Népszava, 1977. november (105. évfolyam, 257-281. sz.)
1977-11-20 / 273. szám
1977. november 20. iPuvkov vs a fülyuttonsvg A második szakaszt Párizsban Államfőt megillető formális tiszteletadással fogadták és a legközelebbi barátnak kijáró meleg szívélyességgel vették körül René Lévesque québeci miniszterelnököt a francia fővárosban tett hivatalos látogatása során. Ezzel pedig — jegyezte meg fanyarul a New York Times — Kanada francia ajkú tartományának kormányfője eljutott az angolszász többségű kanadai szövetségi állammal csupán laza gazdasági társulást tervező független francia Quebec megteremtését célzó missziója második szakaszához. E „forgatókönyv” szerint egyébként az első szakasz az volt, hogy René Lévesque elérje szeparatista programmal fellépő Québeci Pártjának hatalomra kerülését a tartományban. Ez egy évvel ezelőtt megvalósult. A második szakaszban Quebec függetlenségi törekvéseinek nemzetközi elismerését kell kivívni, a harmadikban pedig elérni, hogy az 1979-re előirányzott tartományi népszavazás során kinyilvánítsák, hogy — amint Lévesque Párizsban megfogalmazta— „a térképen demokratikus módon új állam tűnt fel — a független Quebec”. Ez utóbbi realitása természetesen nagymértékben függ az előbbitől, a québeci függetlenségi tervek nemzetközi politikai és főként gazdasági támogatásától. A Quebecben képviselt legbefolyásosabb gazdasági erő, az Egyesült Államokból származó nagytőke gyanakvó tartózkodó álláspontra helyezkedett és Carter elnök kormányzata is értésre adta, hogy a québeci függetlenséggel szemben inkább Pierre Trudeau szövetségi kormányának föderációs elképzeléseit részesíti előnyben. Ilyen körülmények között érthetően rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak René Lévesque párizsi látogatásának mind a kanadai szövetségi állam fővárosában, Ottawában, mind pedig a québeci kormány székhelyén, Montrealban. Ottawát eleve kényelmetlenül érintette, hogy a québeci miniszterelnök éppen tíz évvel azután tett hivatalos látogatást Franciaországban, hogy a néhai de Gaulle elnök elmondotta Montrealban nevezetes beszédét, amelynek befejezéseként a „szabad Quebelet” éltetve nagy lökést adott a tartományban kibontakozott szeparatista mozgalmaknak. A hivatalos megbeszéléseken természetesen szó sem esett a ,,szabad Quebecről”. Párizs előzetesen ígéretet tett Ottawának, hogy nem tárgyalnak a tartomány függetlenségéről, hanem csupán a gazdasági és kulturális kapcsolatok kérdéseit vitatják meg. Francia részről eléggé mértéktartóan csak azt hangsúlyozták, hogy mivel Quebec a világon a második legnagyobb francialakta terület, Párizs ösztönözni óhajtja az együttműködést a korábban Guiringaud külügyminiszter szájából elhangzott kettős alapelv, a „be nem avatkozás és nem érdekeltség” jegyében. Giscard d'Estaing elnök Franciaország „megértéséről, bizalmáról és támogatásáról” biztosította Quebecet, amely „a körülményektől függetlenül számíthat Franciaország testvéri rokonszenvére”, de — amint a francia elnök kiemelte — Párizs nem kíván beleavatkozni a ,,politikai vitába”. A’ quebeci miniszterelnök ugyanakkor a maga részéről minden alkalmat megragadott annak hangsúlyozására, hogy a tartomány nem óhajt függő helyzetbe kerülni Franciaországtól sem. René Lévesque számára egyértelműen sikeres volt a látogatás. Megerősítették a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére irányuló törekvést, döntés született évente sorra kerülő francia—québeci miniszterelnöki szintű találkozókról és hamarosan egyezményt kötnek a