Népszava, 1978. augusztus (106. évfolyam, 179-205. sz.)

1978-08-05 / 183. szám

6 A magyar népi műveltség alapvonásai 8. Történelmi tudat - társadalmi tudat 1848 egy csapásra láthatóvá tette azt a gazdag társadalmi differenciáltságot, ami a magyar parasztságot már hosszabb ideje jellemezte, azonban a feudális kötelezettségek, megkötések és előjogok hálója többté-kevésbé elfedte. A tagolódás alapja szinte kizárólag a vagyon lett. A három nagy réteg szerint három jellegzetes tudati típus alakult ki: a nagygazdáké, a kisparasztoké és a föld nélküli agrárproletároké. A határok köztük nem élesek, mert vidékenként változott, ki számít nagygazdának vagy kisparasztnak. Például egy átlagos dunántúli faluban a 25 hold már a legmódosabbak közé számlálta tulajdonosát, míg ugyanennyi egy alföldi parasztvárosban kisbirtoknak minősülhetett. Az egy-két holdas nyomorparcellákon ülő nincsteleneket pedig alig lehetett megkülönböztetni a ténylegesen birtoktalanoktól. A különbözőségek a társadalmi rétegtudatokban domborodtak ki. A birtokos parasztok lenézték, akinek nem volt semmije. De egymás közt is különbséget tettek mód és föld szerint. Társadalmi szokásaikat, viselkedésüket maguk közt alakították ki, és maguk közt gyakorolták. Házassági kapcsolataikban lehetőleg rétegexogámiára törekedtek. Többnyire elzárkóztak a polgári foglalkozásúaktól és a munkásoktól is, részben a vagyont véve alapul, részben pedig paraszti osztályöntudatból. Az agrárszegénység sokkal nyíltabb volt. Fölfelé törekedett, ennek egyik útja elől sem zárkózhatott el. Sokkal inkább élt az életformaváltás lehetőségeivel, mint a birtokos parasztság. Rendszeres önellátó földművelésre nem lévén módjuk, különfajta foglalkozási csoportokba tömörültek, amelyek elváló csoporttudatokat szültek. Az uradalmi cseléd végletekig ki volt szolgáltatva a munkát adó latifundiumnak. A gazdacseléd viszont patriarkális szimbiózisban élt gazdájával, és sokkal könnyebben változtathatott munkát meg munkahelyet. A vándormunkások közül a summások kerültek legszorosabb kötöttségbe a munkaadóval. Az agrárproletár réteg legfejlettebb öntudatú csoportja, a kubikosok, szakképesítésük folytán csak fél lábbal álltak a paraszti létben, elsősorban azért, mert munkanélküliség idején kénytelenek voltak oda visszavonulni. A sokféle paraszti-félparaszti csoport közül külön figyelmet érdemelnek a parasztkertészek, akik a századforduló körül erőteljes fejlődésnek induló zöldség- és gyümölcstermesztő kultúrák specialistái voltak. Eredetre nézve jórészt agrárproletárok, sikeres kishaszonbérletekkel azonban jelentős hányaduk paraszti módba emelkedett. Mégsem lettek birtokos parasztok, mert elválasztotta őket társadalmi eredetük, fejlettebb kisárutermelői tudatuk, más, polgárosultabb céljaik és törekvéseik. A meghatározó vagyoni (vertikális) tagolódást számos feudális kori hatás színezte, alakította, tette plasztikusabbá. Mindenekelőtt a rendi maradványok befolyásolták. 