Népszava, 1980. február (108. évfolyam, 26-50. sz.)

1980-02-01 / 26. szám

4 Az iskolások ebédje A tanév elején számos panasz érkezett a XV. ke­rület iskoláiba. A szülők túlzottnak tartják a fel­emelt napközi térítési dí­jakat, sőt, emiatt sokan közülük ki is vették gye­rekeiket a napköziből. En­nek jártam utána Ó- és Újpalotán két általános iskolában, családoknál és a tanácsnál. Rákospalota földszintes házai között helyezkedik el a Bogáncs utcai általá­nos iskola. A környék csendjét egy pár iskolás veri fel hógolyózás, szán­kózás közben Bent az igazgatónő, Bordács Pé­terné fogad. — Elsősorban nem a nagycsaládosok panasz­kodnak, hiszen ők a ta­nácstól térítési kedvez­ményt kapnak, naponta és gyerekenként 2—4 forin­tot, a díjemelést így alig érzik Furcsa módon a nagyobb keresetűeknél merült fel ez a gond. ők átlagban napi 15 és 20 forint között fizetnek. Ezt nem érzik arányosnak az ételek minőségénél és mennyiségével. Sok az úgynevezett „gyermek­papi”, ami egy serdülő­nek bizony már nem is elég, nem is jó. Ezért ná­lunk az a gyakorlat, hogy a felsősök otthon esznek — hiszen a szülők a leg­több helyen úgy is főz­nek —, majd délután visz­­szajönnek a tanulószobá­ba, ahol tanári felügyelet mellett készülnek a más­napi órákra, s ezért csak jelképes díjat fizetnek. Kólákban érdeklődtünk, elmondták, ez is közreját­szott a napköziből való kimaradásban. Éppen ezért a gyerekek részt ve­hetnek a korrepetáláson, a szakköri foglalkozáso­kon, ebédelés nélkül is. Ebéd a „lila” iskolában (Kiss Árpád felvétele) Kevesebb jelentkező a napköziben A kavicsos ász általá­nost Újpalotán szinte mindenki csak „lila” isko­lának ismeri. A hajdan nagy feltűnést keltő épü­lettel már megbékéltek a környék lakói, s a gyere­kek magától értetődően veszik birtokukba min­den zugát.­­ Ezerhétszáz­­gyere­künk van, ebből 560 a napközis — mondja Bá­thory Bélává igazgatóhe­lyettes. — Átlagban 3 fo­rintot emelkedtek a nap­közi díjak, ami három gyerek esetén már 9 fo­rint egy napra számolva. Mivel nálunk többségben vannak a többgyermekes családok, szembetűnő, hogy ez nekik gondot okoz. Az év elején a várt­nál­, lényegesen keveseb­ben jelentkeztek a nap­közibe, és mi valószínű­nek tartjuk, hogy épp emiatt. — A szülők eleinte meg­lepődtek az árakon, de akiknek nincs más válasz­tásuk, fizetnek — kap­csolódik a beszélgetésbe Terra­y Barna napközive­zető. — Mi felhívjuk az érdekeltek figyelmét ar­ra, hogy milyen lehetősé­gük van a díjak csökken­tésére, segélykérésre. Ez­zel általában élnek is. — Vannak aztán olya­nok, akik hanyagságból késnek a fizetéssel — ve­szi át a szót Báthoryné — ilyenkor a pedagógus elő­legezi a pénzt. A nemtö­rődömségre hadd mond­jak egy másik példát: té­len is, nyáron is a szü­netben többen kérik a napközit, mint ahányan igénybe veszik. Most is. 77 gyerek helyett csak 13 jött. Hagyják veszni a pénzt. Az is nagy luxus volt, hogy szabad szomba­tonként két gyerekért — volt rá példa — működött a konyha, tartott felügye­letet a nevelő. Ezt meg­szüntettük. — Mint szülő, soknak vagy kevésnek tartja