Népszava, 1978. július (106. évfolyam, 153-178. sz.)
1978-07-15 / 165. szám
A magyar népi műveltség alapvonásai 5. A hűbériség évszázadai A honfoglalás kori hagyatékot számba véve minduntalan kutatások hiányába kellett ütköznünk. A szakember szívesebben beszél feltételes módban, szívesebben használja a „valószínűleg”, „feltehetően” szavakat a határozott állításnál. De nemcsak e kétségkívül fontos és a hazai tudománytörténetben inspiráló szerepe okán jeles helyet elfoglaló kérdéskör kutatása mutat hiányokat, hanem az utána következő századok, a hűbériség időszaka is. A korán jelentkező őstörténeti érdeklődés miatt mindmáig háttérbe szorul a magyar középkor népi kultúrájának vizsgálata, bár e téren a lehetőségek az utóbbi évtizedekben jelentősen javultak. A törzsi-nemzetségi társadalomban élő magyarság kultúrája a következő nagy korszakunk, a XIII. századtól a XVIII. század végéig terjedő időhöz viszonyítva egységesnek mondható, bár bizonyos, hogy vagyoni és származási különbségek kulturális eltéréseket is fedtek. Népi kultúráról azonban csak akkor beszélhetünk, amikor megjelent és intézményessé vált Magyarországon a hivatásos kultúra. Csírája a királyi udvarban, az egyházi és vármegyei igazgatás székhelyein kereshető. A latin írásbeliség mind rendszeresebbé vált, nyugati ízlés szerint építették a templomokat és a palotákat. Valószínű, hogy tárgyai, a ruhadarabok, a szerszámok, különfajta nélkülözhetetlen eszközök tekintetében is korán kezdett kialakulni a műveltség két pólusa. Eddigi ismereteink arra engednek következtetni, hogy kezdetben az uralkodó osztálynak csupán igen vékony rétegét lehet a hivatásos kultúra birtokosaként számba venni. Csak kevesen engedhették meg maguknak a költekezést, amelyet az ebbe a kultúrába tartozó javak megszerzése kívánt. A hivatásos kultúrával szemben a nemesség egy része, az alsópapság és a jobbágyság tömegeinek műveltségét jobb szó híján „népinek" nevezhetjük. Tudvalevő azonban, hogy ez a fogalom változó tartalmú, és mást jelentett a XIII. században, mint a XVIII.-ban. Korszakunk két pereme a XIII. és a XVIII. század határként tekintve nem rajzolódik ki élesen, hanem inkább elmosódik. A XIII—XIV. században, amikor az egységes jobbágyság kialakult hazánkban, a nemesség egy része és a parasztság műveltsége számos ponton egyezhetett, bár az is valószínű, hogy anyagi minőségekben különbözőségek mutatkozhattak. Lehetséges, hogy a ruhák formája azonos volt vagy hasonlított, de drágább kelmékből varratta a nemes, olcsó, magaszette házivászonból szabta a paraszt. Jóllehet a nemesség és a jobbágyság jogilag élesen elkülönült egymástól, mégis a két társadalmi osztályt elválasztó határok nem voltak mindig egyértelműek. Bizonyos esetekben és helyzetekben a jobbágyok szerezhettek nemesi levelet, és a folyamat fordítottja sem volt ismeretlen, bár nagyobb számban csak a török hódoltság idején fordulhatott elő, hogy a menekülő nemesség birtokát és kúriáját vesztve kihullott osztályából. A későbbi századok során a kultúra két pólusa között a különbség mind nagyobb lett. Nagy Lajos, Zsigmond és Hunyadi Mátyás Európa-szerte híres udvarainak fénye elhomályosította a falvak kunyhósorait, szerény templomocskáit, egyben tovább tudatosította másságukat. A XVI. század az egész középkelet-európai jobbágyság sorsában jelentős változást hozott. Míg földrészünk nyugati felén megnyílt a szabad polgári fejlődés útja, keleten a súlyos válságát sikerrel átvészelő feudalizmus új erőre kapott,, és a parasztságot még inkább megbéklyózta. Kialakult az úgynevezett „második jobbágyság” korszaka. Ennek a