Népszava, 1981. január (109. évfolyam, 1–26. sz.)

1981-01-18 / 15. szám

NÉPSZAVA 1981. JANUÁR 18., VASÁRNAP Sport Nyolcvan év izgalom Meghívó a „Magyar Lab­darúgók Szövetségének” Budapesten, 1901. évi ja­nuár hó 19-én (szomba­ton) este 8 órakor az „Ist­ván főherceg” szálloda különtermében (V. ker. Akadémia utca 1. szám alatt) tartandó alakuló közgyűlésére. A megbízó levélben határozottan ki­fejezendő az egyesületnek a szövetségbe való belé­pése is. Budapest, 1901. január 8-án. Az előkészí­tő bizottság nevében: Iszer Károly elnök és Horváth Ferenc főtitkár. S január 19-én este tizenhá­rom sportegyesület és a Ver­senypálya Szövetség küldte el képviselőit, hogy megte­remtsék a magyar labdarú­gás egységes alapját. A meg­alakult MLSZ első dolga volt, hogy a már négy éve folyó futballozást bajnoki keretbe foglalja, s az angol futball­­szövetség játékszabályai alap­ján kiírja az első magyar lab­darúgó-bajnokságot. Majd pár hónappal később először pályára lépett Magyarország nemzeti tizenegye is ... S ez­zel kezdetét vette nyolcvan év izgalom! Ma azt mondjuk, hogy az első „hivatalos” válogatott mérkőzésünket csak 1902. ok­tóber 12-én, Bécsben, Auszt­ria ellen játszottuk. De ha az eredményt nézzük, akkor talán mégis kedvezőbb lett volna az angol Richmond FC elleni találkozót vállalni, ugyanis amíg a Práterben 5:0 arányban kaptunk ki, a Mil­lenárison csak négyszer ter­helték meg hálónkat az an­golok. S hogy mi nem lőttünk gólt, az — most — szinte ter­mészetesnek tűnik... Nyolc évtized alatt a Svájcból Pestre került valódi angol „kerek bőr” körül azon­nal forrósodni kezdett a le­vegő, és azóta is izzó légkör övezi a futballpályákat. Sike­rekben és kudarcokban gaz­dag múlt áll a szövetség mö­gött, de ezek nem annyira az MLSZ, mint az egyes idősza­kok kimagasló csapatainak a nevéhez fűződnek. A ma­gyar labdarúgás első „arany­korát” 1906—1914 között ír­ták, de ezt a korszakot is két részre lehet bontani. Az 1911-ig terjedő időszaknak így festett az „álomcsapata”: Domonkos (MTK) — Rum­­bold (FTC), Szendrő (BTC) — Biró (MTK), Bródy (FTC), Vágó (MTK) — Sebestény (MTK), Kertész­fi (MTK), Koródy­­(FTC), Schlosser (FTC), Borbás (FTC). Ezt­­ a csapat képezte 1912-ben az olimpiai együttesünk gerin­cét is, amely Stockholmban megnyerte a vigaszdíjat s ráadásul — először a két or­szág hagyományos találko­zói hosszú sorában — sem­leges pályán verte 3:0 arány­ban Ausztriát, Meisl Hugó alakuló „csodacsapatát”. S aztán jöttek az első vi­lágháborúig tartó, újabb si­kerekben bővelkedő évek, amelyek egy csodálatos kapus nevéhez fűződtek. Zsák Ká­roly, a 33 FC „portása” foga­lommá vált határainkon kí­vül is, de neki nem adatott meg a lehetőség, hogy világ­­bajnokságon védhesse a ma­gyar válogatott hálóját. Ta­lán vele most azt is leírhat­tuk volna, hogy minden ma­gyar futballszurkoló és lab­darúgó legnagyobb és leg­szebb álma egyszer megvaló­sult. De nem így történt... A nemzeti színek képvi­selői 1938-ban — már nem az MTK-ra, hanem az FTC- re épülő válogatottal — Pá­rizsban világbajnoki döntőt játszottak. A Szabó — Pol­gár, Biró — Szalay, Szűcs, Lázár — Sas, Vincze, Sárosi dr., Zsengellér, Titkos ösz­­szetételű csapat 4:2 arány­ban vereséget szenve­dett a világbajnoki címet védő „azzurri 11”-től, Meazza és Piola csapatától, mert — már akkor is a szövetségi kapitányok voltak,, a bűn­bakok ! — kihagyta a váloga­tottból Toldi Gézát... A második világháború után újra volt egy „arany­csapatunk”, amelyik már nem vigaszdíjat, hanem igazi aranyérmet nyert az olim­pián, és ismét