1848 előtt a jobbágyság tömegéből kiemelkedtek a szabadalmas területek lakói, akiknek sokféle eredetű, minőségű és értékű kiváltságait abban lehet összefoglalni, hogy nem függtek a vármegyei nemességtől sem gazdaságilag, sem jogilag, sőt a jobbágyterhek egy részétől mentesen viszonylagos önkormányzatot élveztek. Kiváltságaikat féltékenyen őrizték. Más csoportoktól való különbözőségük tudatát következetesen ápolták. Talán legélesebben a Jászkunságban mutatkozott meg ez a különbségtétel. De hasonlóan jól formalizált volt a székelyek „mi” tudata, is, amely többek között a hunoktól származás általános elterjedésében és a hajdani ősi egyenlőség mítoszában fejeződött ki. Ebbe a típusba tartozik a Hajdúság népének történeti tudata is. Azok a Hajdúságon kívül eső helységek, amelyek a 17. században szintén hajdúszabadsággal rendelkeztek, de státusukat magánjogi szerződésük miatt az országgyűlés nem ismerte el, majd mind 1848-ig küzdöttek annak visszaszerzéséért, miközben gondosan ápolták történeti kultuszukat. Párhuzamos ezeknek a sorsa a középkori jogállásukat elvesztő bányavároskákéval, mint amilyen Erdélyben az ércbányász Torockó és a sóbányász Szék. Gazdasági jelentőségük hanyatlásával földesúri függésbe kerültek, de foggal-körömmel harcoltak, hogy megszabaduljanak tőle. Végül említeni kell a kisnemesi falvak népét, a hajdani bocskoros és hétszilvafás nemeseket. Viszonylag nagy számmal éltek a feudális Magyarország utolsó évszázadában, de gazdasági helyzetük és életmódjuk alig, vagy nem különbözött a telkes jobbágyokétól. Alapjában más volt viszont a történeti tudatuk. Nemesrendűek lévén, nyitottak voltak előttük a társadalmi emelkedés lehetőségei, s maguk is többet fogadtak és fogadhattak be a kulturális újításokból, lávákból. A jobbágyfelszabadítással megszűnt idei előnvük, kis részük dzsentrivé lett, tömegeik pedig elparasztosodtak, de még több nemzedéken át őrizték az egykori nemesi származás tudatát. A horizontális megoszlás fontos színezője volt a vallási különbség is. A magyarság öt történelmi egyház kötelékébe tartozott: az abszolút többségben levő római katolikushoz, a reformátushoz és a jelentékeny kisebbséget alkotó evangélikushoz, görögkatolikushoz, unitáriushoz. Az öt felekezet ötféle történeti beágyazottságot és kulturális tájékozódást jelentett. A horizontális tagoltságot kiváltó tényezők között foglalnak helyet a földrajzi viszonyok is. Nem a primitív milien-elméletekre gondolunk, amelyek szerint a domborzat különfajta lelki tulajdonságok kifejlődését segíti elő, hanem a kistájak lakóinak összetartozás-tudatára. Kialakulásának több oka lehet. Például természetföldrajzi elzártság, közigazgatási különállás vagy nyelvszigetlétezés. Egy-egy tényező azonban általában nem elegendő ahhoz, hogy az illető területen lakó népességnek regionális tudata alakuljon ki. Többnyire csak akkor beszélhetünk erről, ha az első két horizontálisan megosztó ok is közrejátszik a különbözőségben. Jó példa az ilyesfajta elkülönülésre a Sárköz és az Ormánság népe. A török hódoltság alatt elpusztult, megfogyatkozott a környező tájakon a folytonos magyar népesség. Akik megmaradtak, többnyire a természeti környezet védelmének köszönhetik továbbélésüket éppen ezen a két kis tájon. A folytonosság bizonyítéka a református vallás is. További elkülönítő tényező különösen a Sárköz esetében a később ide telepített dél-dunántúli németség gyűrűje, amely szinte nyelvszigetté alakította. A Brassó melletti Hétfalu magyarsága, a hétfalusi csángók, eredetileg a közeli kárpáti szorosokat katonaparasztként őrizték. Később a szász polgárváros jobbágyai lettek, ami a vallás, szokások, viselet stb. átvételét eredményezte, és a szomszédos székelységtől való jelentős elkülönülésre vezetett. Van olyan példa is — mintegy a középkori állapotot rögzítő —, hogy a vallás teljesen azonos kategóriaként nemzetiséget jelent. A moldvai csángók nem magyaroknak, hanem katolikusoknak