Népszava, 1977. április (105. évfolyam, 77-100. sz.)
1977-04-17 / 89. szám
1977. április 17. ATELNI A JELENT Filmek a szocialista brigádokról A filmvonat (Medvegykin szovjet rendező eredeti és elfeledett találmánya) valamikor a harmincas évek legelején indult útjára. A különleges moszkvai szerelvényen „száguldó” operatőrök, rendezők kolhozokban, üzemekben forgatták filmjeiket, s a kész „kulturális termékeket” azonnal bemutatták az érdekelteknek. Mert a filmvonat célja az volt, hogy közvetlenül segítse a munkásokat, parasztokat önmaguk megismerésében, saját problémáik, gondjaik felfedésében, megoldásában. Ilyesfajta , „képzelt” filmvonaton utaztam én is, majd két napon át (Bonyhádtól Mórahalomra, Csévéltől Balatonfűzfőig), amikor zsűritagként végignéztem a Szocialista módon amatőrfilm-pályázat munkáit. Ezekben az alkalmi, rögtönzött filmekben is (olykor villanásnyi híradókban, színes útirajzokban) munkások, parasztok beszéltek önmagukról, gondjaikról, azzal a különbséggel, hogy itt a rendező és az operatőr is olykor a saját munkapadja mellől irányította a kamerát. És ezekben a filmekben is az „érdekeltek” jobbára közösen kutatták, miként lehet és hogyan kell szocialista módon dolgozni, tanulni és élni. Mert a SZOT kulturális, agitációs és propagandaosztálya, valamint a Magyar Amatőrfilm Szövetség közös pályázatán többnyire olyan filmek szerepeltek (a kiírásnak megfelelően), amelyek a szocialista brigádok életét vizsgálták, s azt próbálták felderíteni, hogy a kiválasztott kis közösségek miként értelmezik és valósítják meg a „szocialista módon dolgozni, tanulni és élni” jelszó komplex és tartalmas előírásait. A pályázaton részt vett valamennyi filmről lehetetlen — meg tán felesleges — beszélni. Bár akadt egy-két igazán érdekes, eredeti munka. Például Káldy László díjnyertes munkája, vagy Nagy László Gábor ugyancsak díjnyertes Életforma című filmje. Ez az utóbbi munka azért is érdekes, mert azt vizsgálja (bár nem eléggé következetesen), hogy mekkora benső ellentét feszül a munkás hagyományos, színtelen otthoni léte, tevékenysége, s a modern üzemi feltételek, légkör között. És ide sorolhatom a Nagykőrösi Konzervgyár Bláthy Ottó brigádjáról készült filmet, a Műszerészeket is. Sáradi György filmje — amellett, hogy korrekt, ügyes beszámoló — azt is felvázolja, sejteti, hogy milyennek kell lennie a következő esztendők szocialista brigádjainak. Ám az egyes filmek értékelése-emlegetése helyett, sokkal inkább érdekes és lényeges az összkép, amely a látott beszámolók, híradók nyomán kialakult. Úgy is mondhatnám: a filmek jó része miután mechanikusan, felületesen, felsorolásszerűen értékelte-értelmezte a szocialista brigádok előtt álló feladatokat, önkénytelenül is jelezte azokat a problémákat, amelyek ténylegesen is ott rejteznek a szocialista brigádmozgalom mindennapjaiban. Miről is van szó? A munkás, a paraszt, a tisztviselő (erről beszéltek a filmek) általában tudja, hogy mi a dolga az üzemben, ha ott áll, a gép mellett. Akkor is tudja, hogy mi a feladata, ha valahol segíteni kell. Házak magasodnak, óvodák épülnek, villany világít a távoli tanyán — az emberi összefogás, a segítő szándék szép eredményeként. Tehát a „hármas jelszó” ilyen jellegű tartalma (az időnkénti mechanikus értelmezés mellett is) élő-eleven „bizonyíték” a szocialista brigádok tartalmas mindennapjaira. Ám, ha a „szocialista módon