Népszava, 1977. április (105. évfolyam, 77-100. sz.)

1977-04-01 / 77. szám

197­7. április 1. NÉPSZAVA A mozgalom továbbfejlődésének útja a minőségi, tartalmi gazdagodás A kurtishodelent szocialista brigádvezetőinek Csütörtökön a KPVDSZ székházában tartották IV. országos tanácskozá­sokat a belkereskedelem szocialista brigádvezetői. Az elnökségben helyet foglalt dr. Sághy Vilmos belkereskedelmi minisz­ter, dr. Jandek Géza, a SZOT osztályvezetője, dr. Martos Istvánné, az SZBT titkára, dr. Kre­­kács György, a KPVDSZ főtitkára, dr. Molnár Fri­gyes, a SZÖVOSZ elnö­ke. Tausz János elnöki megnyitója után a belke­reskedelmi miniszter tar­tott vitaindítót. Dr. Sághy Vilmos ér­tékelte az ágazat által elért eredményeket, ame­lyekben alapvető, meg­határozó szerepük volt és van a szocialista brigá­doknak. Hangsúlyozta: a munkaverseny eredmé­nyeként javult az áruel­látás, a vevők és az el­adók kapcsolata, a mun­ka- és üzemszervezés, a­ z I. ország­os gazdálkodás. Jelentősen fejlődött a szocialista együttműködési szerző­dések rendszere, a Vál­lalatok, szövetkezetek szocialista brigádjai kö­zötti együttműködési megállapodások­­ száma. A brigádok vállalásaiban kifejezésre jutott, hogy ezek politizáló közösségek. A beszámoló ezután az V. ötéves terv feladatai­val foglalkozott. Az idei terv szerint a lakosság vásárlóereje növekszik, ezért a kiegyensúlyozott, biztonságos áruellátásnak különösen nagy a jelen­tősége. Igen fontos a szo­cialista brigádok példa­­mutatása a tervfeladatok teljesítésében, a munka­­fegyelem megszilárdításá­ban, a szocialista mun­kaerkölcs érvényre jutta­tásában. A referátum után a hozzászólók a többi kö­zött méltatták azokat az intézkedéseket, amelyek tan­á­csk­ozása javították a kereskedel­mi dolgozók élet- és munkakörülményeit, ke­reseti arányait. Ezek kö­zött említették a műszak­pótlék bevezetését, a há­lózati dolgozók új bér­tarifáját. Számot adtak munkájukról, maguk és brigádjaik vállalásairól, de megemlítették gond­jaikat is, így a többi kö­zött a gyermekintézmé­nyek hiányát, a fiatalok lakáskérdésének megol­datlanságát. A vitában felszólalt dr. Krekács György, a KPVDSZ főtitkára is. Hangsúlyozta, hogy a brigádmozgalom további fejlődésének útja a mi­nőségi, a tartalmi gazda­godás kell legyen, ami­nek feltétele a célok együttes kialakítása. Ezért is fel kell számol­ni a még meglevő ,,terv­utasításos” módszert, s helyébe a tervezés de­mokratizmusát állítani. A demokratizmus, jellemez­ze a feladatok végrehaj­tásának értékelését is. Felhívta a figyelmet, hogy a szocialista brigá­dok számának emelkedé­se magában hordja a színvonal csökkenésének veszélyét. Ez ellen bevált orvosság, ha a kimagasló eredményeket elért bri­gádok felkarolják, patro­nálják az újabbakat. Ki­jelentette: megértek a feltételei annak, hogy a brigádmozgalom minősé­gének javításával együtt a különböző kitüntető cí­mek elnyerésénél is ma­gasabb követelményeket állítsunk. A tanácskozás a kora délutáni órákban folytat­ta munkáját. Nyolcvan küldöttet választottak a szocialista brigádvezetők V. országos tanácskozá­sára, majd 54 kereske­delmi dolgozónak külön­böző kitüntetéseket