Népszava, 1977. március (105. évfolyam, 50-76. sz.)
1977-03-20 / 67. szám
1977. március 20. A VÍZÖNTŐ EGYÜTTES A Vízöntő együttes (Cserepes Károly, Hasár János, Kiss Ferenc, Zsákay Győző) úgy gondolja, hogy a népzene, népdal, néptánc iránti újfajta érdeklődés egyáltalán nem tartozik a könnyen átvilágítható jelenségek közé. Mindenekelőtt: még mindig sok benne a divat. Ezért is van, hogy felfigyelt rá a szórakoztató ipar. A divatból következően egyre többen vannak azok, akiknek megélhetési lehetőség, s ráadásul nem is rossz lehetőség ez a tömeges igény. Sorra szerveződnek tehát a dilettáns, gyakran jó szándékú, de teljesen képzetlen együttesek, sorra azok is, amelyek képzettek ugyan, de pusztán szórakoztatni akarnak, nem kívánnak többet, mint a közízlés közvetlen igényeit kielégíteni, s ebből megélni, lehetne persze, s kellene is ezeket az együtteseket képezni működésüket felügyelni, irányítani. Vannak erre hivatott testületek megfelelő számban De hol a nyoma munkájuknak? Kiss Ferenc, a zenekar művészeti vezetője szerint a Vízöntőnek semmiképpen sem lehet dolga ezeknek a feladatoknak a vállalása. Vannak együttesek, amelyek akarnak és tudnak is másokat közvetlenül oktatni, tanítani, általában szemmel tartani. Ők minden erejüket az esztétikai értékek felmutatására kell, hogy összpontosítsák. Közművelődési ambícióikat tehát, legalábbis ebben a formájukban, viszszaszorítják. Számukra a zenei élmény a fontos, azoknak a pillanatoknak az elérése, amelyekben mint minden koncert hasonló pontjain, a hallgatóság a széppel találkozik és azonosul, s ahol átélheti, mit jelent embernek lenni. Úgy vettem ki abból, amit mondtak — mert vitatkoztak hevülten, határozottságukban is minden érvre fogékonyan —, hogy a vezető együttesek körében végső soron kétféle törekvés létezik, már ami a népzenéhez, népdalhoz fűző viszonyt illeti. (Ugyanez lehet a helyzet különben a néptánc körül is.) Vannak olyanok, amelyek eredeti mivoltukban reprodukálják, teremtik újjá a népzenét. S vannak, amelyek a népzenét formálandó anyagnak tekintik, matériának csak kiindulópontnak tehát, olyasféleképpen, ahogy a líra legjobbjai is a népköltészetet. A Vízöntő ez utóbbiak közé sorolja magát. Idegenkedik attól, hogy csak foglalata legyen a becsült, mert nagy értékű ékszernek. Alázat van benne, de nincs kegyelet — ezt meg a népzene nem tűrné. Amit akarnak, az a népzenéből kibontakoztatott eredeti, csak rájuk jellemző, az ő élményeiket kifejező műalkotás. Ami a legnehezebb. Sokat dolgoznál. A népzenét, s nemcsak a magyart, olyan alaposan kell ismerniük, mint az anyanyelvet. Ezt megtanulni úgy, hogy eszméletükbe ivódjék a tudás, a helyszínen, a zenét megteremtő és használó közösség körében átélve lehet. Gyűjtenek hét. Gondolkodnak, küzdenek magukért. Szüntelen forrásban most alakultak, olyan együttessé, amelyik nagy feladatokra képes. Csak ez a fajta közösség teremthet és tarthat meg közönséget — mondja Cserepes Károly. Hadd tegyem hozzá: főként akkor, ha többet és mást akar ez a közösség, mint amit elvárnak tőle vagy megengednek neki. A Vízöntő, noha eredetiségével kitörni látszik a divathullámmal előbukkanó együttesei közül, sok mindent tükröz abból, ami a többit is jellemzi. Hiányzik belőle a racionalitás. Hiányzik a közvetlen megszólalás, a