Népszava, 1979. május (107. évfolyam, 101-125. sz.)

1979-05-13 / 110. szám

19­7­9. május 13. Kiküldött munkatársunk jelenti Cannes-ból Száműzöttek, hippik. A kerti ünnepély igazán kellemes és hangulatos. A késő délután rőtvörös fényeiben fehér zsakettes pincérek for­golódnak tálcákkal. Az ebéd­lőben már megterítették a hosszú vacsoraasztalt . .. Sáp­padt gyertyák lobognak. Hó­fehér kecsegék, rózsaszínű lan­guszták, rákok, borjúsültek gőzölögnek márkás porcelán­tálakon. A zenekar valaminő naiv amerikai slágert játszik. Édesbús dallamokat — hal­kan, valahol hátul az emelvé­nyen, a hivalkodó ékszerek, diadémok, hófehér vállak, bá­biruhák, szmokingok felett. Aztán, hirtelen mintha föld­rengés rázná meg a jómódú polgári ebédlő falait. A ven­dégek felugrálnak. Csörömpöl­nek a poharak, csengenek az ezüstök, s a felborult tálak, a borjúsültek, a márnák és a kiömlött bor között, a vacsora­­asztal közepén — ott áll a „vá­ratlan vendég” Claude, a Cent­­ral-parki hippik vezére, fosz­lott farmerjében, ártatlan vi­rágokkal a hajában. Az arcok megkövülnek. Senki sem tud­ja, hogy mit kéne tenni... Csak egy éltesebb, és kicsit becsípett negyvenes hölgy, talpig rózsaszínben örül a vá­ratlan fordulatnak. Felugrik Claude mellé az asztalra, és ő is táncolni kezd az Érzékiség kudarca című vad rock ritmu­sára. Meztelenség nincs Ez az eleven, borzongató, hal­latlanul mulatságos jelenet a Hair-ből való és kizárólag Milos Forman leleménye. Tu­lajdonképpen ilyen formában nem is szerepelt a Hair szín­padi változatában, illetve For­man ezzel a jelenettel, mint­egy történelmi távlatból mu­tatja be a végképp holtpont­ra jutott hippiség, az „ellen­kultúra” minden hiábavaló és gyerekes cirkuszát. A Hair (a cannes-i fesztivál első számú szenzációja)­ való­jában teljesen különbözik az eredeti műtől (csak a zene ugyanaz). A hírhedtté és foga­lommá vált rockoperától, amely elsősorban az obszcén szöveggel, s a szereplők mez­telenségével protestált a 60-as évek Amerikájában a vietna­mi háború ellen. Formánnál nincs meztelen­ség, a dalszövegek is megsze­lídültek. Olyannyira, hogy kor­határ nélkül vetítik Ameriká­ban. És mégis, ez a formai sze­lídség (szelíd irónia) pontosan érzékelteti, hogy mit jelentett Vietnam, e távoli valóság szün­telen hallucinációja­ az akkori Amerikában. S ez ellen a sokk ellen, semmit sem használtak a háborúellenes oratóriumok, s a hippik lázadó, gyermekes cirkuszai. „Az ember nem tehet sem­mit. Legjobb hát, ha menedé­ket keres” — mondta nemré­giben az egyik francia kri­tikus, éppen a Woody Allen­­féle kivitelben készült ameri­kai vígjátékokkal kapcsolat­ban. Woody Allen megalkuvása Akkoriban kissé túlzottnak éreztem ezt a megállapítást, s úgy vélekedtem: hiába, a franciáknak Woody Allen sem elég jó. De most, hogy láttam legújabb filmjét, a Manhat­­tan-t, igazat kell adnom a kri­tikusnak Ez a vígjáték vala­mi fatalista és szükségszerű kívülállást idéz, mint egyetlen és lehetséges életformát. Sőt, az első pillanatokban — úgy tűnik — arra vállalkozik Woody Allen, hogy leleplezze a mai New York-i értelmiség mindennapi megalkuvásait. A hazugságokat, amelyek úgy veszik körül őket, mint fát az évgyűrűk. Mindez — mondom — kezdetben hallatlanul érde­kes (ráadásul a főszerepet Woody Allen alakítja bohóc­kodva, önmagát is parodizál­va). De aztán a