Népszava, 1978. szeptember (106. évfolyam, 206-231. sz.)
1978-09-01 / 206. szám
1978. szeptember 1. Nem a nyugdíjasok tennivágyása az akadály Többet érnek és többet érdemelnek Budapestnek megközeltően félmillió nyugdíjasa van. Ez a szám a huszonkét kerületből elköszönő dolgozók jóvoltából esztendőnként 20 ezerrel emelkedik. 1977- ben mégis csupán 299 nő és férfi maradt a korhatár elérése után is munkaviszonyban. A részmunkaidőben — 840 és 1260 órában — tevékenykedő nyugdíjasokról nincs pontos fővárosi nyilvántartás. A kalkulációk hetven—kilencvenezerre becsülik azokat, akik vagy egykori üzemükben, vagy másutt találnak maguknak hasznos elfoglaltságot ilyen módon. Beszédesek ezek a számok. Azt mutatják, hogy nincs minden rendben. A Társadalom Biztosítási Főigazgatóság kimutatásaiból tudjuk, hogy a budapesti nyugdíjasok több, mint felének 1600 forint alatti összeget kézbesít havonta a postás. Igaz, sok közöttük az úgynevezett régi nyugdíjas. De jócskán vannak olyanok is . A kérdésre azért nem lehet igennel, vagy nemmel válaszolni, mert a nyugdíjasok hasznosságát nemcsak számarányuk dönti el, hanem az is, milyen munkát kínálnak nekik, végeztetnek velük az üzemek. Sajnos, mint kiderült, még mindig az ötlettelenség jellemzi a kínálatot. A nyugdíjas szinte csak segédmunkás takarító, éjjeliőr és portás lehet. Többségük tehát szakképzettséget nem igénylő feladatot kap. Iiitka az olyan vállalat, ahol túllátnak a sztereotípiákon. Mint például a Ganz-MÁVAG-ban, ahol ninőségellenőr és a BKV-nál, ahol karbantartó munkakörben is találni részmunkaidős nyugdíjasokat. A tapasztalatokból az is kitűnik, hogy az ösztönző nyugdíjpótlék önmagában nem ösztönzi a fővárosi dolgozókat. Hogy miért nem ? Egyszerűen összetételük figyelemreméltó. Egyértelműen bizonyítja, maradásuk nem az ösztönző nyugdíjpótléknak köszönhető. Az okokból a kényszerjelleg derül ki. A korhatáron túl munkában maradók többsége ugyanis olyan nő és férfi, akinek kevés a ledolgozott éve; aki egyedülálló és nem tartozik senkihez, csak az üzemhez; aki viszonylag alacsony jövedelmű, és aki családi körülményei miatt nem engedheti meg magának a nyugdíjazást. Mert például kiskorú gyereke, egyetemre, főiskolára járó fia, lánya van. Vagy épp a lakástöbbségükben kevés ledolgozott évet igazolni tudó asszony —, akik örömest vállalkoznának koruknak és egészségi állapotuknak megfelelő munkára. De a munkaközvetítőket kár megkeresni, alig van ajánlat. Ha meg az úton-útfélen fellelhető táblák, hirdetések után néznek, jönnek az akadályok. Mást várnak, mást szeretnének a nyugdíjasok. Mást a hirdetők. Az idegenkedés kölcsönös. Vajon miért nem tud az igény és a kínálat egymásra találni? Ezt vizsgálta a Fővárosi Népi Ellenőrzési Bizottság is a közelmúltban 23 vállalatnál, amelynek 75 ezer aktív dolgozója van. Egyebek között megállapították, hogy a nyugdíjas munkások átlagosan a létszám három és fél százalékát teszik ki. Ami annyit „ér”, mintha a 23 gyárnak megközelítően 3 ezer aktív keresővel több dolgozója lenne. Sok ez, vagy kevés? azért, mert anyagi hatása csupán a továbbdolgozás évei után várható. Igaz, hogy akkor tartósan, de a legtöbb ember a mára figyel. Meg aztán a mostani nyugdíjak általában nem alacsonyak. A szép pénzzel rendelkezők és a megfáradtak érthető módon a pihenést választják. Hátországuk a biztonságtudat: ha megszorulnának, vagy egyszerűen csak visszakívánkoznának a gyári miliőbe s’eszmunkaidőben lehet azért találni