kibeszólás és a politizálás vágya Az elkötelezettség áttettebb formáival, közvetettebb hatású eszközeivel él. Feladataként kezeli a folklór értékeinek, elsősorban esztétikai értékeinek feltárását és átörökítését, sokat tesz azért (táncegyüttesek kísérő zenekaraként, táncházban, alkalmi fellépéseken), hogy ezek az értékek tudatosodjanak, a fiatalokba hazódjanak. Azzal már kevesebbet gondol, hogy a munka szisztematikus legyen. Sőt, mintha tartózkodás lenne benne mindazzal szemben, ami nem esztétikai természetű. A szépre való belső igényt hangsúlyozza minduntalan, amit aztán természetesen nemcsak a magyar, de a környező népek mindegyikének muzsikájában megtalál. Mégpedig programszerűen. Sose gondolkodik kizárólag magyar népzenében, számára, érezhetőleg, a magyarság rögtön Európát is jelenti. Ez a tágas szemlélet azonban már az együttesek többsége fölé emeli a Vízöntőt. Mert ez a szemlélet nyitottságával, elfogulatlanságával bizonyítéka, egyszersmind feltétele is teremtő szuverenitásának. S a többség fölé emeli az a tény, hogy élni tud ezzel a feltétellel. Nem is akárhogyan. Ellentmondásos a kép? Feltétlenül. Ahogy a folklórmozgalom egésze is az. Tegyem hozzá: túl sok segítséget nemhogy a napról napra alakuló zenekarok, de még a vezető, a szórakoztató, s a közművelődési feladatokon túl igazi művészetet kifejlesztő együttesek se kapnak. Hasár János úgy találja, hogy dolgozni kell, teremteni, s akkor kialakul a dolog. Könnyen lehet, de azért valakinek tervszerűen és felelősen is foglalkoznia kellene ezekkel a jelenségekkel eredményekkel és gondokkal. Ila jó ügyről, márpedig arról van szó, a népszerűsítés nagyon elkelne. Lemezeket volna jó kiadni, sűrűbben és átgondoltabban az eddigieknél. Több fellépést kellene biztosítani, jobban utat nyitni a legjobbaknak a rádióban, tévében. Varga Lajos Márton Szabó Iván: Forradalom nem ment hozzá. Akkoriban Sándorfalván lakott, a Pallavicini uradalomban. Aztán megtörtént a baj. Egy ispán megerőszakolta. Senki se törődött akkoriban az ilyesmivel. Hová mehetett volna panaszra? Hanem az apámba szerelmes volt. Szép szál legény volt, hitegette, így elvesztek, úgy elvesztek, aztán amikor én már az életre törekedtem, egyszeriben elmaradt. Mondják, hogy zsandár volt, sosem kérdeztem meg édesanyámat. Ez az ő dolga. De hát akkor zsandárnak nem lehetett egy cselédlányt feleségül venni. Mintha regényt mesélne apám. Valami titokkal terhes molt századi regényt. De ez az élet. Hallgatom. — Fél esztendős voltam — 1901-ben születtem — amikor édesanyám beköltözött Szegedre. Akkor a Dohánygyárba bejutni lehetetlen volt. Csak olyat vettek föl, akinek protekciója volt. Hogy anyu hogyan jutott mégis be, nem tudom. Papi uralom volt akkor a gyárban, minden munkateremben kereszt függött, imádkozni kellett munkakezdés előtt. A Dohánygyár állami vállalat volt, mint a vasút vagy a posta. Itt dolgozni rangot jelentett. Jó fizetést adtak. Volt egy művezető, szemet vetett anyura, ha lefekszik vele, hamarabb előre jut. De édesanyámnak nem kellett. Ekkor is voltak ám kérői. — Hogyan lettünk Takácsok? — Ezt én sem tudom. A nagymama Velics, én már Takács lettem, így anyakönyveztek. Sándorfalva van beírva születésem helyéül, de Alevőn születtem, mert akkor Sándorfalva még Algyőhöz tartozott. Na