québeci réz közös kiaknázására, ami előfutára lehet a későbbi intenzívebb gazdasági kapcsolatok kiépítésének. A francia kormány pedig végül is nem kötelezte el magát a québeci függetlenség, illetve a „szép tartomány” Kanadától való elszakadása mellett és túlságosan messzemenő gazdasági ígéreteket sem tett a vendégnek. Mindazonáltal Párizs kellemetlen helyzetbe került Ottawával szemben. Pierre Trudeau miniszterelnök ingerült hangon „naivitással és tudatlansággal” vádolta a francia vezetőket. És emlékeztette Párizst arra, hogy a kanadai kormánnyal való előzetes konzultáció nélkül — egyelőre — nincs joga a francia kormánynak Becsületrenddel kitüntetni bármely kanadai tartomány miniszterelnökét , a québecit sem. Jamieson külügyminiszter pedig bejelentette: kormánya „tisztázást” kér Párizstól a Lévesque-látogatással kapcsolatban. Köves Judit 77-650. számú bűnügy A washingtoni bíróság VI. emeleti tárgyalóterme zsúfolásig megtelt, amikor ítélethirdetésre került sor a 77—650. számú — az Egyesült Államok kontra Richard M. Helms — bűnügyben. — ön szégyenben és gyalázatban áll e bíróság előtt — korholta kemény hangon Barrington Parker kerületi, bíró a szemernyi megbánást sem tanúsító, elegáns vádlottat. De a bíró szavai és a vádlott kissé kihívó magabiztossága nem keltett különösebb izgalmat a teremben. Hiszen mindenki tudta, hogy mi lesz az ítélet. A kormány képviselői és Richard M. Helms, volt CIA-igazgató ügyvédei között 19 hónapon át folytak a ,,diplomáciai” tárgyalások, amíg megszületett a mindkét fél számára elfogadó alku. Carter-kormányzat azt publikánus adminiszter örökölte a kínosat, amelynek lényege ez: Richard M. Helms 1973-ban, teheráni nagyköveti kinevezésével kapcsolatos szenátusi meghallgatása során letagadta azt a később bebizonyosodott tényt, hogy a Központi Hírszerző Hivatal — amelynek 28 évig munkatársa, illetve 7 évig igazgatója volt — jelentős szerepet játszott Salvadore Allende elnök, chilei demokratikus kormányának megbuktatásában. Az amerikai törvényhozás már a Ford-kormányzat idején sürgette a hazugságon rajtakapott Helms bíróság elé állítását. De végül is a Carter-kormányzatra maradt, hogy lépjen a kényes ügyben. Az „őszinteség és a teljes nyíltság” ígéretével megválasztott Carter elnök nem engedhette meg magának a Helms-ügy eltussolását. Az 5 évig terjedhető börtönbüntetéssel járó vádak elé néző Helms és ügyvédei viszont azzal fenyegetődztek, hogy a rendes bírósági eljárás lefolytatása esetén „mindent kiteregetnek” — mindenkiről. Ez pedig — nyilatkozta Carter elnök és Bell igazságügy-miniszter — „nemzeti érdekeket veszélyeztetne”, így és ezért született meg az alku, amelynek értelmében Richard M. Helms volt CIA-igazgató szabálysértésben bűnösnek vallotta magát. Barrington Parker bíró pedig kiszabta a 2000 dollár pénzbüntetéssel megtoldott egyhavi felfüggesztett börtönbüntetést. Washingtoni hírek szerint az ügy kapcsán sokan emlegetik az elnöki kegyelmet, amelyben Gerard Ford részesítette annakidején ugyancsak ,,szégyenben és gyalázatban" . maradt elődjét, Richard M. Niront. És arról beszélnek, hogy „a nagykutyáknak mégis mindent lehet”. Az ilyen rosszindulatú suttogásokra Bell igazságügyminiszter nyomós érvvel válaszolt: Richard M. Helms ezúttal első ízben került öszszeütközésbe a törvénnyel. (k. j.) NÉPSZAVA l Küszel-Kelet Jeruzsálem Genf helyett . A Közel-Keleten a szavak példátlan inflációjának lehettünk tanúi az elmúlt években. Pedig a közvélemény — de az érintett térség népessége is — zömmel mégis csak a