Népszava, 1977. december (105. évfolyam, 282-307. sz.)
1977-12-31 / 307. szám
* * A magyar nép története 53. •* ELŐRETÖR A BALOLDAL 1946 őszén ült össze az MKP III. kongresszusa. A küldöttek több, mint 630 ezer párttagot képviseltek, és a párt szervezetei ekkorra már átfogták az egész országot, s maguk mögött tudhatták a legöntudatosabb pártonkívüliek százezreit. Erre az erőre támaszkodva a kongresszus a párt jövőbeni irányvonalát a mozgósító erejű és jelszóvá vált követelésekben fejezte ki: ,,Nem a tökösöknek, hanem a népnek építjük az országot", és „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!’’. Ezek a jelszavak, illetve politikai célkitűzések az ország újjáépítése, valamint a burzsoáziának a hatalomból való kiszorítására utaltak. Az MKP III. kongresszusa A magyar politikai életben, de a koalíción belül is lényegében akörül folyt a harc, hogy. ..kivel megy együtt a parasztság zöme: a munkássággal-e előre a demokratikus fejlődés útján, vagy pedig a nagytőkével visszafelé, oda, ahova a reakció akarja vinni az országot”. A kongresszuson elfogadott határozat nemcsak a ,,kisbirtokon nyugvó” mezőgazdasági termelés nyugalmát és biztonságát garantálta, hanem számos javaslata a parasztság tehetősebb rétegének az érdekét is szolgálta. A kongresszus körvonalazta a párt külpolitikai koncepcióját is: elutasított minden olyan törekvést, amely azzal a veszéllyel járhatott, hogy Magyarország ismét az imperialista nagyhatalmak eszközévé válik. Ugyanakkor elvetette azokat a felfogásokat is, amelyek egy „újfajta” „hintapolitika” lehetőségével számoltak. A párt állást foglalt a Dunavölgye népeivel, valamint a Szovjetunióval való gazdasági és politikai együttműködés mellett, de nem zárta ki a normális diplomáciai és gazdasági kapcsolatok fenntartását, illetve kiépítését a nyugati nagyhatalmakkal. A kongresszus határozata így összegezte a további haladás útját: „Csak a népi demokrácia teszi lehetővé, hogy országunk a társadalmi fejlődés útján, polgárháború nélkül haladjon a szocializmushoz.” Az MKP a kongresszus után továbbra is arra törekedett, hogy a baloldal együttes fellépésének segítségével rászorítsa a kisgazdapártot sorainak a jobboldali, reakciós elemektől való megtisztítására. Ez irányú törekvéseit azonban megnehezítette az a körülmény, hogy közben a szociáldemokrata párton és a parasztpárton belül is a különböző irányzatok összecsapására került sor. Mindkét párton belül rövidesen a baloldal győzedelmeskedett, sőt a parasztpártból Kovács Imre kilépése után megindult a jobboldali elemek távozása is. Az illegális Magyar Közösség szervezkedésének 1947 eleji leleplezése után a kisgazdapártban is felülkerekedett a baloldal. Az országban található jobboldali politikai erők ezután kénytelenek voltak a Magyar Nemzeti Függetlenségi Fronton kívül gyülekezni, látszólag „új” zászlók alatt. A hároméves terv A magyar kommunisták 1946 végén nyilvánosságra hozott tervjavaslata abból indult ki, hogy három esztendő szükséges ahhoz, hogy mind a termelés, mind az életszínvonal terén elérjék, illetve valamelyest túlhaladják az utolsó békeév színvonalát. A szociáldemokrata párt elfogadta a hároméves terv gondolatát és alapos tervjavaslattal járult a közvélemény elé. A két munkáspárt egyeztetett tervjavaslatával egyetértett a Nemzeti Parasztpárt vezetősége is. A kisgazdapárt, bár hivatalosan nem ellenezte a hároméves gazdasági terv gondolatát, a terv finanszírozásának kérdésében állandóan kritikával illette a munkáspárti javaslatot. Több hetes ellenállás és huzavona után a kisgazdapárt május elejére eljutott a hároméves terv vállalásáig. A kommunista párt képviselői május elején felvetették, hogy a tőkés hitelszervezet akkori formája mellett nem látják biztosítottnak a hároméves rend végrehajtását. Ezért javasolták, a négy legnagyobb bank (Nemzeti Bank, Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Banki államosítását. Heves politikai harc indult meg, amelyben a kommunisták a magyar nép legszélesebb demokratikus erőit, a munkásmegmozdulásokat, a sajtót és a kisgazdapártot is érintő összeesküvési per