Népszava, 1980. december (108. évfolyam, 282–305. sz.)
1980-12-24 / 301. szám
» 1980. december 24. NÉPSZAVA 1980 magyar találmányaiból Telefon mint riasztóberendezés „Távbeszélgetés”, telefonkészülék összefüggő fogalmak, s meghatározzák a célt és az eszközt. A jó öreg telefon azonban — bármilyen meglepő — másra is használható. A Posta Kísérleti Intézetében munkaidőn túl kiváló „házőrzőnek” bizonyul: jelzi a tüzet, füstöt, vagy bármiféle hívatlan behatolást. A kettős rendeltetésű távbeszélő „szülőatyja” Fábián László okleveles villamosmérnök, tudományos főmunkatárs, aki több száz újításával, s jó néhány találmányával az arany újítási fokozat tulajdonosa. Munkahelyén (a Posta Kísérleti Intézetben) kerestük fel, hogy találmánya felől érdeklődjünk. — Hogyan támadt az ötlete, hogy biztonsági jelzőszolgálatra használja a telefont? — Sokat gondolkoztam azon, hogy egy-egy készülék, s annak vonala valójában menynyire kihasználatlan. Kiszámoltam, hogy átlagban egy nap mindössze munkaidő alatt 0,6 órát telefonálunk, munkaidőn túl pedig senki sem használja a készüléket. Ez azt jelenti, hogy naponta a vonalkapacitás mintegy 76 százaléka válik feleslegessé. Mi lenne — vetődött fel bennem —, ha a telefonhálózatot éjszaka, ünnepnap is munkába állítanánk, s riasztórendszerként használnánk. Ehhez először is különféle érzékelőket szereztem be, amelyek nagy biztonsággal jelzik a füstöt, a hirtelen emelkedő hőmérsékletet, az illetéktelen behatolást. Az érzékelőket egyesítő berendezést párhuzamosan kötöttem a telefonvonalhoz, így napközben — amikor a dolgozó ember jelenléte miatt felesleges az automata ügyelet — a berendezés nem zavarja a telefon üzemszerű működését, s a munkaidő végeztével elég egyetlen átkapcsolás, s a telefon máris figyeli a szobát. — S hogyan jelez baj esetén? — Ha az érzékelők bármiféle rendellenességet „vesznek észre”, azonnal hang- és fényjelzést adnak a helyszínen, de a riasztás — hála a telefonvonalnak — a portán is rögvest észlelhető, ahol az otttartózkodók azt is meg tudják állapítani, hogy melyik szobába kell felmenni és intézkedni. — Ezek az érzékelők villamos árammal működnek. Mi történik áramszünet esetén? — Erre is gondoltam, s készülékem a többitől eltérő jelzést ad, ha valamilyen oknál fogva kimarad az áram. — És ha valaki például a telefonzsinór elvágásával próbálná kikapcsolni a riasztórendszert? — A portán ezt is azonnal látják, hiszen a szakadást, de a rövidzárlatot is fényfelvillanás jelzi. — Költséges-e egy ilyen „elektronikus házőrző” beszerelése? — Véleményem szerint cseppet sem. Körülbelül négyezer forintba kerül egy ilyen „riasztócsatorna”, de itt szeretném külön kihangsúlyozni, hogy a telefonvonal felhasználásával éppen azt sikerült kiküszöbölni, ami a „drága” egy-egy hagyományos önálló vonalú riasztórendszer beszerelésénél, tehát az épület falainak felbontását, az anyagköltséget és nem utolsósorban az élőmunkát. Találmányom mindössze egy kis berendezés, amelyet — az érzékelőkkel történő összekötés után — csupán a telefon konnektorjára kell szerelni. — Van-e már használatban ilyen biztonsági berendezés? — Igen. Működik ilyen a Posta Kísérleti Intézetben, az Óbudai Telefonközpontban, és a Helyi Távbeszélő Igazgatóság Távhívó Központjában. Eddig — úgy tűnik — sikerrel, be is váltak és szeretnénk, ha minél több vevő akadna rá. A geofizikai mérések eredményeinek megjelenítése világszerte jelentős, műszakitechnikai probléma. A végeredmények fekete-fehér tónusokkal történő ábrázolása kevés információt hordoz, a különféle színek felhasználása viszont megnehezíti és megdrágítja a folyamatot. Még a világ legfejlettebb országaiban is csak néhány éve jelentek meg azok a színes megjelenítők, amelyek a szeizmikus (felszíni) mérési módszerek eredményeit tükrözik. Ilyen módszerekkel vizsgálható többek közt a Föld belső szerkezete, amelynek — mivel sok mindent elárul a mélyben rejtőző ércekről — a nyersanyag-kutatásban van jelentős szerepe. Az Eötvös Lóránd Geofizikai Intézet szeizmikus főosztályán, ahol sok ilyenfajta mérést végeztek, nem