mindegy, mondom tovább. Amikor a negyvenes években mindekinek igazolni kellett származását, megyek a községházára. Azzal fogad a jegyző, baj van, barátom, maga nem Takács, hanem Velics. Illetve a fene se tudja, mert amikor született, már az édesanyja is Takács Ilona. De hogy mikor lett a Velicsből Takács ... Talán mégis férjhez ment volna. . Nem tudom. Ezt már sosem tudjuk meg ... — Mesélj a gyárról. — Ott nagyon jó dolga volt anyunak. Úri dolga volt. Az előkészítőben dolgozott. Sok pénzt keresett, szépen járatott. Rangot jelentett dohánygyári munkásnőnek lenni! És anyu akaratos volt, határozott, szava volt a többiek között. „Menj férjhez kislányom” — kérlelte a nagymama, de anyám mindig ezt felelte: „Részeg disznókhoz, lacibetyárokhoz soha!” Úgy látszik, rossz véleménye volt a férfiakról. — Meddig dolgozott a dohánygyárban? — 1901-ben, születésem évében került be a gyárba és 1919 augusztusában rúgták ki. — De miért? — Mert amikor először választhattak a gyárban főbizalmit, akkor a választás anyura esett. Bizony ő lett a dohánygyári munkások főbizalmija. Tudod te, hogy ez akkor milyen rangot jelentett! Ki is húztam magam, én, a villanyszerelő, aki éppen akkoriban jöttem vissza Zentáról, ahol már egy évig segéd voltam, de nem tudtam munkát találni Szegeden Anyuskám meg hordta haza az újságokat Egyiket a másik után. S amikor a tanácsköztársasági direktórium Szegeden is megalakult, anyu mindig azt mondta: „Most jön el a mi világunk, kisfiam .. .»- Mire emlékszel, milyen újságra? — Az egyikben, azt hiszem a Dél-Magyarországban megjelent a Forradalmi Kis Káté. Ez pontokba foglalta a tudnivalókat, s aztán választ adott a kérdésekre. — Mire emlékszel még? — Egy rendeletre. — Miféle rendeletre? — A Forradalmi Kormányzótanács rendeletére. A VII-es számút sosem felejtem el, így szólt: „A törvénytelen gyermekek védelme! A Tanácsköztársaság törvénytelen gyermeket nem ismer!” Egy családig titok így lesz forradalmi mozgósító erő forrása. Ha addig nem is hitt volna édesapám a nagymama szavának, ez a rendelet a forradalom mellé állítottál — de most azt gondolod — találja ki gondolataimat édesapám —, hogy én ezért... csal, ezért lettem vöröskatona? Megmondom neked, nem is választhattam volna másképpen! Anyunak azért nem szóltam, nehogy visszatartson! Hiszen nálunk, Szegeden, nagyon hamar véget ért a Tanácsköztársaság időszaka . .. Aki az ügyért akart dolgozni, aki segíteni akart, az elvágyott. Szegedről ... És én elmentem. Komócsin Lajos nevü jó pajtásommal együtt vágtunk neki a nagy útnak, irány kettőshatár, a demarkációs vonal, s azon túl a vörösök ... — De a nagymama sorsa, apám, hát nem azt mondod végig? — ijedezek hamarjában, mert most hagyjuk a katonáskodás világát, a kassai harcokat, a fegyverneki sebesülést, mert most csak a nagymama sorsát akarom végigtudni. — Kidobták a gyárból, amikor visszajöttek az urak. Ő repült elsőnek. Oda lett a jó biztos állami állás. Soha többet nem volt biztos kenyere. Még jó, hogy ekkor már nem kellett rólam gondoskodnia. A gyárban bevezették a keresztény munkásszervezetet, újra kitették a kereszteket. Anyuka csak kívülről nézhette a dohánygyárat. Ezzel fizettek két évtized munkájáért. Most sajnálom csak, hogy esendő az emberi emlékezet! A gyerekember lelke lám milyen keveset őriz