társadalomtörténeti folyamatnak a hatása meghatározóan jelentkezett a népi kultúrában. A jobbágyrendszer megszilárdulása konzerválta a kultúrát is. Ezért találtak a néprajzkutatók XIX— XX. századi gyűjtéseik során számos olyan elemet, amely, ha nem is teljesen változatlan formában, de a középkorból származik. A szabadabb polgári fejlődés kezdeményei a XVI. század első felében hazánkban is megvoltak, és terjedt a kor nagy stílusáramlata, a reneszánsz. Ez a jelentős történeti stílus épp a nagy társadalmi fordulón kezdett behatolni a népi kultúra különböző ágazataiba. Termékenyítő hatásának útjait ma még nem ismerjük kellően, de bizonyos, hogy Mátyás palotájának fénye nemcsak elhomályosította, hanem be is világította a távolabbi településeket. Nem valószínű azonban, hogy a reneszánsz kultúra javai egyszerű másolás útján terjedtek. Többszörös átvétellel lettek „népivé”. S nem is úgy kell elképzelnünk ezt a hatást, hogy a magas művészet érintetlenül leszállott a kultúra alacsonyabb régióiba. Csupán bizonyos elemeivel számolhatunk, amelyeket, mint motívumokat föl lehet fedezni az öntörvényű népi kultúrában, de azok ott egészen más rendszerben sorakoznak, mint előzményeiken. A művészettörténeti kutatás például az egyik igen kedvelt, olasz reneszánsz mintára visszamenő kompozíciónak göcseji halottas lepedőn, somogyi tükrösön, beregi szőttesen és egy csíki templom mennyezetkazettáján találta meg változatait. Számos mustra, „olasz vázák”, koszorúk, rozetták és a különösen kedvelt leveles-virágos indák stilizált formái sokfelé föllelhetők kapufélfákon, fejfákon, varrottasokon. A reneszánsz más hangulatot lehelt a mértanias elemekből, jórészt körökből és egyenesekből szerkesztett, ismétlődő, azonos motívumokból álló korábban jellemző díszítőművészet világába. Föllazította a stílusszabályokat, szabaddá tette a vonalvezetést, földúsította az ornamentikát. Néhány szép ruhadarab is ennek a korszaknak a divatjára vezethető vissza, például a szlavóniai magyarok női inge, a sárközi menyecskék aranyfonallal és színes selyemmel kivarrott fejdísze, a ..bíbor”, és a „muszuj”, a kalotaszegi nők övbe tűzött különös alakú szoknyája. Szinte szimbolikus a táncot ért átalakító hatás. A középkori tánc- és füzértáncokat fölváltó új divat, a páros tánc a szigorú rendben körkörösen járt, pontosan ismétlődő mozdulatokkal szemben a mozgás szabadságát, a figurák végtelen variálhatóságát hozta. A reneszánszban született a magyar népköltészet legkedveltebb újkori műfaja, a szerelmest rózsának, violának, gyöngyvirágnak szólító lírai népdal, a XVI—XVII. században országszerte énekelt virágénekek távoli rokona és leszármazottja. Ugyanez a korszak formálta ki a legszebb magyar népballadákat is. A hősepika helyébe léptek ezek a sok tekintetben még középkori hangulatot árasztó, de a csodás elemekkel átszőtt hőstörténetek helyett súlyos emberi tragédiákról szóló epikus énekek. Reneszánszról hallva hajlamosak vagyunk csupán királyi, főpapi, főnemesi udvarok pompájára és itáliai mestereire gondolni. Pedig ez csak a felső rétegét és a kezdeteit jelentette annak a történeti stílusnak, amely csaknem kétszáz esztendeig virágzott hazánkban különböző színvonalú és sajátos jellegű helyi emlékeket hozva létre. A népi kultúra és a reneszánsz összefonódása még ennél is hosszabb ideig tartott, a XVIII. század végére mondható igazán érettnek. Természetesen hiba volna ezt a jelenséget túlértékelni. Igaz, hogy a második jobbágyságban megrekedt a fejlődés, és vele párhuzamosan a kulturális állapotok is rögződtek, de mégsem maradtak változatlanok. A következő nagy