Népszava, 1979. január (107. évfolyam, 1-25. sz.)
1979-01-20 / 16. szám
1979. január 20. A kezdés nem szokványos. Az in médiás rés-kezdés, a dolgok közepébe vágás lehetővé teszi a figyelemnek a magyar szerelmi líra kezdeteire, az Anna-versekre való irányulását, s egyúttal a szerelem költőjének merész vallomásközlését a beteljesültség megéneklésére. Most adó virágom nekem bokrétáját. Láthatóan Nemeskürtyt is megihleti ez a színes költőmuzsika, s stílusvirágok fakadnak tollán: „A nyári virágok tarka pompájától ékes kert, a szerelmes rejtekhely napsütötte nyugalma . . Másutt villoni kérdésfeltevésekkel lep meg: „Hol vannak innen Marullus firenzei ifjai, hol a kerti virágok füzérével mesterségesen ékesített ajtókeret, hol a marullusi képek Botticellire emlékeztető negédes bája ...” Az 1578-as esztendővel való indítást Nemeskürty a magyar szerelmi líra megszületésének örömével indokolja. A költő csak az első fejezet után születik meg. A bőséges genealógiai adathalmazból kibontakozik az apa. Balassi János élete, hűtlenségi ügye és — Nemeskürtynél már-már elmaradhatatlanul — Bornemisza Péter egyházszervezői, nevelői tevékenysége is. A Venus és Mars című fejezetben és a többiekben is szórakoztatóan, színezetten szaporodnak elénk az átfogó tárgyi ismeretanyagot tükröző fejtegetések gyakori vers- vagy levélidézetekkel. És bár Nemeskürty Balassi-tanulmánya elsősorban ismeretterjesztő jellegű munka, többször helyt ad az irodalmi vitáknak, és Balassi Bálint Nemeskürty István könyvéről lentétes véleményeknek is. Ilyen vitát provokáló az Annaversek időrendjéről már előbb is közölt tanulmánya, vagy a Dobó Jakabhoz írt Balassivers boncolgatása. Az a megállapítása azonban, hogy Négyessy László kiváló irodalomtörténészünk Dobó Jakabot vélte volna az Eurialus és Lucretia széphistóriánk szerzőjének, csak részben igaz, mert Négyessy e felfogását nagyon komoly érvek alapján már 1916-ban visszavonta. Tárgyszeretete másutt is elragadja az írót, s egyes megállapításai gondosabb utánanézést igényeltek volna, így pl. 1578-ban Telegdi Miklós még nem pécsi püspök. Balassinak a hodrusbányai mészáros özvegyével történt útszéli kalandját úgy állítja elénk, mintha a szép özvegynek imponált volna, hogy őt egy mágnás erőszakolta meg, s „fűnek-fának dicsekedett a nagy kitüntetéssel". (90 lap). Valójában nem sikerült a kapatos költő erőszakkísérlete. A szorult helyzetben levő aszszonyt a pápai kapitány jobbágyai mentették ki Balassi karjaiból. Sommerné Zólyomba érve azonnal a bíróhoz szaladt, ahol följelentette a „szégyenletes tettet”. (L bővebben Eckhardt S.: Új fejezetek Balassi Bálint viharos életéből. Bp. 1957.) A Szép magyar komédiáról beszélve azt állítja Nemeskirty, hogy annak alapanyaga. Castelletti színműve. 1587-ben jelent meg Itáliában, s „Balassi egy évre rá már le is fordította”. Másutt a megírás időpontját 1587-re teszi. 1937- ben Waldapfel József már kimutatta, hogy Castelletti pásztordrámája 1580-tól kezdve számos kiadásban megjelent, s így Balassi régebbi kiadást is használhatott. Ha már a Szép magyar komédiáról szóltunk, hadd említsük e résznek túlméretezettségét. 