min-t- ♦ val. Az alkalmazottaknál más a helyzet. Úgy vélik — s ezt aligha lehet vitatni —, hogy a nyugdíj évenkénti 2 százalékos automatikus emelkedéséhez képest nem számottevő, ezért vonzereje sincs a 3 százalékos ösztönző nyugdíjpótléknak. Hogy kik azok, akik ilyen feltételek mellett is továbbdolgoznak ? építés költsége és egyéb tartozások állnak pihenése útjába. Körösi István, a FNBB munkatársa lát ugyan fejlődést az üzemek és a nyugdíjasok kapcsolatában, mégsem tartja megnyugtatónak a helyzetet. Itt van például az ösztönző nyugdíjpótlék. A vállalatok mindent, magától a rendelettől várnak. S nincs bennük kezdeményezőkészség. Mondogatják ugyan, hogy az ösztönző nem ösztönöz, de csak kevesen nyúlnak „saját zsebükbe", hogy ösztönzőbbé tegyék az ösztönzőt. Akadnak persze jó példák, hiszen a Ganz-MÁVAG és a Csepel Művek Csőgyára havi 200 forinttal honorálja a továbbdolgozást. Vagy: a BKV 400 forintot ad havonta azoknak — év végén meg 30 százalékkal emelt nyereséget —, akik a korhatár elérése után is munkában maradnak. Ám egyelőre nem ez a jellemző. Hiányos tehát a belső ösztönzés. De nemcsak ez szegi kedvét a továbbdolgozónak, hanem a sokhelyütt tapasztalható rossz munkahelyi légkör is, amelyből szabadulni akar az ember. Nem éppen kedvcsináló sajnos az sem, hogy a nyugdíjelőkészítő bizottságok adminisztrációvá degradálják a „búcsúaktust". Hogy nem tervezik és szervezik az üzemek a nyugdíjas munkaerőt, jóllehet ez a két fogyatékosság csak részben a nyugdíjasokkal szembeni nemtörődömség. Az elmondottak világosan mutatják: Budapest vállalatai nem jeleskednek a nyugdíjas „aranytartalék” dolgában. Ez a közöny, ez a nemtörődömség őszintén szólva érthetetlen. Ugyanakkor, mint magatartás tarthatatlan és elítélendő. Mert nincs mentség arra, ha az önmagát szocialistának nevező üzem csak addig becsüli az embert, amíg az teljes értékű, amíg maximális hasznot remélhet tőle. Nem ösztönző ösztönző a vállalatok zsebe A 86-os főúttól távol van a természet is ■ — mintha csak rejtegetné — lombkoszorúval zárja el a szem elől a répcelaki vízimalmot. Dobogása mégis kihullik a kövesútra. Körbejárom az épületet, sehol egy lélek Az őrlés mozgalmas jeleit sem látni, csak valahonnan, mint egy nagyon mélyről jövő dörmögés, zúg a malom belseje Polgár János főmolnár köszön rám a sejtelmes lisztfelhőből. Egy régi találós kérdés jut eszembe elsőként: ha vize van bort iszik, ha vize nincs vizet iszik. Ki az? — Vízimolnár — vágja rá azonnal. — Mert, amikor volt vize, akkor volt borravalója is. Ha meg nem, be kellett érnie vízzel is. — Most van-e vizük? — Ausztriából kap utánpótlást a Répce. Jó Felfedeztek víz volt ez mindig. Nem véletlen, hogy a múlt században 34 malom von ezen a folyón. Lassacskán valamennyit lebontották, csak ez maradt meg. Az első világháború után gazdag ember lett a tulajdonosa, aki átállította turbinásra. A fakeréknek már a darabjai sincsenek meg. Viszont a gépek, meg az épület eredeti. — Kővel őrölnek? — Nem. Illetve csak a korpát. A finom liszt hengereken megy át. — Úgy hírlik, kulacsnak való az ott őrölt búza — Mert mi csak 65 százalékosra őröljük ki a búzát. Finomabb lesz a takarmánykorpa is, meg a liszt is. Hangos pöffögéssel érkezik a tsz traktora. Merthogy a répcelaki tsz kezelésében működik a malom. Már az ötvenes évek elején is állt a szokás, hogy a csikót először a malomhoz vezető úton fogták be, hogy olyan jó legyen a járása, mint a ■malomkeréké. Ma már ló is alig