Népszava, 1977. április (105. évfolyam, 77-100. sz.)
1977-04-02 / 78. szám
6 A magyar nép története 15. A végvári vonal két oldalán Társadalmi viszonyaink A török hódítás módosította, de alapvetően nem változtatta meg a feudális társadalom szerkezetét. A Mohács előttihez képest a legszembetűnőbb változások — érthetően a hódoltsági területeken következtek be, ahol katasztrofális mértékben megrogyott — kb. 400 ezerre apadt, — a lakosság száma, és gyökeresen átalakult a településszerkezet. A pusztulás a Délvidéken volt a legteljesebb A magyarságnak itt nyoma is alig maradt, helyét gyér népességű, állattenyésztő szerb (ahogy akkor mondták: rác) lakosság foglalta el. Az Alföld más részein is tucatszámra tűntek el a falvak. A nemesség teljes egészében elmenekült. Az ősi fészkéből kivetett jobbágyság egy része a nagy határú, viszonylagos védettséget nyújtó ú.n. cívisvárosokba (Debrecen, Kecskemét, Körös stb.) költözött, más része katonának állt vagy a végvári vonal mögé menekült. A királyi Magyarország 1.2 —1.5 millió körüli lakossága főként a biztonságosabbnak tűnő mintegy 10—15 megyében élt, ahol emiatt a korabeli termelési viszonyokhoz képest jelentős népsűrűség keletkezett (15—30 személy négyzetkilométerenként). A török terjeszkedés és veszély különleges következményei mutatkoztak abban is, hogy a háborús viszonyok miatt nagyon megszaporodott a szegényebb nemesség, a katonáskodó rétegek, a hajdúk és a végváriak száma. A városok nemigen fejlődtek, s a városlakók száma továbbra is alacsony maradt. A gazdasági és politikai hatalom a XVI—XVII. században a nemesség kezében összpontosult A kb. 100 ezres nemességnek azonban csak kisebb hányada volt birtokos nemes. Ezzel szemben 16 nagybirtokos család tagjai a Báthoriak, a Nádasdyak, a Batthyányak stb. birtokolták az összes jobbágytelek közel felét. Ezen az anyagi bázison nyugodott a nagybirtokosok vitathatatlan vezető szerepe. A nagyurak hatalmát az is növelte, hogy a kisebb birtokúvagy birtoktalan nemesség nagy része is a szolgálatukba állt. Ezeket a nemeseket nevezték szervitoroknak. Közülük kerültek ki a hatalmas uradalmak, a 20—30—40 faluból álló „vártartományok” jószágkormányzói, gazdatisztjei, várparancsnokai stb. Gazdasági életünk A királyi Magyarország kb. 1 milliós jobbágylakossága földművelésből és állattenyésztésből élt. A mezőgazdasági technika (a két- és háromnyomásos rendszer, az ekevassal ellátott faeke, kézi vetés, sarlóval való aratás stb.) éppen úgy nem változott, ahogyan az egyoldalú gabonatermelésre és szőlőművelésre való beállítottság sem. A gabona, a bor elsősorban a hazai piacokon fogyott el, a városok, illetve a hadsereg ellátásához kellett. Külkereskedelmünk legfontosabb exporttétele a lábon hajtott marha, melynek jelentős hányadát a török hódoltsági területről indították, ahol a rideg állattartás számított a legfontosabb gazdasági ágnak. „Annyi az ökör-, kecske-, juhnyáj, és mindenfajta vadban akkora a bőség, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét, hanem a szomszédos tartományok is részesednek belőlük” — írta erről Oláh Miklós, a humanista főpap. Az ökrök részben Olaszországnak egész Velence környéki részét, részben Ausztriát, Morvaországot, Bajorországot, Svábországot és Németországnak teljes szélességében a Rajnáig lakó népeit látják el... A belső és külső piacokra jutó mezőgazdasági termékek korábban majdnem kizárólag a paraszti gazdaságokból kerültek ki. A XVI. században azonban lényeges fordulat vette kezdetét. A földesurak, akik addig birtokaikat különböző járadékok (pénz, termény, robot) ellenében szinte kizárólag jobbágyaiknak adták, a század közepétől egyre nagyobb területeket hasítottak ki saját használatra. Majorságokat, latin szóval allódiumokat szerveztek, s az allódiumok területén gabonát termeltek, állattenyésztést folytattak stb. A majorsági gazdálkodás térhódítása erősen sújtotta a