Népszava, 1977. április (105. évfolyam, 77-100. sz.)

1977-04-02 / 78. szám

6 A magyar nép története 15. A végvári vonal két oldalán Társadalmi viszonyaink A török hódítás módosítot­ta, de alapvetően nem változ­tatta meg a feudális társada­lom szerkezetét. A Mohács előttihez képest a legszembe­tűnőbb változások — érthetően a hódoltsági területeken kö­vetkeztek be, ahol katasztro­fális mértékben megrogyott — kb. 400 ezerre apadt, — a lakosság száma, és gyökeresen átalakult a településszerkezet. A pusztulás a Délvidéken volt a legteljesebb A magyarság­nak itt nyoma is alig maradt, helyét gyér népességű, állat­tenyésztő szerb (ahogy akkor mondták: rác) lakosság fog­lalta el. Az Alföld más részein is tucatszámra tűntek el a fal­vak. A nemesség teljes egé­szében elmenekült. Az ősi fészkéből kivetett jobbágyság egy része a nagy határú, vi­szonylagos védettséget nyújtó ú.n. cívisvárosokba (Debrecen, Kecskemét, Körös stb.) költö­zött, más része katonának állt vagy a végvári vonal mögé menekült. A királyi Magyarország 1.2 —1.5 millió körüli lakossága főként a biztonságosabbnak tűnő mintegy 10—15 megyé­ben élt, ahol emiatt a kora­beli termelési viszonyokhoz képest jelentős népsűrűség ke­letkezett (15—30 személy négy­zetkilométerenként). A török terjeszkedés és veszély külön­leges következményei mutat­koztak abban is, hogy a hábo­rús viszonyok miatt nagyon megszaporodott a szegényebb nemesség, a katonáskodó ré­tegek, a hajdúk és a végvá­riak száma. A városok nem­igen fejlődtek, s a városlakók száma­­ továbbra is alacsony maradt. A gazdasági és politikai ha­talom a XVI—XVII. század­ban a nemesség kezében össz­pontosult A kb. 100 ezres nemességnek azonban csak ki­sebb hányada volt birtokos nemes. Ezzel szemben 16 nagybirtokos család tagjai a Báthoriak, a Nádasdyak, a Batthyányak stb. birtokolták az összes jobbágytelek közel felét. Ezen az anyagi bázison nyugodott a nagybirtokosok vitathatatlan vezető szerepe. A nagyurak hatalmát az is növelte, hogy a kisebb birtokú­­vagy birtoktalan nemesség nagy része is a szolgálatukba állt. Ezeket a nemeseket ne­vezték szervitoroknak. Közü­lük kerültek ki a hatalmas uradalmak, a 20—30—40 falu­ból álló „vártartományok” jó­szágkormányzói, gazdatisztjei, várparancsnokai stb. Gazdasági életünk A királyi Magyarország kb. 1 milliós jobbágylakossága földművelésből és állatte­nyésztésből élt. A mezőgazda­­sági technika (a két- és há­romnyomásos rendszer, az ekevassal ellátott faeke, ké­zi vetés, sarlóval való aratás stb.) éppen úgy nem változott, ahogyan az egyoldalú gabo­natermelésre és szőlőművelés­re való beállítottság sem. A gabona, a bor elsősorban a hazai piacokon fogyott el, a városok, illetve a hadsereg el­látásához kellett. Külkereske­delmünk legfontosabb export­tétele a lábon hajtott marha, melynek jelentős hányadát a török hódoltsági területről in­dították, ahol a rideg állat­tartás számított a legfonto­sabb gazdasági ágnak. „Annyi az ökör-, kecske-, juhnyáj, és mindenfajta vad­ban akkora a bőség, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét, hanem a szom­szédos tartományok is része­sednek belőlük” — írta erről Oláh Miklós, a humanista fő­pap. Az ökrök részben Olasz­országnak egész Velence kör­nyéki részét, r­észben Auszt­riát, Morvaországot, Bajoror­­szágot, Svábországot