szavakra van utalva. Ezekből kellene a szándékokra, a tervezett és a már megtett lépésekre következtetnie. A Közel-Keleten elhangzott nyilatkozatokat az olvasó eleve óvatosan fogadja. Óvatos derűlátással, vagy óvatos aggodalommal. Óvatos tartózkodással, vagy óvatos helyesléssel. Az óvatosság néha annyira „ragadós”, hogy a szavak, nyilatkozatok, kezdeményezések hátterében meghúzódó szerzők is hirtelen óvatosságot színlelnek, amint visszahallják saját elgondolásaikat. Nemrég Washingtont lehetett tettenérni ilyesfajta óvatoskodás közben. Az amerikai kormány egy ideig tanácstalanságot, érzékeltetett, amikor napvilágra kerültek az egyiptopii-izraeli üzenetpárbaj hírei. Begin régebbi kijelentésére rálicitált Szadat egyiptomi elnök, s közölte, kész elutazni Jeruzsálembe és beszédet mondani a knesszetben. Az első amerikai reagálások a meglepetést mímelték, mígnem a kulisszatitkok szellőztetésében járatos izraeli lap, a Jedit Aharonot. Menahem Begin kormányfőre hivatkozva közölte, hogy az Egyesült Államok már régebben „bekapcsolódott” az ügybe. Washington a látogatás megállapított időpontja tájékán már ennyire sem szemérmeskedik: megkezdte a nyomást Husszeinre, hogy a jordán király is fogadja el a jeruzsálemi meghívást. A zömmel palesztinok lakta Jordánia uralkodójának ilyen jellegű együttműködése azt jelentené, hogy a fegyveres harcot is több ízben vállaló frontál tárnok ,,többsége” egyetért a fejleményekkel, így aligha beszélhetünk arról, hogy ez a valóban nagy horderejű és rendkívül kockázatos kezdeményezés egyik pillanatról a másikra pattant volna ki a diplomáciai dramaturgia látványos fordulataihoz közismerten vonzódó egyiptomi elnök fejéből. Közvetve ezt bizonyítja az is, hogy a válsággóc több frontja azonnal mozgásba jött. Begin hirtelen közölte, hogy eddig lekötött programjai nem halaszthatatlanok, és amikor megkapta a parlament hozzájárulását a meghíváshoz, egyszerre több időpontot is javasolt a közvetlen tárgyalások izraeli követelése előtt meghódoló egyiptomi elnöknek. Szadat tervezett érkezését egy nappal megelőzően már közzétették a látogatás programját is Lázasan dolgozhattak a protokollosztályok, a program eléggé fárasztó lehet. Érdemi munkára is jut idő, és mindkét fél számít a sikerre. Ha minden a tervek szerint történik, akkor sor kerül arra is, hogy az egyiptomi elnök tárgyalópartnerével együtt közös sajtókonferenciát tartson. (Az Asszaddal folytatott megbeszélések után rendezett damaszkuszi sajtóértekezletre el sem ment Szadat vendéglátója —, hogy ezzel is hangsúlyt adjon komoly fenntartásainak.) Valószínű, hogy a világközvélemény ezen a hétfő délutáni sajtókonferencián értesül majd a végzett munkáról — és talán többről is. Arról hogy a kétoldalú szeparatív tárgyalásoktól pontosan mit vár a háborúk katonai győztese, Izrael — és meddig lesz hajlandó elmenni azért, hogy megossza az arab világot? És hogy — mivel lesz hajlandó beérni Egyiptom, hol lesz az a határ, amit a pozícióiban megingott egyiptomi vezetés sem léphet már át. A sok mindent megért Ben Gurion repülőtér igazgatója is lázas tevékenységbe kezdett: nagy sietséggel összegyűjtötte az elnök fogadtatásához szükséges zászlókat. A külügyi apparátus pedig megkapta a maga nemében minden bizonynyal páratlan feladatát, és lelkiismeretesen beszerezte a kottákat, hogy a zenekar a reptér betonján hibátlanul, eljátszhassa az egyiptomi himnuszt. Udvarias kérés címzettje volt Washington izraeli nagykövete is, és előzékenyen átengedte Szadalnak golyóbiztos, páncélozott szolgálati