nevezik magukat, a környező ortodox románsággal szemben. Egyszerű településföldrajzi tényezők is szülhetnek tudati különbségeket: az illető parasztok hol élnek, városon, falun, vagy tanyán. Háromféle viselkedés, öntudat, igény és tájékozódás jellemzi a három településforma lakóit. Bizonyos különbségek mutatkoznak azoknak a „mi”-tudatában is, akik kereskedő-iparos polgárvárosok, Győr, Komárom, Székesfehérvár vagy Kolozsvár, Torda parasztnegyedeiben laktak, és azok között, akik szintén városokban, de nagy agrártelepüléseken, például Debrecenben, Hódmezővásárhelyen, Kecskeméten vagy kisebb alföldi mezővárosokban éltek. A falusi lét hagyományosan társadalmi alávetettséget jelentett. A ,,városi'’ paraszt lenézéssel kezelte a falusit. Megmutatkozott ez még olyan elfalusiasodott települések esetében is, mint amilyen a már említett Szék és Torockó, amelyek megkülönböztették magukat a velük szinte azonos kultúrájú és nyelvű kisebb községektől, környező falvaktól. A szilágysági Kraszna lakói például éppolyan paraszti életmódot éltek még a közelmúltban is, mint a szomszéd települések de a több mint Száz esztendeje megszűnt vármegyei székhely emlékeként sokáig városinak mondták magukat. A tanyán lakók is meg vannak különböztetve a zárt településen élőktől. Nem a városból kijárók, ideiglenes ott-tartózkodók, hanem azok, akik egész életüket tanyán élik. Lenézik őket, és sok helyen magukat is kevesebbet érősnek tartják a városiaknál. Ezek legtöbbje földtelen, önálló házzal nem rendelkező agrárproletár volt, aki különben is a társadalom alsó rétegéhez tartozott. Külön említést édemelnek a telepesek, jóllehet a polgárosodás korában a magyarországi telepítés nem volt nagyméretű, és hazai viszonylatban a telepesek világszerte jól ismert jellegzetes tudata sem fejlődött ki maradéktalanul. Kósa László Rákosy Gergely C-VITAMIN Még az egyetemen kezdődött a barátságunk, utána is tartottuk a kapcsolatot, később már csak leveleztünk, de aztán, ahogy a rohanó idő egyre inkább foga közé kaparintott bennünket, ez is abbamaradt. Emlékszem mongolos, japános (nem tudom pontosan, mi a döntő különbség a kettő között) arcára, a fekete keretes szemüvege mögül rám vetett szelíd, s mégis akaratos pillantására. A kémia volt a mániája, de semmi stréberkedés, semmi önmutogatás, már az első évben messze maga mögött hagyott mindannyiunkat, és negyedéves korunkra a kémia profunkat, s lenyalt hajú, nagyképű tanársegédjét is zsebre rakhatta volna, ezernyi apró cédulájukkal, tenyérben szorongatott segéd-, zsebkönyveikkel, s minden egyéb mankóikkal együtt, valamiféle pártatlan igazság a zsűri előtt. PÁRTATLAN IGAZSÁGÜ ZSŰRI — röhögnöm kell. Nyelvi antitalentum volt, a nyelvek nem is érdekelték, s elsőéves korában ilyesféle konglomerátumokból állott gimnáziumból hozott tudása: Wer reitet so spät durch Nacht und Wind... a, ab, cum, de, ex és e, coram, sine, pro, és pre ... Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra? ... Paris vaut bien une messe... in seinen Armen das Kind war tot. Mikor beleszerelmesedett a kémiába, nekiállt a nyelveknek. Három év alatt öt nyelvet tanult meg olyan fokon, hogy képes volt folyékonyan olvasni szakszövegeket, alig némi szótározással, igaz, tudása paszszív volt, s egy kifejezett szakterület szókincse sokkal szűkebb, mint a laikus hinné, de azért teljesítményét, én legalábbis, nemcsak hogy nagyra tartottam, hanem egyenesen csodáltam. Legfőképp az akaratát. Hosszú