meg az emlékekből, kár hogy nem kérdezhettem akkor olyanokat, amelyek ma érdekelnének. Csak arra a télre emlékszem, amikor meghalt, 1992-ben. Még nem voltam ötesztendős sem Arra emlékszem, hogy nagymama ott lakott a temető kapujával szemközt, s mert ott ravatalozták fel a Tavasz utca 2. szám alatti ház udvarán, hát nem kellett messze ballagnunk gyászolóknak és siránkozóknak ... Itt ért véget Velics-Takács Ilona nem is olyan hosszúra nyűrt regénye. És én még mindig a fényképét nézem. Dacos kiállását, kemény, egyenes tartását, a kivágott ruhából elővillanó szép ívű nyakat, a határozott nézését, próbálom felidézni a felidézhetetlent, megkérdezni a megkérdezhetetlent, leírni a leírhatatlant, megfejteni titkait... NÉPSZAVA Shider László: Vöröskatonák Gyökérzet és lombozat A néhány hete a művészet csaknem minden ágában bemutatkoztunk Kubában, a magyar kultúra napjai keretében; olyan országban, amelynek a lakói húsz évvel ezelőtt és ezt megelőzően, évszázadokon át, nemigen tudtak róla, hogy Magyarország és népe létezik. Az eseménnyel kapcsolatban mondotta Havannában Pozsgay Imre, kulturális miniszterünk: — Nemcsak az a cél, hogy az egyedi alkalomhoz kapcsolva ismertessük meg hazánk kulturális eredményeit, hanem az is, hogy ezt az ismerkedést a hétköznapokra is kiterjesszük. Hazánkhoz képest a világ másik „végén”, a mindenben újuló Vietnam földjén a közelmúltban mutatkozott be a Budapest Táncegyüttes és egymásról mit sem tudó századok után szaporodnak a kölcsönös ismerkedés kulturális eseményei. Prágában, Varsóban, Pozsonyban őszinte sikerrel zajlottak éppen a napokban a magyar kulturális napok. Az elmúlt évtizedek folyamán, kultúránk történetében példák sokasága igazolja a tényt: kiléptünk és mind újabb területeken kilépünk a sokszor és keserűen emlegetett elzártságból. Nem véletlenül, esetlegesen történt így. Még nem ivódott be eléggé hazai köztudatunkba az új helyzet és a következtetés, amely belőle fakad. Az utóbbi előtt éppen ezért szükséges néhány további tényt felvillantani. Zenei együtteseink, előadóművészeink és karmestereink mindenekelőtt és mindinkább magyar művekkel, kivált huszadik századi műveink előadásával aratják kimagasló sikereiket. A világ sok vezető szakembere jelentette ki hangversenyeink és hanglemezeink hallatán, hogy ennek a muzsikának az autentikus megszólaltatását magyar művészektől hallotta. Táncművészeinkre — a balett, a hivatásos és a magas szintű műkedvelő néptánc képviselőire— immár rendszeresen igényt tartanak világszerte. Magyar iskolások kézimunkáit, népművészeti tárgyait szemlélte a közönség a közelmúltban az ausztráliai Canberrában, a századforduló magyar művészeinek az alkotásait Párizsban, a Petit Palais nemzetközileg megbecsült kiállítási csarnokaiban. Drámairodalmunk hatósugarának a meghosszabbodása a magyar drámák néhány nap előtti csehszlovákiai, s korábbi szovjet és NDK hetei, valamint több írónk keleti és nyugati bemutatói óta viszonylag mert. Az már kevésbé, ha a mintegy kétszázhetven magi T író egy, illetve több művét adták ki a Szovjetunió fél világnyi területén az elmúlt öt évben — lényegesen nagyobb „terítésben”, mint az a mi kis országunkban elképzelhető. Még csak egyetlen példát — éppen jellege miatt kivételes hangsúllyal —: az olaszországi Fanóban, a