történet lera­gad, vagy inkább újabb ha­zugsággal telítődik, most már Woody Allen privát hazugsá­gával: az emberi boldogságot hirdető hollywoodi sztereotípia újrafogalmazásával. Forman és Woody Allen filmje is New Yorkban játszó­dik. A másik város, amelyről bohócok sokat beszélnek itt, Cannes­­ban Salerno környékén talál­ható. Ahol a madár se jár Eboli. A régi legendák sze­rint Krisztus is megállt itt egykor, hogy aztán végképp sorsára hagyja a szegényeket. És most ez a kietlen, nyomo­rult település feltűnik Fran­cesco Rosi döbbenetesen szép, költői filmjében. Az Eboli Car­lo Levi, Ahol a madár se jár című, magyarul is megjelent, regényéből készült, amelyben saját száműzetését idézi a fa­siszta időkből. Rosi munkája okosan és ugyanakkor egye­dülálló líraisággal dokumen­tálja a száműzött mindennap­jait. Szikár szárazsággal mu­tatja be az olasz délvidék nyo­morát, ahol Krisztus óta jó­formán semmi sem változott. A történet 1935—36-ban ját­szódik. Az etióp háború távo­linak tűnik, mégis szinte ott lebeg a már-már holdbéli vi­lág horizontján ás a fekete, béketűrő asszonyok riadt te­kintetében.­­ Az orvost Gian Maria Vo­lonte alakítja. Hányféle sze­repben is láttam már? Lulu, az esztergályos. A munkásosz­tály a paradicsomba megy cí­mű filmben. De láttam már gengszterként, forradalmár­ként. Giordano Brúnóként, az­tán maradok­, megcsalt férfi és bohóci szerepkörben. Most mégis új arcát mutatja. Kifi­nomult intelligenciával, érzé­kenyen ábrázolja a száműzött orvos figuráját. Két nap, há­rom film. íme az első és biz­tató filmélmények az idei cannes-i fesztiválról. Gantner Ilona Károlyi András rajza és a többi antik félisten a pusztára? Erre nem tudunk felelni, bár tudjuk, hogy a pusztára tévedt Héraklész a szkíták ősapja volt. Nyilván hasonló mondák ábrázolása­kor nyúltak a görög minták­hoz az avar mesterek. Csábí­tó lenne ezek értelmezése, a török-tatár és a finnugor mitológia alakjaival való egy­bevetése, de félő, hogy több lenne benne képzeletünk játé­ka, mint az egykori valóság. Van egy jelenet a késő avar— magyar korban, amelynek ér­telméhez talán közelebb tu­dunk férkőzni: a marakodó állatok képe. Általában egy szelíd, patás állatot (sokszor őzet) marcangol két ragado­zó, az egyik griff, a másik pedig meghatározhatatlan kar­mos állat. Valami olyan szár­mazásmondát sejtek ebben az ábrázolásban, amelynek mon­dái megfelelője a­rra Hunor és Magyar mondánk lenne, csakhogy nemcsak az ősanyát ábrázolják őznek, szarvasnak, tuloknak, hanem a testvér­párt is ragadozó állatok képé­ben elevenítik meg. Erre számos példát lehet idézni a rokon népek néphi­téből. Ennek a feltevésnek igazolásául az szolgálhatna, hogy — amint már láttuk is — ezt a ,,származásmondát” csak a nagycsalád vagy a nemzetség feje viselhette, az tehát, aki a nemzetségi tár­sadalmakban valóban képvi­selte a családot. Még más is erősíti ezt a gondolatot. Győrffy György barátom pompás elemzéssel mutatta ki, hogy a honfogla­ló magyar nemzetségek utó­dai, a középkor címeres gya­korlatának megindulásakor, rendszerint állatalakos címert viselnek, világos jeleként an­nak, hogy nemcsak az Árpád családnak volt turul az őse, hanem a többi családjaink is állatalakos ősöket tiszteltek. Ebből érthetjük meg a kései avar idők onogur­ magyarjai­nak változatos éveit, s ezzel egyúttal megszilárdul