élni” fogalma kerül előtérbe — felbukkan a zavar is. Mit kell értenünk ezen? Az ilyen jellegű vállalások (nevezhetjük kulturális vállalásnak is) jobbára felszínesek, üresek, formálisak. Vagyis a filmekben is (tán tükörképeként a mindennapokban) legfeljebb közös sörözésben, cirkuszlátogatásban „összegeződik”. S olykor bizonyítékként elég egy beragasztott mozi- vagy színházjegy, olvasólap, hogy „igazolva láttassák” a kis közösség kulturális vállalása. ... De hogy mit jelent elolvasni, esetleg újraolvasni egy könyvet, megnézni, újra megnézni egy filmet, vagy színházi előadást?! Hogyan lehet gazdagságukat a létezés részévé tenni?! — erről hallgattak a filmes beszámolók. Az amatőrfilmszemle példája tanulságos lehet számunkra, azzal is, hogy tudatosítja a következő esztendők feladatait. Tabuk nincsenek. Nem elég kiadni a jelszót: „Éljünk szocialista módon.” Most már élni kell megtanítani az embert. Értelmesen, okosan, szépen, tartalmasan. Ha azt akarjuk, hogy átélje, alakítsa a jelent a maga teljességében, tudatosan. Güntner Ilona tem ... Szép, sűrű, nagy erdő az, teli van ezzel meg madárfészekkel. A vasútállomás ott áll az erdő szélén, onnan csak hat kilométer az én falum. Rövidítőn, persze, keresztül a Kondor-Akácoson ... Amikor a vonat átmegy az erdőn, az akácfák illata beszökik a lehúzott ablakokon. És utazik tovább, mindenfelé, a városokba, mint az emberek meg a csomagok ... Száz méterről is megismerem ezt az illatot. Kétszáz méterről is... A kertész mérgesen dörmögött. — Jól van Károly bácsi, megint nyertél! De azért ne bízd el magad, azt mondom. Elcsíplek én, megfoglak én téged. Kifigyelem én, hogyan csinálod! Hörpöltek rá, a lecsurgó hab kis tócsákba gyűlt előttük A sárgásbarna lébe fekete koromszemcsék keveredtek, és ragacsosan rátapadtak az ujjaikra. Orbán bácsi letette a korsót, keze fejével megtörölte a száját — A mai napot kihagyom. Károly bácsi. Ma nem fogadok veled ... De a jövő héten várok egy vonatot, és meglátjuk, hogy kitalálod-e ... A szomszéd asztalnál énekeltek, egy nő rekedten közbesikongatott. Az összekeveredett sör- és pogácsaszag meleg felhőkben hullámzott a mennyezet alatt. Odakinn szürkülődött. A házmester ebből a szürkületből került elő. Középkorú, szíjas ember volt, kékesfekete, kötött pamutsipkát viselt. Hegyes, szúrós orra zsírosan, szimatolva fénylett. — Hát ma is nézegetik a mozdonyokat? Ma is nézegetik? Hiába próbálta visszafogni, úgy recsegett a hangja, mint télen, amikor rákiabált az öregemberre, hogy elhullatta a szenet a lépcsőházban. — Nézegetjük, Somkuti úr — mondta az öregember. Neki illett válaszolni, mégis az ő házmestere Somkuti, az ő ismeretsége révén csatlakozott nagy néha a társasághoz. — Fogadna is velem? — kérdezte a házmester. Az öregember nem felelt, de Somkuti erősködött. — Nézze csak! — intett a pályaudvarra. — Éppen most futott be egy vonat. Ezt találja ki, honnan jött. Mert a világ végéről is jöhetett. Az öregember a társaira nézett. Úgy érezte, hogy nem maradhat szégyenben előttük. — Jöhetett a világ végéről is — bólintott. Egy pillanatra elcsípte Orbán bácsi kacsintását, erre ő is hunyorított. — Úgy bizony, a világ végéről... De ez éppen Kelenföldről való. Kirakodásra hozták. — Kirakodásra! Persze. Kelenföldről. Föl sem ocsúdtak, a házmester már elviharzott. Az aluljáró lejárata előtt még látták, aztán szem elől tévesztették. — Megveszett! — nevetett