és Né­metországnak teljes szélessé­gében a Rajnáig lakó népeit látják el... A belső és külső piacokra jutó mezőgazdasági termékek korábban­ majdnem kizárólag a paraszti gazdaságokból ke­rültek ki. A XVI. században azonban lényeges fordulat vet­te kezdetét. A földesurak, akik addig birtokaikat különböző járadékok (pénz, termény, ro­bot) ellenében szinte kizáró­lag jobbágyaiknak adták, a század közepétől egyre na­gyobb területeket hasítottak ki saját használatra. Majorsá­gokat, latin szóval allódiumo­­kat szerveztek, s az allódiu­­mok területén gabonát ter­meltek, állattenyésztést foly­tattak stb. A major­sági gazdálkodás térhódítása erősen sújtotta a jobbágyságot. Szűkítette a job­bágyfalu határát, és kivételes esetekben még a jobbágytel­keket is megnyirbálta. A leg­szigorúbb teher mégis abból származott, hogy a majorsá­gok megműveléséhez a jobbá­gyok munkaerejét használták fel. Bér­munkát alig végeztet­tek, a szántást, vetést, aratást, a termények szállítását stb. mind-mind r­obottal oldották meg az uradalmi tiszttartók. Emiatt a korábban csekély robot erősen meghaladta a törvényben előirt heti egy na­pot A Zala megyei Gelse job­bágyai emiatt így panaszkod­tak földesuruknak: „Igen megnyomorotó az ka­nizsai tiszttartónk az szántás dolgából. Mert immár tizen­ötöd napja immár, hogy ott vagyunk (ti. Kanizsán), azért mi magunknak semmit nem mívelhetünk. Ami törvény volna, abból semmit ellent nem tartanánk, de fölötte­­m sanyargat. És törvényünk so­ha nem volt, hogy mi Kani­zsaiba mentünk volna, hanem itt, a gelsei földön — te nagy­ságodnak elég földje vagyon — abban szántottunk” A XVI—XVII. századi Ma­gyarország lényegében a me­zőgazdaságból élt, s falun vagy falusias mezővárosban lakott. Az igazi városok, bá­nyavárosok száma mindössze 20—30 körül lehetett, s ezek legtöbbje sem volt népes. 2— 3—4 ezer lakosúnál nagyobb. Az ipart a különböző kézmű­ves céhek képviselték. A ke­reskedelem pedig rendszerint megelégedett a külföldi lu­xuscikkek viszonylag igen szűk piacon való eladásával. Ipar és ker­eskedelem dolgá­ban tehát nincs lényeges mennyiségi fejlődés. Nemes­fémbányászatunk meg egye­nesen visszaesett, és a tenge­­r­entúlról, a gyarmatokról be­özönlő arannyal és ezüsttel szemben elveszítette eur­ópai vezető szerepét. A reformáció jegyében A reformáció — amelynek első nyomaival már 1526 előtt találkozunk Magyaror­szágon — Mohács után gyorsan tért hódított. Legelőször a váro­sokban ter­jedt el, majd a pa­raszti tömegeket is meghódí­totta, amiben jelentős része volt annak, hogy a földesurak többsége támogatta az új esz­mék hirdetőit, a reformátoro­­kat. Németországban járt keres­kedők és diákok először Lu­ther tanait hirdették, a XVI. század közepe táján azonban a kálvini refor­máció ker­ült előtérbe A sokkal radikáli­sabb népi reformációnak is sok híve volt az 1560-as, 70- es­ években, különösen a me­zővárosi­ jobbágyok és az elé­gedetlen végváriak között. De a népi reformáció irányzatait, mivel azok a feudális társa­dalmat is élesen bírálták, erő­szakkal felszámolták. A lu­theri és kálvini refor­máció — a főurak vezetésével — egy­házakba szerveződött (evangé­likus, illetve református), és beilleszkedett a feudális rend­­be. Tartós eredményeket a re­­formáció a kultúra területén ért el. A reformátorok legtöbbje humanista