az ebédpénzt? — Két gyerekem van. Naponta 19 forintot fize­tek. Sokallom, ahhoz ké­pest, hogy a kisebbik­ nép t eszi meg, amit adnak, és nem azért mert sok. De rá vagyok kényszerítve a napközire, mert otthon nem főzök, nincs rá időm. Ha a koszt nem volna ilyen gyenge, gondolom, kevesebb volna a panasz a magas díjak ellen. Ez sem mentheti fel azonban azo­kat a szülőket, akik kü­lönböző módon próbálnak alacsonyabb kategóriába kerülni. Képzelje el, még az is előfordult, hogy el­váltak, de azóta is együtt élnek, és az ,,egyedülálló” anya kevesebbet fizet. — A nagycsaládos, kis­­keresetű szülőknek térítési kedvezményt adunk — folytatja Koletich József­né, a gyám- és gyermek­védő csoport főelőadója. — Az első fél évben a ke­rületben 55 ezer forintot osztottunk ki. Ez azt je­lenti, hogy egy gyerek után átlagban naponta 2 forinttal, de ahol szükség van rá, 3—4 forinttal is segítjük a családokat. A szülők a segélyt az isko­lában kérik, és ha ott ja­vasolják, meg is adjuk. A szülőknek természe­tesen nem mindegy, hogy gyermekük napközben hol van, mit csinál, mit eszik, tanul-e. A legnagyobb se­gítség ebben a napközi. De csak akkor, ha ott ren­des ellátást kap a gyerek. Mint a beszélgetések is jelzik, a szülők többsége nem is a nagyobb költsé­gek ellen berzenkedik, de joggal elvárná, hogy ja­­­vuljon az étkezés. A­­ differenciálás sem kellő mértékű. Ha a leg­alacsonyabb kategóriát vesszük, ahol a két szü­lő jövedelme 1000 forint (ami ma már elképzelhe­tetlen), akkor egy gyerek után 5 forint a napi té­rítési díj. Ezzel szemben a legmagasabb kategóriá­ban, ahol a szülők össz­jövedelme 10 ezer forint, nem tízszeres, de még csak nem is ötszörös a befizetendő összeg: egy gyerek után 23 forint. (A 10 ezer forint felett ke­reső szülőknél nincs rub­rika.) Nézzük a legáltaláno­sabbat, amikor a szülők összkeresete 5600—7000 fo­rint között mozog! Egy gyerek után havonta 375 forintot, kettő után 650-et, három után 825 forintot fizetnek. Vessük össze most az említett három kategóriát, ahol kétgyer­mekes családoknál így alakulnak a befizetések: 225, 650, 950 forint. E számsor önmagáért be­szél. Az 1979-es módosítás előtt utoljára 1961-ben szabályozták a napközi dí­jakat.­­ holott egy-egy gyermekadag az elmúlt évek során lényegesen többe került* Mi sem ai d i*­jak emelése­­ ellen . ..szó­lunk­­tehát,.dle a jobb dif­ferenciálás mindenképpen igazságosabbá tehetné a besorolást, és könnyítene az alacsonyabb jövedel­műek helyzetén. Görög Athéna Jobb diff­ere­nc­iá­lással ,, Csak jobb volna Az újpalotai lakótelep egyik ötödik emeleti la­kásába csöngetek be. Ra­gyogó rend, tisztaság. A mama takarítónő, éppen nincsen odahaza. A férj, Stadler Gábor, és a leg­nagyobb fiú, Béla van otthon, a két kisebbik még a napköziben. Az apa postai kézbesítő, fizetése 2600 forint. Az anyáé 2000 forint. Ennek alapján ál­lapították meg két gye­rek után a napközi díjat (a 16 éves Béla már dol­gozik) napi 7,7 forin­tot.