a kertész — Ez megveszett. Rágyújtott, gonddal füstölte a szivarkását Orbán bácsi arról beszélt, hogy karácsonyra virágtartó állványt kovácsol a lányának meg a vejének Kovácsolt egy állványt a fiának — mióta nyugdíjba ment, ráér az ilyesmire ", s azóta a lánya nyaggat it, hogy róluk se feledkezzen meg. Akkor akadt el, azmikor a házmester közöttük termett. — Nahát, Somkuti úr — mondta a kertész. — örülök, hogy megkerült. Mikor törleszti az adósságot? Tudja, rajnaiunk a vesztes fizeti a kört. A házmester nyeldekelte a vigyorgást. — Én megkérdeztem a vasutasokat ... — A vasutasokat? — döbbent meg a kertész. — Átment a pályaudvarra és ... — Miért, jogom van hozzá! — mondta a házmester. — És csalónak nem fizetek! Az öregember elfehéredett. Faragott fejű, sima botja, amelyet a lábának támasztott, koppanva hullott a kőre. Orbán bácsi ellépett a sör mellől. Nagy hasa kibukkant az asztallap takarásából, széles lakatostenyerét kifordította. — Ismételje meg! — szólt a házmesterre. — Ismételje meg, amit az előbb mondott! — A vonat, kérem ... A vasutasok, kérem, bizonyítják ... — Somkuti pislogva hátrált, zavartan szívogatta az orrát. — Távozni! — mondta neki a kertész. Besötétedett, de nem indultak hazafelé, mint máskor. A talponállóban megnőtt az esti hangulat, a füst egymáshoz szorította az embereket. Időnként szerelvény húzott ki a pályaudvarról, s az utolsó kocsin kerek, vörös lámpácska égett. Ahogy távolodtak a vonatok, a sötétben — mint makacs kis szentjánosbogarak — még sokáig hunyorogtak a jelzőfények. Elmentek az esti gyorsok is, mind. — Éjjel már a Kondor-Akácosban lesznek — szólalt meg sokára a kertész. — Hajnalban megfordulnak, és reggel befutnak, ugyanide... — Hozzák az erdők, szagát — mondta Orbán bácsi. Az öregember hallgatott, így aztán ők sem szóltak többet. A vonatok elmentek, s jól tudták mindhárman, hogy többé soha nem térnek vissza. Jacques Préverl* BALLADA Ajtó melyet valaki kinyitott Ajtó melyet valaki becsukott A szék amelyen valaki pihent A macska melyet megcirógatott Egy körte melybe beleharapott Levél melybe valaki elmerül A szék mely hirtelen földül Ajtó melyet valaki kinyitott Üt melyen valaki futva fut Erdő melyben valaki bujdosott A víz mely csobbant egy nagyot Kórház melyben valaki már halott. (Tamkó Sirató Károly fordítása) * A neves francia költő a napokban hunyt el. NÉPHAVA VÉGVÁRBAN A város fölé magasodik a Kner Nyomda mutatós épülete, fölfelé húzza a tekintetet, de mintha maga a város, Békéscsaba is följebb nyújtózott volna. Nem ágaskodás ez, az utóbbi években valóban sokfelé magasodott a „földszintes” város. Az új épületeket örömmel veszi tudomásul az, aki évek óta nem járt Csabán. Ezúttal mégis másfajta „magasság” hívott. Szokatlan alakú verses kötetek vonzottak Békéscsabára, ott is a megyei könyvtár vezetőjéhez, Lipták Pál Kossuth-díjas könyvtároshoz. Mert néhány költőnek s a könyvtár mint— ifjú nyomdászaink nem akarnak unalomig meghívókat, szélbe hulló nyomtatványokat készíteni. Ki akarták próbálni képességeiket. — A szép papír, a mutatós kiállítás valóban ünnepélyes, öröm kézbe venni a nagy alakú verscsokrot. . . Csakhogy, nem drága mulatság ez? Lipták Pál mosolyogva válaszolt: "— Filléres dolgok ezek. A papírt nagyon olcsón kaptuk a Kner Nyomdától. Ugyanis egy-egy nagyobb munka után rendszerint marad valami kevés papír, amelyet a nagy nyomda nem tud