a fen­tebb adott magyarázatkísérlet. Lám, a germán népeknél el­sősorban fejedelemasszonyok, úrnők ékességein jelentek meg az állatok, itt pedig a férfi­ember képviseli az állat­ősök­kel való kapcsolatot. Lesz majd egy kincs — amire a végén térünk rá —, amelyben úgy látszik ismét az asszony és családi hagyományaihoz tapad az állatábrázolás (nagy­­szentmiklósi kincs). A szlávoktól semmiféle je­lentős művészeti emlékünk nincsen. Egy zalavári fürtös fülbevaló pár, úgy látszik, ná­lunk is éppen úgy bizánci áru, mint morva területen. Annál több és jelentősebb Árpád magyarjainak, a hon­foglalóknak emlékanyaga. Sa­játosan oszlik meg: a leg­szebb emlékek egyik csoport­ja (a tarsolylemezek) nagy­családfők, nemzetségfők sír­jaiban találhatók, viszont a legszebb lószerszámok — ne­héz, aranyozott ezüstveretek, magányos női sírokból valók. Van egy olyan, remek mívű, aranyveretes szablyánk is, amely sohasem volt földben. Egykorú források szólnak ar­ról, hogy Salamon király édesanyja az Árpádok kincs­tárából Nordheimi Ottó her­cegnek ajándékozta „Attila kardját”, mert megsegítette fiát a trónért való küzdelem­ben (a kard aztán szerencsét­lenséget hoz gazdáb­a, míg­nem a német-római koroná­zási jelvények közé kerül). A szablya markolatát és tokjának vereteit színaranyból készítették, és szalagfonattal átszőtt palmetták fedik, de pengéjének aranyozott vörös­réz betétjén sárkányok küz­denek! Nemrégen arra a következ­tetésre jutottam, hogy ez a szablya — ugyanúgy, mint a prágai Szent István-kard — a „sárkányölő” kardok közé tar­tozik. Olyan mítosszá vált me­sevilágot idéz, amelyben a hős — az ős — megöli az átkos sárkányt. Ezüst tarsolylemeze­­inket a palmetták végtelenül tovaszőhető mustrája fedi. Ezek egyénileg készített, s külön-külön változatokat kép­viselő remek ötvösművek. Volt olyan gondolat is, hogy ezeket az iszlám világából ki­szakadó kabarok hozták vol­na magukkal, az ő ötvöseik készítették volna Ám újab­ban olyan területekről is is­merjük, ahol kabarok soha­sem éltek. A végtelenül tovaszőhető palmettás mezőket romantiku­saink kapcsolatba hozták a „végtelen puszta” szabadságá­val, pedig csak a szövőszék természetének megfelelően alakult ez a mintaháló. Ugyanezt látjuk a reneszánsz brokátokon, pedig Genovában, Firenzében ugyancsak hiába keresnénk a végtelen puszták igézetét. Figyelmeztetés ez azok számára, akik mitológiá­kat gyártanak, ahelyett, hogy az adott, józan szépségben gyönyörköd­nének! Hadd hívjam fel a figyel­met valamire, ami kérdőjel honfoglaláskor­ művészetünk kutatásában Nevezetesen: is­merjük Árpádnak és család­jának korai szállásait a Duna két partján. Ám éppen ez a terület, ahonnan a szép, szemrevaló honfoglaláskor­ emlékek hiányzanak, s e kort csak nagyon szegényes lele­tek képviselik. Mi ennek az oka, nem tudjuk, de egy bi­zonyos: a meginduló kőépít­­kezések bizáncias-palmettás faragott kövei éppen erről a területről valók, és a kései avar kor temetőiben is re­mek mívű öntött bronzok va­lók innen (például Szebény). Nos, végül elérkeztünk a nagyszent­miklósi kincshez, ah­hoz a káprázatos lelethez, amely a legmagasabb igény­nyel mérve is művészi alko­tás a javából. Két asztali­készletre bonthattam: a feje­delemére (egyszerű, rovásírá­sos) és a fejedelemasszonyéra (elborítják az állatalakok, az ábrázolások). Egyik készlet