­­ Korábban 3,50-et fi­zettünk, most a dupláját. Nem szólnék semmit, ha jobb is lenne az étel A pótlékok ellenére is ne­hezebb a megélhetés, a fe­leségem munka után el­megy még 4—5 helyre ta­karítani, én­­pedig a kéz­besítés során jutok egy kis mellékeshez — Én is hazgadom a fi­zetésemet — mondja Bé­la. — A prémium meg a túlórapénz marad meg zsebpénznek. A Balogh család szintén modern, 2 és fél szobás la­kásban lakik. — Három gyerekünk van. 3, 12, és 13 évesek — mondja a férj —, de mivel a lila iskolában nincs a felsősöknek napközi, csak a legkisebb, Mónika ebé­del ott. Tizenegy forintot fizetünk érte. Ezt a fize­tésünkhöz képest drágál­­lom, bár tudom, hogy ke­vesebből nem lehet kihoz­ni. Én 3600 forintot ke­resek, a feleségem 2100 -at. Mindennel együtt 6000— 6500 forint jön össze ha­vonta. Ebből csak a la­kás rezsije 2000 forint. Se­hova nem járunk, nem jut rá. — Nem kértek tanácsi hozzájárulást? — Ősszel voltam a ta­nácsnál — mondja a fe­leség —, de annyi papírt kellett volna kitölteni, olyan sok helyre kellett volna elmenni, hogy ab­bahagytam. Nem tudom, miért olyan bonyolult az elintézése. Elküldték vol­na az iskolába, a vállalat­hoz, a gyámhatóságra, ezt nem csináltam végig. Amúgy is több mint fél éve táppénzen vagyok, trombózisos a jobb lábam, és a szívem is beteg. Meggondolandó, nem volna-e olcsóbb, ha a leg­kisebb gyerek is otthon ebédelne, hiszen a na­gyobbaknak úgyis főzni kell. Délután pedig visz­­szamehetne a napközibe a foglalkozásokra. A XV. kerületi Tanács művelődésügyi osztályán Varga Imréné osztályve­zető a következőket mond­ta: nekünk senki sem pa­naszkodott a díjak emelé­se miatt. De amikor az is- NÉPSZAVA 198­0. február 1. Vakolókanáltól a főiskoláig Gyerekkorában agyag­várakat épített. Az agyagvár gyönyörűséget adott. Sose tudott betelni az apró, ismételhető cso­dával: az iménti semmi­ből váratlanul valami kinő. Nem tudta még, ta­lán sejtette csak: ilyes­fajta dolog lehet az al­kotás. Osztafii Sándor tizen­négy éves volt, amikor elindult Mucsiból. Ma harminc. Jó két évvel ezelőtt még vakolókanál­lal dolgozott az építőipar széllelbélelt . ..üzemcsar­nokaiban”, fél év múlva­­ üzemmérnöki diplo­mát vesz majd át egy bensőséges hangulatú főis­kolai ünnepségen, s Mátyáshegyi lakásá­nak ablakába Pest színes fényei hunyorognak fel. De a fiatal férfi gyorsan felvilágosít, őt nem a fé­nyek vonzották. — Hetedikes koromban eldőlt bennem: építeni akarok. Tudtam, hogy a főv­árosi építőipar szíve­sen fogadja a fiatalokat," hát eljöttem. A Középü­letépítő Vállalat iskoláz­tatott, iparitanuló-otthon­­ban laktam. Kitűnően ta­nultam, egyre jobban be­leszerettem a kőműves­­szakmába. A tanárok is látták ezt. Az egyik foly­ton kacifántos falszaka­szokat rajzolt a táblára s a legjobbakat szólította: na, ki köti le a legszabá­­lyosabban? Kedvünket leltük a versengésben. Hatvanhétben megnyer­tem az építőipari szak­munkástanulók országos versenyét, s előbb kap­tam bizonyítványt, mint a többiek. Osztafin Sándor ekkor még nem sejtette, hogy felállt egy messzire veze­tő lépcső első fokára. Mindenesetre , nagy él­vezettel vetette­­bele ma­gát a munkába. Brigádja — nyolc ifjú, 25 éves