van, az egész hetes sorbanállás pedig megszűnt. Hozzák a búzát, viszik a lisztet. — Mindig molnár volt a mestersége? — Huszonnyolc évvel ezelőtt még géplakata voltam Azután úgy hozta sorom, hogy ide kerültem a malomba. Megszerettem — Eddig úgy tudtam, hogy az örvényesi az egyetlen működő vízimalom hazánkban. — No, akkor fel vagyunk fedezve. Tóth Pál Aktivitásuk hasznosítható És tarthatatlan amiatt is, mivel a nyugdíjasok tudására, tapasztalataira szükségünk van. A főváros üzemei jelenleg 50 ezer aktív dolgozót hiányolnak. Ezen a munkaerőinségen jócskán tudnának enyhíteni a nyugdíjasok. És gazda kéne ahhoz is, hogy az élet adta igényeket felkínálják azoknak a fővárosi idős embereknek, akik szívesen osztoznának a gyárkapukon kívüli mindennapok ezernyi tennivalójában. Mert miért ne lehetnének például nyugdíjasokból álló lakótelepi javítószerelő karbantartó csapataink? Vagy kerületenként idős emberekből verbuválódott, egymást segítő látogató „brigádjaink”? Vagy: miért nem teremtenek az iskolák rendszeresen kapcsolatot olyan nyugdíjas szakmunkásokkal, akiknél ékesebben aligha beszélhet más egy-egy szakma szépségéről a gyerekek előtt? Túlságosan sok a kérdőjel. Pedig, állítom, sohasem a nyugdíjasok tennivágyása az akadály. Sokkal inkább a velük szemben tanúsított közöny és a nemtörődömség. Szabó Iréné NÉPSZAVA Jó befektetés. Hogy kinek, arra utaltunk. Tegyük hozzá, hogy az amerikai monopóliumok egy kié a hasisán ? egy afrikai beruházásból másfélszerte több nyereséget húznak, mint más helyen. Mi jut belőle ? 3 Az imperializmus fáj afrikai stratégiája Botránynak beillő epizóddal fejeződött be a múlt hét végén a genfi világkonferencia, amely nagy nyomatékkal foglalt állást és követelt intézkedéseket a fajüldözés és a faji megkülönböztetés ellen. Már az is jellemző, hogy távol maradt az USA és Izrael, annál leleplezőbb azonban az a tény, hogy a tanácskozás két dokumentumának a megszavazásán nem jelentek meg a Közös Piac országainak képviselői. Magatartásukat a többi között azzal indokolták: nem értenek egyet a dokumentumok ama kitételével, amely elítéli Izrael és Dél-Afrika növekvő együttműködését, kifogásolják az akcióprogramnak azt a részét, amely arra szólít fel, hogy a nemzetközi monopóliumok hagyjanak fel a két fajüldöző kormányzat, Pretoria és Salisbury támogatásával. Mivel a genfi konferencián elsősorban Afrika volt az érintett, a nyugati hatalmak magatartása mintegy villámfényben mutatta meg azt a politikát, amelyet a fekete földrészen kifejtenek. Soha jobbkor nem leplezhették volna le valódi szándékaikat, mint most! Az utóbbi hónap genfi epizód fényénél azonban feltárul, kik. Afrika rosszakarói, kik akarják visszafordítani ott a történelem szekerét. A történelem nagyot változott ezen a földrészen az utóbbi évtizedekben: negyvenkilenc független állam jött létre a volt gyarmatokon. Végetért a gyarmatosítás klasszikus formája, az új államok kivívták a lehetőséget az önálló fejlődésre, amihez kétségtelenül kedvező feltételeket teremt a nemzetközi feszültség enyhülése. Közülük sokan birkóznak eredményesen a nehéz örökséggel, megnövekedett világpolitikai súlyuk, egyre nagyobb erővel lépnek fel a tovább haladásért, a gazdasági függetlenségért, az új helyzetükhöz méltó nemzetközi gazdasági rendért Nyilván előrevivő szerepet töltenek be mindebben azok az új országok, amelyek a szocializmus jegyében fejlődnek, következetesen imperialistaellenes politikát folytatnak. A frenti