műveltségű, sokol­dalú férfi volt: író, fordító, hitvitázó, nyomdász és könyv­kiadó egy személyben. Sylves­ter János és Károli Gáspár le­fordították magyar nyelvre a bibliát, amivel nagymértékben hozzájárultak a magyar iro­dalmi nyelv kialakításához. Mások költői alkotásokkal, szénhistóriákkal, dr­ámai mű­vekkel szolgálták kibontakozó ir­odalmunkat. Különös jelen­tőségű volt a hazai nyomdá­szat és iskolarendszer fejlődé­se. 20 nyomdát alapítottak a XVI. században, s ezek közül csupán a nagyszombati volt az ellenr­eformáció érdeme. Patakon, Pápán, Debrecenben, Sopronban és Eperjesen év­századokon át híres iskolák jöttek létre de a kis falvak­ban is megnőtt az írástudók száma. Unger Mátyás N­ÉPSZAVA Tamás Aladár TALÁLKOZÁSAIM — Huh! Olyan vagyok ezen a képen, akár valami fegyenc! Nehru. Dzsavahail lal Nehru, India miniszterelnöke kiáltott így fel és szemrehányóan né­zett rám. 1956. október 18-a volt. Be­mutatkozó látogatáson voltam Új-Delhiben Néhainál, aki egyben külügyminiszter is volt. Felhasználtam ezt az al­kalmat és magammal hoztam az év őszén a Szikra Könyv­kiadónál megjelent önéletrajzi kötetét átnyújtásra. Egy pél­dányt külön bőrbe köttettem részére. Ez a látogatás volt az első diplomáciai ténykedésem és határtalan naivságomban úgy véltem, apró előzékeny­ségekkel fel lehet ébreszteni egy rendkívüli jelentőségű ál­lamférfi, politikus rokonszen­­vét. A könyv borítólapját dí­szítő arckép valóban sötét, komor, mondhatni har­agos ember benyomását keltette. Nehru lapozgatta első magyar nyelven megjelent művét, te­kintete újból és újból vissza­tért a címlapr­a. Ar­cán a ba­rázdák elmélyültek, szemét összehúzta. Energikus arcvo­násai azonban még így is de­rűsebbek voltak, mint aminőt a fénykép mutatott. Zavarba jöttem. — A budapesti Indiai Követ­ségtől kértünk fényképet a könyvhöz — mondtam. — Amikor a mű kiadását tervbe vettük, még a kiadó vezetője voltam. Nehru elmosolyodott. — Látom, nem kívánja más­ra hán­tani a felelősséget. Arca egyik pillanatról a másikra derűs lett, valóban, alig hasonlított a fényképhez. ..Úgy látszik, napirendre tért a bosszantó eset felett” — gondoltam magamban. Ekkor még nem tudtam, hogy ta­pasztalt politikus, diplomata arcán olyan érzelmek tükrö­ződnek, aminőt csak akar. — Legközelebbi magyar nyelven megjelenő könyvéhez egyenesen a miniszterelnök úrtól fogok kérni fényképet — jegyeztem meg. Bemutatkozó látogatásom a külügyminiszternek szólt, de annyit már tudtam a diplo­máciai szokásokból, hogy min­dig legmagasabb rangjával tanácsos megszólítani partne­rünket. Még ak­kor is, ha nem annyira jogosult a cím, mint jelen esetben Nehrunál. — Új könyv? — húzta el a száját Nehru. — Ki tud a mai lángoló világban elegendő időt szakítani legbensőbb gon­dolatai kifejtésér­e? Ön talán leülhet nyugodt lélekkel író­asztala mellé és mindent el­feledve róhatja a sorokat? Pillanatra meglepődtem írói voltomra tett célzásától. Aztán eszembe jutott, amikor hoz­zájárulást kérnek valamelyik országtól diplomáciai képvise­lő küldésére vonatkozóan, csa­tolják a javasolt személy élet­rajzát. — Bizony, sok-sok év óta nem ülök már le íróasztalom­hoz ilyen célból. És most In­diában még kevésbé fogok. Nemcsak nyugalmam, de időm sem fogja engedni. Hi­vatalos tevékenységem mel­lett minden szabad időmet az ön