Népszava, 1979. január (107. évfolyam, 1-25. sz.)

1979-01-20 / 16. szám

197­9. január 2­0. A kezdés nem szokványos. Az in médiás rés-kezdés, a dolgok közepébe vágás lehető­vé teszi a figyelemnek a ma­gyar szerelmi líra kezdeteire, az Anna-versekre való irá­nyulását, s egyúttal a szerelem költőjének merész vallomás­­közlését a beteljesültség meg­­éneklésére. Most adó virágom nekem bokrétáját. Láthatóan Nemeskürtyt is megihleti ez a színes költő­muzsika, s stílusvirágok fa­kadnak tollán: „A nyári virá­gok tarka pompájától ékes kert, a szerelmes rejtekhely napsütötte nyugalma . . Má­sutt villoni kérdésfeltevések­kel lep meg: „Hol vannak in­nen Marullus firenzei ifjai, hol a kerti virágok füzérével mesterségesen ékesített ajtó­keret, hol a marullusi képek Botticellire emlékeztető negé­des bá­ja ...” Az 1578-as esztendővel való indítást Nemeskürty a magyar szerelmi líra megszületésének örömével indokolja. A költő csak az első fejezet után szüle­tik meg. A bőséges genealógiai adathalmazból kibontakozik az apa. Balassi János élete, hűt­­lenségi ügye és — Nemeskür­­tynél már-már elmaradhatat­­lanul — Bornemisza­ Péter egyházszervezői, nevelői tevé­kenysége is. A Venus és Mars című feje­zetben és a többiekben is szó­rakoztatóan, színezetten sza­porodnak elénk az átfogó tár­gyi ismeretanyagot tükröző fejtegetések gyakori vers- vagy levélidézetekkel. És bár Ne­meskürty Balassi-tanulmánya elsősorban ismeretterjesztő jel­legű munka, többször helyt ad az irodalmi vitáknak, és­ Balassi Bálint Nemeskü­rty István könyvéről­ lentétes véleményeknek is. Ilyen vitát provokáló az Anna­­versek időrendjéről már előbb is közölt tanulmánya, vagy a Dobó Jakabhoz írt Balassi­­vers boncolgatása. Az a meg­állapítása azonban, hogy Né­­gyessy László kiváló irodalom­­történészünk Dobó Jakabot vélte volna az Eurialus és Lucretia széphistóriánk szer­zőjének, csak részben igaz, mert Négyessy e felfogását nagyon komoly érvek alapján már 1916-ban visszavonta. Tárgyszeretete másutt is el­ragadja az írót, s egyes meg­állapításai gondosabb utána­­nézést igényeltek volna, így pl. 1578-ban Telegdi Miklós még nem pécsi püspök. Balas­sinak a hodrusbányai mészá­ros özvegyével történt útszéli kalandját úgy állítja elénk, mintha a szép özvegynek im­ponált volna, hogy őt egy mágnás erőszakolta meg, s „fűnek-fának dicsekedett a nagy kitüntetéssel". (90 lap). Valójában nem sikerült a ka­patos költő erőszakkísérlete. A szorult helyzetben levő asz­­szonyt a pápai kapitány job­bágyai mentették ki Balassi karjaiból. Sommerné Zólyom­ba érve azonnal a bíróhoz sza­ladt, ahol följelentette a „szé­gyenletes tettet”. (L­ bővebben Eckhardt S.: Új fejezetek Ba­lassi Bálint viharos életéből. Bp. 1957.) A Szép magyar komédiáról beszélve azt állítja Nemeski­r­­ty, hogy annak alapanyaga. Castelletti színműve. 1587-ben jelent meg Itáliában, s „Ba­lassi egy évre rá már le is for­dította”. Másutt a megírás időpontját 1587-re teszi. 1937- ben Waldapfel József már ki­mutatta, hogy Castelletti pász­tordrámája 1580-tól kezdve számos kiadásban megjelent, s így Balassi régebbi kiadást is használhatott. Ha már a Szép magyar ko­médiáról szóltunk, hadd em­lítsük e résznek túlméretezett­­ségét. 