epizód okban a megtévesztés minden eszközét felhasználták arra, hogy más színben tűnjenek fel az afrikaiak előtt. Mit sem törődve azzal, hogy eleve gyanús, ha egy-egy volt a gyarmatosító egyszeriben , a fájdalommal elvesztett területek, a függetlenné vált országok védelmezői- nek képében akar tün- dökölni, arról próbálták meggyőzni a nemzetközi közvéleményt, hogy ide- gén beavatkozással szem- , ben támogatják a „mér- sékelt kormányzatokat”, Kubát és a Szovjetuniót , helyezték a vádlottak padjára, mert ezek támogatták az afrikaiakat külföldi beavatkozással szemben, függetlenségük megőrzésében, gazdaságitársadalmi átalakulásuk folytatásában, a faji megkülönböztetés ellen, a fajüldöző rezsimek ellen vívott felszabadító küzdelmükben. Egyes afrikai országokban a társadalmi haladást egységesen a „szovjet befolyás" számlájára írják, mialatt sem szovjet koncessziók, sem szovjet katonai támaszpontok nincsenek a fekete földrészen. Ebben a manipulációban hidegháborús jelek mutatkoznak, az érvelés mindenesetre ezekre utal. A változások éle egyértelműen a volt gyarmatosítók ellen irányul, amelyek mellé szegődött az Egyesült Államok is. A történelem ellenük dolgozik, de a reményük, hogy kezükben tarthatják a független afrikai országokat, nem alaptalan. Az új államok jórészében megőrizték gazdasági befolyásukat, illetve az Egyesült Államokszert tett ilyen pozíciókra. Az amerikai monopóliumok 1950 és 1975 között 5436 millió dolláros hasznot szivattyúztak át Afrikából nyugati bankokba. S e negyedszázad alatt mindössze 2250 millió dollárt fektetett be a kontinensen. Nem maradtak el az amerikai monopóliumoktól a franciák, a belgák, a nyugatnémetek, az olaszok és a portugálok sem. A húsz legnagyobb tőkés ország 1976-ig több mint 11 milliárd dollárt ruházott be Afrikában, s ezen az irdatlan összegen kívül a fajüldöző Dél-Afrikában 8,5 milliárd dollárt fektetett be fekete földrész lakóinak? A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai bedőlnek erről: a világ legszegényebb huszonkilenc állama közül 18 Afrikáján van. 1965 és 1977 között 140 millió munkaképes lakosból 60 millió műt a munkanélküli. 3 százalékuk elképesztő nyomorban él. Csak a nép szegény, Aöld méhe kincseket rejt magában. Ez a földrészi világ egyik legfontosabb része, ahol hatalmas ásványi kincs található: a világtartalékok 30 százaléka. Nyugat innen kapja : a gyémánt 90, a cobalt 80, az arany 80, a platina 62, a foszfát 33, a réz 28 százalékát. A földrajzi tényező sem utolsó: közelebb van Európához a fekete földrész, mint a többi kontinens, a szállítás könynyebbsége miatt is olcsóbb az itteni nyersayag, sőt, nem egynek a minősége jobb, mint a máshol telhetőé. Van mit veszteni tehát, ha meg nem áll az a folyamat, hogy az új államok függetlenítsék magukat a nyugati gazdasági befolyástól. Erre persze a tőkés hatalmak nem most Genfben döbbentek rá, de ott nyíltan kifejezésre juttatták, hogy a monopóliumok érdekeit védik. Világosan elemezhető, milyen politika épül ezekre az érdekekre. Nem egyszerűen az új gyarmatosításról van szó, amely csak a gazdasági befolyásolásra törekszik, mint a függetlenné válás éveiben történt, amikor minden egyes új állam érzékeny volt mindenféle politikával szemben, amelyet a volt gyarmatosítók képviseltek. „Új irányzat" van az újgyarmatosításban. Jellemzői: Afrika déli részén — látszatengedmények révén ugyan — fenn akarják tartani a fajüldöző rendszereket, ezekben az államokban összpontosulnak