szép, nagy országának meg­ismerésére szándékszom for­dítani. — Ha komolyan veszi szán­dékát, megmondhatom, nem lesz könnyű feladata. Én több mint ötven év óta egyebet sem csinálok. És mégsem merném állítani, hogy mindent isme­rek hazámban. — Külföldi talán nem is tudhat a valóság legmélyebbe hatolni a megismerésben — jegyeztem meg. — De talán nem is okvetlenül szükséges. Legalábbis e bonyolult élet minden területén. — Ez igaz — nézett rám biz­tató mosolygással Nehi­u. — De még így sem lesz könnyű dolga. Indiában az élet külső jelenségei kirívóak, ellent­mondással teliek. A külföldiek figyelmét könnyen megragad­ják. És aztán megállnak itt. Holott az élet, a lét folyama sokkal mélyebben árad. Nem mindig az a fontos, ami lát­ható belőle, hanem az, ami hajtja. Nem tudom, mennyi időre fog­­ szólni küldetése. Könnyen elszalad egy év, két év, három év. És esetleg még mindig alig-alig ismert meg valamit India életéből. — Nem túlságosan vigasz­taló kilátás számomra ennek a lehetőségnek a feltételezése. — Nem — mondta szárazon. — Nyugati újságírók meg­­meglátogatnak bennünket. Három hétre, avagy három hónapra. Aztán könyvet írnak Indiáról. Ne higgyen ezeknek a könyveknek. És főleg ne kö­vesse íróik példáját. — Nem szándékszom köny­vet írni Indiáról. — Nemcsak azért kell is­merni az or­szágot, a népet, mert könyvet kívánunk írni róla. Szándékában áll meg­tanulni a hindi nyelvet? Kérdése zavarba hozott. Elég sok bajt okozott még az angol nyelv is. Elsősorban a kiejtése. Nem is jutott eszem­be, hogy a rendkívül nehéz­nek tűnő hindi nyelv tanulá­sához is hozzákezdjek. — Megismerkedem új fel­adataimmal, életem új kör­nyezetével, akkor ítélhetem csak meg, hozzákezdhetek-e egy új nyelv elsajátításához. — Elődje elég szépen meg­tanulta. Felhívom a figyelmét: az ország nyelvének ismerete vezet az ország lakói rokon­­szenvének a megnyeréséhez. Hallgattam, hogy ne fesze­gessük tovább a kényes kér­dést. Nehru dolgozószobája egy­­szerűen, de hozzáértő ízléssel volt berendezve. Nagy félkör alakú íróasztalán iratok, s né­hány könyv hevert. Sehol fe­lesleges bútor-darabok. Szem­lélődtem. Közben nyugtalaní­tott a gondolat: talán már túl­léptem az első látogatásiba elő­irányzott húsz percet. De Nehru egyre csak kérdezett és nekem válaszolnom kellett. Jómagam tartózkodtam a kér­désektől. Közben figyeltem eleven arcjátékát. Fehér, hi­vatalos indiai öltözéket viselt, szorosan a lábszárhoz tapadó nadrággal. Elütött a szokásos indiai ruházkodástól abban, hogy zubbonya felett ujjat­lan, nyakig gombolt, sötét szí­nű mellényt hordott. A mel­lény negyedik gomblyukába piros rózsabimbó volt tűzve. Az Indiában töltött három év alatt, azt hiszem, egyetlenegy­szer sem láttam a gomblyuk­ba tűzött rózsabimbó nélkül. Amikor látogatásom már túlhaladta a harminc percet­­­s — és nyugtalanságom en­nek arányában növekedett —, nyílt az ajtó és három indiai ruhába öltözött férfi lépett be. Ketten fényképezőgépet és eszközöket hoztak magukkal. A Harmadik hindi nyelven né­hány szót szólt, majd távozott. — Látogatása emlékére le­­fényképeztetjük magunkat — mondta jókedvűen Nehru és felemelkedett helyéről. Követ­tem példáját. A ráccsal ellátott ablakhoz lépett. Egy kézmozdulattal jobb oldalra engedett. Az ab­lakpárkányon végignyúló vi­rágtartóban kaktuszok ágas­kodtak. Alatta