távú akaratát. Mi, mondhatom nyugodtan, minden este ott ültünk, az évszaktól függően hol a Hungáriában, hol a Hullámban, hol meg a szép Macáék Pannóniájában (itt a grátisz vörösbor sem volt ritkaság, Maca egyik évfolyamtársunk gyűrűs menyasszonya volt — a házasságból különben nem lett semmi, a vőlegény harmadéves korában egy altatásos foghúzás következtében megfulladt, a szülők évekig tartó pereskedést folytattak a kórházzal, végeredményként a bíróság elfogadta a csatárláncba felfejlődött orvosok védekezését, a halál oka szívgyengeség, rajta szülők, tessék előkaparni a csontig porladt évfolyamtársunk bordái közül az élő szívet, amely egyetemünk legjobb négyszázasának mindig hibátlan motorja volt. Maca hozzáment a kövér Ondruska vaskereskedőhöz, aki már akkoriban is ott üldögélt esténként a Pannóniában, s méregette a szemét...), ittunk, kiabáltunk, táncoltunk, utána felvonultunk a gazdag Fazekasékhoz, ebédlőjük, mint egy templomhajó, és hajnalig vertük a blattot, a mama is ott ült közöttünk, vállán drága, nehéz, keleti mintás selyemkendő, nagy, párnás kezében egyre kisebbek a kártyalapok, a metszett csillár körül rétegekben gomolyog a füst, s Jutka a kanapén, felhúzott térdekkel, mint egy gyönyörű szőke párduc, még az anyja vaskos-párnás közéinkorúságát is befagdoszta. Az+áo iszonul*a niia s tranda, fütyültünk a kőkerítésre, s a sejtelmes éjjeli, hajnali vízben kiúsztunk a móló legvégéhez, ahol a nagy vörös köveket zöldes, síkos, szakállát lebegtető moszat lepte, és azt játszottuk, hogy világítótorony-őrök vagyunk valahol messze benn a tengerben ... Délutáni vitorlázások a Yacht Klub vitorlásával, szegény gyermekbénulásos lábú Jocó a kormánynál, úgy viszi az ötvenes nagy dögöt, mint egy isten, színegyedül, mellette napszítta háromliteres demizson, figyel bennünket vagy sem, ki tudja, mi fekszünk a dekken, szemhéjunkon vörösaranyizzás, tagjainkban az elereszkedés nyugtató boldogsága, nemrég fürödtünk a mélyben, ahol már inkább kékes az almazöld víz, lassú malomkerekek csobogása hangzik, a kötelek feszülését nem látjuk, csak érezzük, a lányok fürdőruhája még nedves, de barna bőrük már forrósodik, Jocó lassan szél alá fordul, egyszeriben nagy csend, semmi szélzúgás, ujjaink ölelkezve beszélgetnek elmúltakról és eljövendőkről. Rókáéknál egy téli délután (szülei temetésire utaztak valahová az Alföldre) behúzták a sárga függönyöket, s csak a dob meg az oltárian megpakolt vaskályha parázsfogsora világított. Lám, már nem is emlékszem, mi volt a dobra pingálva, csak arra, hogy az eszméletlenségig táncoltam Magdival (soha kedvesen természetesebb lánnyal nem találkoztam, én marha). De azért időnként, mint a tigris megjelentem Gyulánál. Hogy micsoda marhaság ez, hetekig ki sem mozdulni, csak az előadásokra. Meg a víz, napfény, kikapcsolódás, egészség, idegek, és így tovább. Egyszer egy ilyen tigrisprédikáció közben belém vágott, tulajdonképpen irigylem, amint ott ül kamrából átalakított szobájában (apját nem is ismerte, az ő születése évében, tizenkilencben meghalt; egyetlen szobájukban albérlő, anyja a konyhában alszik), jegyzetei, könyvei, folyóiratai, szótárai, pipettái, lombikjai, s üvegdugós vegyszeres üvegcséi között japánsárga arccal, elkínzottan és mégis elégedetten, mozdíthatatlanul. Mik voltunk mi? Különféle kaliberű, de lényegében már alakot, töltést, formát nyert puskagolyók. S akkor itt készülődik, alakul, épül előttünk egy rakéta. Még semmi, de