már semmire se használni. Csak gond lenne a tárolás. Mi megvásároltuk, megvásároljuk az ilyen maradék papírt és felhasználjuk meghívók, egyéb kiadványok készítésére. Amikor kissé nagyobb volt a maradék, akkor gondoltunk arra, hogy e kiadványokkal meglepjük azokat a költőket, akik részben maguk is könyvtárosok vagy dolgoztak könyvtárban, illetőleg valamilyen módon közelebbi kapcsolatuk van a könyvtárunkkal. — Tehát nem könyvkiadói tevékenység ez. — Szó sincs róla!... A mi hasznunk az, hogy e szép, verses kiadványokból mintegy százat elküldünk azoknak a városból elszármazott, régi olvasóknak, könyvtárunk barátainak, akik még messziről is megkeresnek bennünket és A könyvtár maga is földszintes, pallér stílusú épületben helyezkedik el. Belül is barátságos, azonnal otthon érezheti benne magát idősebb és fiatal egyaránt. Járva a termekben, több helyen is elmondhatjuk: az országban először . . . Ugyanis Békéscsabán valósították meg először a szabadpolcos rendszert, ugyanitt hozták létre először a lemeztárat. Az utóbbi olyan gazdag lemezgyűjteménnyel dicsekedhet, hogy például a Beethoven-évre több országos intézmény a csabai Megyei Könyvtárból kért kölcsön ritka Beethoven-felvételeket. A fejlődés azonban a könyvtárban sem állt meg. — A város és a megye vezetőinek rajtunk a szeme — folytatta Lipták Pál —, s bár sok egyéb gondjuk van, áldoznak a könyvtárra. A 25 éves fennállásunk alkalmából nálunk volt az ünnepélyes tanácsülés s mondhatom, nagy ajándékot kaptunk! Fiatalos léptekkel siet egy egy száz barátjának, sajátos ajándékkal kedveskedett nemrégiben a Békéscsabai Megyei Könyvtár, amely annak idején az ország első megyei könyvtára lett, s a közelmúltban ünnepelte fennállásának huszonötödik évfordulóját. Ezek a verscsokrok, szép papíron, gondos munka nyomán váltak olyan egyedi ajándékokká, amelyek maradandóan kapcsolják a könyvtár meszszebbre került barátait a régi környezethez, a hagyományokhoz, de magához a városhoz is. Mi volt a célja a kiadványokkal Lipták Pálnak? ragaszkodnak hozzánk. Így kerültek el ezek ajándékként például Debrecenbe főorvoshoz, Dunántúlra tanárokhoz, a fővárosba mérnökökhöz stb. De szorosabban idekötjük a költőket is, nem szólva a két fiatal, szakközépiskolát végzett nyomdászunk öröméről, akik szakmai bizonyítványnak tekintik ezeket a kiadványokat. S visszatérve a papírra: azért ilyen szokatlan a méret, mert így nem kell fevűen gazdaságos a felhasznál" Egyébként ezeket ünnepi munkának tekintettük, s munkaidő után készítettük őket. De lássuk azoknak a költőnek a névsorát, akiknek verscsokrait, rajzokkal díszítve, maradandó s értékes ajándékként kinyomtatta a Békéscsabai Megyei Könyvtár házinyomdája. Fodor András nyitotta meg a sort, majd őt követte Csorba Győző, Simonyi Imre, E. Kovács Kálmán, Ladányi Mihály, Keresztury Dezső, Takáts Gyula, Csoóri Sándor és Lator László verscsokra. De hadd említsünk meg néhányat a rajzok készítői közül. A rajzokat a kiadványhoz Borsos Miklós, Orosz János, Takáts Gyula, Lipták Pál és Varga Hajdú István készítette, így váltak ezek a szép külsejű, szokatlan alakú kiadványok, a fiatal nyomdászok „bizonyítványai” maradandó, különösen értékes ajándékká. S mindez társadalmi munkában, hulladék papírból szekrényhez, s mint valami féltett kincset, teszi az asztalra az új Megyei Könyvtár terveit. Együtt nézegetjük. A városban sok volt — s nem kevés ma