29 lapon át részletekbe menően boncolgatja, latolgatja e művet, s ugyanakkor nem szól a komédia 1900-ban megtalált töredékéről, s nem ír a teljes szöveg 1958-as megtalálásának érdekes történetéről sem. Pedig milyen érdekes lett volna a töredék és a Fanchali Jób-kódex összevetése! De szólhatott volna a szerző a Balassi által óhajtott számmisztika mellett a megvalósított titkosírásról, mely nemcsak leveleiben, hanem versfős verseiben is megtalálható. A sort folytathatnánk. Mindezek azonban vajmi keveset vonnak le a mű értékéből. A Katonaénekről írt gondosan kimunkált részek, a Cénia-ciklusról, majd az Oceanum mellett elmélkedő, később pedig a hazatért, epigrammákat író költőről közöltek a könyv legszebb fejezetei közé tartoznak. Hogyne olvasnánk meghatottan a halálra készülő költő nagy szenvedések között írt gyönyörű zsoltárparafrázisát! Összegezésül: azt hiszem, mindenképpen hasznosat és követendőt vállalt a kiadó azzal hogy a kor atmoszférájét kitűnően ismerő íróval íratta meg Balassi Bálint új életrajzát Nempskility újabb „téglával” erősíti régi irodalmunk épületét, amelyről másutt írva azt mondja: ..Ez valóban nemcsak tananyag, nemcsak szakemberek kutatási területe, ez mindannyiunk közös értéke és élménye.” (Gondolati Tóth István Nagy Erzsébet ÉLEK Perceim megszámlálva nincsenek ttam azonban meghatározott tetteimet nem irányítják istenek értük én magam felelek szavaimban erősítőket nem rejtett el a fé'nyűzés magam vagyok a tegnapból mai mióta ajkaim közül kivágtatott a neved a valakiből újra lettem valaki mig hajam bozótos erdejét megritkitják fáradt elmélkedések mig perceim megszámlálva nincsenek mig beszélgetések halmaza új csodákra ébreszt mig órákról — órákra félve remélek míg bízok ... s újat teremtek kezemmel míg tanulok... s munkálkodom mig lépteim koppanását visszaadja fülemnek a csend addig még vagyok — élek — létezem! egész valóját ez a mostani világ faragta,az másképpen ítél! Az nem hátrál meg csak azért, mert mi annak idején ezt meg azt éltük át. Ilyet még kívánni se szabad tőlük . .. Nézze, mondok én még egy példát. Elkezdi valaki sorolni nekem, hogy a törökök alatt mi minden esett meg ebben az országban. Hallgatom, hát igen, bizony, bizony, ilyesmiket mondok, többet nemigen. Dobja akárki a szememre, hogy ez nem szép. Elismerem. De szeretném látni, hogy énnekem akár hivatal, akár egy személy csorbítgassa valamilyen jogomat máma, én meg csak hallgassak, mert, lám, mennyire szenvedtek, végeztek, haltak az akkori emberek. A mi őseink. Ha a naptár úgy parancsolja, emlékezünk rájuk, megemeljük a kalapot, de a mostani élet a mi életünk, ez már csak a maga mai rendje szerint megy. Tanuljunk a sorsukból ez elvárható, ámbár nemegyszer a saját sorsunkból se akarjuk kiérteni a tanulságot, pedig az könnyebb lenne... Ez az én nézetem. És itt még csavarodik is a dolog, ráadásul. Mert aligha állítok szamárságot, ha azt állítom, hogy a mi antivilágunk és a mai között nagyobb is, másabb is a különbség, mint a török világ meg a rákövetkező nem török világ között volt. És látja, mégis elvonult volna a mennydörgés kár nélkül. A kombájnosoknak gyorsabban járt a szájuk, mint az eszük. Azt tudták, hogy joguk van követelőzni, de hogy mit is követeljenek, azt már nem. A vezetőség elé került a dolog. A vezetőség felszólította őket, hogy gyerünk, adják elő, mi válthatná meg őket a szenvedéstől Azok csak pislogtak, azt a vezetőségnek kellene kitalálnia, elvégre azért vannak választva, járjanak el a Műnk". Törvénykönyv és az egészségügyi rendszabályok szellemében. A vezetőség kinevette őket, alászolgája, jelenjenek meg máskor, ha nemcsak jajgatni tudnak, ha ismerik az orvosságot is a bajukra. Szóval, idáig jutott a dolog. Na, én azt tudom jól hogy a mi legényeink fájdalma nem érvényes mindenhol, a mai modern gépek föl vannak szerelve mindenféle kellemetességgel se meleg, se benzinszag nem sanyargatja a kormányzójukat, ezt én mind tudom. Tudja más is. Csakhogy mi nem a szerencse tenyerén ülünk, a mi téeszünket azon a listán találni, amelyiken a szegényebbek kucorognak , kedvezőtlen adottságúak. Minálunk nem úgy van, hogy máma kimondjuk, holnap már meg is vesszük azt a jaj de modern gépezetet. A mi brummogóink régiecskék. Jók, de régiek. Hiányzik róluk egypár dolog, ami máshol természetesen elvárható. Úgy látszott mégis, nyomtalanul elmúlik a torzsalkodás. Az elnök megcsillapodott, a kombáinisták este bevonultak az italboltba, testületileg berúgtak, aztán összeverekedtek, mert s ép szóval nem tudták eldönteni, hogy mindőjük között melyik a legnagyobb marha ... Már kezdett megnyugodni mindenki, azt hittük, kitört a béke. De hát nem volt az béke Csak fegyverszünet. A Cserpán gyerek, a Cserpán Bandi, nem maradt nyugton. Hogy majd ő segít. A szakmája szerint állattenyésztő, de bolondja a technikánat. Örökké bújja a szakirodalmat, ami gép, arról neki van mindről véleménye. Szóval ilyen gyerek. Hogy miért tart ki mégis az állattenyésztés mellett? Azt mondja, szép a technika, de mégiscsak holt anyag, az állat meg majdnem ember. Ez így biztosan nem áll helyt, de most nem tartozik ide. Elég annyi, hogy ez a Cserpán gyerek addig törte a fejét, amíg kifundált valami szerkezetet. Nem a haszonért, nem akart érte semmit, csak éppen piszkálta a dolog, mert, ugye, ki, ha nem ő. Azt mondják, akik értenek hozzá, hogy ügyes szerkezet. Okos. Föl lehet szerelni akármilyen erőgépre. Az akkumulátorra kel kötni a nem tudom mit, az egy csatornába hajtaná a levegőt, a csatorna szája meg pont oda fújná a hűset, ahol a szegény kombájnista a legnagyobb bajt érzi. Szegény, mondom, hogy ne mondjak cifrábbat. Igazat szólva én se hatódok meg a keservükön, mit is tudtak azok .. na, jó, nem erről van most szó. Ki lett számítva, hogy ezt a szerelő vacakot hat-hétszáz forintért minden gépre rászerelhetnék. Annyi pénz árán végképp elült volna a békétlenség. Ha nem a mi elnökünk , ekkor vadult meg igazán. Futkosott föl-alá a faluban. Verte a mellét, idézgette a vezetőségi határozatot. Utóbb már szabotázst, ellenséges aknamunkát varrt volna a kombájnosok nyakába, holott hát azokról sok rosszat el lehet mondani, na, de ilyet! És az a szerencsétlen nem fogta föl hogy senki, de senki nem áll melléje. Hogy akik máskor a támaszai voltak, most próbálnak beszélni a fejével vagy egyszerűen nem törődnek vele. Mennél többet hadonászott, annál jobban magára maradt. Utoljára megtörtént a jóvátehetetlen. A géptelepen összegyűltek a kombajnisták, ott mutogatta nekik a Cserpan Bandi a találmányát. Az elnök a dolgot megneszelte, és gyerünk! Úgy csapott rá a társaságra, mint a héja a kis csirkékre. Nagy ordítozás lett. A gyerekek se hagyták magukat. Ők is mondtak ilyet is, olyat is. Ahogy jött. Mi lett volna most az elnök dolga? Hogy odébb álljon. Akár hanyatt-homlok is. Meg ha utána röhögnek, akkor is. De a józan észnek már a szikrája se volt meg benne. Nem állt odébb. Nem, a szerencsétlen. Kitépte a Cserpán gyerek kezéből a szerkezetet, levágta a földre, rátaposott. A gyereket meg pofon ütötte. Kétszer. Az a két pofon borzasztó nagyot csattant. És elmondott sok mindent. Azt például hogy ő tulajdonképpen nem is az elnökünk akart lenni. Inkább a gazdánk. Az pedig nem megy. Máma már nem megy... És még valami, talán ennél is fontosabb. Szó esik erre-arra emberi méltóságról, hasonlókról jó, ezek szavak. De ha az ember belegondol van itt egy nemzedék, amelyik nem ismeri már a felnőttet sújtó testi fenyítést. Se munkahelyen, se katonaságnál, se sehol. Ezt a nemzedéket gyalázta meg az a két pofon. Van ennek a históriának még egy oldala, sokat elspekulálgattam én rajta. Azt kérdezem, mi lett volna, ha a gyerekek visszaadják a két