csak rakéta lehet, puskagolyó semmi esetre sem. Ez az ott, és akkor felvillanó irigységem értette meg velem később a doktorkáderek gyűlöletét a mindenkori és mindenféle rakétákkal szemben. Katonaság, szökés, hadifogság, s mire Gyula három év után hazatért, oroszul már beszélni is tudott. Most minden valóra válhat, most végre béke van, új világ, azt sem firtatja már senki, hogy az apja miért éppen tizenkilencben halt meg. Beadta a kérvényét minden szóba jöhető kutatóintézethez, de hát hiába a kitűnő oklevél, hiába, hogy németül, oroszul, angolul és franciául olvas szakirodalmat, mert ugye, kérem, kérlek, tudod, tudja... De persze, ha véletlenül, akkor azonnal. .. Szevasz, isten megáldja, szabadság! ... Ha nem, hát nem. A Műtrágya Vállalatnál kapott végre állást és egy nikkel sárhányójú biciklit, naponta átlagosan harminc kilométert kerekezett. Néha persze ötvenet is ledarálok — írta egyik levelében. — Ilyenkor nem sok energiája marad az embernek, néha még az evéshez is kevés, csak egyszerűen lefekszem, pedig van velem mindig egy-egy folyóirat. De nem is ez bánt. Hanem, hogy olyasmit csinálok, amit, gondolom, egy hétéves gyerek is meg tudna tenni. A földművesszövetkezeti irodában beírom a fuvarlevelekről a nagy raktárkönyvbe a beérkezett tételeket, s utána az eladási jegyzékek alapján a kiadott tételeket. Kész. Aztán elballagunk a műtrágyafelelőssel a NÉPSZAVA 1978. augusztus 5. ISMERETLEN HÁZBAN Csáth Géza válogatott írásairól Mindössze 32 évet élt ez a különös világú, tragikus sorsú író, akinek pályája rövidségével csak sokoldalúsága vetekszik. Már csak azért is a magyar irodalmi modernség egyik legfontosabb előfutárának tekinthető, mert az elsők közé tartozik, akik európai színvonalú műveltség birtokosai voltak egészen fiatalon is, és ott, a századvég szecessziós élménytobzódásában válhattak mintaképeivé annak a szellemi magatartásnak, mely egyszerre akar nemzeti és emberiségtávlatú feladatokat megoldani. Elég, ha csak Justh Zsigmond vagy Reviczky Gyula nevét említjük ennek a gazdag indíttatású és méltatlanul feledett nemzedéknek emberiírói modellpéldáit keresve. Kifinomult érzésvilágú, erős filozófiai hajlandóságú, „útkereső” nemzedék ez, annak a korszaknak reprezentánsa, mely minden oldalról és minden tekintetben válságosnak ítélhető — a millenniumi dicszengedezés, a boldog békeidők tunya elégedettsége a legjobbakat nemhogy nem téveszthette meg, de undort keltett bennük inkább, és értékkereső akaratukat a külföld felé irányította; a hazai megváltódáshoz érdekes módon együtt keresték a módszereket a párizsos Nyugaton és a tolsztoji Keleten. Csáth Géza nem a kozmopolitizmussal vádolható szerepjátszó értelemben, hanem igazi és avatott újszerűsége, „modernsége” révén mondható európai írónak, s hogy ellentmondásos alkatának talán legizgalmasabb vonására is rámutassunk: lényegében mindig a magyar kisvidék írója maradt, de úgy, hogy a szubprovíncia hangulatát izzó intellektualitással, finom elemző szeszéllyel és hiteles távlatból, vagyis „európai” szinten tudta megjeleníteni. Cáfolhatatlanul igazolva azt a Bartók, Szerb Antal, Németh László és Illyés Gyula által közösen kidolgozott tételt, mely szerint csakis a nemzeti anyag pontos megélésemegmunkálása révén emelkedhet föl bárki is kora emberiségéhez. Hiszen egy-egy krúdysan álmatag és pasztellszínek tétovaságával sejtelmes leírását olvasva, vagy jellegzetes kisvárosi különceit figyelve ugyanaz a szemlélet