Népszava, 1980. február (108. évfolyam, 26-50. sz.)
1980-02-01 / 26. szám
4 Az iskolások ebédje A tanév elején számos panasz érkezett a XV. kerület iskoláiba. A szülők túlzottnak tartják a felemelt napközi térítési díjakat, sőt, emiatt sokan közülük ki is vették gyerekeiket a napköziből. Ennek jártam utána Ó- és Újpalotán két általános iskolában, családoknál és a tanácsnál. Rákospalota földszintes házai között helyezkedik el a Bogáncs utcai általános iskola. A környék csendjét egy pár iskolás veri fel hógolyózás, szánkózás közben Bent az igazgatónő, Bordács Péterné fogad. — Elsősorban nem a nagycsaládosok panaszkodnak, hiszen ők a tanácstól térítési kedvezményt kapnak, naponta és gyerekenként 2—4 forintot, a díjemelést így alig érzik Furcsa módon a nagyobb keresetűeknél merült fel ez a gond. ők átlagban napi 15 és 20 forint között fizetnek. Ezt nem érzik arányosnak az ételek minőségénél és mennyiségével. Sok az úgynevezett „gyermekpapi”, ami egy serdülőnek bizony már nem is elég, nem is jó. Ezért nálunk az a gyakorlat, hogy a felsősök otthon esznek — hiszen a szülők a legtöbb helyen úgy is főznek —, majd délután viszszajönnek a tanulószobába, ahol tanári felügyelet mellett készülnek a másnapi órákra, s ezért csak jelképes díjat fizetnek. Kólákban érdeklődtünk, elmondták, ez is közrejátszott a napköziből való kimaradásban. Éppen ezért a gyerekek részt vehetnek a korrepetáláson, a szakköri foglalkozásokon, ebédelés nélkül is. Ebéd a „lila” iskolában (Kiss Árpád felvétele) Kevesebb jelentkező a napköziben A kavicsos ász általánost Újpalotán szinte mindenki csak „lila” iskolának ismeri. A hajdan nagy feltűnést keltő épülettel már megbékéltek a környék lakói, s a gyerekek magától értetődően veszik birtokukba minden zugát. Ezerhétszázgyerekünk van, ebből 560 a napközis — mondja Báthory Bélává igazgatóhelyettes. — Átlagban 3 forintot emelkedtek a napközi díjak, ami három gyerek esetén már 9 forint egy napra számolva. Mivel nálunk többségben vannak a többgyermekes családok, szembetűnő, hogy ez nekik gondot okoz. Az év elején a vártnál, lényegesen kevesebben jelentkeztek a napközibe, és mi valószínűnek tartjuk, hogy épp emiatt. — A szülők eleinte meglepődtek az árakon, de akiknek nincs más választásuk, fizetnek — kapcsolódik a beszélgetésbe Terray Barna napközivezető. — Mi felhívjuk az érdekeltek figyelmét arra, hogy milyen lehetőségük van a díjak csökkentésére, segélykérésre. Ezzel általában élnek is. — Vannak aztán olyanok, akik hanyagságból késnek a fizetéssel — veszi át a szót Báthoryné — ilyenkor a pedagógus előlegezi a pénzt. A nemtörődömségre hadd mondjak egy másik példát: télen is, nyáron is a szünetben többen kérik a napközit, mint ahányan igénybe veszik. Most is. 77 gyerek helyett csak 13 jött. Hagyják veszni a pénzt. Az is nagy luxus volt, hogy szabad szombatonként két gyerekért — volt rá példa — működött a konyha, tartott felügyeletet a nevelő. Ezt megszüntettük. — Mint szülő, soknak vagy kevésnek tartja az ebédpénzt? — Két gyerekem van. Naponta 19 forintot fizetek. Sokallom, ahhoz képest, hogy a kisebbik nép t eszi meg, amit adnak, és nem azért mert sok. De rá vagyok kényszerítve a napközire, mert otthon nem főzök, nincs rá időm. Ha a koszt nem volna ilyen gyenge, gondolom, kevesebb volna a panasz a magas díjak ellen. Ez sem mentheti fel azonban azokat a szülőket, akik különböző módon próbálnak alacsonyabb kategóriába kerülni. Képzelje el, még az is előfordult, hogy elváltak, de azóta is együtt élnek, és az ,,egyedülálló” anya kevesebbet fizet. — A nagycsaládos, kiskeresetű szülőknek térítési kedvezményt adunk — folytatja Koletich Józsefné, a gyám- és gyermekvédő csoport főelőadója. — Az első fél évben a kerületben 55 ezer forintot osztottunk ki. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek után átlagban naponta 2 forinttal, de ahol szükség van rá, 3—4 forinttal is segítjük a családokat. A szülők a segélyt az iskolában kérik, és ha ott javasolják, meg is adjuk. A szülőknek természetesen nem mindegy, hogy gyermekük napközben hol van, mit csinál, mit eszik, tanul-e. A legnagyobb segítség ebben a napközi. De csak akkor, ha ott rendes ellátást kap a gyerek. Mint a beszélgetések is jelzik, a szülők többsége nem is a nagyobb költségek ellen berzenkedik, de joggal elvárná, hogy javuljon az étkezés. A differenciálás sem kellő mértékű. Ha a legalacsonyabb kategóriát vesszük, ahol a két szülő jövedelme 1000 forint (ami ma már elképzelhetetlen), akkor egy gyerek után 5 forint a napi térítési díj. Ezzel szemben a legmagasabb kategóriában, ahol a szülők összjövedelme 10 ezer forint, nem tízszeres, de még csak nem is ötszörös a befizetendő összeg: egy gyerek után 23 forint. (A 10 ezer forint felett kereső szülőknél nincs rubrika.) Nézzük a legáltalánosabbat, amikor a szülők összkeresete 5600—7000 forint között mozog! Egy gyerek után havonta 375 forintot, kettő után 650-et, három után 825 forintot fizetnek. Vessük össze most az említett három kategóriát, ahol kétgyermekes családoknál így alakulnak a befizetések: 225, 650, 950 forint. E számsor önmagáért beszél. Az 1979-es módosítás előtt utoljára 1961-ben szabályozták a napközi díjakat. holott egy-egy gyermekadag az elmúlt évek során lényegesen többe került* Mi sem ai d i*jak emelése ellen . ..szólunktehát,.dle a jobb differenciálás mindenképpen igazságosabbá tehetné a besorolást, és könnyítene az alacsonyabb jövedelműek helyzetén. Görög Athéna Jobb differenciálással ,, Csak jobb volna Az újpalotai lakótelep egyik ötödik emeleti lakásába csöngetek be. Ragyogó rend, tisztaság. A mama takarítónő, éppen nincsen odahaza. A férj, Stadler Gábor, és a legnagyobb fiú, Béla van otthon, a két kisebbik még a napköziben. Az apa postai kézbesítő, fizetése 2600 forint. Az anyáé 2000 forint. Ennek alapján állapították meg két gyerek után a napközi díjat (a 16 éves Béla már dolgozik) napi 7,7 forintot. Korábban 3,50-et fizettünk, most a dupláját. Nem szólnék semmit, ha jobb is lenne az étel A pótlékok ellenére is nehezebb a megélhetés, a feleségem munka után elmegy még 4—5 helyre takarítani, énpedig a kézbesítés során jutok egy kis mellékeshez — Én is hazgadom a fizetésemet — mondja Béla. — A prémium meg a túlórapénz marad meg zsebpénznek. A Balogh család szintén modern, 2 és fél szobás lakásban lakik. — Három gyerekünk van. 3, 12, és 13 évesek — mondja a férj —, de mivel a lila iskolában nincs a felsősöknek napközi, csak a legkisebb, Mónika ebédel ott. Tizenegy forintot fizetünk érte. Ezt a fizetésünkhöz képest drágállom, bár tudom, hogy kevesebből nem lehet kihozni. Én 3600 forintot keresek, a feleségem 2100 -at. Mindennel együtt 6000— 6500 forint jön össze havonta. Ebből csak a lakás rezsije 2000 forint. Sehova nem járunk, nem jut rá. — Nem kértek tanácsi hozzájárulást? — Ősszel voltam a tanácsnál — mondja a feleség —, de annyi papírt kellett volna kitölteni, olyan sok helyre kellett volna elmenni, hogy abbahagytam. Nem tudom, miért olyan bonyolult az elintézése. Elküldték volna az iskolába, a vállalathoz, a gyámhatóságra, ezt nem csináltam végig. Amúgy is több mint fél éve táppénzen vagyok, trombózisos a jobb lábam, és a szívem is beteg. Meggondolandó, nem