eljutott a vi­lágbajnokság döntőjébe. Ezt a gárdát a mai fiatalok is jól ismerik: Grosics — Buzánsz­ky, Lóránt, Lantos — Bo­­zsik, Zakariás — Budai, Ko­csis, Hidegkúti, Puskás, Czi­­bor. De nekik sem sikerült az aranykoronát feltenniük a magyar labdarúgás címeré­re. Miután tönkreverték elő­ször a későbbi világbajno­kot, az NSZK-t, majd elbú­csúztatták legszebb álmaik­tól Brazíliát és Uruguayt is , a döntőben 2:0 arányú ve­zetés után 3:2-re kikaptak. A miértre azóta sem talál­tunk választ, és a ma is fris­sen sajgó sebre még mindig keressük a gyógyírt. A mai labdarúgók nem tudnak meg­szabadulni Bozsikék ragyo­gásának emlékétől, s hiába a sok-sok nekirugaszkodás, egyre távolabb vagyunk a „nagy álom” megvalósulásá­tól. Nyolcvan év izgalom, és ki tudja, még mennyi, amíg a magyar labdarúgás újra feljut a csúcsra, és ismét megpályázhatja a világbaj­noki címet. S ha ezen a ju­bileumi napon valami nagyon szépet akarunk kívánni az MLSZ-nek, az csak egy lehet: sikerüljön! Vándor Kálmán Az 1954-es világbajnoki reményeinket meghiúsító Kiebrich-Puskás-összecsapás Zsák boldogan vállalt volna egy világbajnoki „foltot”, de nem érhette meg - sajnos! Az 1938-as világbajnoki döntő előtt a magyar reményeket megtestesítő ész és erő két nagyszerű képviselője - dr. Sárosi György és Toldi Géza - a csapat gyúrója, a „vörös Taki" kibicelése mel­lett az MTK-sokkal mérte össze tudását. Ekkor még nem tudták, hogy Toldi kimarad a csapat­ból... Bozsik, az első és egyetlen magyar százszoros válogatott, a világ mindenkori legnagy­szerűbb futballkarmestere Rövid hírek ■ A Mesterek Tornáján New Yorkban a teniszelő­döntőkben Lendl Borggal, G. Mayer pedig Connorsszal mérkőzik. ■ A hollandiai Wijk aan Zeeben, a nemzetközi sakk­versenyen Adorján Timman­­tól, Sax Gheorghiutól szen­vedett vereséget. ■ Linaresben megtartot­ták a nemzetközi sakkver­seny első fordulójának sor­solását. Portisch Larsen, Ribli Gligorics ellen kezd.­­ A súlyemelő-szövetség­ben megtartott országos ér­tekezlet végén a legjobb egyesület díját idén is a Szombathelyi Haladás nyerte el. Miután harmadszor végez­tek az első helyen, végleg el­nyerték a serleget. ■ Az MLSZ megvizsgálta a diósgyőri labdarúgó-szak­osztály helyzetét, és hozzájá­rult Szabó Géza vezető­edző felmentéséhez. Kezdetben együtt játszottak hárman, azután már négyen voltak, de kissé szétszéled­tek ... Pontos adat ugyan nincs birtokunkban, de nem tévedhetünk sokat, ha azt mondjuk: húsz éve elképzel­hetetlen a magyar vízilabdá­­zás anélkül, hogy valahol fel­re bukkanjon — sőt, időn­ként fényesen ne csillogjon — a Konrád név. A legidő­sebb Konrád, Sándor „csak” Európa-bajnok (ma szülész­nőgyógyász), a második fi­vér, János már olimpiai és Európa-bajnok (egyébként állatorvos), Ferenc, a harma­dik testvér a bővülő esemény­skála jóvoltából már olim­piai, világ- és Európa-baj­nok (és fogorvos), Ede, a ne­gyedik fiú egy kicsit elüt bátyjaitól, nem nagyon von­zotta a póló, igaz, külföldön tanult, de annyiban hasonlít idősebb testvéreire, hogy ő is orvos lett... Eddig tartott a röpke név­sorolvasás, és tulajdonkép­pen egy korszak, a Konrád­­korszak lezárásáról beszél­hetnénk, ha ... Nos, az régen köztudott, hogy Konrád II. János dr., az OSC edzője megvált a csapattól, Konrád III. Ferenc dr. is jobbára a cserepadon ült, és nem na­gyon jutott szóhoz az OSC- ben, sőt, az év végén átiga­zolását kérte az alsóbb osz­tályú Külker SC-hez, ahol már csak „egészségügyi” vízi­labdát akart játszani... Úgy látszott, hogy itt marad a póló — Konrád nélkül. De... A