nyugodtak bele, hogy a mérések eredményeinek értékelésében nélkülözhetetlen színes megjelenítő csak drága nyugati importból szerezhető be, ötletes találmányukkal (amelyet az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság és a Központi Földtani Hivatal megbízásából az OMFB finanszírozásával terveztek) segítettek ezen a problémán. Az érdekes szabadalomról kérdeztük a mérnökökből, geofizikusokból, matematikusokból álló, nyolctagú csoport két képviselőjét: Petrovics Ilonát és Mészáros Józsefet. — Találmányukkal — ami egy rajzoló berendezés — egyszerűen megjeleníthetők a geofizikai mérésekből eredő információk. Milyen információkról van itt szó? — Főosztályukon felszíni méréseket végzünk, s ezekből következtetünk azután a Föld belsejének szerkezetére. Mesterséges rezgéseket keltünk, s az egyes rétegekről különféleképpen visszaverődött hullámokat regisztráljuk. A mérési eredmények kiértékelésével egyébként olyan képet nyerünk, mintha keresztmetszetet készítettünk volna a Föld belsejéről. — Hogyan történik az eredmények kiértékelése? — A mért adatok egy kis számítógépbe kerülnek, és az ott történt feldolgozás után új berendezésünk papírra rajzolja fel — természetesen különböző színekkel — a mérési eredményekből nyerhető információkat. — Rajzoló berendezésünk tehát számítógéppel összekapcsolva működik? — Működhet közvetlen kapcsolatban is a komputerrel, de arra is van lehetőség, hogy a számítógépes feldolgozás végén nyert digitális információt mágnesszalagon tárolják, akár szállítsák is, s ott táplálják a rajzolóberendezésbe, ahol a megjelenítést kívánják. Ez a gyakoribb eljárás, bár az előbb említett módszer sem ritka, így például tengerkutatás során közvetlenül egymáshoz kapcsolják a számítógépet és a rajzoló berendezést a hajó fedélzetén, s a mért és feldolgozott adatok azonnal, könnyen értékelhetően láthatók, számos hibalehetőséget kiküszöbölve ezzel. — Rajzoló berendezésük papíron jeleníti meg a mérésekből származó információkat? — Igen, éspedig a legközönségesebb nyomdai papíron. Berendezésünk működéséhez nincsen szükség költséges fotóanyagokra vagy segédberendezésre. S ha másolatkészítéshez sem kellenek drága fotótechnikai vagy nyomdai eljárások, amelyek ráadásul a minőség szempontjából is hagynak kívánnivalókat maguk után. Egyszerű mágnesszalagos egység segítségével tetszés szerinti számú kópia készíthető. — Drága egy ilyen rajzoló berendezés? — Integrált áramkörös berendezésünk ötödannyiba kerül, mint egy hasonló — de nem papírra nyomtatott — végterméket előállító nyugati berendezés. — Végül egy utolsó kérdés. Csak geofizikai mérések eredményeinek értékeléséhez használható ez az ötletes berendezés? — Nem. Találmányunk az ipar bármely területén alkalmazható, ahol számok, betűk, adatok megjelenítésére van szükség. Számítógépes rajzolóberendezés Milliós megtakarítás a kisebb átmérőjű csövekkel Napjainkban államunk fontos politikai és szociális feladata a lakosság megfelelő energiaellátása. A villamos erőművek beruházási költségei magasak, s hatásfokuk sem túl jó. Éppen ezért számottevő jelentőségű energiapolitikánkban a szénhidrogének (különösen a földgáz) közvetlen felhasználása, annak ellenére, hogy a VI. és VII. ötéves terv során feltehetően csak kis mértékben növekedhet a földgáz hasznosítása. Mindenekelőtt a fajlagos költségeket jelentősen csökkentő új technológiákat kell segítségül hívni a rendelkezésre álló anyagi keretek észszerű felhasználásához, s a vezetékes gázzal ellátott háztartási gázfogyasztók számának növeléséhez. A Magyar Szénhidrogénipari Kutató és Fejlesztő Intézet két munkatársa (dr. Hajdú István és Wilcsek Miklós okleveles gépészmérnök), körülbelül egy évtizede kezdett el foglalkozni a magyar gáziparban azzal a gondolattal, hogy az épületeket a megszokottnál nagyobb nyomású gázzal lássák el, és nagyobb nyomásveszteséget megengedve az épületen belüli vezetékrészekben, kisebb átmérőjű csöveket használjanak. — A kisebb vezeték és szerelvényméretek alkalmazása pedig azt jelenti, hogy csökkenhet a szereléshez felhasznált csőanyag