volna-e olcsóbb, ha a legkisebb gyerek is otthon ebédelne, hiszen a nagyobbaknak úgyis főzni kell. Délután pedig viszszamehetne a napközibe a foglalkozásokra. A XV. kerületi Tanács művelődésügyi osztályán Varga Imréné osztályvezető a következőket mondta: nekünk senki sem panaszkodott a díjak emelése miatt. De amikor az is- NÉPSZAVA 1980. február 1. Vakolókanáltól a főiskoláig Gyerekkorában agyagvárakat épített. Az agyagvár gyönyörűséget adott. Sose tudott betelni az apró, ismételhető csodával: az iménti semmiből váratlanul valami kinő. Nem tudta még, talán sejtette csak: ilyesfajta dolog lehet az alkotás. Osztafii Sándor tizennégy éves volt, amikor elindult Mucsiból. Ma harminc. Jó két évvel ezelőtt még vakolókanállal dolgozott az építőipar széllelbélelt . ..üzemcsarnokaiban”, fél év múlva üzemmérnöki diplomát vesz majd át egy bensőséges hangulatú főiskolai ünnepségen, s Mátyáshegyi lakásának ablakába Pest színes fényei hunyorognak fel. De a fiatal férfi gyorsan felvilágosít, őt nem a fények vonzották. — Hetedikes koromban eldőlt bennem: építeni akarok. Tudtam, hogy a fővárosi építőipar szívesen fogadja a fiatalokat," hát eljöttem. A Középületépítő Vállalat iskoláztatott, iparitanuló-otthonban laktam. Kitűnően tanultam, egyre jobban beleszerettem a kőművesszakmába. A tanárok is látták ezt. Az egyik folyton kacifántos falszakaszokat rajzolt a táblára s a legjobbakat szólította: na, ki köti le a legszabályosabban? Kedvünket leltük a versengésben. Hatvanhétben megnyertem az építőipari szakmunkástanulók országos versenyét, s előbb kaptam bizonyítványt, mint a többiek. Osztafin Sándor ekkor még nem sejtette, hogy felállt egy messzire vezető lépcső első fokára. Mindenesetre , nagy élvezettel vetettebele magát a munkába. Brigádja — nyolc ifjú, 25 éves vezetővel — fontos középületeken dolgozott, munkájuk jó minőségét észrevették, dicsérték. Közvetlen vezetői neki is keseredtek kicsit, amikor Sándort behívták katonának. — De mert hűséges fajta vagyok — mondja — természetesen a régi vállalatomhoz tértem vissza a katonaság után. Brigádvezetőnek választottak. Jó brigád volt, csupa fiatal. Pár év múlva ezüstkoszorúsok lettünk ... Ekkor Sándor már a második lépcsőfokra, majd röviddel később a harmadikra lépett. Kitűző lett, majd művezető. Felvették a párttagok sorába is. S egyszer csak megkérdezték tőle: — Nem lenne kedved egyetemre járni? A fiatal művezető hallott már az új lehetőségről: a tehetséges munkásfiatalok egyetemi előkészítő tanfolyamáról. — Igent mondtam. Még maradt bennem kapacitás — neveti el magát. — Bár állandóan szemináriumokra, szakmai tanfolyamokra jártam. Valami állandóan űzött, hajtott. Tovább. Még többet tudni, még többet megismerni. Az előkészítő tanfolyam sikerült, az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolára tettek fel. Végtelenül örültem, öreg diákként — szerencsére nem volt egyedül — tizennyolc—húszévesek között. Kicsit kérgesebb tenyérrel, hiányosabb tudásanyaggal. Kemény dolog. Fegyelmet kíván. — Tudja, a hallgatótársaink mindig velünk voltak. A fiatalabb tanárok is, közöttük is elsősorban a kommunisták. Talán pártfeladatuknak is tekintették a segítésünket. Akadtak azonban más hangok is . .. Néhány régimódi tanár megkockáztatta a kijelentést: minek jönnek ezek ide? Úgyse tudják elsajátítani az anyagot. A semmire nem lehet építeni. . . Nem? A felrótt semmi — komoly előgyakorlat. A harmadik esztendő közepére kiderült: a gimnáziumot végzett hallgatók gyakorlati tudása jóval alatta marad a „Semmiből jött” szakmunkásoknak. S felülkerekedésükhöz vajmi kevés a