Bp. Spartacus Szentki­rályi utcai székházát és dr. Konrád Ferenc Mikszáth téri munkahelyét, a SOTE Fog­pótlástani Klinikáját ugyan csak két-háromszáz méter választja el egymástól, még­is a monstre uszodai edző­vándorlásban is bombaként robbant a hír: a szövetkeze­tiek OB I-es csapatának ed­zője az egykori OSC, és válo­­­­gatott gólzsák lett. — Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy régi vágyam teljesült, amikor aláírtuk a szerződést a Spartacusszal — magyarázza dr. Konrád Fe­renc klinikai tanársegéd. — Az viszont tény, hogy semmi­képpen sem akartam elsza­kadni a honi pólós élet sűrű­jétől és két választásom volt: vagy bíráskodni kezdek, vagy edzősködöm. Persze, amikor az utóbbi került szó­ba, az első osztályról nem nagyon beszéltek ... Ebben a helyzetben jött a Spartacus ajánlata, belevágtam­... Mindig szerettem a nehéz feladatokat. — Ez tényleg nehéz, de a Spartacus tavaly tizenkette­dik volt. Nem érzi kilátásta­lannak is? — Szó sincs ilyesmiről. Nem olyan rossz ez a csapat. Hétfő óta dirigálom az edzé­seket, sok kedvező dolgot tapasztaltam, ami, gondolom, szól nekem, az új edzőnek is, de elsősorban talán annak, hogy bizonyítani szeretnének a játékosok: többre képesek! — Molnárral, a világ leg­jobb kapusával bizonyára biztonságos csapatának a vé­dekezése. De ki fog gólt lőni? — Tatabányáról leigazoltuk Koller Ákost, akivel annak idején együtt játszottam az OSC-ben, gyakorlatilag az ő ötlete volt, hogy engem megkeressenek, azután visz­­szatért külföldi kiküldetésé­ről, és ismét csatasorba állt az egykori válogatott csatár, Magas István, sajnos, a má­sik, kifejezetten góllövő játé­kosunkról, Samuról nem tu­dok semmit. — Úgy hallottuk, hogy családi vállalkozásba fogtak, és Sándor bátyjával kettes­ben ül majd a kispadon. Igaz ez? — Sajnos, nem. Az ő ed­­zősködéséhez munkahelye nem járult hozzá, így tényleg csak családi, testvéri alapon segít nekem: hetente kétszer, amikor én este rendelek, megtartja helyettem az ed­zéseket. — Még valamit hallottunk: nincs edzői papírja? — Ez igaz. Mint olimpiai bajnok, sok társamhoz ha­sonlóan, én is megkapom most a segédedzői igazol­ványt, és ez elég a társadalmi edzősködéshez. — Társadalmi edzősködés? Az OB I-ben? — Igen. Természetesen dol­gozom tovább a klinikán, Fábián professzor minden tá­mogatást megígért. Az ed­­zősködést pedig minimális fizetésért, ezerharminc forin­tért csinálom... Szerencsére! Mert már tényleg tartottunk attól, hogy búcsúznunk kell ettől a pó­lósdinasztiától. És nagyon hiányoztak volna ... Serényi Péter Tanársegéd — tanári szerepben Műtét helyett kezelést Amikor az orvos műtétet ajánl, többnyire már nincs is más megoldás. Ez a gyógyítás legradikálisabb, de legke­vésbé szívesen használt módja. Gondolom, mindez az ol­vasó előtt is nyilvánvaló. Csakhogy az ezzel tisztában levő sportvezetők mostanában mégis mintha megfeled­keztek volna erről az egyszerű igazságról. Legalábbis akkor, amikor az egyesületek új éves költ­ségvetését és a jövő évi működés feltételeit határozzák meg, s próbálják egyeztetni a felsőbb sportszervekkel. Egyszerűen arról van szó, hogy úgynevezett gazdasági megfontolásokból hozzákezdtek a költségesnek látszó, vagy épp ott, azon a helyen kevésbé eredményes szak­osztályok felszámolásához, megszüntetéséhez. Nem vitás, a jelenlegi gazdasági helyzetben már nem lehet könyékig belenyúlni a bázisszervek, vagy az állami költségvetés kasszájába. Meg kell gondolni, hogy a sport­ra fordított összegeket mely szakosztályoknak adják, és mennyit, illetve milyen célra. Fejér