svájci Montreauxban, a belgiumi Neerpeltben, a jugoszláviai Nisben, a franciaországi Tourban, az angliai Llangollenben és Middlesbroughban éppúgy, mint a hazai Debrecenben műkedvelő énekkari mozgalmunk együttesei rendre a világ legjobbjai közé tartozónak bizonyulnak. Kötetnyi volna a példa — kultúránk nyelvhez nem kötődő és nyelvhez kötődő formái egyaránt sokkal többször és a világ nagyobb területére sugározódhattak a legutóbbi évtizedekben, mint korábban századok folyamán. Az összefüggés a szocialista rendszer nemzetközi térhódítása és a szocializmust építő népek kultúrájának kölcsönös terjedése, hatásuk nemzetközi növekedése között nyilvánvaló. Az is, hogy ezt a terjedést a nem szocialista világban, valamint az ottani kultúra valós értékei fokozott beáramlását is az a kulturális politika tette lehetővé, amely a szocialista építőmunkának szerves része. És most térek vissza egy hangsúlyos gondolat erejéig arra, ami kevésbé ivódott be a köztudatba — nevezetesen, hogy mindez elválaszthatatlan belső viszonyainktól, népünk kulturáltságának általános emelkedésétől. Sokféle vonatkozásban. Hogy mást ne említsek: azok az énekkarok, azok a folklóregyüttesek, amelyek olyan eredményesen terjesztik a magyar kultúrát, Javarészben nem is jöttek volna létre szocialista kulturális politikánk nélkül, tagjai nagy részénél; képességei egyszer és mindenkorra ismeretlenek maradtak volna. Elmondható ez a sokadik külföldi vendégszereplés után az elmúlt napokban Csehszlovákiában oly nagy sikerrel szerepelt Magyar Állami Népi Együttes tagjairól, sőt, ifjú színészeink és balettművészeink jelentékeny részéről is. S ez csak a legkézenfekvőbb megközelítés — az összefüggés kultúránk hatósugarának meghosszabbodása »,s népünk fokozatos kulturális felemelkedése között sokkal mélyebb. Új, szocialista társadalmi berendezkedésünk egészében van a magyarázat. Nemcsak nem akart (tisztelet a kevés kivételnek) — nem is tudhatott volna elérni senki hasonló eredményt a felszabadulás előtti Magyarországon. Olyan összefüggés ez, mint gyökéré és lombozaté. Életerős, szép zöld lombozathoz erős, egészséges syökérzet kell. A magyar kultúrának a fenti példákban felvillantott kitöréséhez korábbi idők szűkös lehetőségeiből, ugyanarra a felszabadulásra volt szüksége, mint a népnek, amelyből sarjadt, amelyet szolgál. Kultúránk megjelenése és hatása határainkon kívül együtt jár más népek kultúrájának fokozott jelenlétével is hatásával a mi hazánkban, így van jól, az összefüggés szerves és üdvös. Mindez, együtt, kölcsönhatásban segíti elő sokak sokoldalú kulturális tájékozottságát, élményekkel gazdagítja a közönséget, amatőrök és hivatásos művészek sokaságának kínálja az önmegvalósítás újabb változatos formáit. Hivalkodás, elbizakodottság nélkül, szívből örülhetünk kultúránk nemzetközi sikereinek, annak, hogy az erős gyökérzetből táplálkozó gyönyörű lombozat immár erőteljesebben, valamennyi színárnyalatával tarkítja a világkultúra óriás fájának a koronáját. Raji András Kiss Emőke MAGÁNY Egyedül van, akár egy hiányos ige. Esténként a kiszögelések, oszlopfák, domborulatok mind odasimulnak hozzá, ölébe veszi ki nem mondott szavait, és simogatja-becézi főneveit és Jelzőit Hátha megszületnek holnap, végiggördülnek az utakon és elérnek a megértő falakig,