főiskolán kapott csekély gyakorlati oktatás. — Építésvezető akarok lenni — szögezi le Osztafin Sándor. — Ennél magasabbra nem kívánok jutni. Az iroda sose vonzott., Ott akarok lenni, ahol az épület kinő a földből. Ropogó fagy, jeges szél uralja a Margit kórház új szárnyának építkezési területét. Sándor egykori munkatársainak bakancsa üveghangot pendít a keményre fagyott havon. — A Sándor? Ilyennek kell lenni egy építésvezetőnek. Mint ő. — mondja Csörögi József művezető. — Ő végigjárta a létra minden fokát. Nem egyszerre ugrott a tetejére. Ő majd elveszi a sándlit is az ügyetlen kőműves kezéből. Nem úgy, mint egyik-másik kezdő szakember, amelyik mellénk bújik, s elcsodálkozik, hogy ilyen időben is lehet házakat építeni. Ez az oktatási forma létjogosult. Csak iskolázzanak be mind több tehetséges munkásfiatalt. — Ha valakiben megvan az akarat, s végigcsinálja, az főnyeremény a dolgozónak is, a társadalomnak is — mondja Pallagi Ervin építésvezető. — De egyet mondok. Eszébe ne jusson elszakadni tőlünk valami iroda kedvéért. Osztafin Sándor ezen az óváson mosolyogna. Ő csakugyan elveszi majd a fándlit is az ügyetlen kőművestől. Már az elején megmondta. Őt nem a fények vonzották, Horváth Ildikó Thiery Árpád ENERGIA, ENERGIA, ENERGIA (2.) Az energiával £§lalk°'k_ emberek arra számítanak, hogy hatvan év múlva a világnak — Magyarországnak is — körülbelül hatszor annyi energiára lesz szüksége, mint ma. Magyarország a kilencvenes évekre közel kétszer annyi energiát tervez, mint amennyi a mai fogyasztás. Az energiával lehet — s kell is — takarékoskodni, de lemondani a fűtésről, a világításról, vagy csupán a „megtérülés” szempontját alkalmazni nem lehet. Vannak, akik azt mondják: ha mi a pénzünket a hatodik ötéves tervben az energiára fordítjuk, akkor nem jut elég a feldolgozó iparnak. Mások szerint erőműépítés helyett célszerűbb volna a feldolgozó ipar exporttermékeinek a bevételéből olajat vásárolni, miközben ennek az elképzelésnek a hangoztatói megfeledkeznek arról a gazdasági kockázatról, hogy az évek óta tartó és továbbra is várható világgazdasági helyzetben nem biztos, hogy három év múlvva is el tudjuk adni, amit gyártunk. És annyiért. — Mi úgy járulunk hozzá az eocénprogram megvalósításához — tájékoztat dr. Horváth Láászló, a Nehézipari Minisztérium főtanácsosa —, hogy olcsóbbítjuk. Hogyan? Ennek kétféle módja van. Az egyik a beruházás szakaszolása. Vagyis csak a termelés megindításához legszükségesebbek valósulnak meg, ezáltal tehermentesíthető a hatodik ötéves terv. A másik a gyorsítás. Vagyis a létesítményeket nagyon gyorsan fel kell építeni és át kell adni. Általános és eddig mindig jól bevált, taktika, amelynek útjában akadályok is tornyosulnak. A pontosság kedvéért a jegyzeteimből olvasom fel a kérdést. — Úgy tudom, hogy a szénbányavállalatok maguk is kiveszik a részüket ennek a hatalmas, sokmilliárdos beruházásnak a kivitelezéséből. Olyannyira, hogy például a Tatabányai Szénbányák „részesedése” a nagyegyházi beruházásból több mint negyvenszázalékos. Nem sok ez? — Amit lehet, azt a saját erőnkből oldjuk meg. Márkus-hegyet az oroszlányiak csinálják. Nagyegyházát a tatabányaiak. És Mányt is ők indítják el. Az eocénprogramhoz szükséges alapvető lehetőségek adot■ tak. A magyar építőipar és a háttéripar gondjai, természetesen, ebben a beruházásban is tükröződnek. Gond, az van. Itt is. A nagypjívház házasáért felelős Petrássy Miklós főmérnök. Azt irányítja. Úgy tűnik, hajszolt, megviselt idegzetű ember, amit nem csodálnék. Mostani éveinkben alighanem legidegtépőbb egy beruházás fölött bábáskodni: Tatabányán