megyében például a megyei TS elnöke tíz szak­osztály-megszüntetési kérelmet dobott vissza, mert egy­szerűen csak arról volt szó, hogy a klubvezetők a lehető legegyszerűbb megoldást tartották a célravezetőnek — a műtétet. Azaz: a klub testéről levágni azt, amit feles­legesnek vélnek. Közben kiderült, hogy a pénzhiányra panaszkodó klubok nagyvonalúan szemet hunynak a tagdíjfizetési morál felett. Évek óta nem követelik meg tagjaiktól, hogy rendezzék hátralékaikat. Nem törődnek azzal sem, hogy mennyi lesz egy-egy szakosztálynál a versenybevétel, sőt, a legtöbb helyütt nem is tervezik. Továbbá a szakosztályok költségvetését átvizsgálva egy­­re-másra bukkantak fel olyan kiadások, amelyeket nyu­godtan törölni lehetett a tételek közül. Például külföldi edzőtáborozás másod-, harmadosztályú csapatoknak. Az edzők számának a fizetett szakvezetők, adminisztrátorok felesleges gyarapítása. Olyan terembérletek, amely he­lyiségeket nem használnak ki megfelelően, s még sorol­hatnánk azokat a kiadásokat, amelyek minden évben tehertételként jelentkeznek az egyesületek költségvetésé­ben, s amelyeket legtöbbször nem is arra fordítottak, mint amilyen tétel alatt szerep­eltek a főkönyvben. A jelenlegi gazdálkodás azonban már nem engedi meg azt sem, hogy „hamis” tervek készüljenek, még kevésbé, hogy „hamis” tervek érdekében megszüntessenek szak­osztályokat. Igaz, hogy a legtöbb esetben nem a nagy­szerű eredményeket elérő kollektívákról van szó, hanem a talán bukdácsoló, vagy éppen csak vegetáló közössé­gekről. A magyar sportban azonban szükség van a na­gyon jó szakosztályok mellett a gyengébbekre is. Egy­részt, mert a versenyrendszer elképzelhetetlen több­osztályos bajnoki rendszer nélkül, másrészt pedig soha nem lehet tudni, hol bukkannak fel az igazi nagy tehet­ségek. A sport bázisának mindenféle szűkítése csak árt­hat a magyar sportmozgalom eredményességének. Jól példázzák ezt azok az erőltetett egyesületi összevonások, is, amelyek néhány vidéki városunk sportéletében jelen­tős zavarokat okoztak. S példaként hozhatnánk fel, hogy azok a sportágak — jégkorong, gyeplabda, síelés stb. —, ahol nincs megfelelő rivalizálás, nem elég széles a sport­ág bázisa, évtizedek óta adósak a nemzetközi szintű ered­ménnyel. A Testnevelési Főiskola sportszervezői szakán egyre több fiatal végez, mégpedig olyanok, akik korábban ver­senyzők, játékosok voltak, s akik a szegre akasztott fut­­ballcipő, vagy trikó után is a sportmozgalomban kíván­nak dolgozni. Nos, most itt a lehetőség a tevékeny, fia­tal sportszervezők munkába állítására. Mert vajon eltűr­hető-e, hogy nálunk egy asztalitenisz-viadal ráfizetéses legyen, amikor a tőkés világban hatalmas üzletnek szá­mít egy-egy verseny? Ma például befejeződik a műkorcsolyázók országos baj­noksága, ahol az érdekelteken, a rokonokon, a barátokon, az ismerősökön kívül lényegében senki más nem fordult meg. Tehát a deficit már előre biztosított volt. De mit tehetett volna a szövetség — mondják az illetékesek —, ha a Millenáris sátorteteje alá még lelátót sem lehet elhelyezni? Gondoljunk például arra, el lehetett volna vinni ugyanezt a bajnokságot Debrecenbe, Miskolcra, vagy Jászberénybe, ahol lett volna fizető néző, s lett vol­na bevétel is. Hogy mindez újdonság, meg kellett volna szervezni, kényelmetlen lett volna a fővárosi verseny­zőknek utazgatni? Igaz. De a jövőben sok mindent más­képp kell csinálni, nem pedig a régi, kényelmes módon. Hiszen ma már azzal is törődni kell, hogy az eredményt , mennyiért­­,állítják elő”. Lepies György 13

Next