leleplezéseit is felhasználták álláspontjuk érvényre juttatására. Május végén bevezették a bankok állami ellenőrzését, majd röviddel később az államosítás is megtörtént. A nemzetgyűlés július elején emelte törvényerőre a hároméves tervjavaslatot, amelynek végrehajtása 1947. augusztus 1-én megkezdődhetett. Már 1947 elején felmerült a munkáspártok vezetőiben az a gondolat, hogy a nemzetgyűlés megbízatásának lejárta előtt új országgyűlési választások megtartásával tisztázzák a belpolitikai erőviszonyokat. Az eredetileg őszre tervezett választásokat Nagy Ferenc miniszterelnök külföldre távozása után előbbre hozták augusztusra. Országgyűlési választások A baloldali pártok választási programjának „gerincét” a hároméves terv célkitűzései jelentették. Emellett kisebbnagyobb fenntartásokkal egyöntetűen állást foglaltak a magántulajdon mellett a vallásszabadság biztosítását ígérték és javasolták az állam és az egyház viszonyának rendezését is. Az MKP javasolta, hogy a koalíciós pártok közös blokkba tömörülve vegyenek részt a választásokon. A választási küzdelembe a koalíción addig is kívül álló Polgári Demokrata Párt és Magyar Radikális Párt mellett — bekapcsolódtak az ellenzéki pártok is: a Független MagyarDemokrata Párt, a Demokrata Néppárt, a Magyar Függetlenségi Párt és a Keresztény Női Tábor. Az utóbbiak döntően a kisgazdapártból kivált vagy leszakadt jobboldali csoportokból alakultak meg, illetve szerveződtek újjá. Programjaik kivétel nélkül polgári és többé-kevésbé vallásos színezetűek voltak. Az 1947. augusztus 31-én megtartott országgyűlési választásokon a választási szövetség négy pártja — MKP, SZDP, NPP és FKgP — megkapta a szavazatok több mint 60 százalékát. De a választási szövetségen belül lényegesen megváltoztak az erőviszonyok. Az FKgP mintegy 2 millió szavazatot, az SZDP pedig közel 80 ezer szavazatot veszített 1945-höz képest. A Magyar Kommunista Párt 22 százalékos részesedésével a választási szövetség és az ország legerősebb pártja lett. Korábbi eredményéhez viszonyítva a Nemzeti Parasztpárt is előretört. A választások ugyanakkor arra is rávilágítottak, hogy a polgári jobboldal még mindig jelentős befolyással rendelkezik, hiszen a 6 ellenzéki pártra a szavazatok közel 40 százaléka esett. A választások számszerű eredményeinél azonban nem kisebb jelentőségű volt a baloldal szempontjából az a tény sem, hogy a népi demokrácia polgári ellenzői csaknem teljesen kiszorultak a függetlenségi frontból, illetve a koalícióból. A választások még véglegesen nem döntötték el a hatalom kérdését Magyarországon, de nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az MKP a korábbinál sokkal kedvezőbb politikai körülmények között folytathassa harcát a néphatalom kivívásáért, a szocialista forradalom győzelméért. Izsák Lajos NÉPSZAVA 1977. december 31. Pogány I. Gábor A Magyar Nemzeti Galéria húsz éve Két évtizede nyitotta meg kapuit a Magyar Nemzeti Galéria az egykori Kúria épületében, és két esztendeje, hogy az újjáépült Budavári Palotában fogadja vendégeit. Az országos hatáskörű szakmúzeumok közül szervezeti formáit tekintve ez a legfiatalabb közgyűjtemény, előtörténetét kutatva viszont százharminc év előtti nyilatkozatok is találhatók, melyek már akkor sürgetőnek tartották megszervezését. Legutóbb, amikor a Nemzeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár megalapításának százhetvenötödik évfordulóját ünnepeltük, sok szó esett arról, hogy a magyar képzőművészet gyűjtése a reformkorban fontos programjává vált az akkori Nemzeti Múzeumnak. A hazai művelődéstörténet eseményei mégis úgy alakultak, hogy míg a Nemzeti Múzeum egyes szakgyűjteményei már a múlt században önállósultak, a nemzeti képtár létrehozásának a feladata a szocialista Magyarországra várt. Amikor húsz esztendővel ezelőtt a forradalmi munkásparaszt kormány életre hívta a Magyar Nemzeti Galériát, az új intézményben a Szépművészeti Múzeum magyar anyaga és a Fővárosi Képtár gyűjteménye egyesült. Ez az egyesülés sok jó hagyománynyal indította útjára az új múzeumot, ám egyúttal megváltozott feltételeket is szabott munkatársainak. Az