kocsiját. A látszólag mellékes előkészületek valószínűleg ennél is szélesebb körűek, hiszen Begin a knesszet szónoki emelvényéről — igaz, hogy szóban, de hivatalosan — Jeruzsálembe invitálta Husszein jordániai uralkodót, akivel a titokban tartott kapcsolatok már régebbi keletűek. A meghívottak közt szerepel Eliasz Szárkisz libanoni elnök is , aki egyebek közt azért nem képes felülkerekedni a hazáját megosztó belviszályon és a jobboldaliak és palesztinok ellentétén, mert a harcokba a legnyíltabban és a legbrutálisabban beavatkozik Izrael. Meghívást kapott Hafez Asszad szíriai elnök is. Hozzá vezetett Szadat elnök elsőútja: hétórás maratoni tárgyaláson próbáják tisztázni nézeteiket, álláspontjaikat. Az egyeztetés nem sikerülhetett. Ugyanis már a látogatás reggelén nyilvánosságra hozták a szíriai Nemzeti front állásfoglalását. A több pártot egyesítő hazafias tömörülés nyíltan szembefordul a szándékokkal. De ami ennél is fontosabb: ellene foglalt állást a Baathpárt damaszkuszi pánarab vezetősége is — a Baath-álláspont képviseletére pedig a pártfegyelem egyértelműen kötelezi a szíriai elnököt. Szadat és Asszad búcsúkézfogása után aztán annál nyíltabban fogalmazódtak meg a damaszkuszi ellenvetések. .A vezető napilap, az Al Baath az egyiptomi politikai vonalvezetéssel viszonylag következetesen szembenálló szír álláspont folyamatosságára utal, amikor így fakad ki: „Nem meglepő, hogy az a kormány, amely 1975-ben aláírta a sínai megállapodást, most szétzúzza az arabi szolidaritást.” A „Forradalom”, a másik mértékadó lap már a jelzőkkel sem takarékoskodik: ,,hitvány és erkölcstelen oldalvágásnak"’ minősíti Anvar Szadat döntését, és hazája nevében „felszólítja az arabokat, hogy helyezkedjenek szembe Szadat elhatározásával". Felmerülhet a kérdés: miért éppen Damaszkusszal kezdte az Arab-félszigeten tett utazását az egyiptomi elnök, ha már az első állomáson a kudarc kockázatával kellett szembenéznie? A szíriai elutasítás ugyanis kiszámítható volt. A damaszkuszi siker megkönnyítette volna Szadat számára az arab világ nagyobb része jóváhagyásának elnyerését, az utazás ellenzőinek látványos elszigetelődését. Az esetleges győzelem a damaszkuszi előcsatározásban lehetővé tette volna számára, hogy az egyiptomi dimenzióknál nagyobb háttérrel lépjen fel, s ebben a megizmosodott pozícióban esetleg meghatározó befolyást szerezzen a palesztin álláspont formálásához is. A nézeteltérések fennmaradása viszont éppen azt húzta alá, hogy az egyiptomi elnök lehetőségei korlátozottak, s kénytelen lesz majd ahhoz tartani magát, amit számtalan nyilatkozatainak egyikében hangsúlyozott, hogy tudniillik csak Egyiptomot képviseli. Ebben a helyzetben megkülönböztetett jelentősége van a palesztin reagálásnak. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet helyzete rendkívül kényes, hiszen csak nemrég rendezte sokáig korántsem felhőtlen kapcsolatait Kairóval. Méghozzá olyan körülmények közt, amikor — a libanoni harcok sűrűjében — az egyiptomi segítségnek, szolidaritásnak meggyőzően nagy lehetett a jelentősége. Az első palesztin nyilatkozatot a zavar és az apátia jellemezte. De a tervbe vett utazás előtti napon Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnöke már elhatárolta magát a lépéstől, s azt „egyéni” kezdeményezésnek minősítette. Sokatmondóan kijelentette azt is, hogy Szadat a látogatással foglalkozó parlamenti beszédét másként mondta el Kairóban, mint ahogy leírta — vagyis, ahogy egyeztette az egyiptomi vezető testületekkel vagy vezetőkkel. A