nyúj­tottak át. A békéscsabaiak példája A kulcs: a jó kapcsolat az ipar és a mezőgazdaság között A hűtőipar az elmúlt években rendkívül erőtel­jesen fejlődött. Növekedé­sét jól érzékelteti, hogy 1976-ban az iparág békés­csabai gyára többet ter­melt, mint 1963-ban az egész ágazat. A gyorsfa­gyasztott termékek iránti igények kül- és belföldön ugrásszerűen nőnek. A fogyasztás oldaláról nézve ez a nem minden­napi ütem annak köszön­hető, hogy a háziasszo­nyok világszerte szíves­A Magyar Hűtőipar Bé­késcsabai Gyárának tör­ténete igazolja az elmon­dottakat. Ez az egység 1963-tól — az üzembe­állítás évétől — 1973-ig öt­ször volt élüzem. 1976-ban — az aszály ellenére — 12 400 tonnáról 17 300 ton­nára növelte termelését. A hűtőház igazgatója, Márton Pál szerint ez a kimagasló teljesítmény nemcsak a gyár munká­ját, hanem mezőgazdasági partnereinek együttműkö­dési készségét is dicséri. A gyáriak termelési szerkezetük kialakításánál abból indultak ki, hogy megnézzék, mit is adhat nekik a környék mezőgaz­dasága. A Körösök vidé­kén az öntözéses zöldség­termesztésnek vannak ha­gyományai. A békéscsa­baiak ezekre alapozták elképzeléseiket. Ma már fő termékeik a zöldséglé­örömest lemondanak a fő­zés időigényes munkájá­ról. Kiváltképp akkor, ha az új termékek az üzle­tekben is elfogadható áron kaphatók és megőrzik a friss élelmiszerek eredeti minőségét és zamatát. Szakemberek vélemé­nye szerint, a piaci lehe­tőségek bővülése mellett, a hűtőipar további fejlő­désének legfontosabb té­nyezője az, hogy milyen a kapcsolata a mezőgaz­dasági üzemekkel. lékből kerülnek ki — zöldbab, sárgarépa, para­dicsompaprika, vörös­hagyma. A helyes felismerés ket­tős hasznot hozott: egy­részt biztos nyersanyag­­bázist, másrészt mindez a hűtőház közvetlen közelé­ben található. Felesleges magyarázni, hogy ez utób­binak, a rövid szállítási távolságnak mekkora a je­lentősége akkor, amikor a betakarított termékek mi­nőségének megőrzése csu­pán órákon múlik. A kis távolságok végső soron a termék önköltségét is csökkentik. Egy példát: tavaly a zöldborsót már 4 gyár­ húsz kilométeres kör­zetében termeltették meg. Ezért tudták a szállítást úgy megszervezni, hogy az egyes borsóküldemé­nyek órára programozva érkeztek a gyárba. Természetesen az üze­miek vezetői maguk is lát­ják, hogy néhány fontos dolog még javításra szo­rul. Vitatott kérdés pél­dául a mezőgazdaságtól átvett termékek minősíté­se, amennyiben túl szigo­r minőségi viták elke­rülésére műszeres átvételi vizsgálatot kellene beve­zetni. Sajnos, ehhez álta­lában ma még hiányoz­nak a szükséges műsze­rek. Ahol viszont rendel­kezésre állnak , mint például a gyár termelé­sének 36 százalékét kité­ri a gyár képviselője a minőség megállapításánál, úgy alacsonyabb az átvé­teli ár, s ilyen esetben a mezőgazdasági üzemek érezhetik megkárosítva magukat, vő. már említett zöldbor­sónál —, ott már bevezet­ték a vizsgálatokat. A békéscsabaiak jó uta­kon járnak, amikor fejlő­désük kulcskérdését a mezőgazdasággal való kapcsolatuk javításában látják. Szőke Gyula Mi terem a Körösök vidékén Túl a szerződésen Ahhoz persze, hogy ilyen nagy zöldségter­mesztési koncentráció