sem — a vályogépítmény. S óvnak minden olyan épületet, amelynek valamiféle műemlék jellege lehet. A tervezők körbeépítik a pallérstílusú régi könyvtárépületet, s az új szárnyak valósággal átölelik a régit. Múlt és jelen, még inkább a jövő harmonikus képét mutatja majd az épület. S a tervek szerint 1979-ben elkezdődnek a munkálatok, ha minden jól megy, 1981-ben elkészül az új épület. — Kinőttük minden vonatkozásban a régit, s s feladataink szaporodnak! Mi itt afféle szellemi végvárban élünk. Békéscsabán nincs főiskola, nincs egyetem. Arra kell törekednünk, hogy minden érdeklődő megtalálja a számára fontos könyveket. Folyóirattárunk évtizedek óta az egyik leggazdagabb, s nem szabad megadnunk, ha ki akarjuk elégíteni az igényeket! A könyvtár vezetője szenvedélye, hévvel magyarázza, hogy szerinte mi a megyei könyvtár feladata Békéscsabán. — Jelenleg csaknem hatszázféle folyóirat jár hozzánk. Egyre fontosabbak a műszaki kiadványok, tudományos könyvek, lexikonok. Az a célunk, hogy tudós, kutató, szakember, egyetemista, szakmunkás, háziasszony és nyugdíjas egyaránt megtalálja a mintegy 600 ezer könyv között, amire munkájához, szórakozásához szüksége van. Ezért vásárolunk és tárolunk forrás értékű kiadványokat magyar és idegen nyelveken. Lipták Pál többször is nyomatékosan megjegyezte, hogy a jövőre kell gondolniuk. A megye és a város vezetői minden lehető támogatást megadnak, bár Békéscsabán egyre több milliót kell „elhelyezni” a föld alatt. Sok pénz kell a közművesítésre! Mégis megkapták a 86 milliót a könyvtárra. Békéscsaba nincs közel a fővároshoz, de egyre több fiatal szakemberre, orvosra, mérnökre, tanárra van szüksége, s azt akarják, hogy a jövőben a „szellemi távolság” csökkenjen Csaba és Budapest között. — Nem öncélúak a kiadott verscsokrok sem — tér újra vissza eredeti témánkhoz a könyvtár vezetője. — Azt szeretnénk, ha a neves költők a jövőben is szívesen jönnének hozzánk irodalmi estekre, találkozókra. Most azon töprengünk, hogy a nyár elején meghívjuk őket néhány napos „táborozásra”. Irodalmi estek, ismerkedés, városnézés és pihentető baráti beszélgetés követné egymást. Ehhez akartuk hozzáadni a magunk szerény többletét. A közművelődés közös ügyünk Lipták Pál 1949 óta könyvtárvezető. A Kossuth-díj után kínálkoztak volna fóvárosi állások, ő mégis Békéscsabán maradt- Azt vallja, hálátlanság lett volna elhagyni a vidéket. A közművelődés országos ügy, mindannyiunk gondja, s a vidék jobban rászorul a tevékeny, művelt emberekre, mint a főváros, ő maga nemcsak szerelmese a könyveknek, könyvtárnak, a művészeteknek, hanem festőművész is. A beszélgetés végén elhívott kis magánmúzeumába, ahol neves festők, szobrászok művei sorakoznak tucatszám. Külön kis épületben cserepek, korsók, szőnyegek, ládák, s a népművészet remekeinek százai — köztük nem egy ritkaság! — tartják fogva a betévedőt, s még akkor kezdte el a gyűjtésüket, amikor nem volt divat. De megérezte maradandó értéküket, s most hálásan ragyognak ránk a habán tányérok színei, a butéliák gyermekörömű rabzai. A boldog tulajdonos pedig mosolya mögé bújik ,de szeméből az a felismerés sugárzik az a meggyőződési hogy a hozzá hasonlóaknak többet kell tenni a közös étzlet megmentéséért, közös feladataink megvalósítééíz--" Az épületek magasságával, csakis így járhat együtt a szellem magasodása. Kiss Dénes Maradékból szép ajándék Al országban az első