ve­zetővel — fontos köz­épületeken dolgozott, munkájuk jó minőségét észrevették, dicsérték. Közvetlen vezetői neki is keseredtek kicsit, amikor Sándort behívták katoná­nak. — De mert hűséges fajta vagyok — mondja — természetesen a régi vállalatomhoz tértem vissza a katonaság­­ után. Brigádvezetőnek válasz­tottak. Jó brigád volt, csupa fiatal. Pár év múl­va ezüstkoszorúsok let­tünk ... Ekkor Sándor már a második lépcsőfokra, majd röviddel később a harmadikra lépett. Kitű­ző lett, majd művezető. Felvették a párttagok so­rába is. S egyszer csak megkérdezték tőle: — Nem lenne kedved egyetemre járni? A fiatal művezető hal­lott már az új lehetőség­ről: a tehetséges munkás­­fiatalok egyetemi előké­szítő tanfolyamáról. — Igent mondtam. Még maradt bennem kapacitás — neveti el magát. — Bár állandóan szemináriu­mokra, szakmai tanfolya­mokra jártam. Valami ál­landóan űzött, hajtott. Tovább. Még többet tud­ni, még többet megismer­ni. Az előkészítő tanfo­lyam sikerült, az Ybl Miklós Építőipari Műsza­ki Főiskolára tettek fel. Végtelenül örültem, öreg diákként — sze­rencsére nem volt egye­dül — tizennyolc—húsz­évesek között. Kicsit kérgesebb tenyérrel, hiá­nyosabb tudásanyaggal. Kemény dolog. Fegyelmet kíván. — Tudja, a hallgatótár­­saink mindig velünk vol­tak. A fiatalabb tanárok is, közöttük is elsősorban a kommunisták. Talán pártfeladatuknak is te­kintették a segítésünket. Akadtak azonban más hangok is . .. Néhány ré­gimódi tanár megkockáz­tatta a kijelentést: minek jönnek ezek ide? Úgy­se tudják elsajátítani az anyagot. A semmire nem lehet építeni. . . Nem? A felrótt semmi — komoly előgyakorlat. A harmadik esztendő kö­zepére kiderült: a gimná­ziumot végzett hallgatók gyakorlati tudása jóval alatta marad a „Semmiből jött” szakmunkásoknak. S felülkerekedésükhöz vaj­mi kevés a főiskolán ka­pott csekély gyakorlati oktatás. — Építésvezető akarok lenni — szögezi le Oszta­fin Sándor. — Ennél ma­gasabbra nem kívánok jutni. Az iroda sose von­zott., Ott akarok lenni, ahol az épület kinő a földből. Ropogó fagy, jeges szél uralja a Margit kórház új szárnyának építkezési területét. Sándor egykori munkatársainak bakancsa üveghangot­ pendít a ke­ményre fagyott havon. — A Sándor? Ilyennek kell lenni egy építésveze­tőnek. Mint ő. — mondja Csörögi József művezető. — Ő végigjárta a létra minden fokát. Nem egy­szerre ugrott a tetejére. Ő majd elveszi a sándlit is az ügyetlen kőműves ke­zéből. Nem úgy, mint egyik-másik kezdő szak­ember, amelyik mellénk bújik, s elcsodálkozik, hogy ilyen­­ időben is le­het házakat építeni. Ez az oktatási forma létjogo­sult. Csak iskolázzanak be mind több tehetséges munkásfiatalt. — Ha valakiben meg­van az akarat, s végig­csinálja, az főnyeremény a dolgozónak is, a társa­dalomnak is — mondja Pallagi Ervin építésveze­­tő. — De egyet mondok. Eszébe ne jusson elsza­kadni tőlünk valami iro­da kedvéért. Osztafin Sándor ez­en az óváson mosolyogna. Ő csakugyan elveszi majd a fándlit is az ügyetlen kő­művestől. Már az elején megmondta. Őt nem a fé­nyek vonzották, Horváth Ildikó Thiery