súlya, alapvetően növekedhet a csőszerelés termelékenysége, javulhat esztétikája — mondja dr. Hajdú István. — Nagyobb nyomáson történő gázellátásról van szó, hazánkban ugyanis bevált „tradíció” a 25 millibar nyomású (egy millibar 10 milliméter magas vízoszlop nyomásának felel meg) gázellátás, azaz mire a földgáz — fojrások során áthaladva — a fogyasztóhoz ér, mindössze ekkora nyomással rendelkezik. Kisebb nyomással haladó gáz szállításához pedig nagyobb átmérőjű csövekre van szükség, ami gazdaságtalan, és nem is túl esztétikus. Olyan megoldást tartottunk ideálisnak, amelyben a gáz a lehetőségek teljes felhasználásával — a kisnyomás felső határán: 100 millibar nyomással — lép az épületbe. Az épület külső részét egy-három bar nyomással éri el a gáz, amelyet az épület falán elhelyezett nyomásszabályozó 100 millibar nyomásúvá csökkent. Mivel a maximális nyomásesés 6 millibar a csatlakozó vezetéken, 2 millibar a gázmérőn és a kötésen, 19 millibar a fogyasztói vezetéken, a készülék előtti legkisebb nyomás 73 millibar, a legnagyobb 100 millibar, s a készülék névleges csatlakozási gáznyomása 85 millibar lehet. Ezekhez a nyomásviszonyokhoz számítógépes programmal határoztuk meg a gázt szállító csövek optimális átmérőit. A számítások alapján — a méretválaszték csökkentése és az egyszerűség érdekében — két csőméret, 12 és 16 milliméteres külső átmérő rendszeresítését láttuk indokoltnak. Korábban 22 és 42 milliméteresek voltak a csövek. Acélból és vörösrézből javasoltuk ezeket a vezetékeket elkészíteni, a magyar szabványnak megfelelően 1,5 milliméteres, illetve egy milliméteres falvastagsággal. — Összefoglalva tehát, találmányunk lényege, hogy a nagyobb nyomású gázt kisebb átmérőjű csöveken viszik a fogyasztókhoz. Ez jelentős megtakarítást jelent. A csatlakozó és fogyasztói vezetéken a csőanyag megtakarítás mintegy 65 százalékos, magán a fogyasztói vezetéken pedig 75 százalékos. Ez körülbelül 30— 60 kilogramm „megmentett” csőanyagot jelent lakásonként. De több egyéb előny is említhető. A gázvezeték szerelésének élőmunkaigénye harmadára csökken. Dr. Hajdú István Wilcsek Miklós Biztonságos Energiaínséges világunkban a figyelem egyre inkább az atomenergia felhasználása felé fordul. Az erőművek épülésével egyidejűleg azonban a radioaktív, hulladékok biztonságos „eltemetése” is mind jobban foglalkoztatja a közvéleményt. Élénk érdeklődés kísér minden ezzel kapcsolatos új eljárást, s hazánkban is az év „nagy találmányai” között emlegetik az ERŐTERV és az MTA Izotóp Intézete kollektívájának (Szívós Károly, Lovass Gyula, Lipták László, Hirling József, Pavlik Oszkár) ötletes módszerét. — Mi is ez az újszerű eljárás? -mt kerestük meg kérdésünkkel Szívós Károlyt és Pavlik Oszkárt. Az atomerőművek működése során melléktermékek keletkeznek, többek között folyékony radioaktív hulladékok. Ezek vízben oldott radioaktív sók. Ezek kezelésére, végleges tárolására eddig már sok megoldás született szerte a világon. — Mondanának néhányat? — A legegyszerűbb eljárás során például szilárd só formájában párolják le a folyékony hulladékot. Van, ahol cementtel keverik össze egészen a megszilárdulásig, másutt forró bitument adagolnak a folyadékhoz, amiből azután a víz elpárolog, s a bitumen megköti a sót. De műanyagba, sőt üvegbe is ágyazhatják a radioaktív anyagokat. — Ezek az eljárások teljesen egyenértékűek? — Közel sem. Nem mindegy ugyanis, mikor, melyik módszer alkalmazása mellett döntenek. Lényeges a tárolni kívánt folyékony hulladék mennyisége, sótartalma, fajlagos aktivitása, de a tartós tárolóhely geológiai adottságai is közrejátszanak a választásban. Találmányunknál (amely jelenleg félüzemi berendezés formájában működik) elsősorban azt vettük figyelembe, hogy az atomerőművekben (így a paksi atomerőműben is csak alacsony, legfeljebb közepes aktivitású hulladék keletkezik. — Találmányok elnevezése: forráspont alatti bepárló és cementáló berendezés folyékony radioaktív hullámok megszilárdítására. Mit takar ez a hosszú meghatározás? — A hagyományos, „klasszikus” cementezési eljárás során hideg