29 lapon át részletekbe menően boncolgatja, latolgat­ja e művet, s ugyanakkor nem szól a komédia 1900-ban meg­talált töredékéről, s nem ír a teljes szöveg 1958-as megta­lálásának érdekes történetéről sem. Pedig milyen érdekes lett volna a töredék és a Fanchali Jób-kódex összevetése! De szólhatott volna a szerző a Balassi által óhajtott szám­­misztika mellett a megvalósí­tott titkosírásról, mely nem­csak leveleiben, hanem vers­­fős verseiben is megtalálható. A sort folytathatnánk. Mind­ezek azonban vajmi keveset vonnak le a mű értékéből. A Katonaénekről írt gondosan kimunkált részek, a Cénia-cik­­lusról, majd az Oceanum mel­lett elmélkedő, később pedig a hazatért, epigrammákat író költőről közöltek a könyv­ leg­szebb fejezetei közé tartoznak. Hogyne olvasnánk meghatot­­tan a halálra készülő költő nagy szenvedések között írt gyönyörű zsoltárparafrázisát! Összegezésül: azt hiszem, mindenképpen hasznosat és követendőt vállalt a kiadó az­zal hogy a kor atmoszférájét kitűnően ismerő íróval íratta meg Balassi Bálint új életraj­zát Nempskility újabb „téglá­val” erősíti régi irodalmunk épületét, amelyről másutt írva azt mondja: ..Ez valóban nem­csak tananyag, nemcsak szak­emberek kutatási területe, ez mindannyiunk közös értéke és élménye.” (Gondolati Tóth István Nagy Erzsébet ÉLEK Perceim megszámlálva nincsenek t­tam azonban meghatározott tetteimet nem irányítják istenek értük én magam felelek szavaimban erősítőket nem rejtett el a fé'nyűzés magam vagyok a tegnapból mai mióta ajkaim közül kivágtatott a neved a valakiből újra lettem valaki mig hajam bozótos erdejét megritkitják fáradt elmélkedések mig perceim megszámlálva nincsenek mig beszélgetések halmaza új csodákra ébreszt mig órákról — órákra félve remélek míg bízok ... s újat teremtek kezemmel míg tanulok... s munkálkodom mig lépteim koppanását visszaadja fülemnek a csend addig még vagyok — élek — létezem! egész valóját ez a mostani vi­lág faragta,­­az másképpen ítél! Az nem hátrál meg csak azért, mert mi annak idején ezt meg azt éltük át. Ilyet még kívánni se szabad tő­lük . .. Nézze, mondok én még egy példát. Elkezdi va­laki sorolni nekem, hogy a törökök alatt mi minden esett meg ebben az ország­ban. Hallgatom, hát igen, bi­zony, bizony, ilyesmiket mon­dok, többet nemigen. Dobja akárki a szememre, hogy ez nem szép. Elismerem. De szeretném látni, hogy énne­kem akár hivatal, akár egy személy csorbítgassa valami­lyen jogomat máma, én meg csak hallgassak, mert, lám, mennyire szenvedtek, végez­tek, haltak az akkori embe­rek. A mi őseink. Ha a nap­tár úgy parancsolja, emléke­zünk rájuk, megemeljük a kalapot, de a mostani élet a mi életünk, ez már csak a maga mai rendje szerint megy. Tanuljunk a sorsukból ez elvárható, ámbár nemegy­szer a saját sorsunkból se akarjuk kiérteni a tanulsá­got, pedig az könnyebb len­ne... Ez az én nézetem. És itt még csavarodik is a do­log, ráadásul. Mert aligha ál­lítok szamárságot, ha azt ál­lítom, hogy a mi antivilá­­gunk és a mai között na­gyobb is, másabb is a különb­ség, mint a török világ meg a rákövetkező nem török vi­lág között volt. És látja, mégis elvonult volna a mennydörgés kár nél­kül. A kombájnosoknak gyor­sabban járt a szájuk, mint az eszük. Azt tudták, hogy jo­guk van követelőzni, de hogy mit is követeljenek, azt már nem. A vezetőség elé került a dolog. A vezetőség felszó­lította őket, hogy gyerünk, adják elő, mi válthatná meg őket a szenvedéstől Azok csak pislogtak, azt a vezető­ségnek kellene kitalálnia, el­végre azért vannak választva, járjanak el a Műnk". Tör­vénykönyv és az egészségügyi rendsza­bályok szellemében. A vezetőség kinevette őket, alá­­szolgája, jelenjenek meg más­kor, ha nemcsak jajgatni tud­nak, ha ismerik az orvossá­got is a bajukra. Szóval, idáig jutott a dolog. Na, én azt tudom jól hogy a­ mi legényeink fájdalma nem érvényes mindenhol, a mai modern gépek föl van­nak szerelve mindenféle kel­lemetességgel se meleg, se benzinszag nem sanyargatja a kormányzójukat, ezt én mind tudom. Tudja más is. Csakhogy mi nem a szeren­cse tenyerén ülünk, a mi tée­­szünket azon a listán talál­ni, amelyiken a szegényeb­bek