megvalósulhasson, a ter­melési hagyományokon túl, már az ipari és a me­zőgazdasági üzem között is szoros együttműködésre van szükség. Az erre való törekvést jól mutat­ja, hogy a békéscsabai gyár nyersanyagszükségletének 90 százalékát több évre szóló termelési szerződé­sekkel biztosítja. Ezek a szerződések tartalmukban túlmutatnak a hagyomá­nyos megállapodásokon. A felek nemcsak az árban, valamint az átadandó mennyiségben egyeznek meg, hanem az a mező­­gazdasági üzem, amely igényli, a gyártól vetőma­got is kap és ehhez ter­mesztési technológiát, szaktanácsadást, gépeket. A békéscsabai gyár nem egy zöldségfajta termesz­tésénél működött együtt a megye mezőgazdasági üze­meivel az iparszerű ter­mesztés meghonosításá­ban. A csabai üzem újabban hozzájárul ahhoz, hogy a szövetkezetek maguk is részt vegyenek termékeik feldolgozásában. Ez a munka többletjövedelmet hoz a szövetkezeteknek és munkalehetőséget nyújt a közös gazdaságok tagjai­nak, ami különösen a „holtidényben” jelentős. Az ilyenfajta kooperáció jelentőségét példázza hogy az idén a gyomai Viharsarok Halászati Szö­vetkezet 400 tonna ha­lászlé előállításában mű­ködik közre. Szükséges a tárgyilagos elbírálás Elutazott Oldrich Svestka Oldrich Svestka, a CSKP Központi Bizottsá­ga titkárságának tagja, a Rudé Právo főszerkesztő­je, aki március 28-tól 31-ig a Népszabadság szer­kesztő bizottságának ven­dégeként hazánkban tar­tózkodott, csütörtökön be­fejezte látogatását. Tár­gyalásokat folytatott a Népszabadság szerkesztő bizottságának vezetőivel, a két lap közötti kölcsö­nös tapasztalatcsere és együttműködés további szélesítéséről. Beszélge­tést folytatott Győri Imré­vel, a Központi Bizottság titkárával. Ellátogatott a Csepel Vas- és Fémmű­vekbe, ahol Ernst Antal, a vas- és fémművek párt­bizottságának első titkára tájékoztatta a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forra­dalom 60. évfordulója tisz­teletére kezdeményezett munkaverseny eredmé­nyeiről. Fogadta őt Kádár Já­nos, az MSZMP Központi Bizottságának első titká­ra. Csütörtökön Oldrich Svestka elutazott hazánk­ból. A Ferihegyi repülő­téren búcsúztatására meg­jelent Katona István, az MSZMP Központi Bizott­ságának tagja, a Népsza­badság főszerkesztője és dr. Václav Moravec, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság budapesti nagykövete. (MTI) Bonyhád vár­­ Téli „tájképpel” ugyan, de megszépítve, és ifjúsági zenekarral fogadta vendé­geit a Tolna megyei völgy­ség szívében elterülő Bonyhád csütörtökön, vá­rossá avatása napján. Az ünnepi tanácsülés díszel­nökségében helyet foglalt Cseterki Lajos, a Magyar Népköztársaság Elnöki­ Tanácsának titkára, dr. Papp Lajos államtitkár, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elnöke.­­ Papp József, a megyei pártbizottság első titkára, és dr. Szabópál Antal, a megyei tanács elnöke. Hegedűs János, a már szerdán megalakult új vá­rosi tanács elnöke nyitot­­ ossá avatása­ ta meg az ünnepséget, majd Cseterki Lajos mon­dott beszédet, s adta át a városalapító díszoklevelet dr. Hegedűs Jánosnak, a városi tanács elnökének. Ezután — a megyei ta­nács és a megyei pártbi­zottság nevében — K. Papp József első titkár kö­szöntötte az új város la­kóit, Daradics Ferenc, a bonyhádi járási pártbi­zottság első titkára a já­rás és az országgyűlési képviselők megyei cso­portja, dr. Nedák Pál, a szekszárdi városi tanács elnöke pedig a megye­­székhely képviseletében üdvözölte Tolna megye harmadik városát. 