pofont. Előfordulnak még verekedések, olyankor aztán adok is, kapok is, ha kaptam, próbálhatom visszaadni, erőfeszül az erőnek, ember az embernek. Jól van így, nincs jól az most nem fontos, így van. A gyerekek mégse adták vissza. Nem merték visszaadni az elnöknek. Érti? Az elnöknek. Amit másnak nyugodtan visszaadtak volna. És ez, nem szívesen mondom, annyit is jelent, hogy az a régi világ azért mégse múlt el nyomtalanul. Lefogta a gyerekek kezét... A többit kiszámíthatja, öszszejöttünk, hozzászóltunk, lett akkora lárma, hogy elég volt hallgatni. Sokan régebbi eseteket is fölemlegettek, hogy bohó, most lehet csak érteni, mi is volt a valóságban ez meg az. Olyasfélék, amiket a maguk idején a nagy tapsolásban nem akartunk észrevenni. Igazságtalanságok is elhangzottak, az biztos. Akadtak pártolók is. Az érdemeit emlegették. Azokat nem tagadta senki. Végül a többség határozott: nem kell az ilyen elnök. Magam is ebben az értelemben szavaztam. Mármost ne haragudjon rám, hogy megszakítottam az útját, gondolom azért csak bemegy a faluba. De éppen mert bemegy, legyen tisztában a helyzettel. És ha érdeklődik, beszélget az emberekkel, ne firtassa azt a két pofont. Akármelyik falu borzasztóan kényes tud lenni az önérzetére, és szó ami szó, mi valamennyien szégyelljük azt a két pofont. Valamennyien ... Lelkes Miklós ÉT ott lent a völgyben varjú-árnyak lábunk a hólepett időn amikor csak a hó világít nagyhirtelen feláll a hegy hátán szétkuszált lassú szél toronymagas fák ingának egy nagy bagoly forgó szemében szeretnék élni most veled s emlékezni a pillanatra mikor arcunkba annyi szöcskét tüsszentett a tavaszi rét! de mennünk kell a lassú szélben a komoly időt értenünk kell utat tévesztő fák között — oldalunkon szűkös tarisznya lábunk alatt a hó elalszik és mesebeli mosolyodra hunyorítnak a csillagok NÉPSZAVA Rákosy Gergely Egy kis borzas szőrmackó Persze ma már a skarlát nem veszélyes, legalábbis nem olyan veszélyes, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ma a rák veszélyes, a fehérvérűség, az érszűkület, a sugárártalom ... Bizonnyal eljön az idő, mikor ez utóbbiak sem lesznek veszélyesek, legalábbis nem olyan veszélyesek. Akkor majd... Akkor majd?... — És a bátyja? — Melyik bátyám? — Hogyhogy melyik bátyja?! Eddig mindig csak egyről beszélt, akit a nyilasok ... — Vagy SS-ek, nem tudom, vagy ezek, vagy azok, nekem mindegy, nekem ők egyek ... Még csak el sem temethettük, soha még a helyet sem tudtuk meg, ahol... A skarlát annyival kegyelmesebb volt, hogy anyám kimehet a Farkasréti temetőbe, s letehet egy csokor virágot arra a sírra, melynek fejfáján ez áll: „Dudika”. Ő volt köztünk a legidősebb, én nem ismertem, nem ismerhettem, a születésem évében halt meg, még nem volt egészen négyéves ... Vajon hol és ki dönti el, hogy egy ember még a negyedik születésnapját se érhesse meg, vagy az egész vakvéletlen? Ahogy anyja még hosszú évek múltán is minden esetben könnyek között elmesélte... Újra és újra, újra és újra. Hiába mondta apja, ha éppen jelen volt: „Ne meséld!”, anyja csak mesélte: „Ne meséld!” Hiába. Mesélte. Apja elhallgatott, csak egy kisin rángatózott az arcán, alig észrevehetően. De ő észrevette, és nagyobb hatást gyakorolt rá, mint anyjának kissé — legalábbis ő így érezte — színpadias könnyei. Az én apám így sír. Most sír. Belül sír. És azt akarja, hogy ezt senki se lássa. Nem is látja, csak én. Az én apám most rettenetesen sír. „Dudika akkor már harmadik napja negyven fokos lázzal feküdt, legtöbbször nem is volt magánál a kis teste csupa tűz ... — hát igen, hiába, anyja csak mesélte — ... az este egyszer