kucorognak , kedvezőt­len adottságúak. Minálunk nem úgy van, hogy máma kimondjuk, holnap már meg is vesszük azt a jaj de mo­dern gépezetet. A mi brum­­mogóink régiecskék. Jók, de régiek. Hiányzik róluk egypár dolog, ami máshol természe­tesen elvárható. Úgy látszott mégis, nyom­talanul elmúlik a torzsalko­dás. Az elnök megcsillapo­­dott, a kombáinisták este be­vonultak az italboltba, testü­letileg berúgtak, aztán össze­verekedtek, mert s ép szóval nem tudták eldönteni, hogy mindőjük között melyik a legnagyobb marha ... Már kezdett megnyugodni mindenki, azt hittük, kitört a béke. De hát nem volt az béke Csak fegyverszünet. A Cserpán gyerek, a Cserpán Bandi, nem maradt nyugton. Hogy majd ő segít. A szak­mája szerint állattenyésztő, de bolondja a technikánat­. Örökké bújja a szakirodal­mat, ami gép, arról neki van mindről véleménye. Szóval ilyen gyerek. Hogy miért tart ki mégis az állattenyésztés mellett? Azt mondja, szép a technika, de mégiscsak holt anyag, az állat meg majdnem ember. Ez így biztosan nem áll helyt, de most nem tarto­zik ide. Elég annyi, hogy ez a Cserpán gyerek addig törte a fejét, amíg kifundált vala­mi szerkezetet. Nem a haszo­nért, nem akart érte semmit, csak éppen piszkálta a do­log, mert, ugye, ki, ha nem ő. Azt mondják, akik értenek hozzá, hogy ügyes szerkezet. Okos. Föl lehet szerelni akár­milyen erőgépre. Az akkumu­látorra kel kötni a nem tu­dom mit, az egy csatornába hajtaná a levegőt, a csatorna szája meg pont oda fújná a hűset, ahol a szegény kom­bájnista a legnagyobb bajt érzi. Szegény, mondom, hogy ne mondjak cifrábbat. Igazat szólva én se hatódok meg a keservükön, mit is tudtak azok .. na, jó, nem erről van most szó. Ki lett számítva, hogy ezt a szerelő vacakot hat-hétszáz forintért minden gépre rászerelhetnék. Annyi pénz árán végképp elült vol­na a békétlenség. Ha nem a mi elnökünk , ek­kor vadult meg igazán. Fut­kosott föl-alá a faluban. Ver­te a mellét, idézgette a ve­zetőségi határozatot. Utóbb már szabotázst, ellenséges ak­namunkát varrt volna a kom­­bájnosok nyakába, holott hát azokról sok rosszat el lehet mondani, na, de ilyet! És az a szerencsétlen nem fogta föl hogy senki, de senki nem áll melléje. Hogy akik máskor a támaszai voltak, most próbál­nak beszélni a fejével vagy egyszerűen nem törődnek ve­le. Mennél többet hadonászott, annál jobban magára maradt. Utoljára megtörtént a jó­vátehetetlen. A géptelepen összegyűltek a kombajnisták, ott mutogatta nekik a Cser­­pan Bandi a találmányát. Az elnök a dolgot megneszelte, és gyerünk! Úgy csapott rá a társaságra, mint a héja a kis csirkékre. Nagy ordítozás lett. A gye­­rekek se hagyták magukat. Ők is mondtak ilyet is, olyat is. Ahogy jött. Mi lett volna most az el­nök dolga? Hogy odébb áll­jon. Akár hanyatt-homlok is. Meg ha utána röhögnek, ak­kor is. De a józan észnek már a szikrája se volt meg ben­ne. Nem állt odébb. Nem, a szerencsétlen. Kitépte a Cser­pán gyerek kezéből a szerke­zetet, levágta a földre, ráta­posott. A gyereket meg po­fon ütötte. Kétszer. Az a két pofon borzasztó nagyot csattant. És elmondott sok mindent. Azt például hogy ő tulajdonképpen nem is az elnökünk akart lenni. Inkább a gazdánk. Az pedig nem megy. Máma már nem megy... És még valami, ta­lán ennél is fontosabb. S­zó esik erre-arra emberi méltó­ságról, hasonlókról jó, ezek szavak. De ha az ember be­legondol van itt egy nemze­dék, amelyik nem ismeri már a felnőttet sújtó testi fenyí­tést. Se munkahelyen, se ka­tonaságnál, se sehol. Ezt a nemzedéket gyalázta meg az a két pofon. Van ennek a históriának még egy oldala, sokat elspe­­kulálgattam én rajta. Azt kér­dezem, mi lett volna, ha a gyerekek