jobbágyságot. Szűkítette a jobbágyfalu határát, és kivételes esetekben még a jobbágytelkeket is megnyirbálta. A legszigorúbb teher mégis abból származott, hogy a majorságok megműveléséhez a jobbágyok munkaerejét használták fel. Bérmunkát alig végeztettek, a szántást, vetést, aratást, a termények szállítását stb. mind-mind robottal oldották meg az uradalmi tiszttartók. Emiatt a korábban csekély robot erősen meghaladta a törvényben előirt heti egy napot A Zala megyei Gelse jobbágyai emiatt így panaszkodtak földesuruknak: „Igen megnyomorotó az kanizsai tiszttartónk az szántás dolgából. Mert immár tizenötöd napja immár, hogy ott vagyunk (ti. Kanizsán), azért mi magunknak semmit nem mívelhetünk. Ami törvény volna, abból semmit ellent nem tartanánk, de fölöttem sanyargat. És törvényünk soha nem volt, hogy mi Kanizsaiba mentünk volna, hanem itt, a gelsei földön — te nagyságodnak elég földje vagyon — abban szántottunk” A XVI—XVII. századi Magyarország lényegében a mezőgazdaságból élt, s falun vagy falusias mezővárosban lakott. Az igazi városok, bányavárosok száma mindössze 20—30 körül lehetett, s ezek legtöbbje sem volt népes. 2— 3—4 ezer lakosúnál nagyobb. Az ipart a különböző kézműves céhek képviselték. A kereskedelem pedig rendszerint megelégedett a külföldi luxuscikkek viszonylag igen szűk piacon való eladásával. Ipar és kereskedelem dolgában tehát nincs lényeges mennyiségi fejlődés. Nemesfémbányászatunk meg egyenesen visszaesett, és a tengerentúlról, a gyarmatokról beözönlő arannyal és ezüsttel szemben elveszítette európai vezető szerepét. A reformáció jegyében A reformáció — amelynek első nyomaival már 1526 előtt találkozunk Magyarországon — Mohács után gyorsan tért hódított. Legelőször a városokban terjedt el, majd a paraszti tömegeket is meghódította, amiben jelentős része volt annak, hogy a földesurak többsége támogatta az új eszmék hirdetőit, a reformátorokat. Németországban járt kereskedők és diákok először Luther tanait hirdették, a XVI. század közepe táján azonban a kálvini reformáció került előtérbe A sokkal radikálisabb népi reformációnak is sok híve volt az 1560-as, 70- es években, különösen a mezővárosi jobbágyok és az elégedetlen végváriak között. De a népi reformáció irányzatait, mivel azok a feudális társadalmat is élesen bírálták, erőszakkal felszámolták. A lutheri és kálvini reformáció — a főurak vezetésével — egyházakba szerveződött (evangélikus, illetve református), és beilleszkedett a feudális rendbe. Tartós eredményeket a reformáció a kultúra területén ért el. A reformátorok legtöbbje humanista műveltségű, sokoldalú férfi volt: író, fordító, hitvitázó, nyomdász és könyvkiadó egy személyben. Sylvester János és Károli Gáspár lefordították magyar nyelvre a bibliát, amivel nagymértékben hozzájárultak a magyar irodalmi nyelv kialakításához. Mások költői alkotásokkal, szénhistóriákkal, drámai művekkel szolgálták kibontakozó irodalmunkat. Különös jelentőségű volt a hazai nyomdászat és iskolarendszer fejlődése. 20 nyomdát alapítottak a XVI. században, s ezek közül csupán a nagyszombati volt az ellenreformáció érdeme. Patakon, Pápán, Debrecenben, Sopronban és Eperjesen évszázadokon át híres iskolák jöttek létre de a kis falvakban is megnőtt az írástudók száma. Unger Mátyás NÉPSZAVA Tamás Aladár TALÁLKOZÁSAIM — Huh! Olyan vagyok ezen a képen, akár valami fegyenc! Nehru. Dzsavahail lal Nehru, India miniszterelnöke kiáltott így fel és szemrehányóan nézett rám. 1956. október 18-a volt. Bemutatkozó látogatáson voltam Új-Delhiben Néhainál, aki egyben külügyminiszter is volt. Felhasználtam ezt az alkalmat és magammal hoztam az év őszén a Szikra Könyvkiadónál megjelent önéletrajzi kötetét átnyújtásra. Egy példányt külön bőrbe köttettem részére. Ez a látogatás volt az első diplomáciai ténykedésem és határtalan naivságomban úgy véltem, apró előzékenységekkel fel lehet ébreszteni