sem egy öt­vös vagy egy műhely mun­kája, de egyazon szellemből táplálkozik valamennyi mű. Itt most a 2. korsót emelném ki, mert annak négy korong­jában valamilyen összefüggő mítosz négy jelenete maradt reánk. Többen kísérelték meg értelmüket megfejteni, de ed­dig inkább csak sejtjük, sem­mint tudjuk, hogy milyen mí­tosz képsoraiba tartozott a „győztes fejedelem”, a szarvast leteperő griff, az égi vadá­szat és végül a sasnak és egy nőnek (?) a násza, vagy a nő égbe ragadása. Számunkra itt megint csak a monumentális formákat domborító ötvös művészete a lényeges. Éppen magam hívtam fel a figyelmet arra, hogy a 3—4. számú korsó díszítése és egy rovásjele pontosan megegye­zik első pénzeinknek, a Ste­phanus rex pénzeknek díszí­tésével és feliratával. Az egyik csésze görög betűs tö­rök nyelvű, van görög felira­tunk is, mindez jól elhelyez­hető az Árpádok udvarába, hiszen az Árpád család fiú­nevei majdnem kivétel nélkül törökök, és tudunk arról is, hogy korai bizánci térítés in­dult meg Géza alatt, s ta­lán még korábban. A kincs egy része nyilván ebben a környezetben, királyi ötvösök keze munkájaként készült, úgy a X. század fordulóján. Bol­gár kapcsolatai éppen úgy le­­tagadhatatlanok, mint a ké­­sőavarsághoz fűződők, és mint honfoglaláskori tarsoly­­lemezeink d­ís­zítésm­ód­já­val való rokonsága. Egyesek úgy vélik, hogy ez a gondolat té­ves, mert a kincsnek „semmi köze” sincsen az István ko­rától egyre gyarapodó ötvös­emlékeinkhez. Valóban nin­csen a nyugati ötvösök által itt készített egyházi kincsek­hez, de hiszen ezek az újon­nan felvett kereszténység szolgálatára készültek, és még Géza fejedelem is „elég gaz­dag” volt ahhoz, hogy két is­tennek áldozzon. Ez a kincs — s itt kanya­rodunk vissza ahhoz, amivel kezdtük — abban a környe­zetben nyeri el igazi értelmét, amelynek emlékeit, a káprá­zatos szkíta és szibériai ara­nyakat az Ermitázs, szeré­nyebb sírleleteit pedig hazai múzeumaink őrzik, s mind­kettő hátterében ott van az elpusztult faépítészet és sző­­nyegművészet, amelynek pa­rányi veretmásai csak szegé­nyes kárpótlást adnak a pusz­tulásért NÉPSZAVA 9 Életmód, életminőség Beszélgetés Hankiss Elemér szociológussal Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya kezde­ményezésére, számos országos kutatóközpont bevonásával át­fogó vizsgálat indult „A szo­cialista életmód alapvető is­mérvei” témakörben. Ennek az országos méretű szocioló­giai térképezésnek egyik je­lentős ága az „Életmód és életminőség" kutatása. A munka előkészületei már 1972- ben megkezdődtek, a mélyebb feltárás 1977 végén, 1978 tava­szán indult. Következéskép­pen részeredményekről, ál­talános elvekről és óvatos következtetésekről számol­hat be Hankiss Elemér, az életmódkutatás tudomá­nyos irányítója. Hogy most mégis interjút kértem tőle, annak oka, hogy a kész szo­ciológiai mű (ha könyv lesz) feltehetően — az eddigi gya­korlat szerint — meglehető­sen késve kerül nyilvánosság­ra, egyfelől, másfelől az elő­zetes részpublikációk már ed­­dig is nagy érdeklődést kel­tettek. Hol tartanak tehát pillanat­nyilag? — 1978 tavaszén kezdtük az interjúvizsgá­latokat. Munka­társaim az ország több mint 100 községében 1­00 embert kérdeztek meg. Az interjúk feldolgozása most történik. Módszerünkben néhány újsze­rű elemet alkalmazunk. Ezek közül elmondanék néhányat. Vizsgáljuk, hogy