Népszava, 1981. január (109. évfolyam, 1–26. sz.)
1981-01-18 / 15. szám
NÉPSZAVA 1981. JANUÁR 18., VASÁRNAP Sport Nyolcvan év izgalom Meghívó a „Magyar Labdarúgók Szövetségének” Budapesten, 1901. évi január hó 19-én (szombaton) este 8 órakor az „István főherceg” szálloda különtermében (V. ker. Akadémia utca 1. szám alatt) tartandó alakuló közgyűlésére. A megbízó levélben határozottan kifejezendő az egyesületnek a szövetségbe való belépése is. Budapest, 1901. január 8-án. Az előkészítő bizottság nevében: Iszer Károly elnök és Horváth Ferenc főtitkár. S január 19-én este tizenhárom sportegyesület és a Versenypálya Szövetség küldte el képviselőit, hogy megteremtsék a magyar labdarúgás egységes alapját. A megalakult MLSZ első dolga volt, hogy a már négy éve folyó futballozást bajnoki keretbe foglalja, s az angol futballszövetség játékszabályai alapján kiírja az első magyar labdarúgó-bajnokságot. Majd pár hónappal később először pályára lépett Magyarország nemzeti tizenegye is ... S ezzel kezdetét vette nyolcvan év izgalom! Ma azt mondjuk, hogy az első „hivatalos” válogatott mérkőzésünket csak 1902. október 12-én, Bécsben, Ausztria ellen játszottuk. De ha az eredményt nézzük, akkor talán mégis kedvezőbb lett volna az angol Richmond FC elleni találkozót vállalni, ugyanis amíg a Práterben 5:0 arányban kaptunk ki, a Millenárison csak négyszer terhelték meg hálónkat az angolok. S hogy mi nem lőttünk gólt, az — most — szinte természetesnek tűnik... Nyolc évtized alatt a Svájcból Pestre került valódi angol „kerek bőr” körül azonnal forrósodni kezdett a levegő, és azóta is izzó légkör övezi a futballpályákat. Sikerekben és kudarcokban gazdag múlt áll a szövetség mögött, de ezek nem annyira az MLSZ, mint az egyes időszakok kimagasló csapatainak a nevéhez fűződnek. A magyar labdarúgás első „aranykorát” 1906—1914 között írták, de ezt a korszakot is két részre lehet bontani. Az 1911-ig terjedő időszaknak így festett az „álomcsapata”: Domonkos (MTK) — Rumbold (FTC), Szendrő (BTC) — Biró (MTK), Bródy (FTC), Vágó (MTK) — Sebestény (MTK), Kertészfi (MTK), Koródy(FTC), Schlosser (FTC), Borbás (FTC). Ezt a csapat képezte 1912-ben az olimpiai együttesünk gerincét is, amely Stockholmban megnyerte a vigaszdíjat s ráadásul — először a két ország hagyományos találkozói hosszú sorában — semleges pályán verte 3:0 arányban Ausztriát, Meisl Hugó alakuló „csodacsapatát”. S aztán jöttek az első világháborúig tartó, újabb sikerekben bővelkedő évek, amelyek egy csodálatos kapus nevéhez fűződtek. Zsák Károly, a 33 FC „portása” fogalommá vált határainkon kívül is, de neki nem adatott meg a lehetőség, hogy világbajnokságon védhesse a magyar válogatott hálóját. Talán vele most azt is leírhattuk volna, hogy minden magyar futballszurkoló és labdarúgó legnagyobb és legszebb álma egyszer megvalósult. De nem így történt... A nemzeti színek képviselői 1938-ban — már nem az MTK-ra, hanem az FTC- re épülő válogatottal — Párizsban világbajnoki döntőt játszottak. A Szabó — Polgár, Biró — Szalay, Szűcs, Lázár — Sas, Vincze, Sárosi dr., Zsengellér, Titkos öszszetételű csapat 4:2 arányban vereséget szenvedett a világbajnoki címet védő „azzurri 11”-től, Meazza és Piola csapatától, mert — már akkor is a szövetségi kapitányok voltak,, a bűnbakok ! — kihagyta a válogatottból Toldi Gézát... A második világháború után újra volt egy „aranycsapatunk”, amelyik már nem vigaszdíjat, hanem igazi aranyérmet nyert az olimpián, és ismét eljutott a világbajnokság