festődik elénk, ami Flaubert-t, Maupassant-t, Fournier-t és Csehovot, Proustot naggyá tette, igen, ugyanaz a tárgyi pontosság, ugyanaz a révetegség, lelki aszottság, de ezzel együtt képesség az ironikus láttatásra is, ami ezekben a kiemelkedő kortársakban, ha más-más arányokban is, de együtt kell jelentkezzék. Ezek a szemléletjegyek és a lélekábrázolás nem egy frivolabb árnyalata, a képességek megannyi új, sokszor meghökkentő vetülete — így például a rendkívüli, sokszor groteszk helyzetek ábrázolása iránti különös vonzalom — Csáth Géza novellisztikáját fölcserélhetetlenné teszik irodalmunkban, és talán nem túlzás azt mondani, hogy olyan színfoltjává alakítják, amit nemigen tanácsos egyetlen kezdő írónknak sem kihagynia irány- és példakereső szemléjéből. Mert másfajta egész az, amiből ez a torzó életmű esetleg kimarad. Ha ötven évvel később születik, belőle lehet a magyar Camus — alapos cáfolataként a hitves megkésettségmítosznak, még akkor is, ha azért ez a mítosz sajnos nem egészen ok nélkül keletkezett. Fölkavaróan egyéni látásmódja, amit gyémántélű mondatok és páratlan szerkesztőerő segít érvényre jutni, erős rokonságot mutat a legújabb irodalom törekvéseivel, és ami a legörvendetesebb, a hazai próbálkozások némelyikével is. Aki Csáth Géza novelláit olvassa, mintha a nosztalgia mentőövével testén úszna tova a szorongás tengerében. Holdfényben és fekete hullámok között. Krúdy szubjektív, lírai, balladás — CsáthGéza több is, kevesebb is a szubjektívnél és a lírainál: ő „alanyi” és „zenei”. Mert írjon bármiről, végül mégis fölülkerekedik nehezen megfejthető, sokszor csak távoli visszhangként kihangzó alanyisága; legyen bár epikusan távolságtartó az eseményben, helyzetben, s élénk vonuló alakjaiban, hirtelen történik valami az írás mélyeiben, és mi már egy gondolati párbeszéd „másik én”-je vagyunk, mert ez a belső párbeszéd valójában „monológ”: az is ő, aki kérdez, és az is ő, aki válaszol, mi „csak” asszisztálunk. De ami átáramlott rajtunk eközben, az valahogy végül mégis velünk, s a miénk marad, még akkor is, ha ebben a kényszerű médiumlétben van valami elidegenítő. S csak később világosodik meg bennünk, hogy ez a megfejthetetlen kívülállóság és a vele keletkező, borongó idegenségtudat rejtett írói szándék is. Amilyen egyedül és önmagának is csak kiszolgáltatottan állt ez a szorongó és depreszszióra hajlamos (mert örök mámorvágyú!) művész a maga mindenségében, azt akarta, úgy maradjon olvasója is magára a befogadásban. Ez a magatartás ízig-vérig újszerű, és olyan világérzésből fakad, mely később az egész modern irodalom egyik irányának meghatározó élményállapota lesz. Mögötte ott munkál már a bergsoni időtan pszichológiai feszültsége, fojtó igénye az önelemzésre, hiszen ha az idő maga a megértett viszonylagosság, akkor annak lebegéséből, aki valami abszolúttat , keres, épp önmagában találhatja meg azt. A mi időnk, az „én” ideje nemcsak a legvalóságosabb, de végletekig érezve e rendszerben úgy tűnhetett, az egyetlen valóságos is, így a világ egésze is csak az én élménytörténésében kaphat hiteles kontúrokat. S ha a filozófiai következményekkel nem érthetünk is egyet, a módszert nem lehet nem megcsodálnunk kristálytiszta logikájában és az így kibomló portrék tapasztalati igazságaiban. Mert vallomások könyvét olvassuk, míg megértjük, hogyan lesz valaki társtalanná az idő, a tér, a magány és a csönd kozmoszában, saját lelkében. (Fórum) Belohorszky Pál