az emberek értékrendszerének mi a szere­pe abban, ahogyan alakul az életmódjuk és életminőségük. A történelem folyamán sok értékrendszer alakult ki. Ezek közül jó néhány ma is él. A­z találtuk, hogy teljesen más értékeket tud azonos, objektív körülményekből fölszívni, megélni az az ember, aki pél­dául sztoikus, vagy aki hedo­nista, mint a másik, aki egy forradalmi aszketikus érték­­rendszer szerint él. Nagyon fontos ezt tudni. Mert sok ember adottnak veszi az éle­tet. Azt mondja: itt vagyok, így tudok csak élni. Úgy talál­tuk, hogy meglehetősen ala­csony hazánkban — bár világ­szerte — az emberek érték­­kultúrája. Még mindig egy igazság szerint élünk, pedig a XX. század emberének egyik vívmánya éppen a vá­lasztási lehetőség felismerése, legalábbis sok szempontból te­vődik össze az az egy igazság.­­ Ha jól következtetek, ak­kor máris elérkeztünk a vita egyik lehetőségéhez. Ez a fel­fogás ugyanis, a szubjektív tényezők ilyen mértékű figye­lembevétele, ellentmondásra ingerelheti azokat, akik az ob­jektív tényezőket tekintik ab­szolút mértékadóknak. — Valóban sok vita van itt, hogy a szociológiának szabad-e nemcsak objektív és nagyon kemény változókkal dolgoznia? Mert például, hogy egy szobában hány ember la­kik, vagy hány lakásban ta­lálható vízvezeték — ponto­san igazolható és ellenőrizhe­tő adatok. Az utóbbi tizenöt évben azonban, elsősorban az életmódvizsgálatok, szubjek­tív mutatókkal is dolgoznak, abból az elvből kiindulva, hogy teljesebb képet kapunk, ha az embereknek az objek­tív tényekhez való szubjektív viszonyát tárjuk fel Az előbb említett részletes vizsgálatunk éppen ennek az álláspontnak a jogosultságát bizonyította.­­ A kutatás másik része az életcélok kérdése. Azt talál­tuk, igen nagy mértékben függ az életpálya alakulása attól, hogy ilyan milyen célo­kat tűz ki maga elé az egyén, azokat hogyan módosítja, vagy hagyja el. Megint nagyon fontosak az objektív körülmé­nyek, mert világosan lát­szik, hogy nehéz helyzetből induló emberek szám sze­rint kevesebb életcél közül választhatnak, s az eleve be­határolja életük egész további menetét, minőségét. A hátrá­nyos helyzetnek egyik tünete ez. Vagyis: aki lehetőségeinél fogva több és magasabb célt tűzhet maga elé, az magasabb pályát fut be a társadalom­ban, mint a rosszabb körül­ményekből érkező ember. Azt tapasztaltuk, hogy sajnálatos módon az évek folyamán fo­kozódnak a különbségek a két csoport között, amely társa­dalmi szempontból komoly bajt jelez. E témakörön belül azt is megnéztük, hogyan ala­kul az életcélok sorrendje, s azok elérésének az aránya. Az első helyen áll a családi élet — az emberek 77 százaléka legfőbb életcélnak jelöli meg —, másodsorban a foglalko­zás, a hivatás, a harmadik — tehát egyáltalán nem a leg­fontosabb — az anyagi javak megszerzése. Ha azonban azt nézzük, hogy milyen mérték­ben sikerült kiteljesíteni eze­ket a célokat, akkor azt lát­juk, hogy a családi életben a lakosság 55 százalékának, anyagi szempontból 40 száza­lékának, a szakmában, hiva­tásban csupán 24 százaléká­nak. Ez nagyon rossz arány. Ami még rosszabb: a tovább­tanulásban 37 százalék vallott kudarcot. Természetesen a számok jelzik a tendenciákat is, és erre már figyelni kell. Mert az a társadalom, vagy az egyes ember, amelyik tud­ja, hogy milyen területen ér­heti kudarc, vagy siker, meg­tervezheti életét, de legalább­is fel tudja mérni, milyen kockázatot vállal. A kutatás akár ilyen kis része is segít­heti az emberek tájékozódá­sát. De segítheti az irányító szerveket is politikai, társada­lompolitikai feladataik jó megválasztásában.