döntőjébe. Ezt a gárdát a mai fiatalok is jól ismerik: Grosics — Buzánszky, Lóránt, Lantos — Bozsik, Zakariás — Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor. De nekik sem sikerült az aranykoronát feltenniük a magyar labdarúgás címerére. Miután tönkreverték először a későbbi világbajnokot, az NSZK-t, majd elbúcsúztatták legszebb álmaiktól Brazíliát és Uruguayt is , a döntőben 2:0 arányú vezetés után 3:2-re kikaptak. A miértre azóta sem találtunk választ, és a ma is frissen sajgó sebre még mindig keressük a gyógyírt. A mai labdarúgók nem tudnak megszabadulni Bozsikék ragyogásának emlékétől, s hiába a sok-sok nekirugaszkodás, egyre távolabb vagyunk a „nagy álom” megvalósulásától. Nyolcvan év izgalom, és ki tudja, még mennyi, amíg a magyar labdarúgás újra feljut a csúcsra, és ismét megpályázhatja a világbajnoki címet. S ha ezen a jubileumi napon valami nagyon szépet akarunk kívánni az MLSZ-nek, az csak egy lehet: sikerüljön! Vándor Kálmán Az 1954-es világbajnoki reményeinket meghiúsító Kiebrich-Puskás-összecsapás Zsák boldogan vállalt volna egy világbajnoki „foltot”, de nem érhette meg - sajnos! Az 1938-as világbajnoki döntő előtt a magyar reményeket megtestesítő ész és erő két nagyszerű képviselője - dr. Sárosi György és Toldi Géza - a csapat gyúrója, a „vörös Taki" kibicelése mellett az MTK-sokkal mérte össze tudását. Ekkor még nem tudták, hogy Toldi kimarad a csapatból... Bozsik, az első és egyetlen magyar százszoros válogatott, a világ mindenkori legnagyszerűbb futballkarmestere Rövid hírek ■ A Mesterek Tornáján New Yorkban a teniszelődöntőkben Lendl Borggal, G. Mayer pedig Connorsszal mérkőzik. ■ A hollandiai Wijk aan Zeeben, a nemzetközi sakkversenyen Adorján Timmantól, Sax Gheorghiutól szenvedett vereséget. ■ Linaresben megtartották a nemzetközi sakkverseny első fordulójának sorsolását. Portisch Larsen, Ribli Gligorics ellen kezd. A súlyemelő-szövetségben megtartott országos értekezlet végén a legjobb egyesület díját idén is a Szombathelyi Haladás nyerte el. Miután harmadszor végeztek az első helyen, végleg elnyerték a serleget. ■ Az MLSZ megvizsgálta a diósgyőri labdarúgó-szakosztály helyzetét, és hozzájárult Szabó Géza vezetőedző felmentéséhez. Kezdetben együtt játszottak hárman, azután már négyen voltak, de kissé szétszéledtek ... Pontos adat ugyan nincs birtokunkban, de nem tévedhetünk sokat, ha azt mondjuk: húsz éve elképzelhetetlen a magyar vízilabdázás anélkül, hogy valahol felre bukkanjon — sőt, időnként fényesen ne csillogjon — a Konrád név. A legidősebb Konrád, Sándor „csak” Európa-bajnok (ma szülésznőgyógyász), a második fivér, János már olimpiai és Európa-bajnok (egyébként állatorvos), Ferenc, a harmadik testvér a bővülő eseményskála jóvoltából már olimpiai, világ- és Európa-bajnok (és fogorvos), Ede, a negyedik fiú egy kicsit elüt bátyjaitól, nem nagyon vonzotta a póló, igaz, külföldön tanult, de annyiban hasonlít idősebb testvéreire, hogy ő is orvos lett... Eddig tartott a röpke névsorolvasás, és tulajdonképpen egy korszak, a Konrádkorszak lezárásáról beszélhetnénk, ha ... Nos, az régen köztudott, hogy Konrád II. János dr., az OSC edzője megvált a csapattól, Konrád III. Ferenc dr. is jobbára a cserepadon ült, és nem nagyon jutott szóhoz az OSC- ben, sőt, az év végén átigazolását kérte az alsóbb osztályú Külker SC-hez, ahol már csak „egészségügyi” vízilabdát akart játszani... Úgy látszott, hogy itt marad a póló — Konrád nélkül. De... A Bp. Spartacus Szentkirályi