szíriai orientációjú Al Szaika azonban — Damaszkuszhoz hasonlóan, de már napokkal korábban, mint a hivatalos Damaszkusz — egyértelműen szembeszállt azzal, amit Szadat ,,szent küldetésnek” nevez. Najef Haratmeh, a Demokratikus Népfront Palesztina Felszabadításáért szervezet vezetője pedig Tripoliban arra szólította fel az arab országokat, hogy vessék el a „kapituláns egyiptomi kezdeményezést”. A palesztinai vélemények közt tehát bizonyos különbségek tapasztalhatók. Nem lehetetlen, hogy a mérsékeltebb megítélések kialakításában szerepet játszanak azok a szándékosan kiszivárogtatott illúziókeltő kijelentések, amelyek szerint Szadat egyebek közt a PFSZ elismertetésével is megpróbálkozik Jeruzsálemben. Tagadhatatlan azonban, hogy mind a palesztinok körében, mind pedig az arab világban az elutasítás, a szembenállás hangja maradt az erősebb. Líbia kilátásba helyezte, hogy nagyszabású hadjáratot indít Egyiptom elszigetelésére, ha sor kerül az útra. Irak és Algéria álláspontja már rég ismert: Algír és Bagdad régtől fogva nem kér az effajta politikából. Az egyiptomi diplomáciai képviseleteket ért palesztin támadások félreérthetetlenné teszik: az arab közvélemény és az arab közhangulat formálásában nagy szerepet játszó palesztin közvélemény nyíltan neheztel az egyiptomi államfőre. Anvar Szadat elnök eléggé homályosan beszélt látogatása indítékairól. Egyik nyilatkozatában arról tett említést, hogy csak egy — a félreértéseket tisztázó — beszéd elmondására készül a knesszetben, más alkalommal azonban már lehetséges tárgyalópartnereit is számba vette. A térség népei — valamenynyien az érintettek — valódi sikerre, igazi eredményre várnak. Ezeket jó ideje Genftől remélik: a felújítandó közelkeleti békekonferencia adhatná a tartós rendezés kidolgozásának használható kereteit. A kilátásba helyezett egyiptomi—izraeli párbeszéddel kapcsolatban a kérdések kérdése éppen az: mennyiben javítja, hogyan befolyásolja a genfi esélyeket? Szadat elnök úgy állítja be utazását,a hogy az egyebek közt Génfnek is érdekében állna. A nyilatkozatháború „torkolattüzei” sem feledtethetik azonban, hogy a rendezés esélyeit Genfben nagyon megkönnyítené az álláspontok tisztázása, egyeztetése, az arab pozíciók pontos körvonalazása. Csupa olyan kívánság ez, ami feltételezi a jelenleginél nagyobb egyetértést az arab világon belül. De az egyetértés megbicsaklása már Kairóban elkezdődött. Amikor Szadat „véglegesítette” az utazással kapcsolatos elhatározását, még a nyugati nyitásban vele együtt tántoríthatatlanul kitartó külügyminisztere, Iszmail Fahmi is benyújtotta lemondását. És ugyanezt tette állandó helyettese, Mohammed Riad. A kairói meghasonlottságot — s az arab világban keltett meghasonlottságot — aligha ellensúlyozhatja majd Szadat rangúkísérete, amelyben a tervekszerint az egyiptomi pártok képviselői is helyet kapnak, szimbolizálandó a döntéssel kapcsolatos nemzeti egyetértést. A legkülönbözőbb jelekmégis azt tanúsítják: a kezdeményezés — akár Washingtonból indult ki, akár Jeruzsálemből, akár Kairóból, akár máshonnan a viszály újabb Érisz-almát hajította a Közel-Kelet- Kairó felelőssége pedig inhetetlenül nagy, hiszen elől utóbb számot kell vetnie tala szövetségesekkel nen egyeztetett lépéssel, vél.,, kockázat arányban áll-e , esetleges nyereséggel ? Krajizár Inne Begin izraeli miniszterelnök írásban meghívta... Szadat egyiptomi elnököt, szóban pedig Husszein Jordan királyt, Asszad szíriai elnököt és Szárkisz libanoni elnököt. Arafat, a PFSZ elnöke nem kapott meghívást