egy rendkívüli jelentőségű államférfi, politikus rokonszenvét. A könyv borítólapját díszítő arckép valóban sötét, komor, mondhatni haragos ember benyomását keltette. Nehru lapozgatta első magyar nyelven megjelent művét, tekintete újból és újból visszatért a címlapra. Arcán a barázdák elmélyültek, szemét összehúzta. Energikus arcvonásai azonban még így is derűsebbek voltak, mint aminőt a fénykép mutatott. Zavarba jöttem. — A budapesti Indiai Követségtől kértünk fényképet a könyvhöz — mondtam. — Amikor a mű kiadását tervbe vettük, még a kiadó vezetője voltam. Nehru elmosolyodott. — Látom, nem kívánja másra hántani a felelősséget. Arca egyik pillanatról a másikra derűs lett, valóban, alig hasonlított a fényképhez. ..Úgy látszik, napirendre tért a bosszantó eset felett” — gondoltam magamban. Ekkor még nem tudtam, hogy tapasztalt politikus, diplomata arcán olyan érzelmek tükröződnek, aminőt csak akar. — Legközelebbi magyar nyelven megjelenő könyvéhez egyenesen a miniszterelnök úrtól fogok kérni fényképet — jegyeztem meg. Bemutatkozó látogatásom a külügyminiszternek szólt, de annyit már tudtam a diplomáciai szokásokból, hogy mindig legmagasabb rangjával tanácsos megszólítani partnerünket. Még akkor is, ha nem annyira jogosult a cím, mint jelen esetben Nehrunál. — Új könyv? — húzta el a száját Nehru. — Ki tud a mai lángoló világban elegendő időt szakítani legbensőbb gondolatai kifejtésére? Ön talán leülhet nyugodt lélekkel íróasztala mellé és mindent elfeledve róhatja a sorokat? Pillanatra meglepődtem írói voltomra tett célzásától. Aztán eszembe jutott, amikor hozzájárulást kérnek valamelyik országtól diplomáciai képviselő küldésére vonatkozóan, csatolják a javasolt személy életrajzát. — Bizony, sok-sok év óta nem ülök már le íróasztalomhoz ilyen célból. És most Indiában még kevésbé fogok. Nemcsak nyugalmam, de időm sem fogja engedni. Hivatalos tevékenységem mellett minden szabad időmet az ön szép, nagy országának megismerésére szándékszom fordítani. — Ha komolyan veszi szándékát, megmondhatom, nem lesz könnyű feladata. Én több mint ötven év óta egyebet sem csinálok. És mégsem merném állítani, hogy mindent ismerek hazámban. — Külföldi talán nem is tudhat a valóság legmélyebbe hatolni a megismerésben — jegyeztem meg. — De talán nem is okvetlenül szükséges. Legalábbis e bonyolult élet minden területén. — Ez igaz — nézett rám biztató mosolygással Nehiu. — De még így sem lesz könnyű dolga. Indiában az élet külső jelenségei kirívóak, ellentmondással teliek. A külföldiek figyelmét könnyen megragadják. És aztán megállnak itt. Holott az élet, a lét folyama sokkal mélyebben árad. Nem mindig az a fontos, ami látható belőle, hanem az, ami hajtja. Nem tudom, mennyi időre fog szólni küldetése. Könnyen elszalad egy év, két év, három év. És esetleg még mindig alig-alig ismert meg valamit India életéből. — Nem túlságosan vigasztaló kilátás számomra ennek a lehetőségnek a feltételezése. — Nem — mondta szárazon. — Nyugati újságírók megmeglátogatnak bennünket. Három hétre, avagy három hónapra. Aztán könyvet írnak Indiáról. Ne higgyen ezeknek a könyveknek. És főleg ne kövesse íróik példáját. — Nem szándékszom könyvet írni Indiáról. — Nemcsak azért kell ismerni az országot, a népet, mert könyvet kívánunk írni róla. Szándékában áll megtanulni a hindi nyelvet? Kérdése zavarba hozott. Elég sok bajt okozott még az angol nyelv is. Elsősorban a kiejtése. Nem is jutott eszembe, hogy a rendkívül nehéznek tűnő hindi nyelv tanulásához is hozzákezdjek. — Megismerkedem új feladataimmal, életem új környezetével, akkor ítélhetem csak meg, hozzákezdhetek-e egy új nyelv elsajátításához. — Elődje elég szépen megtanulta. Felhívom a figyelmét: az ország nyelvének ismerete vezet az ország lakói rokonszenvének a megnyeréséhez. Hallgattam, hogy ne feszegessük tovább a kényes kérdést. Nehru dolgozószobája egyszerűen, de hozzáértő