utcai székházát és dr. Konrád Ferenc Mikszáth téri munkahelyét, a SOTE Fogpótlástani Klinikáját ugyan csak két-háromszáz méter választja el egymástól, mégis a monstre uszodai edzővándorlásban is bombaként robbant a hír: a szövetkezetiek OB I-es csapatának edzője az egykori OSC, és válogatott gólzsák lett. — Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy régi vágyam teljesült, amikor aláírtuk a szerződést a Spartacusszal — magyarázza dr. Konrád Ferenc klinikai tanársegéd. — Az viszont tény, hogy semmiképpen sem akartam elszakadni a honi pólós élet sűrűjétől és két választásom volt: vagy bíráskodni kezdek, vagy edzősködöm. Persze, amikor az utóbbi került szóba, az első osztályról nem nagyon beszéltek ... Ebben a helyzetben jött a Spartacus ajánlata, belevágtam... Mindig szerettem a nehéz feladatokat. — Ez tényleg nehéz, de a Spartacus tavaly tizenkettedik volt. Nem érzi kilátástalannak is? — Szó sincs ilyesmiről. Nem olyan rossz ez a csapat. Hétfő óta dirigálom az edzéseket, sok kedvező dolgot tapasztaltam, ami, gondolom, szól nekem, az új edzőnek is, de elsősorban talán annak, hogy bizonyítani szeretnének a játékosok: többre képesek! — Molnárral, a világ legjobb kapusával bizonyára biztonságos csapatának a védekezése. De ki fog gólt lőni? — Tatabányáról leigazoltuk Koller Ákost, akivel annak idején együtt játszottam az OSC-ben, gyakorlatilag az ő ötlete volt, hogy engem megkeressenek, azután viszszatért külföldi kiküldetéséről, és ismét csatasorba állt az egykori válogatott csatár, Magas István, sajnos, a másik, kifejezetten góllövő játékosunkról, Samuról nem tudok semmit. — Úgy hallottuk, hogy családi vállalkozásba fogtak, és Sándor bátyjával kettesben ül majd a kispadon. Igaz ez? — Sajnos, nem. Az ő edzősködéséhez munkahelye nem járult hozzá, így tényleg csak családi, testvéri alapon segít nekem: hetente kétszer, amikor én este rendelek, megtartja helyettem az edzéseket. — Még valamit hallottunk: nincs edzői papírja? — Ez igaz. Mint olimpiai bajnok, sok társamhoz hasonlóan, én is megkapom most a segédedzői igazolványt, és ez elég a társadalmi edzősködéshez. — Társadalmi edzősködés? Az OB I-ben? — Igen. Természetesen dolgozom tovább a klinikán, Fábián professzor minden támogatást megígért. Az edzősködést pedig minimális fizetésért, ezerharminc forintért csinálom... Szerencsére! Mert már tényleg tartottunk attól, hogy búcsúznunk kell ettől a pólósdinasztiától. És nagyon hiányoztak volna ... Serényi Péter Tanársegéd — tanári szerepben Műtét helyett kezelést Amikor az orvos műtétet ajánl, többnyire már nincs is más megoldás. Ez a gyógyítás legradikálisabb, de legkevésbé szívesen használt módja. Gondolom, mindez az olvasó előtt is nyilvánvaló. Csakhogy az ezzel tisztában levő sportvezetők mostanában mégis mintha megfeledkeztek volna erről az egyszerű igazságról. Legalábbis akkor, amikor az egyesületek új éves költségvetését és a jövő évi működés feltételeit határozzák meg, s próbálják egyeztetni a felsőbb sportszervekkel. Egyszerűen arról van szó, hogy úgynevezett gazdasági megfontolásokból hozzákezdtek a költségesnek látszó, vagy épp ott, azon a helyen kevésbé eredményes szakosztályok felszámolásához, megszüntetéséhez. Nem vitás, a jelenlegi gazdasági helyzetben már nem lehet könyékig belenyúlni a bázisszervek, vagy az állami költségvetés kasszájába. Meg kell gondolni, hogy a sportra fordított összegeket mely szakosztályoknak adják, és mennyit, illetve milyen célra. Fejér megyében