India térképe függött. A két fényképész utánunk jött. Nehru kezet nyújtott és kézszorításunk pillanatában felvillant a magnéziumláng és a fényképezőgép kétszer vagy háromszor kattant. Nehru ne­vetős, derűs arccal nézett rám. Nekem bizony nem jutott eszembe, hogy a fényképezés pillanatában enyhítsek komoly — és meg kell vallanom —, megilletődött arckifejezése­men. A fényképészek pillanatokon belül elhagyták a szobát. Rö­viddel ezután elbúcsúztam Nehrutól és én is távoztam. A külső szobában már vár­tak rám és Nehru helyettesé­hez, Dutt államtitkárhoz kí­sértek, aki a külügyminisz­térium gyakorlati ügyeinek intézője volt. Követségünknek javarészt vele kellett megtár­gyalnia a folyó ügyeket. A jó kapcsolat kialakítása fontos feladat volt. Dutt sovány, szemüveges, mosolytalan fér­finak bizonyult. Ennek ellené­re elég hosszú ideig beszél­gettünk. Sok gyakorlati ta­náccsal látott el. Szakszerű volt és rendkívül udvarias. Később tudtam meg, hogy már az angol uralom idejében is kormányzati szolgálatban ál­lott. Távozásom után megint csak vártak rám és egy fehér ruhás, magas, szótlan indiai férfi kí­sért ki a bejárathoz. Ott hang­talanul eltűnt mellőlem. Még jóformán körül sem tekintettem, amikor pár lépés­nyire Nehrut pillantottam meg. Három vagy négy indiai férfi vette körül. Mikor észre­vett, elmosolyodott és hoz­zám sietett. — Megyek, megnézem a víz­től elöntött területeket. Az áradást. Fiad — mondta, és már sietett is tovább. Olyan könnyedén, lehelet­­finoman szállt el ajkairól a szó „a” hangja, hogy azon nyomban kétségek ébredtek bennem saját angol tudáso­mat illetően. Bizony a flood szó megközelítőleg sem hang­zott volna el nálam ilyen dal­lamos biztonsággal. Oxford­­ban vagy Cambridge-ben vég­zett — vigasztaltam magamat —, innen a szép kiejtése. Ké­sőbb megtudtam, valóban Cambridge-ben fejezte be is­koláit. Néhány lépést tettem előre. Tágas tér terült el előttem. El­szomorító látvány tárult elém. A Delhi mellett kanyargó Dzsamna folyó néhány napja kiöntött és a túlsó oldal nagy terül­eteit — falvakat, telepü­léseket — elárasztotta. A la­kosság a fővárosba menekült. A nagy téren sűrűn vonultak az embercsoportok. Gyalog, bordélyon, kis szekereken, amelyeket kis termetű, villás szarvú púpos tehenek húztak. A menetet, nagy összevissza­ságban, szomorúan békető bá­ránycsapatok szakították meg. Fehér vagy sáfrányszínű lep­lekbe burkolódzott férfiak, nők mentek kétoldalt. Szótla­nul, lehajtott fejjel haladtak. Eszembe jutott a barázdált arcú, bizakodó szemvillanású Nehru, amint most ott állhat a sárga hullámokat hömpö­­lyögtető Dzsamna partján. És semmit sem tehet, hogy az ár ne mossa el a benne bízó hon­fitársai szegényes tulajdonát. Talán évtizedek múlva más­képpen lesz. Az angolok két­száz évig uralkodtak itt, s ta­lán észre sem vették, hogy mennyit szenved az indiai nép a folyó mohó hullámaitól. Ta­lán, mert ez csak egy csepp volt szenvedései tengerében? 