3 Emlékek rakosgatása Írta: Sírahos LajosH­a az embernek megadatott, hogy nyolcvanharmadik tavaszát szá­molhassa, tulajdonképpen elége­dett lehet. Hiszen az élete fonala át­ívelte, jószerivel felnőtt fővel ezt az év­századot egészében, mindmáig. A rece­hártya mögött, az emberi tudat mély­ségiben lerakódtak a század első felének keserves hordalékai. Két világháború minden nyomorúsága, ami csak húz­hatja a szegényt, a munkást; aztán an­nak a dicsőséges márciusnak az emlékei, amikor a munkás a maga és a hozzá hasonlók igázásért foghatott fegyvert. És jutott, mind a mai napig — ötven­éves korból a nyolcadik évtizeden túl — nekem, nekünk, több mint három évti­zed annak a csodálatos tavasznak a gyümölcseiből, amelyért éltem, amelyért sok-sok hasonlóan idős társamat tömö­rítő nemzedékem az egész életét tette fel. Térnek egy új, szocialista Magyar­­országért. Akik eltöltöttek öt, hat évtizedet a munkásmozgalom szolgálatában, gazdag sorát őrzik emlékeknek, harcoknak, mozgalmi módszereknek, a szakszerve­zeti és pártmunka változásainak. Ma­gamban most mérleget készítve, kettőbe választom a nemzedékem életét. Az első szakasz — talán szabad így fogalmaz­nom — az előkészítés, a harcok, a lé­tért, a szűkös kenyérért, a fennmara­dásért és a társadalmi rend megváltoz­tatásáért vívott küzdelmek időszak­a volt. Beszélek erről sokszor ma is és sok­felé: úgy érzem, s talán nem is tévedek ezzel, hogy a mának, a tegnapot, az 1945 előtti időket csak történelemkönyv­ből ismerő nemzedéknek nincs meg az a személyes átélése, élményhalmaza, ön­nön sorsból összeadódó megfigyelése, amit nekünk, a ma élő munkásnemzedék legidősebb tagjainak megadott a tör­ténelem. Tőkésnek dolgoztam: a Györfi—Wolf cégnél, a Gizella-malomban, a Weiss Manfrédnál, mondták, jó szakember vagyok, eredeti szakmám szerint épület­­lakatos. Kellett a szaktudásom, kellett a háborúra készülődő csepeli gyárban a munkatársaimé is. De nem kellettünk mint bérkövetelők, mint munkások közt járó szakszervezeti vagy pártagitáto­rok. Felmondás, feketelista, üldözés, házkutatás és börtön járt annak a mun­kásnak, aki a száját kinyitotta, aki harcba vitt, és éhbér helyett a család fenntartásához elegendő kenyeret kö­vetelt. E­z volt a húszas, harmincas években, s a második világháború esztendei­ben a magyar munkás sorsa, Cse­pelen Angyalföldön, mindenütt. Emlékek rakosgatásáról szóltam előbb: tolulnak most az emlékezetem­ben. A röpcédula-terjesztés volt a „bű­nöm”. Beállító lakatosként dolgoztam, gépről gépre járva könnyebben el tud­tam juttatni a kommunista röplapokat, kommunista propagandaanyagokat a munkásokhoz. Egy röpcédula illetékte­len kézbe került, megjelentek a gyár­ban a detektívek és 1938 szeptemberé­ben letartóztattak. Otthon semmit sem találtak házkutatáskor, feleségem a ha­rapós kutya óljába rejtette idejekorán a