például a megyei TS elnöke tíz szakosztály-megszüntetési kérelmet dobott vissza, mert egyszerűen csak arról volt szó, hogy a klubvezetők a lehető legegyszerűbb megoldást tartották a célravezetőnek — a műtétet. Azaz: a klub testéről levágni azt, amit feleslegesnek vélnek. Közben kiderült, hogy a pénzhiányra panaszkodó klubok nagyvonalúan szemet hunynak a tagdíjfizetési morál felett. Évek óta nem követelik meg tagjaiktól, hogy rendezzék hátralékaikat. Nem törődnek azzal sem, hogy mennyi lesz egy-egy szakosztálynál a versenybevétel, sőt, a legtöbb helyütt nem is tervezik. Továbbá a szakosztályok költségvetését átvizsgálva egyre-másra bukkantak fel olyan kiadások, amelyeket nyugodtan törölni lehetett a tételek közül. Például külföldi edzőtáborozás másod-, harmadosztályú csapatoknak. Az edzők számának a fizetett szakvezetők, adminisztrátorok felesleges gyarapítása. Olyan terembérletek, amely helyiségeket nem használnak ki megfelelően, s még sorolhatnánk azokat a kiadásokat, amelyek minden évben tehertételként jelentkeznek az egyesületek költségvetésében, s amelyeket legtöbbször nem is arra fordítottak, mint amilyen tétel alatt szerepeltek a főkönyvben. A jelenlegi gazdálkodás azonban már nem engedi meg azt sem, hogy „hamis” tervek készüljenek, még kevésbé, hogy „hamis” tervek érdekében megszüntessenek szakosztályokat. Igaz, hogy a legtöbb esetben nem a nagyszerű eredményeket elérő kollektívákról van szó, hanem a talán bukdácsoló, vagy éppen csak vegetáló közösségekről. A magyar sportban azonban szükség van a nagyon jó szakosztályok mellett a gyengébbekre is. Egyrészt, mert a versenyrendszer elképzelhetetlen többosztályos bajnoki rendszer nélkül, másrészt pedig soha nem lehet tudni, hol bukkannak fel az igazi nagy tehetségek. A sport bázisának mindenféle szűkítése csak árthat a magyar sportmozgalom eredményességének. Jól példázzák ezt azok az erőltetett egyesületi összevonások, is, amelyek néhány vidéki városunk sportéletében jelentős zavarokat okoztak. S példaként hozhatnánk fel, hogy azok a sportágak — jégkorong, gyeplabda, síelés stb. —, ahol nincs megfelelő rivalizálás, nem elég széles a sportág bázisa, évtizedek óta adósak a nemzetközi szintű eredménnyel. A Testnevelési Főiskola sportszervezői szakán egyre több fiatal végez, mégpedig olyanok, akik korábban versenyzők, játékosok voltak, s akik a szegre akasztott futballcipő, vagy trikó után is a sportmozgalomban kívánnak dolgozni. Nos, most itt a lehetőség a tevékeny, fiatal sportszervezők munkába állítására. Mert vajon eltűrhető-e, hogy nálunk egy asztalitenisz-viadal ráfizetéses legyen, amikor a tőkés világban hatalmas üzletnek számít egy-egy verseny? Ma például befejeződik a műkorcsolyázók országos bajnoksága, ahol az érdekelteken, a rokonokon, a barátokon, az ismerősökön kívül lényegében senki más nem fordult meg. Tehát a deficit már előre biztosított volt. De mit tehetett volna a szövetség — mondják az illetékesek —, ha a Millenáris sátorteteje alá még lelátót sem lehet elhelyezni? Gondoljunk például arra, el lehetett volna vinni ugyanezt a bajnokságot Debrecenbe, Miskolcra, vagy Jászberénybe, ahol lett volna fizető néző, s lett volna bevétel is. Hogy mindez újdonság, meg kellett volna szervezni, kényelmetlen lett volna a fővárosi versenyzőknek utazgatni? Igaz. De a jövőben sok mindent másképp kell csinálni, nem pedig a régi, kényelmes módon. Hiszen ma már azzal is törődni kell, hogy az eredményt , mennyiért,állítják elő”. Lepies György 13