csak hirtelen ledobta a takarót, s felállt. Nem lehet azt elmondani. Ott állt hosszú fehér hálóingben, ettől valahogy magasabbnak látszott, az arca láng, szőke, göndör haja csapzott. És valahová elnézett, nem ránk nézett, nem is a szobában valamire. Elnézett valahova ... Odaugrottam, átkaroltam, hogy visszafektessem, de nem hiszitek el milyen erő költözött bele, nem sikerült. Megrémültem, elengedtem, s beszélni kezdtem hozzá ... De hiába, nem figyelt rám. Kinyújtotta egyik kezét, és szavalni kezdett. Sok verset tudott akkor már kívülről ... hiszen ismeritek apátokat... Este van, este van, kiki nyugalomba' Feketén bólingat az egerfa lombja. Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak. Nagyot kopván akkor, azután elhallgat. Mintha lába kelne valamennyi rögnek. Lomha földi békák szanaszét görögnek. Csapong a denevér az ereszt sodorván, Rikoltoz a bagóin csonka, régi tornyán. Udvaron fehérült ... . . . Eddig jutott akkor elhallgatott, mintha keresné a szavakat, én meg léptem feléje, hogy lefektetem, de nem értem el hirtelen összeomlott ... nem tudok más szót rá, mint egy kis fehér torony abban a hosszú hálóingében, összeomlott. . . többé már nem tért magához, és még aznap éjjel . . Halottkultusz: a halottakkal kapcsolatos babonákra vagy vallási elképzelésekre épülő szokások rendszere. Ide tartoznak a holtak eltemetésének formái, valamint a különféle cselekmények, szertartások. Közös gyökerük a hit, hogy az elhunytak lelke a halál után tovább él. A síremlékek építészete különösen magas színvonalra emelkedett az ókori Egyiptomban, piramisok, masztabák, sziklasírok stb. A magasra emelt sírdombok a népvándorlás korában terjedtek el. Halomsír, kunhalom — különösen az Alföldön és a Kelet-Dunántúlon. gyakori, mesterséges domb, földből emelt halom, némelykor kövekkel kirakva. A hagyomány részben a kunoknak, részben a kunoknak tulajdonítja. Az ősmagyarok is ismerték e temetkezési módot. A néha 10—20 méter magasságot is elérő halmok aljára temették a holtat, és többnyire vele temették tárgyait, lovát, sok esetben feleségét is. Az ókori Egyiptomban ez a veletemetés fantasztikus méreteket öltött. Tutenkámen fáraó sírját az évezredek során legalább kétsszer kirabolták (ennyi bebizonyosodott), de még így is ezernyi veletemetett tárgy került elő, melyeknek aprólékos felsorolása köteteket tenne ki. Csak néhány sornyi belőlük: aranyozott lovaskocsik, baldachinos ágy, székek, zsámolyok, g ébenfa-, arany-, elefántcsont- és alabástromszobrok, őfelsége aranyozott sarui, őfelsége gyermekkori ruhatára, őfelsége díszruhás strucctollakkal ékesített légycsapók, útitáskák, ládák, fáklyatartók, sétabotok, őfelsége lovaglókesztyűje, őfelsége lovaglópálcája, evezők, kormánylapátok, miniatűr hajók és bárkák, miniiatűr magtár, boroskancsók, kosarak, alabástrom lámpák, lótuszokkal díszített pálcák aranyból ezüstből, kardok, kések, tőrök, íjak, nyilak, különféle ékszerek, láncok, gyűrűk, karkötők, fejékek százai, paletták, ecsetek, elefántcsont papiruszsimítók, írónádak, legyezők, gomba alakú kalaptartók, ébenfa- és cédrusszekrénykék, elefántcsontból készült játékkészlet, paritytvák, fapörgettyűs tűzesiholók. őfelsége íjászkesztyűi, őfelsége melldíszei, jogarok, bumerángok, pajzsok aranyozott fából és gepárdbőrből és száznál több kosár tele, élelemmel, gyümölccsel magokkal ... — Anyám egy kis szőrmackót csempészett a koporsójába, a legkedvesebb agyondédelgetett, agyonölelgetett játékát. — Miért kellett csempészni? — Nem tudom, így mesélte, ezzel a szóval ... talán tiltva van az ilyesmi, nem tudom ... 7 Czikora László: Borpincék