Árpád ENERGIA, ENERGIA, ENERGIA (2.) Az energiával £§lalk°'k_ emberek arra számítanak, hogy hatvan év múlva a világnak — Magyaror­szágnak is — körülbelül hatszor annyi energiára lesz szüksége, mint ma. Magyarország a kilencve­nes évekre közel kétszer annyi energiát tervez, mint am­enn­yi a mai fo­gyasztás. Az energiával lehet — s­ kell is — taka­rékoskodni, de lemondani a fűtésről, a világításról, vagy csupán a „megtérü­lés” szempontját alkal­mazni nem lehet. Van­nak, akik azt mondják: ha mi a pénzünket a ha­todik­ ötéves tervben az energiára fordítjuk, ak­kor nem jut elég a fel­dolgozó iparnak. Mások szerint erőműépítés he­lyett célszerűbb volna a feldolgozó ipar exportter­mékeinek a bevételéből olajat vásárolni, miköz­ben ennek az elképzelés­nek a hangoztatói megfe­ledkeznek arról a gazda­sági kockázatról, hogy az évek óta tartó és tovább­ra is várható világgazda­sági helyzetben nem biz­tos, hogy három év múlv­­va is el tudjuk adni, amit gyártunk. És annyiért. — Mi úgy járulunk hozzá az eocénprogram megvalósításához — tájé­koztat dr. Horváth Láász­­ló, a Nehézipari Minisz­térium főtanácsosa —, hogy olcsóbbítjuk. Ho­gyan? Ennek kétféle módja van. Az egyik a beruházás szakaszolása. Vagyis csak a termelés megindításához legszük­ségesebbek valósulnak meg, ezáltal tehermen­tesíthető a hatodik öt­éves terv. A másik a gyorsítás. Vagyis a léte­­­sítményeket nagyon gyor­san fel kell építeni és át kell adni. Általános és eddig min­dig jól bevált, taktika, amelynek­ útjában akadá­lyok is tornyosulnak. A pontosság kedvéért a jegyzeteimből olvasom fel a kérdést. — Úgy tudom, hogy a szénbányavállalatok ma­guk is kiveszik a részü­ket ennek a hatalmas, sokmilliárdos beruházás­nak a kivitelezéséből. Olyannyira, hogy példá­ul a Tatabányai Szénbá­nyák „részesedése” a nagyegyházi beruházásból több mint negyvenszáza­lékos. Nem sok ez? — Amit lehet, azt a saját erőnkből oldjuk meg. Márkus-hegyet az oroszlányiak csinálják. Nagyegyházát a tatabá­nyaiak. És Mányt is ők indítják el. Az eocén­­programhoz szükséges alapvető lehetőségek adot­■ tak. A magyar építőipar és a háttéripar gondjai, természetesen, ebben a beruházásban is tükrö­ződnek. Gond, az van. Itt is. A nagypjívház­ házasáért felelős Petrás­­sy Miklós főmérnök. Azt irányítja. Úgy tűnik, hajszolt, megviselt idegzetű ember, amit nem csodálnék. Mostani éveinkben alighanem legidegtépőbb egy beru­házás fölött bábáskodni: Tatabányán vagy Buda­pesten, tökéletesen mind­egy. — Ilyen nagy bánya­beruházás Magyarorszá­gon még nem volt — mondja lelkesedés nélkül. — Nagyegyházán eredeti­leg 1982-re tervezték a széntermelés megkezdé­sét. Később azonban úgy festett a dolog, hogy geológiai nehézség és más okok következtében mégsem indulhat 1982- ben. Tatabányáról szár­mazik a kezdeményezés: a koncepciót módosítva hogyan lehet mégis már 1970-ben szenet termelni Nagyegyházán? A Nehéz­ipari Minisztérium­­ is ösztönzött, hogyan lehet­ne a határidőt még előbbi­re hozni? Most már ar­ra is van mód, hogy az előző koncepció keretében, már 1981-ben megindul­hasson