cementtel keverik a hulladékfolyadékot egészen a besűrűsödésig. A mi berende atomtemetés résünkben a folyékony radioaktív anyag először ugyancsak cementtel keveredik össze, ám jóval kisebb mennyiségűvel, mint a hagyományos esetben. A következő lépésben a folyadékcement-keverék a bepárlóba kerül, ahol a bevezetett forró levegő hatására a víztartalom elpárolog, s a keletkező szilárd halmazállapotú végtermék (cementmátrixba ágyazott radioaktív só) térfogata mindössze 40 százaléka az eredeti folyékony hulladék térfogatának. Találmányunk nagy előnye tehát, hogy — szemben a megelőző térfogat-növekedéssel együtt járó eljárásokkal — besűrítés után jelentős térfogatcsökkenésről beszélhetünk. Jóval kisebb területű tartós tárolóra — hulladéktemetőre — van tehát szükség a végleges elhelyezésnél. Egészen pontosan a radioaktív hulladékok szállítására dolgozott ki kollektívánk egy rétegelt szállító konténert, amelyben a szokványos vastag acélköpeny helyett vékony acél és fluidizált homokréteg veszi körül a hulladékot tartalmazó tartályt. — Úgy tudom, külföldön is élénk az érdeklődés a folyékony radioaktív hulladékok besűrítésére szolgáló berendezésük iránt. — Igen. Edddig kilenc országban jegyezték be a magyar szabadalmat, és már több külföldi partner komolyan érdeklődik a magyar eljárás megvétele iránt. Az egyik atomerőművekkel foglalkozó amerikai cég pedig úgy nyilatkozott szabadalmunkról, hogy az általuk ismert módszerek közül a mi cementáló és bepárló berendezésünk a leghatásosabb és legmegfelelőbb műszaki rendszer a nagy mennyiségű folyékony radioaktív hulladékok besűrítésére és végleges tárolására. Cementmátrixba ágyazott radioaktív só félbevágott tartályban Közelebb az élethez! A fenti találmányok talán nem kerülnek bele a technika világtörténetének legfényesebb lapjaira, de feltétlenül öregbíteni fogják a magyar alkotó szellem jó hírét a világban. Ma minden tudományos, fejlesztési eredmény válasz egy kihívásra. Milyen kihívásról van szó? Arról, amit a nyersanyagárrobbanás, illetve viszonylagos hiánya, a „technológiai szakadék”, a munkaszervezésben levő hiányosságok fogalmaznak meg. A „technológiai szakadék”, a nyersanyagprobléma természetesen másképpen és különböző mértékben érinti a fejlődő, és jelenleg még erősen elmaradott országokat, és másképpen azokat, amelyeknek már jelentős ipari hagyományai, eredményei vannak. Más pozícióból, de szinte minden országnak erőfeszítéseket kell tennie e válságjelekkel terhes világban saját helyzetének javítása érdekében. A neves görög bölcs, Arisztotelész még minden alkotást „a társadalom gyakorlati szükségletein kívül állónak” minősített. Engels már tudományos érvekkel bizonyította, hogy minden tudományos eredmény társadalmi szükséglet kielégítésére születhet csak meg. Amíg erre társadalmi igény nincs, addig — ha laboratóriumban ki is találják — nem kerül a társadalmi gyakorlat véráramába. Napjainkban már tudománnyá vált a jövőkutatás, és így a célok is világosabban körvonalazhatók. A termelés, a társadalom szükségletei meglehetős pontossággal meghatározhatóak. A tudósok ma nem a távoli jövő feladatain dolgoznak. Tudják például, hogy a magfúziós energia feltalálása megoldaná az emberiség más energiagondjait. A tudomány, a technika természetesen nem hétmérföldes csizmákkal járja a fejlődés útját. Nagy becsülete van a kis lépések forradalmának. Számtalan példával bizonyíthatnánk, hogy sok részleteredményből, hogy születtek a tudományban korszakos jelentőségű minőségi ugrások. A napi szorgos kutató-----és tegyük hozzá —, újítómunka is, a jövő gyümölcseit érleli. Ezért tekintsünk tisztelettel és elismeréssel a fent ismertetett találmányokra és feltalálókra. Ők munkájukkal válaszoltak a tudománypolitikai irányelvek már évek óta hangoztatott jelszavára: „Közelebb az élethez!” Issekutz Béla akadémikus a gyógyszervegyészet világhírű tudora, mondotta egy interjúban magáról: „Én a tudománynak csak egy szerény téglahordója vagyok”. Ha valaki, akkor ez a széles látókörű, zseniális tudós tudta: téglákból lesz a ház! Kardos István 9