ízléssel volt berendezve. Nagy félkör alakú íróasztalán iratok, s néhány könyv hevert. Sehol felesleges bútor-darabok. Szemlélődtem. Közben nyugtalanított a gondolat: talán már túlléptem az első látogatásiba előirányzott húsz percet. De Nehru egyre csak kérdezett és nekem válaszolnom kellett. Jómagam tartózkodtam a kérdésektől. Közben figyeltem eleven arcjátékát. Fehér, hivatalos indiai öltözéket viselt, szorosan a lábszárhoz tapadó nadrággal. Elütött a szokásos indiai ruházkodástól abban, hogy zubbonya felett ujjatlan, nyakig gombolt, sötét színű mellényt hordott. A mellény negyedik gomblyukába piros rózsabimbó volt tűzve. Az Indiában töltött három év alatt, azt hiszem, egyetlenegyszer sem láttam a gomblyukba tűzött rózsabimbó nélkül. Amikor látogatásom már túlhaladta a harminc percets — és nyugtalanságom ennek arányában növekedett —, nyílt az ajtó és három indiai ruhába öltözött férfi lépett be. Ketten fényképezőgépet és eszközöket hoztak magukkal. A Harmadik hindi nyelven néhány szót szólt, majd távozott. — Látogatása emlékére lefényképeztetjük magunkat — mondta jókedvűen Nehru és felemelkedett helyéről. Követtem példáját. A ráccsal ellátott ablakhoz lépett. Egy kézmozdulattal jobb oldalra engedett. Az ablakpárkányon végignyúló virágtartóban kaktuszok ágaskodtak. Alatta India térképe függött. A két fényképész utánunk jött. Nehru kezet nyújtott és kézszorításunk pillanatában felvillant a magnéziumláng és a fényképezőgép kétszer vagy háromszor kattant. Nehru nevetős, derűs arccal nézett rám. Nekem bizony nem jutott eszembe, hogy a fényképezés pillanatában enyhítsek komoly — és meg kell vallanom —, megilletődött arckifejezésemen. A fényképészek pillanatokon belül elhagyták a szobát. Röviddel ezután elbúcsúztam Nehrutól és én is távoztam. A külső szobában már vártak rám és Nehru helyetteséhez, Dutt államtitkárhoz kísértek, aki a külügyminisztérium gyakorlati ügyeinek intézője volt. Követségünknek javarészt vele kellett megtárgyalnia a folyó ügyeket. A jó kapcsolat kialakítása fontos feladat volt. Dutt sovány, szemüveges, mosolytalan férfinak bizonyult. Ennek ellenére elég hosszú ideig beszélgettünk. Sok gyakorlati tanáccsal látott el. Szakszerű volt és rendkívül udvarias. Később tudtam meg, hogy már az angol uralom idejében is kormányzati szolgálatban állott. Távozásom után megint csak vártak rám és egy fehér ruhás, magas, szótlan indiai férfi kísért ki a bejárathoz. Ott hangtalanul eltűnt mellőlem. Még jóformán körül sem tekintettem, amikor pár lépésnyire Nehrut pillantottam meg. Három vagy négy indiai férfi vette körül. Mikor észrevett, elmosolyodott és hozzám sietett. — Megyek, megnézem a víztől elöntött területeket. Az áradást. Fiad — mondta, és már sietett is tovább. Olyan könnyedén, leheletfinoman szállt el ajkairól a szó „a” hangja, hogy azon nyomban kétségek ébredtek bennem saját angol tudásomat illetően. Bizony a flood szó megközelítőleg sem hangzott volna el nálam ilyen dallamos biztonsággal. Oxfordban vagy Cambridge-ben végzett — vigasztaltam magamat —, innen a szép kiejtése. Később megtudtam, valóban Cambridge-ben fejezte be iskoláit. Néhány lépést tettem előre. Tágas tér terült el előttem. Elszomorító látvány tárult elém. A Delhi mellett kanyargó Dzsamna folyó néhány napja kiöntött és a túlsó oldal nagy területeit — falvakat, településeket — elárasztotta. A lakosság a fővárosba menekült. A nagy téren sűrűn vonultak az embercsoportok. Gyalog, bordélyon, kis szekereken, amelyeket kis termetű, villás szarvú púpos tehenek húztak. A menetet, nagy összevisszaságban, szomorúan békető báránycsapatok szakították meg. Fehér vagy sáfrányszínű leplekbe burkolódzott férfiak, nők mentek kétoldalt. Szótlanul, lehajtott fejjel haladtak. Eszembe jutott a barázdált arcú, bizakodó szemvillanású Nehru, amint most ott állhat a sárga hullámokat hömpölyögtető Dzsamna partján. És semmit sem tehet, hogy az ár ne mossa el a benne bízó honfitársai szegényes tulajdonát. Talán évtizedek múlva másképpen lesz. Az angolok kétszáz évig uralkodtak itt, s talán észre sem vették, hogy mennyit szenved az indiai nép a folyó mohó hullámaitól. Talán, mert ez csak egy csepp volt szenvedései tengerében? 