propagandaanyagokat. A kitiltási ha­tározatot ettől függetlenül meghozták: Drahos Lajos nem léphet többé Csepel nagyközség területére ... Ma már történelmi históriának hat — nekünk kegyetlenül eleven valóság volt, hogy éhezett a család, hogy gyár­ról gyárra járva próbáltam magam is, sok társam is valahol, csökkentett bér­rel, éhbérrel járó munkát találni. Évek sora telt el egymásután nyomorúságos szükséglakásban, örökösen a lebukás ár­nyékában élve... Aztán .. visszatértem Csepelre. Kö­zeledett a front, fokozódott a nyilas­­terror Csepelen is, Pesterzsébeten is. Nekünk már voltak fegyvereink, s ma­gunk között megalakítottuk az úgyne­vezett 13-as bizottságot. Kommunisták, szociáldemokraták, párton kívüli, anti­fasiszta érzelmű emberek voltak a tag­jai — magam is köztük. A Gubacsi-­híd felrobbantását, sajnos, nem sikerült megakadályoznunk, de a Csepel kiürí­tése elleni akciónk sikerrel járt. Azt mondtuk:,, Ne menjetek, emberek! Ne hagyjátok el az otthonotokat, közel az idő, a felszabadulás ideje. Maradja­tok! Védjétek meg a gyárat a teljes le­szereléstől, védjétek meg a gépeket az elhurcolástól" Nem tudok megindulás nélkül szólni azokról a napokról. Az emberek hittek , és maradtak. A né­metek nappal vagonba rakatták a gyár berendezéseit, éjszaka a munkások el­vitték, elrejtették a gépeket, alkatrésze­ket. Az életünket kockáztattuk , és meg­értük azt a­ napot, amikor Csepelen meg­jelentek a szovjet katonák M­ind mostanáig a felszabadulás előtti időről szóltam." Azt szeret­tem volna érzékeltetni, hogy a magyar munkásoknak milyen volt a sorsuk, az életük. Mit jelentett kinek­­kinek az, hogy mozgalmi munkát vég­zett, hogy reménykedett egy jobb és szebb jövőben — és hogy tett érte, kö­zelebb hozni a maga módján. Sokan tudják rólam, elsősorban az egykori csepeli munkástársaim, hogy 1949-ig a csepeli gyáróriás üzemi bizott­sági elnökeként dolgoztam. A még va­gonokban levő és elrejtett gépeket rak­tuk a helyükre, hogy megindíthassuk a termelést, de egyidejűleg, az éhező és tönkretett országban kenyeret is kellett adnunk azoknak, akik a romeltakarítás­ban dolgoztak, az első gépeink megin­dítását vállalták. Csak együtt, csak kö­zösen érhettünk el eredményt, mi, a szakszervezet tisztségviselői; úgy, hogy az agitációs és propagandamunkánk a hétköznapi, feszítő kenyérgondok lehe­tő enyhítésével­­ mindig szorosan egy­üt­t­­járjon. S ha a koalíciós nézeteltérések füzé­ben hevessé is fajultak a vitáink, mi, munkások abban elejétől egyetértet­tünk: ha a hazában új jövőt akarunk építeni, első helyen legyen mindnyá­junknak a munka! Legyen egység a szakszervezet céljaiban, legyen fegye­lem és nagy tempó az építésben, legyen a munkás a gazdája, igazi tulajdonosa annak a hatalomnak, amelyért évtizede­ken át a mozgalom legjobbjai küzdöt­tek, életüket áldozták. Sok évet megéltem , sok bajtársa­mat, munkatársamat kellett elbúcsúz­­tatnom. Sokszor a sírjuk mellé sem áll­hattam, csak gondolatban hajtottam te­jet az emléküknek. Végtelen a sor, a mártírjaink sora. A máért és a holna­pért adóztak az életük áldozatával. Mai erőnk az ő példájukból is táplálkozik, mai politikánk erőssége, tisztasága