történeti stílusok, így a barokk és a klasszicizmus a népi építészetben és a díszítőművészeten karakteresen rajta hagyta a bélyegét. De nemcsak külső hatásokkal kell számolni, hanem a mindenkori belső fejlődés erejével és eredményeivel is. Elsősorban ennek a szerves hazai társadalom, és gazdaságfejlődésnek a következménye, hogy a XVIII. század végére a hajdan egységesnek nevezhető műveltség két, egymástól jól megkülönböztethető rétegre, hivatásos és népi kultúrára tagolódott. Népi műveltségen azonban még ebben az időben sem lehet kizárólagosan parasztit érteni, mert e fogalomba a kisnemesség széles rétege éppúgy beletartozik, mint a birtokos jobbágyoké és a zselléreké, továbbá a falusi és mezővárosi lakosság több más eleme, különösen a céhes iparosok, akiknek életmódja a hagyományokban gyökerezik. , Kósa László Makay Ida ARANY INGÉBEN KÖZELEG A temetőkben makacs zendülés. Vörös zászlókkal égő tulipánok tüntetnek egyre: élni! Élni még! A buja, gazos temetői árok mélyében a csöndes-hűs gyöngyvirágok recitálják konokan az igét. Arany ingében közeleg a Nap. Fényes dárdáit úgy dobálja szét, mint győző rmnok, pusztulás fölött. Diadalkapu fönn a májusig. Két könyv a formatervezésről Két elkésett fordítás? — tehetjük fel ezután a kérdést, hiszen Nikolaus Pevsner munkája („A modern formatervezés úttörői”, Gondolat) először 1936-ban jelent meg, s Wilhelm Braun-Feldweg magyar kiadásának („Ipar és Forma”, Corvina) eredetije is 1966-ban. Ha arra gondolunk, hogy a mi Iparművészeti Főiskolánkról már kikerültek az első ipari formatervezői szakon végzett hallgatók, amikor a nyugat-berlini Képzőművészeti Főiskolán még csak megalakul a formatervezési tanszék, ha figyelembe veszszük, hogy az I. Nemzetközi Iparesztétikai Kongresszus (Párizs, 1953) után egy évvel már a mi Iparművészeti Tanácsunk szervezetten foglalkozik az ipari formatervezés problémáival, élen járva a szocialista országok között, mind a művészi hangsúly, mind a technika között reális egyensúlyt keresve, panaszra okunk nem lehet. S ha ehhez hozzávesszük a Moszkvában élt Mácza János húszas évekbeli iparesztétikai tanulmányait, Moholy-Nagy László Bauhaus-beli munkáit s immár éppen fél évszázada megjelent alapvető írásait, melyekben művészet és technika máig érvényes kölcsönösségét hirdette, akkor a késedelem más előjelet kap. Ha a Ford-gyár büszke első közismertté vált karosszériájának (1908) magyar formaadójára, ha az első hazai autókarosszériák egyike (készült a Kölber Testvéreknél 1905-ben) az 1906-os berlini automobilkiállításon a második szépségdíjat kaphatta meg, ha Bozzay Dezső már a harmincas években lehetett a Philips-gyár rádióinak tervezője, akkor elmélet és gyakorlat olyan egyenetlenségeinek vagyunk tanúi, mely nem az elsőbbséget vagy elkésést teszi elsőrendűen fontos kérdésekké. Sőt. Elméletben talán túlságosan is bővelkedünk. A művészetelmélet fogalmi tisztázásai mintha hovatovább elszakadnának a gyakorlattól s a valóság felett lebegve valami különös öncélú befelé fordulással tetszelegnének ötleteikben. Ennek a két könyvnek sem a teoretizálás az érdeme. Az angol Pevsner professzoré az elmúlt évszázad formaadási törekvéseinek történeti öszszegezése, s főleg az építészetre figyelve Morristól az első világháborúig. a német Braun-Feldweg professzoré az egymásnak ellentmondó elmélkedések dialektikus feltárása utáni szöveggyűjteménye. A két könyv szerzőjének „hozzáállása” pontosan jelzi azt az ellentétet is, mely kísért az ipari formatervezés elmélkedőinél: egyik ugyanis a művészi oldala, másik a technikai felől közelít. Ezen is eleve túllépett a