1977. április 2. Szenczi Molnár Albert válogatott művei Bizonyára még sokan emlékeznek a Kortárs 1974 augusztusi számára. Születésének 400. évfordulóján az írások nagy része Szenczi Molnár Albertre emlékezett. Amnek azonban ez a folyóiratszám keltette föl a figyelmét Molnár Albert művei iránt, valóságos kutatómunkát kellett végeznie, hogy hozzájuk jusson. Régi hiányt pótol tehát a nemrég napvilágot látott válogatás. A válogatói munka mindig hálátlan feladat. Valamifajta teljességet kell csonkítani, leginkább külső kényszerítő okokból. Hiszen például senki sem gondolhat arra, hogy Szenczi Molnár Albert könyvespolcnyi terjedelmű munkásságát új kiadásban élőnkbe adja. Igen változatos jellegű, egymástól távol eső műfajokhoz tartozó, eredeti és fordított, magyarul és latinul írott munkák közül kellett azokat kiválasztani, amelyek tömören képviselik az életműt és a szerzőt. A feladat nehézségéhez mérten a válogatás sikere vitathatatlan. Nem tudjuk bizonyosan, volt-e önmaga számára megfogalmazott tudósi és irodalmi terve Szenczi Molnárnak. A kötet fölépítése sejteti, hogy igen. A református ■vallás legfontosabb iratainak lefordítása és kinyomtatása egyszersmind céltudatosan fejlesztették irodalmi nyelvünket. A 150 genfi zsoltár magyarítása és a Károli-biblia, melyet javítottan újra megjelentetett, máig éreztetik nyelvi hatásukat a magyar irodalomban. Kálvin főműve, az Institúció a hazai tudományos szaknyelv pallérozója lett. A szótár a magyar nyelv kapuját nyitotta meg a latinul tudó humanistáknak. A nyelvtan emellett az irodalmi nyelv egységesítőjének fontos tényezőjévé vált. A válogatás — helyesen — mégsem ezeknek a részleteire tette a fő hangsúlyt, hanem a bibliákhoz, zsoltárokhoz, katekizmusokhoz, vallásos iratokhoz írt előszavakra és ajánlásokra, amelyek Molnár Albert önálló művei, s amelyekből fény derül működésének indítékaira, a világról vallott nézeteire. Az utóbbi okokból páratlanul érdekes, magával ragadó olvasmány a magyarul most először közzétett naplója. Nem szépirodalmi alkotás, csupán följegyzések sorozata zaklatott életéről, küzdelmeiről. Azoknak a helységeknek a fölsorolása is bámulatot kelt, amelyekben rövid idő alatt megfordult. Ma gépkocsival járva ugyanezt az utat, nagy teljesítmény volna, ő lovon, gyalog, szekéren utazott tudományt szomjazva és művei kiadásán fáradozva. Végül az általa és a hozzá írt levelek sorakoznak hű tükréül egy áldozatos és felelősségteljes életnek. Egyetlen gondunk van a válogatással. Kár, hogy Molnár Albert leginkább időtálló értéke, a zsoltárfordítás csak válogatásként szerepel. A magyar műfordítás és verselés egyik csúcsának teljes terjedelemben helye lett volna ebben a reprezentatív gyűjteményben. A régi magyar irodalom iránti érdeklődés évek óta nem lankad. A szocialista nemzeti kultúra hagyományai között tartja számon az anyanyelv és a művelődés legjobb múltbeli teljesítményeit. De még nagyon sok hasonló kiadványra van szükség, igényli őket az olvasóközönség. Pontos bizonyítéka ennek az igénynek, hogy a Szenczi Molnár-válogatás néhány óra alatt elfogyott. Kétségkívül örömünkre szolgál a szép külső és az olcsó ár, de sajnáljuk, hogy egy hét múlva már keresve sem lehetett találni a könyvből. A kötet bevezetését Tolnai Gábor írta. Az anyagot Vásárhelyi Judit rendezte sajtó alá. A megjelenést azonban egy munkaközösségnek, az Eötvös Loránd Tudományegyetem régi irodalomtörténeti szakszemináriuma tagjainak is köszönhetjük, akik fordításokkal, anyagválogatással és rendezéssel járultak hozzá sikeréhez. (Magvető) Kósa László Bartl József: Tavaszi Duna