ugyanis a nyugati gazdasági érdekek. Dél-Afrika és Rhodesia szerepe ugyanakkor a Damokles kardiáé, amely fenyegetően függ az új haladó államok feje felett. Keresik a kapcsolatot az új államokban azokkal a rétegekkel, amelyek hajlandók az újgyarmatosítókkal együttműködni. Velük a szembenállásról az együttműködésre térnek át Ezek a számbajöhető rétegek a törzsi és feudális vezetőség, a helyi burzsoázia néhány része nagykereskedők, főhivatalnokok. Ezekre támaszkodva az illető országokat szeretnék megtartani a tőkés fejlődés bűvkörében. Az új stratégia harmadik összetevője voltaképpen régi, az erőszak eleme nyilvánul meg benne, azaz kérlelhetetlen harc a haladó forradalmi-demokratikus, valóban imperialistaellenes erők ellen. ■ A szilárdsniff próbája ■ Az „új Irányzatnak” ez az elemzése, amelyet a Novoje Vremja című szovjet hetilapból vettünk, jól megvilágítja az utóbbi fél esztendő eseményeit, lerántva a leplet a megtévesztő látszatokról. A rhodesiai angol—amerikai „békéltető” kezdeményezés hátterében tehát nem az apart- 1 hely megszüntetése áll, hanem a nyugati gazdasági érdekek megőrzése. Ami pedig a helyi partnerekkel való együttműködést illeti, Zaire példája mindennél beszédeesebb. Itt a föld méhének ■ minden kincsét nyugati monopóliumok aknázzák ki, övék a mezőgazdaság minden exportágazata. A Financial Times írta: „Zaire a sok külföldit nem mint hosszú lejáratú, megbízható tőkebeffektetés színhelye vonzza, hanem mint olyan ország, s amelyben tér nyílik vállalkozói mesterkedésekre”. Zaireban az elnökkel az élen megtalálhatók azok a rétegek, amelyek „tíz százalékos” haszon fejében hajlandók a partnerségre, nem törődve azzal, hogy a tőkés fejlődés útján az állam már hárommilliárd dolláros adósságra tett szert S ha kitörne a nép elégedetlensége, mint Shaba tartományban immár ismételten, akkor Mobutu elnök és tőkés partnereidegen beavatkozásból beszélnek, ezzel az ürveggyel kérik franciák, belgák és mások fegyveres beavatkozását Még így is rossz vért szül a fekete kontinensen a volt gyarmatosítók csapatainak megjelenése. Ezért próbálják az elégedetlenség, a forradalmi irányzatok elnyomását az afrikaiakra bízni. Az új stratégia része az a törekvés, hogy minitömböket hozzanak létre olyan államokból, amelyek hajlandók az együttműködésre. A cél az, hogy a forradalmi rendszereket ezekkel a politikai-katonai tömbökkel bekerítsék. Ugyancsak az új stratégia megvalósítását szolgálja az a Párizsból eredő javaslat, hogy állítsanak fel Afrika-közi haderőt amelynek célja, hogy a Mobutu-féle rendszereknek nyújtsanak támogatást, ezzel elkerülve a nyugati beavatkozás látszatát. Itt sem hiányzik a tőkés manipuláció: arra hivatkoznak, hogy az Afrika-közi haderő terve Nkrumahtól, Ghána néhai haladó elnökétől származik. Csakhogy ő ezt antiimperialista szerepre szánta, nem tetto népellenes, imperialista tervek támogatójának. Nem hatástalanok ezek az imperialista törekvések, de az afrikai országok többsége felismeri a mesterkedések mögött a valódi szándékot. S ha az eeység nem is a régi, de mint a kharium! eeységszervezeti értekezlet bizonyította: állja a szilárdsági próbát. Kéred! József A Duna védelmében... A budapesti Palota-szigeten szovjet tervek alapján — szovjet szakemberek közreműködésével — épül az ország legnagyobb, naponta , ötszázhatvanezer köbméter szennyvíz tisztítására alkalmas telepe. Jelenleg az elő- és utóülepítőt betonozzák (MTI Fotó : Balaton József felvétele) .