ismeretlenek marad­tak volna. Elmondható ez a sokadik külföldi vendégsze­replés után az elmúlt napok­ban Csehszlovákiában oly nagy sikerrel szerepelt Magyar Ál­lami Népi Együttes tagjairól, sőt, ifjú színészeink és balett­­művészeink jelentékeny ré­széről is. S ez csak a legkézen­fekvőbb megközelítés — az összefüggés kultúránk hatósu­garának meghosszabbodása »,s népünk fokozatos kulturális felemelkedése között sokkal mélyebb. Új, szocialista tár­sadalmi berendezkedésünk egészében van a magyarázat. Nemcsak nem akart (tisztelet a kevés kivételnek) — nem is tudhatott volna elérni senki hasonló eredményt a felszaba­dulás előtti Magyarországon. Olyan összefüggés ez, mint gyökéré és lombozaté. Élet­erős, szép zöld lombozathoz erős, egészséges syökérzet kell. A magyar kultúrának a fenti példákban felvillantott kitöré­séhez korábbi idők szűkös le­hetőségeiből, ugyanarra a fel­­szabadulásra volt szüksége, mint a népnek, amelyből sar­jadt, amelyet szolgál. Kultúránk megjelenése és hatása határainkon kívül együtt jár más népek kultúrá­jának fokozott jelenlétével is hatásával a mi hazánkban, így van jól, az összefüggés szerves és üdvös. Mindez, együtt, köl­csönhatásban segíti elő sokak sokoldalú kulturális tájéko­zottságát, élményekkel gazda­gítja a közönséget, amatőrök és hivatásos művészek sokaságá­nak kínálja az önmegvalósí­tás újabb változatos formáit. H­ivalkodás, elbizakodottság nélkül, szívből örülhe­tünk kultúránk nemzet­közi sikereinek, annak, hogy az erős gyökérzetből táplálko­zó gyönyörű lombozat immár erőteljesebben, valamennyi színárnyalatával tarkítja a vi­lágkultúra óriás fájának a ko­ronáját. Raji­ András Kiss Emőke MAGÁNY Egyedül van, akár eg­y hiányos ige. Esténként a kiszögelések, oszlopfák, domborulatok mind odasimulnak hozzá, ölébe veszi ki nem mondott szavait, és simogatja-becézi főneveit és Jelzőit Hátha megszületnek holnap, végiggördüln­ek az utakon és elérnek a megértő falakig,

Next