visszaadják a két pofont. Előfordulnak még ve­rekedések, olyankor aztán adok is, kapok is, ha kaptam, próbálhatom visszaadni, erő­feszül az erőnek, ember az embernek. Jól van így, nincs jól az most nem fontos, így van. A gyerekek mégse adták vissza. Nem merték vissza­adni az elnöknek. Érti? Az elnöknek. Amit másnak nyu­godtan visszaadtak volna. És ez, nem szívesen mondom, annyit is jelent, hogy az a régi világ azért mégse múlt el nyomtalanul. Lefogta a gyerekek kezét... A többit kiszámíthatja, ösz­­szejöttünk, hozzászóltunk, lett akkora lárma, hogy elég volt hallgatni. Sokan régebbi ese­teket is fölemlegettek, hogy bohó, most lehet csak érteni, mi is volt a valóságban ez meg az. Olyasfélék, amiket a maguk idején a nagy tapso­lásban nem akartunk észre­venni. Igazságtalanságok is elhangzottak, az biztos. Akad­tak pártolók is. Az érdemeit emlegették. Azokat nem ta­gadta senki. Végül a többség határozott: nem kell az ilyen elnök. Magam is ebben az értelemben szavaztam. Mármost ne haragudjon rám, hogy megszakítottam az útját, gondolom azért csak bemegy a faluba. De éppen mert bemegy, legyen tisztá­ban a helyzettel. És ha érdek­lődik, beszélget az em­berek­­kel, ne firtassa azt a két po­font. Akármelyik falu bor­zasztóan kényes tud lenni az önérzetére, és szó ami szó, mi valamennyien szégyelljük azt a két pofont. Valamennyi­en ... Lelkes Miklós ÉT ott lent a völgyben varjú-árnyak lábunk a hólepett időn amikor csak a hó világít nagyhirtelen feláll a hegy hátán szétku­szált lassú szél toronymagas fák ingának egy nagy bagoly forgó szemében szeretnék élni most veled s emlékezni a pillanatra mikor arcunkba annyi szöcskét tüsszentett a tavaszi rét! de mennünk kell a lassú szélben a komoly időt értenünk kell utat tévesztő fák között — oldalunkon szűkös tarisznya lábunk alatt a hó elalszik és mesebeli mosolyodra hunyorítnak a csillagok NÉPSZAVA Rákosy Gergely Egy kis borzas szőrmackó Persze ma már a skarlát nem veszélyes, legalábbis nem olyan veszélyes, mint né­hány évtizeddel ezelőtt. Ma a rák veszélyes, a fehérvérűség, az érszűkület, a sugárárta­lom ... Bizonnyal eljön az idő, mikor ez utóbbiak sem lesznek veszélyesek, legalább­is nem olyan veszélyesek. Ak­kor majd... Akkor majd?... — És a bátyja? — Melyik bátyám? — Hogyhogy melyik báty­ja?! Eddig mindig csak­ egy­ről beszélt, akit a nyilasok ... — Vagy SS-ek, nem tudom, vagy ezek, vagy azok, nekem mindegy, nekem ők egyek ... Még csak el sem temethet­tük, soha még a helyet sem tudtuk meg, ahol... A skar­lát annyival kegyelmesebb volt, hogy anyám kimehet a Farkasréti temetőbe, s letehet egy csokor virágot arra a sírra, melynek fejfáján ez áll: „Dudika”. Ő volt köztünk a legidősebb, én nem ismertem, nem ismerhettem, a születé­sem évében halt meg, még nem volt egészen négyéves ... Vajon hol és ki dönti el, hogy egy ember még a negye­dik születésnapját se érhesse meg, vagy az egész vakvélet­len? Ahogy anyja még hosszú évek múltán is minden eset­ben könnyek között elmesél­te... Újra és újra, újra és új­ra. Hiába mondta apja, ha ép­pen jelen volt: „Ne meséld!”, anyja csak mesélte: „Ne meséld!” Hiába. Mesélte. Apja elhall­gatott, csak egy kis­in ránga­tózott az arcán, alig észreve­hetően. De ő észrevette, és nagyobb hatást gyakorolt rá, mint anyjának kissé — leg­alábbis ő így érezte — szín­padias könnyei. Az én apám így sír. Most sír. Belül sír. És azt akarja, hogy ezt senki se lássa. Nem is látja, csak én. Az én apám most rettenete­sen sír. „Dudika akkor már harmadik napja negyven fo­kos lázzal feküdt, legtöbbször nem is volt magánál a kis teste csupa tűz ... — hát igen, hiába, anyja csak mesélte — ... az este egyszer csak hirte­len