197­7. április 2. Szenczi Molnár Albert válogatott művei Bizonyára még sokan emlé­keznek a Kortárs 1974 augusz­tusi számára. Születésének 400. évfordulóján az írások nagy része Szenczi Molnár Albertre emlékezett. Amnek azonban ez a folyóiratszám keltette föl a figyelmét Mol­nár Albert művei iránt, való­ságos kutatómunkát kellett végeznie, hogy hozzájuk jus­son. Régi hiányt pótol tehát a nemr­ég napvilágot látott válogatás. A válogatói munka mindig hálátlan feladat. Valamifajta teljességet kell csonkítani, leginkább külső kényszerítő okokból. Hiszen például senki sem gondolhat arra, hogy Szenczi Molnár Albert köny­vespolcnyi terjedelmű mun­kásságát új kiadásban élőnk­be adja. Igen változatos jelle­gű, egymástól távol eső mű­fajokhoz tartozó, eredeti és fordított, magyarul és latinul írott munkák közül kellett azokat kiválasztani, amelyek tömören képviselik az életműt és a szerzőt. A feladat nehézségéhez mérten a válogatás sikere vi­tathatatlan. Nem tudjuk bizo­nyosan, volt-e önmaga szá­mára megfogalmazott tudósi és irodalmi terve Szenczi Mol­nárnak. A kötet fölépítése sej­teti, hogy igen. A református ■vallás legfontosabb iratainak lefordítása és kinyomtatása egyszersmind céltudatosan fejlesztették irodalmi nyel­vünket. A 150 genfi zsoltár magyarítása és a Károli-bib­­lia, melyet javítottan újra megjelentetett, máig éreztetik nyelvi hatásukat a magyar irodalomban. Kálvin főműve, az Institúció a hazai tudomá­nyos szaknyelv pallérozója lett. A szótár a magyar nyelv kapuját nyitotta meg a lati­nul tudó humanistáknak. A nyelvtan emellett az irodalmi nyelv egységesítőjének fontos tényezőjévé vált. A válogatás — helyesen — mégsem ezek­nek a részleteire tette a fő hangsúlyt, hanem a bibliák­hoz, zsoltárokhoz, katekizmu­sokhoz, vallásos iratokhoz írt előszavakra és ajánlásokra, amelyek Molnár Albert önál­ló művei, s amelyekből fény derül működésének indítékai­ra, a világról vallott nézetei­re. Az utóbbi okokból párat­lanul érdekes, magával ragadó olvasmány a magyarul most először közzétett naplója. Nem szépirodalmi alkotás, csupán följegyzések sorozata zaklatott életéről, küzdelmei­ről. Azoknak a helységeknek a fölsorolása is bámulatot kelt, amelyekben rövid idő alatt megfordult. Ma gépko­csival járva ugyanezt az utat, nagy teljesítmény volna, ő lo­von, gyalog, szekéren utazott tudományt szomjazva és mű­vei kiadásán fáradozva. Végül az általa és a hozzá írt leve­lek sorakoznak hű tükréül egy áldozatos és felelősségtel­jes életnek. Egyetlen gondunk van a válogatással. Kár, hogy Molnár Albert leginkább időt­álló értéke, a zsoltárfordítás csak válogatásként szerepel. A magyar műfordítás és ver­selés egyik csúcsának teljes terjedelemben helye lett vol­na ebben a reprezentatív gyűjteményben. A régi magyar irodalom iránti érdeklődés évek óta nem lankad. A szocialista nemzeti kultúra hagyományai között tartja számon az anya­nyelv és a művelődés legjobb múltbeli teljesítményeit. De még nagyon sok hasonló ki­adványra van szükség, igényli őket az olvasóközönség. Pon­tos bizonyítéka ennek az igénynek, hogy a Szenczi Molnár-válogatás néhány óra alatt elfogyott. Kétségkívül örömünkre szolgál a szép kül­ső és az olcsó ár, de sajnál­juk, hogy egy hét múlva már keresve sem lehetett találni a könyvből. A kötet bevezetését Tolnai Gábor írta. Az anyagot Vá­­sárhelyi Judit rendezte sajtó alá. A megjelenést azonban egy munkaközösségnek, az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem régi irodalomtörténe­ti szakszemináriuma tagjai­nak is köszönhetjük, akik for­dításokkal, anyagválogatással és rendezéssel járultak hozzá sikeréhez. (Magvető) Kósa László Bartl József: Tavaszi Duna

Next