elődök mindig is meggyőződéssel hangoztatták a hazai képzőművészet gyűjtésének és népszerűsítésének a jelentőségét követendő módszerekkel, példamutató lelkiismeretességgel őrizték, kezelték a gondjaikra bízott értékeket, tudva tudták, hogy a magyar művészek alkotásainak a megismerése, megismertetése a nemzeti tudat alakításának számottevő tényezője. A magyar képzőművészet emlékeihez, a művészkortársak termésének a bemutatásához kapcsolódó tennivalók — természetesen — sok új elemmel gazdagították a múzeumi munkát a Nemzeti Galéria működésének a kibontakozásával. A gyűjtés, a tudományos feldolgozás kiegyenlítettebbé, szervezetté válhatott, a festészetünkre, szobrászainkra, grafikánkra vonatkozó népművelés megalapozottabbá lett. A művészettörténészek tevékenységének a tartalmában mind átfogóbban érvényesülhetett a sokoldalúság, a teljesség igénye, a legprogresszívebb világnézet számos esztétikai következtetése. A Budavári Palotában mód nyílik arra, hogy képzőművészetünk ezer esztendejét, XI—XX. századi történetét a múzeum látogatója elé lehessen idézni. A közönségnek, de a Galéria muzeológusainak is rendkívül tanulságos — például — a régi magyarországi művészet jellegzetes termékeinek a felsorakoztatása. A román kori kőtöredékek mellett főként a gótikus, reneszánsz és barokk képek, szobrok együttese kelt mély benyomást a régi idők magas színvonalú művészeti tevékenységéről. Ebből az anyagból állandó jellegű kiállítást múzeumaink eddig még nem tudtak a nyilvánosság elé tárni, és tervek szerint 1978 folyamán kerül abba a helyzetbe a Galéria, hogy a régi művészetről átfogó képet adhat látogatóinak, de a kiegészítő beruházások meggyorsulásával ítmény van arra is, hogy két éven belül az állandó kiállítások napjainkig terjedően tájékoztatják majd az érdeklődőket képzőművészetünk történetéről. Korunk művészetének múzeumi bemutatását a Galéria eddig csak részlegesen végezhette el. Korábbi épületében nelyszűke miatt tartósan csak a szobrászat szerepelhetett, századunk festészetéből intőig volt kiállítva elég bőséges válogatás. Emellett azonban az időszaki tárlatok egész sora foglalkozott a mai eredményekkel, a legújabb grafikai termésről szinte évenként készültek szemlék. A vidék művészeti központjai egymás után teret kaptak ahhoz, hogy a Galériában a fővárosi közönség előtt is megjelenhessenek művészeik munkásságának felvonultatásával. Ezek a kiállítások alkalmasak voltak képzőművészetünk alakuló, változó helyzetének a felmérésére, az újabb és újabb törekvéseit összehasonlítására, arra, hogy a különböző összetételben jelentkező művészek műveiből a Galéria vendégei értesülhessenek, mi történik a műtermekben, milyen szerteágazó, izgalmas problémák foglalkoztatják tehetségeinket. Kortársaink művészete mozgásban van, sok meglepetést tartogat, meg-megújul, de ha az előzményeket folytatja, művelőinek egyénisége akkor is hozzátesz más-más változatot a már ismertekhez. Különösen áll ez a mi világunkra, egy fejlettebb társadalom építésének elgondolkoztató, választ kereső korszakára. A Magyar Nemzeti Galéria dolgozói húsz éve azzal az elképzeléssel kezdték meg munkájukat, hogy az új intézmény ténykedésében hangsúlyozni kívánták a megmásult történelmi, társadalmi helyzet hatását. A szocialista múzeum munkatársai a legsajátosabb szakmai kérdések felvetésével is a jelen és a jövő számára szeretnének tanulságokat levonni, szűkebb érdeklődési körük kutatásainak eredményeit széleskörűen hasznosítani. A Nemzeti Galéria szakemberei — az intézmény fennállása óta — igyekeznek a hagyományok és újítások kölcsönhatását, egyidejűségét figyelembe venni mind a történeti anyag, mind a mai termés feldolgozásában. Mint ahogyan múzeumi szolgálatuk közben a tudományos célok és közművelődési tennivalók szükségszerű egymásrahatását is felismerték. A közművelődési párthatározat és törvény nem érte váratlanul a Galéria munkatársait, sok gyakorlati tapasztalat birtokában keresik — kedvezőbb feltételek között — a mind szélesebb körű ismeretterjesztéshez a mind differenciáltabb módszerek kikísérletezésének útjait-módjait. A képzőművészet