az ő áldozatos életünk tisztaságát is to­vább örökíti. Szép és nagy családom van. Jó sorsom megadta, hogy az életem kilencedik év­tizedében nemcsak a közösség, a moz­galom ad még feladatokat, kéri taná­csomat, véleményemet, és fogadja ma is szívesen munkámat, hanem magam kö­rül láthatom gyerekeimet, az unokái­mat, sőt, dédunokáimat is Talán az egyik legszebb ajándéka az életemnek — és sok-sok idős munkatársam érez ugyanígy , hogy részese lehetek nem­csak a harmincharmadik évébe lépő, új társadalmi rendünk, a szocializmus épí­tésének, hanem a fiatalság meg a de­rékhad útjainak alakulását is figyelem­mel kísérhetem. N­agy öröm ez nekem, és sokszor , .. - felelősségét, .is érzem. Minket váltott a mai munkásosztály kö­zépkorosztálya, őket követi, váltja sor­ra, rendre a fiatalok és a még fiatalab­bak generációja. Ki gondolom sokszor: vajon miként viszik tovább a lángot? A mi gyerekeink még a bőrükön érez­ték, mit jelent az, ha a munkásnak nincs kenyere. Ha nem tud mit haza­vinni — pedig üres a keze becsületes és derék. Az ifjú munkásnemzedék — és boldog vagyok, teljes az életem, hogy­­ezt mondhatom — semmit sem érzett soha a kiszolgáltatottság, az üldöztetés, a mozgalmi munka féltésének keservei­ből. Sok jóban van részük ezeknek a fiataloknak. A munka gyönyörűsé­gében, a maguk választotta pálya szépségében. Abban, hogy részesei a munkásfiataloknak, anyagi és erkölcsi szempontból egyformán. A munkahely szélesre tárt kapukkal várja őket, a pártmunka, a szakszervezeti munka, az ifjúsági mozgalomban végzett tevékeny­ség természetes velejárója az életüknek. Elismerést kapnak érte, bizalmat és megbecsülést. Amit adniuk kell, amit kérnek tőlük: a pontosság, a munka, a szakma szeretete, az alkotás vágya és kibontakozása a lehető legteljesebben. Olyan ez nekem, mintha mindennap ajándékot kapnának. Aztán — néha — aggódom is: vajon miért van, hogy szakmunkásiskoláinkba elsősorban a gyengébb eredményű gyerekek je­lentkeznek, hogy sok ifjúmunkás nem találja meg azt az alkotó nagyszerűséget a munkájában, amit kínál neki a szakmája? Úgy érzem sokszor, hogy többet kellene beszélnünk az egykor volt munkássorsról, a ma csak történelmi olvasmányból ismert, nekünk kegyetlen valóságot jelentett, felszaba­dulás előtti munkáséletről. Így, tavaszon, amikor körülöttem zászlódíszbe öltözik a város, s az író­asztalomon megsokasodnak az emlékező gyűlésekre hívó üdvözlések, a nemzedé­kem sokszor feleleveníti az élete emlé­keit. A magunk mű­vét bevégeztük. Megharcolt nemzedékünk a sorsfordu­­lásért. Megérhettük a felszabadító szov­jet hadsereg harcainak győzedelmét és részt vehettünk a szocialista Magyar­­ország alapjainak megteremtésében. Úgy élhetünk, békében, nyugalomban, hogy hazánk egy szocialista közösség egyenrangú tagjaként, részeseként, tör­ténelmünkben először adhatott igaz ha­zát minden munkásnak, parasztnak, ér­telmiséginek, minden igaz magyar em­bernek. A stafétabotot úgy adjuk át, azzal a tanáccsal: munkával, igaz, becsületes és fáradhatatlan munkával kell tovább gyarapítani az országot, amelyben kéz­zelfogható valósággá lesz a jelszó: „egyik ember annyi, mint a másik”.

Next