itt a szén kiter­melése. Tehát? Adva ,van egy gyorsítási lehetőség. De a tervező és a kivi­telező ezt a lehetőséget nem érzékeli kellően. De hát ez nem Tatabánya ügye! Az országé!... Anyagbeszerzési gyorsítás is kell. Magyarországon mostanában nagyon ne­héz gyorsan anyaghoz jutni. Gyárak szervezték át a termelésüket. Koráb­ban úgy volt, hogy az ember bement a gyárba, és a gyár adott kábelt,­l ha ez lehetetlen. A mér­nökök garmadája próbál „maszek úton” anyaghoz jutni. A kivitelező, ha valamiért nem akar kez­deni, százféle szabály áll a rendelkezésére, hogy a munkát ne kezdje el. A Betonútépítő Vállalat Mányt úgy csinálja, ahogy az autópálya épít­­ése engedi. A Vertesz azt mondja: nincs olyan hatalom, hogy ő Paksról ide embert vezényeljen át. Vagy miért nem le­het a Verteszt három műszakra kötelezni ? A bányászt lehet, meg pót­­műszakra is, hogy legyen elég szén. Amit a kivite­lezők nem vállalnak el, azt megcsinálja a Tata­bányai Szénbányák köz­ponti üzeme. Ez a hely­zet. Ilyen körülmények között kell végrehajtani egy országos programot Elkészül egy terv, amely tartalmaz bizonyos szer­kezetet. Az árnak ösztön­ző szerepe van, és kide­rül, hogy a kivitelező ezt a szerkezetet csak ebből csinálja meg, a másikból nem­. Funkcióban mind­egy, mi, természetesen,­­az olcsóbb megold­á­s mel­lett vagyunk, mert­­ ne­künk a költségszinten be­lül kell gazdálkodnunk. Az egyeztetések végered­ménye a drágább­­szerke­zet, hogy kielégíthessék a kivitelező igényeit. Szerződés? Olyan meny­­nyiségű az előírás, hogy a kivitelező akkor bújik ki, amikor akar. Bányá­ban egyszerű a hivatko­zás: előre nem látható geológiai körülmények. Megváltozik a terv­, fel­mondják a határidőt. In­dítsunk pert? Nekem nem per, hanem bánya kell! Soha nem jön a kivitelezőtől olyan levél, hogy szerezze be az új szerkezetet, és mi min­dent elkövetünk, hogy betartsuk a határidőt. Miért nem­ jön ilyen le­vél? Nem írnak ilyen le­velet senkinek?... Elmondtam ezt Pesten. Értetlenül­ néztek rám. — Egy ilyen hatalmas beruházás, bizony, nagy gondokkal jár. Mindig, minden beruházás ilyen volt. A szakemberek ott vannak, dolgozzanak. Bízni kell abban az al­kotókedvben, ami eddig is megvolt. No, igen. Egyes vélemények célszerű volna a követ­kező ötéves tervek ener­giafelhasználását csök­kenteni, ha nem is drasz­tikus módon, de bizonyos energiaigényes beruházá­sok elcsúsztatásával. Más vélemények viszont azt hangoztatják, hogy figye­lembe véve a szakadatla­nul fejlődő termelési és létcivilizációt, az ener­giaigény növekedése, ter­mészetes és megállítha­tatlan folyamat. Az ener­giatakarékosság a nép­gazdaság létkérdése, ez a takarékosság azonban a felhasználásnak mind ma­gasabb és magasabb szín­vonalán valósulhat meg. E kérdésekről, valamint az energiagazdálkodás és az­ eocénprogram viszo­nyáról­­kértem interjút dr. Kapolyi László nehéz­ipari miniszterhelyettes­­től. — Ön az egyik tájé­­koztatójában azt mondta, hogy a jövőben várható energiaigényt elsősorban atomerőművek építésével lehetséges kielégíteni. Ugyanakkor kiemelten

Next