iránti érdeklődés tömeges felkeltéséhez az alaposabb tájékozódás igényének a kielégítése is hozzátartozik. Tárlatvezetéseket, előadásokat, klubszerű eszmecseréket, hangversenyeket, irodalmi esteket sorol fel hónapról hónapra a Galéria programja. Nagy sikere van a gyermekfoglalkoztatásoknak, melyek- nek módszertani rendszerezése szerte az országban alkalmazható. A múzeumi tanórák megszervezése is folyamatban van Ahhoz azonban, hogy — nemzedéki hovatartozástól függetlenül — mind többen váljanak aktív galérialaktatóvá, el is kell menni a közönségért a munkahelyére, lakóhelyére. A Nemzeti Colonia sok vándorkiállítást, alkalmi bemutatót rendez üzemekben, s mnűvelődési házakban, a fővárosban és vidéken, közel és távolban. Közös közművelődési akciókat bonyolít le más múzeumokkal, tömegszervezetekkel, tanácsokkal, honismereti körökkel. A magyar képzőművészet országos múzeuma, a Nemzeti Galéria mozgalmas tevékenységében mindenképpen el akarja kerülni a mennyiségi mutatók gépies hajszolását. Munkatársai a sokirányú tevékenység értelmét kultúrpolitikánk céljainak szolgálatában látják hozzájárulni ahhoz, hogy hazánkban mind többen éljenek, dolgozzanak szocialista módon, terjedjen a műveltség, gyarapodjék a kiművelt emberfők sokasága. Képzőművészetünk igazi értékeinek megbecsülésére, megértésére is szükség van a harmonikus társadalmi közérzethez. Bemutatott néhány képünket a Galéria legújabb szerzeményeiből válogattuk. Csorba Géza: Szabadság Bernáth Aurél: Tél Süli András: Vasútállomás Hoch Ferenc: Kőbányász Hajnóczy Péter birtokában van a novellaírás titkának. Mostani, második kötete ugyan kevesebb meglepetést okoz indító köteténél, de ennek magyarázata egyrészt az a természetes ok, hogy immár nem üdvözölhetünk új írót a szerzőben, mi több, újabb könyvét tudatosan az első folytatásának szánja; másrészt vegyük figyelembe azt a körülményt is, hogy amíg A futó-ben egy tucat év leleméményét gyűjtötte össze,az M című kötet anyaga három év alatt született. Hajnóczy Péter — elég szerencsés módon — azzal mélyíti el hősei egyénítését, hogy egy jól körülhatárolható foglalkozás szerepjátékához és rekvizitumaihoz köti őket, így kerül ki keze alól a fuvaros, a hentes, a szabó, a kabinos, s a foglalkozáshoz kevésbé kötött „fiatalember” figurája — utóbbi jórészt önéletrajzi ihletésű. Míg a tipizáláson belül a „szakmát” az egyénítéshez érzi szükségesnek, maga az életszituáció, a „probléma” mind ehhez, mind az általánosításhoz alapot nyújt. A kötetnek rendre azok a sikerült darabjai, ahol e tipizálás megtörténik. (A varázsló, Mandragora). Más írások viszont kétes értékűek és hitelűek; ezekben szinte semmit nem tudunk meg a szereplőkről, legfeljebb azt: férfi vagy nő, öreg vagy fiatal. (A szertartás, A kék ólomkatona). Cselekvéseik nincsenek kellően (vagy egyáltalán) motiválva, ők maguk is sematikus lombikfigurák, alig „élnek”. Csak valóságos, húsvér alakoknak vannak valóságos, azaz érzékileg fölfogható és megjeleníthető problémáik. De mindez már az alkotói módszer kérdéséig és kérdésességéig vezet el. A kötet túlnyomó része (így a még nem említett Hány óra? és A fuvaros is) megvalósítják, mert megújítják a novellaműfaj törvényeit. (Ez még nem pozitív értékítélet, csak belépőjegy hozzá!) A többi írás elhibázott módszerét csak a kísérletező igény menti, vagy enyhíti „bocsánatos bűnné". Ezekben a szerző sutba dobja kivívott eredményeit, s egy kétes értékű montázstechnikához folyamodik. A könyv legsúlyosabb írása A véradó. Ebben a fantasztikum a művészi fokozás eszköze, ez ad szimbolikus mélységet a történetnek. A fanntasztikum itt egyanyagú a reálissal, ettől lesz mégis kísértetiesebb. Hősének, a hentesnek a mindennapok által gúzsba kötött nemisége fokozódik itt a fiktivitás fantasztikummal is tágított Határáig —s szabadul el valóságosan vagy képzeletben, attól függően, feloldjuk-e a nyomasztó fantasztikumot. Az író nem oldja föl, írása művészi dokumentuma annak: a fantasztikum valósága uralkodik el ott, ahol egy elfogadható valóság csak a fantáziában létezik. (Szépirodalmi) Veszelak Ferenc : Hajnóczy Péter novelláiról