­­ Vizsgáltuk továbbá azt is, hogy Magyarországon mi­lyen mértékben használják ki az emberi erőforrásokat. Ab­ból indultunk ki, hogy az se jó, ha az emberben levő ké­pességet és energiát túlzottan kihasználja a társadalom, de az se, ha túl kevéssé. Bizo­nyára van olyan középpont, ahol az ember jól érzi magát, érzi, hogy tehetségét, erejét képes kifejteni, anélkül, hogy megnyúzódna. A kérdést így tettük fel: A munka, amelyet végez, tudása legjavát igény­li-e? A jelenleg dolgozók 40 százaléka válaszolt úgy, hogy csak részben, 13 százaléka úgy, hogy egyáltalán nem. Még rosszabbak az arányok, amikor másokat ítélnek meg. Arra a kérdésre, hogy véle­ményük szerint általában tíz emberből hányan végzik azt a munkát, amihez tehetségük van, a válaszolók 52 százalé­ka tízből ötöt, hármat, kettőt jelölt meg. Nincs nemzetközi összehasonlítási alapunk, de már ránézésre is látszik, hogy itt valami nincs jól. Még ak­kor sem, ha tudjuk, hogy ezek nem objektív tények, hogy ennél a valóság valószínűleg sokkal jobb. De a közvéleke­dés ilyenné alakulása objektív tényezővé válhat, és nagyon keményen hat a közmorálra, a munkamorálra, a viselkedés­re. Megromlott tehát az em­ber és a munkája közti kap­csolat. Nem értek egyet azok­kal, akik egyoldalúan a mun­kafegyelem hiányával, az em­beri tartás lazulásával ma­gyarázzák ezt a jelenséget, mert az határozott, objektív, társadalmi, gazdasági ténye­zők következménye. És ennek feltárása, az irányító appará­tus informálása erről a szocio­lógia kötelessége. — A tudomány művelője reméli-e, hogy — a szocioló­gia kifejezésével élve — a visszacsatolás maradéktalanul megtörténik? Magyarán: a munka hasznában bízik-e, hogy a diagnózis gyógyító erővé válhat, társadalmi moz­gást indíthat el? — Az ötvenes-hatvanas években világszerte észlelhető volt egyfajta eufória, hogy a társadalomtudományok majd megoldják a társadalom prob­lémáit. Ez mára lecsendesült. Amerikában például mostaná­ban éppen azt vizsgálják, hogy a szociológiai feltárások mennyire hatottak a gyakor­latra. Az eredmények hol mu­latságosak, hol szomorúak. Nálunk azonban a helyzet speciális. Az a tény, hogy megbízást kaptunk — és nem kevés anyagi támogatást — egy ilyen nagyszabású kuta­tásra, mindenképpen az igény komolyságát jelenti. A magyar társadalom nagyobb mérték­ben központosított, mint mondjuk az amerikai, ezért a jó információk nagyobb hatás­fokkal és gyorsan kerülnek át a gyakorlatba. Az ötvenes évek szigorú és meglehetősen voluntarista központi tervezé­sének sikertelensége után a hatvanas évektől fogva erő­södött az a meggyőződés, hogy a valóságot meg kell is­merni ahhoz, hogy kellően tudjunk dönteni. Komoly in­formációigény tapasztalható az ország vezető testületei és a társadalom széles rétegei részéről is. Nem hiszek abban, hogy mi, szociológusok sokkal többet tudunk erről a társa­dalomról, mint bárki más, aki benne él. De néhány lényeges összefüggést, törvényszerűsé­get, jelet feltárhatunk, s ha a visszacsatolás jól működik, akkor szolgálatot teljesített ez a tudomány. Kovács Júlia

Next