vagy Budapesten, tökéletesen mindegy. — Ilyen nagy bányaberuházás Magyarországon még nem volt — mondja lelkesedés nélkül. — Nagyegyházán eredetileg 1982-re tervezték a széntermelés megkezdését. Később azonban úgy festett a dolog, hogy geológiai nehézség és más okok következtében mégsem indulhat 1982- ben. Tatabányáról származik a kezdeményezés: a koncepciót módosítva hogyan lehet mégis már 1970-ben szenet termelni Nagyegyházán? A Nehézipari Minisztérium is ösztönzött, hogyan lehetne a határidőt még előbbire hozni? Most már arra is van mód, hogy az előző koncepció keretében, már 1981-ben megindulhasson itt a szén kitermelése. Tehát? Adva ,van egy gyorsítási lehetőség. De a tervező és a kivitelező ezt a lehetőséget nem érzékeli kellően. De hát ez nem Tatabánya ügye! Az országé!... Anyagbeszerzési gyorsítás is kell. Magyarországon mostanában nagyon nehéz gyorsan anyaghoz jutni. Gyárak szervezték át a termelésüket. Korábban úgy volt, hogy az ember bement a gyárba, és a gyár adott kábelt,l ha ez lehetetlen. A mérnökök garmadája próbál „maszek úton” anyaghoz jutni. A kivitelező, ha valamiért nem akar kezdeni, százféle szabály áll a rendelkezésére, hogy a munkát ne kezdje el. A Betonútépítő Vállalat Mányt úgy csinálja, ahogy az autópálya építése engedi. A Vertesz azt mondja: nincs olyan hatalom, hogy ő Paksról ide embert vezényeljen át. Vagy miért nem lehet a Verteszt három műszakra kötelezni ? A bányászt lehet, meg pótműszakra is, hogy legyen elég szén. Amit a kivitelezők nem vállalnak el, azt megcsinálja a Tatabányai Szénbányák központi üzeme. Ez a helyzet. Ilyen körülmények között kell végrehajtani egy országos programot Elkészül egy terv, amely tartalmaz bizonyos szerkezetet. Az árnak ösztönző szerepe van, és kiderül, hogy a kivitelező ezt a szerkezetet csak ebből csinálja meg, a másikból nem. Funkcióban mindegy, mi, természetesen,az olcsóbb megoldás mellett vagyunk, mert nekünk a költségszinten belül kell gazdálkodnunk. Az egyeztetések végeredménye a drágábbszerkezet, hogy kielégíthessék a kivitelező igényeit. Szerződés? Olyan menynyiségű az előírás, hogy a kivitelező akkor bújik ki, amikor akar. Bányában egyszerű a hivatkozás: előre nem látható geológiai körülmények. Megváltozik a terv, felmondják a határidőt. Indítsunk pert? Nekem nem per, hanem bánya kell! Soha nem jön a kivitelezőtől olyan levél, hogy szerezze be az új szerkezetet, és mi mindent elkövetünk, hogy betartsuk a határidőt. Miért nem jön ilyen levél? Nem írnak ilyen levelet senkinek?... Elmondtam ezt Pesten. Értetlenül néztek rám. — Egy ilyen hatalmas beruházás, bizony, nagy gondokkal jár. Mindig, minden beruházás ilyen volt. A szakemberek ott vannak, dolgozzanak. Bízni kell abban az alkotókedvben, ami eddig is megvolt. No, igen. Egyes vélemények célszerű volna a következő ötéves tervek energiafelhasználását csökkenteni, ha nem is drasztikus módon, de bizonyos energiaigényes beruházások elcsúsztatásával. Más vélemények viszont azt hangoztatják, hogy figyelembe véve a szakadatlanul fejlődő termelési és létcivilizációt, az energiaigény növekedése, természetes és megállíthatatlan folyamat. Az energiatakarékosság a népgazdaság létkérdése, ez a takarékosság azonban a felhasználásnak mind magasabb és magasabb színvonalán valósulhat meg. E kérdésekről, valamint az energiagazdálkodás és az eocénprogram viszonyárólkértem interjút dr. Kapolyi László nehézipari miniszterhelyettestől. — Ön az egyik tájékoztatójában azt mondta, hogy a jövőben várható energiaigényt elsősorban atomerőművek építésével lehetséges kielégíteni. Ugyanakkor kiemelten