gyakorlat. Dózsa Farkas András, a mi Főiskolánk ipari formatervezői tanszékének első vezetője emlékezik vissza arra, hogy mint szobrászt a mérnökök akkor kezdték megbecsülni, amikor jobb motort készített, mint ők. S áll ez fordítva is. Az elmélkedők bő termése nem pótolhatja a gyakorlat megtorpanását. Hangzatos jelszavak (design-szellem, system-design, team rendszertervezés, team, komplex tervezés) mögött távolról sem fejlődik úgy a gyakorlat, amint ezt a technicizálódás nyomán remélhetnénk. Nyugaton formatervező központok megszűnéséről hallunk s a mi százegynéhány szerszám- és gépipari formatervezőnk egyharmada foglalkozik rendszeresen vállalt szakmájával, textil-, szilikát-, bútoripari tervezőink gyatra foglalkoztatásairól is tudunk. Mindez nem jelenti, hogy ne erősítsük kritikánkat. Ebből a két könyvből jószerint mindent megismerhetünk, ami a múltat illeti. Korszerű könyvek, helyesen tájékoztató illusztrációk, szerényen átadva a döntés igazát a gyakorlatnak. Koczogh Ákos Munkásarcok 78 A KŐFARAGÓ Tizenegyben kezdődött az ő egyszerű, szürke élete. Az is mondható az ő fogalmazásában, hogy szerencsés élete, mert hat lánytestvére közt egyetlen fiú volt. Nem kell azt mondani, miként vélekedik a parasztember, ha a nagyszámú család leányáradatában belepottyan egy férfinak való csemete. Karácsony előtt született, így aztán természetes, hogy Istvánnak keresztelték. Ott nevelődött a lányok karéjában, Kecskeméten, a Zsinór utcai öreg házban. S úgy, miként a többiek, de az öregebb Maris, Teca, Bözsi és a fiatalabb Eta, Jula és Eszti vigyázó szemei előtt. Apja, anyja örömére, mint az egyetlen fiú gyerek. Előre látható volt, hogy a „hírös város” paraszti sorából Pista már följebb fog lépni,s amint elvégzi az elemit, ipart tanul. Ezt is szerencsének tartotta a család, mert iparos sem lehetett közülük mindnyája. Derűs arca jókedvet mutatott, amikor beadták egy ottani kőfaragó mester műhelyébe, ahol megismerte és végezte becsülettel a munkáját egészen a segédlevél megszerzéséig. Legénysége idején már öltözködésre is tellett. Volt keresete s hamarosan megunta a szobakonyhás otthoni vályogház zsúfoltságát. Így került aztán Budapest külvárosába, Kispestre. Alig mondható rá, hogy tagbaszakadt, csontos, vállas legényként indult el a kőfaragó pályán, a munkáséletbe, de az bizonyos, szívós, akár az akáctuska. Jellemét a megaláztatásokkal terhes élet faragta, csiszolta, akár ő a nehéz márványköveket. Simulékony, nyers, de természetes, nyíltszívű ember, aki a koldusokkal is megosztja a falatját. Természetének az is szerencséje, hogy máig megmaradt friss kedélyét sose rejtette véka alá. Róla szívesen beszélek, mert Gizi húgomat vette feleségül, s így sógorságba kerültünk. Szinte egymás mellett vészeltük át a nehezebb, embertelen időket. A súlyos gazdasági válságok, bérharcok idején jártak jegyben, midőn Gizi még a Kistex gépei mellett kapkodta a folyton szakadó fonalakat. Esküvőjüket még a gyálpusztai uradalom cselédlakásában tartották, ahol akkor apánk is élt. Persze hogy ott sem maradtak sokáig. Kispesten vertek tanyát. Végiglakták egy tucat háziúr szobakonyhás lakását. Nem sejtették még akkor, hogy a kispesti városháza tetejére fölszerelt légvédelmi kettős sziréna az ő életükbe is bele fog szólni. Meglett férfi korban jogosnak látszik a családalapítás. Erre gondolt csupán és kitartó munkaerejére támaszkodott. Szenes István így indult szerencsét próbálni az életben, míg aztán a felszabadulás után, végre a maga házába költözhetett a Ferihegyi repülőtér közelében. Az udvaron szőlő, gyümölcsfák, gondozott virágágyak. Feleségével és