ledobta a takarót, s fel­állt. Nem lehet azt elmonda­ni. Ott állt hosszú fehér háló­ingben, ettől valahogy maga­sabbnak látszott, az arca láng, szőke, göndör haja csapzott. És valahová elnézett, nem ránk nézett, nem is a szobá­ban valamire. Elnézett vala­hova ... Odaugrottam, átka­roltam, hogy visszafektessem, de nem hiszitek el mil­yen erő költözött bele, nem sikerült. Megrémültem, elengedtem, s beszélni kezdtem hozzá ... De hiába, nem figyelt rám. Ki­nyújtotta egyik kezét, és sza­valni kezdett. Sok verset tu­dott akkor már kívülről ... hiszen ismeritek apátokat... Este van, este van, kiki nyugalomba' Feketén bólingat az egerfa lombja. Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak. Nagyot kopván akkor, azután elhallgat. Mintha lába kelne valamennyi rögnek. Lomha földi békák szanaszét görögnek. Csapong a denevér az ereszt sodorván, Rikoltoz a bagóin csonka, régi tornyán. Udvaron fehérült ... . . . Eddig jutott akkor elhall­gatott, mintha keresné a sza­vakat, én meg léptem feléje, hogy lefektetem, de nem ér­tem el hirtelen összeom­lott ... nem tudok más szót rá, mint egy kis fehér torony abban a hosszú hálóingében, összeomlott. . . többé már nem tért magához, és még aznap éjjel . . Halottkultusz: a halottakkal kapcsolatos babonákra vagy vallási elképzelésekre épülő szokások rendszere. Ide tar­toznak a holtak eltemetésé­nek formái, valamint a kü­lönféle cselekmények, szer­tartások. Közös gyökerük a hit, hogy az elhunytak lelke a halál után tovább él. A síremlékek építészete különö­sen magas színvonalra emel­kedett az ókori Egyiptomban, piramisok, masztabák, szikla­­sírok stb. A magasra emelt sírdombok a népvándorlás ko­rában terjedtek el. Halomsír, kunhalom — különösen az Al­földön és a Kelet-Dunántúlon. gyakori, mesterséges domb, földből emelt halom, némely­kor kövekkel kirakva. A ha­gyomány részben a kunoknak, részben a kunoknak tulajdo­nítja. Az ősmagyarok is is­merték e temetkezési módot. A néha 10—20 méter magas­ságot is elérő halmok aljára temették a holtat, és többnyi­re vele temették tárgyait, lo­vát, sok esetben feleségét is. Az ókori Egyiptomban ez a veletemetés fantasztikus mé­reteket öltött. Tutenkámen fáraó sírját az évezredek so­rán legalább kétsszer kirabol­ták (ennyi bebizonyosodott), de még így is ezernyi vele­­temetett tárgy került elő, melyeknek aprólékos felsoro­lása köteteket tenne ki. Csak néhány sornyi belőlük: ara­nyozott lovaskocsik, balda­­chinos ágy, székek, zsámolyok, g ébenfa-, arany-, elefántcsont- és alabástromszobrok, őfelsége aranyozott sarui, őfelsége gyermekkori ruhatára, őfelsé­ge díszruhás strucctollakkal ékesített légycsapók, útitás­kák, ládák, fáklyatartók, sé­­tabotok, őfelsége lovaglókesz­­tyűje, őfelsége lovaglópálcája, evezők, kormánylapátok, mi­niatűr hajók és bárkák, mi­­niiatűr magtár, boroskancsók, kosarak, alabástrom lámpák, lótuszokkal díszített pálcák aranyból ezüstből, kardok, kések, tőrök, íjak, nyilak, kü­lönféle ékszerek, láncok, gyű­rűk, karkötők, fejékek százai, paletták, ecsetek, elefántcsont papiruszsimítók, írónádak, le­gyezők, gomba alakú kalap­tartók, ébenfa- és cédrus­szekrénykék, elefántcsontból készült játékkészlet, parity­­tvák, fapörgettyűs tűzesiho­­lók. őfelsége íjászkesztyűi, őfelsége melldíszei, jogarok, bumerángok, pajzsok aranyo­zott fából és gepárdbőrből és száznál több kosár tele, éle­lemmel, gyümölccsel magok­kal ... — Anyám egy kis szőrmac­kót csempészett a koporsójá­ba, a legkedvesebb agyondé­­delgetett, agyonölelgetett já­tékát. — Miért kellett csempész­ni? — Nem tudom, így mesélte, ezzel a szóval ... talán tiltva van az ilyesmi, nem tu­dom ... 7 Czikora László: Borpincék

Next