fia családjával lakja a két egyszoba-konyhás, kettéválasztott lakást. Ablakai — az Arany János utcát ostoba meggondolatlanságból átkeresztelt — Vers utcára néznek. Mintha megtréfálta volna a véletlen, s nyelvet öltene rá Áron szelleme, hiszen nem volt soha, ma sincsen megértő viszonyban a költészettel. . Ám az a tény, hogy az irodalommal hadilábon áll, mit sem csorbít emberi értékén. Családszerető, szorgalmas szakember, s mint a kiveszőben levő régi mesemondók, igen kedveli a közösséget. A munkamorált egész életében komolyan vette. Szemléletében a munka szent, mint hívő előtt az isten. Emberi sorsa millió társával azonos, hiszen gyerekkorától máig, látástól vakulásig dolgozott. Életében, tulajdonképpen nem történt semmi rendkívüli, mégis azt gondolja magáról, hogy szerencsés ember. Nem voltak és ma sincsenek sérelmei. A sógorság és testvéri szeretet okából gyakran látogatok hozzájuk, immár évtizedek óta. Ha megszólal és beszélni kezd, sokszoros bennem a figyelem, noha jobban ismerem életét, mint ahogy elmeséli. Szeretem hallgatni, ha a kőfaragás, csiszolás, hídépítés baromi fizikai erőt követelő, de durvaságában is szépséges munkáiéról beszél. A nehéz kőtömbök faragásáról, a keze alatt átalakuló formákról. Nem illendőségből figyelek rá, úgy érdekel, mintha először hallanám órákig tartó elbeszéléseit. A frontot, hadifogságot, baleseteit hányszor átéltem vele. Pedig én voltam a szerencsés vele szemben, mert elkerültem a lövészárkok halálveszedelmeit. Amikor beszélgetésbe kezdünk, minduntalan rátér a háborúra, mint pap a pokolra, ha javítani akarja a hívőket. Szinte beleleheli a tompa fájdalmakat, halálhörgéseket a szavakba. S azt, hogy az emberek vigyázzanak, undorító a háború, akárki is csinálja. — Tudhatod, honnét jöttem, a szegénység milyen mélyéről. Amikor kitört az első világháború, apánkat is elvitték. Anyánk kereste a sok gyerek szájába a kenyeret. Gyerekkoromban talán a disznótort kedveltem leginkább. Akárcsak most. Mink minden esztendőben ölünk egy hízót. Megtanultam, és jól tudom elkészíteni. Viszek nektek is kóstolót, meggyőződhettél. A háború után aztán apám is hazatért, és lovat vásárolt. Az istálló most is ott áll még az udvaron. Avval az egy lóval szekereztünk a piacokra. Cipeltük a kofák gyümölcseit. Mert, ugye, abból is pénz lett. Én is sokat jártam velük. Etettem, csutakoltam a lovat. Heten voltunk, mint a gonoszok, mi, gyerekek. " Mindenkinek dolgozni kellett, ha elvégezte vagy kimaradt az elemiből. Az már kész munkásnak számított minálunk. De azért nagyobb nyomorúság is volt a miénknél. Pedig már hajnalban rángattuk anyánk szoknyáját a zsíros kenyérért. Új ruhát, cipőt mink csak a gazdag kereskedők gyerekein láttunk. Nekünk ilyesmire ritkán tellett. Inas koromban évekig trógeroltam a mesternek krajcárokért. Engemet mindenki csak kihasznált. A két kezem munkájával keresett értéket ő vágta zsebre. Pedig a gazdag kecskeméti parasztok, kereskedők, urak jól megfizették akkor is a sírköveket, akárcsak most. Nézd meg a temetőben, műven sírköveket állíttatnak. Még a szegényebbe se sajnálja érte a pénzt. Amikor már egyedül is föl tudtam állítani a sírköveket, és letellett az inasélet ideje, fölszabadultam. Föl ám, mint ahogy föltámadnak a halottak. Ki tett jót velem abban, a világban? Mondd csak, ki törődött a szegény munkásemberrel? Amikor összekerültem Gizivel, semmink se volt. Csak az ő szépsége meg a kevéske heti keresetünk. Azóta örökké csak a dolog. Megszerettük egymást, nem törődtünk mással. Csakhogy akkor jött a nemulass. Pista. Szegénykét a szövegének boldogították, nem én. Köllött a