Népszava, 1981. április (109. évfolyam, 77–100. sz.)

1981-04-22 / 93. szám

6 Egy napirend tanulságai Beszélgetés Simó Tiborral, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének főtitkárával A közelmúltban ülést tartott a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének központi vezetősége. Ülésének napirendjén — mint arról akkor hírt adtunk — szerepelt a központi vezető­ség és az elnökség 1981. évi munkatervének megvitatása is. E munkatervjavaslat összeállítói a művészeti szakszervezetek múlt év őszén tartott IX. kongresszusának határozataiból in­dultak ki, s a központi vezetőség elé terjesztett összeállítás nem mondható sem rosszabbnak, sem tartalmatlanabbnak, bármely más korábbi munkatervnél. Az ülésen mégis az a helyzet állt elő, hogy a központi ve­zetőség megvitatta a tervjavaslatot, de a beterjesztett formá­ban nem hagyta jóvá, hanem kiegészítéseket, módosításokat, változtatásokat javasolt. Mindezt azonban rendkívül tartal­mas, érdemi vitában. Most megkerestük Simó Tibort, a Mű­vészeti Szakszervezetek Szövetségének főtitkárát, s a munka­­tervről, valamint a központi vezetőség üléséről beszélgettünk vele. Először a kialakult vitáról kérdeztük. gyalt, viszont indokolt, hogy a központi vezetőség foglal­kozzon vele. Például java­solták, hogy kerüljön napi­rendre a Művészeti Szakszer­vezetek Szövetségének és a Művelődési Minisztérium­nak a kapcsolata, együttmű­ködésük gyakorlata. — Az éves munkaterv egé­szével kapcsolatos észrevé­telek? — Túl soknak találták az olyan napirendeket, ame­lyek a szakszervezeti belső élettel, a működés szabályo­zásával, a pénzügyi gazdál­kodással foglalkoznak. (Per­sze ezekre is szükség van.) Olyan javaslatok hangzot­tak el, hogy foglalkozzunk kevesebbet a szakszervezeti élet belső kérdéseivel, s aránylag többet az élő, napi problémákkal. Mármint a testületi üléseken. Úgy ítélte meg a központi vezetőség, hogy az előterjesztett tervja­­javaslat kevésbé tükrözi a konkrét gondokat, a megol­dandó feladatokat. Bár hatá­rozott javaslat, ez az igazság­hoz tartozik, a vita során sem igen fogalmazódott meg, de jelezték a hozzászólók a tár­gyalni kívánt témaköröket. — S ami mindebből össze­gezhető? — A munkatervet nem le­het, nem szabad fetisizálni. Semmilyen értelemben. Füg­getlenül attól, hogy tervez­tük valamely téma vitáját vagy nem, napirendre kell tűznünk — megfelelő testü­leti szinten —, ha az élet na­pirendre tűzi. E tekintetben nem is volt vita az előter­jesztés és a felszólalók véle­ménye között, csak többen is megfogalmazták. — Van-e más tanulsága is a vitának? — Nemcsak a központi ve­zetőség, hanem a szakszerve­zeti tagság is sokféleképp ki­fejezésre juttatta az utóbbi hónapokban, hogy konkrét kérdésekre konkrét válaszo­kat vár a szakszervezeti és állami vezetéstől. Ez jogos igény, de nem könnyű eleget tenni neki. A nehézség: az esetek többségében nemcsak a szakszervezeteken múlik a megoldás, hanem a partner állami szervek megítélésén, intézkedésein is. — Mi következik most, mi lesz a munkatervvel? — A központi vezetőség ülése után az apparátus ve­zető munkatársai természe­tesen áttekintették a munka­tervet. S az is természetes, hogy érvényt szerzünk a központi vezetőség döntésé­nek. Az elnökség legközeleb­bi ülésén egy, a vitában el­hangzottakat figyelembe ve­vő, módosított munkatervet tárgyalunk meg. A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége legutóbbi közpon­ti vezetőségi ülése után az az álláspont alakult ki az elnök­ségben, s az apparátus vezetői között, hogy a munkaterv le­hetőleg csökkentse a kifogásolt napirendek számát. Ha kell, inkább legyen kevesebb napirend, s maradjon lehetőség az aktuális kérdések megvitatására és eldöntésére. Ez a helyes és vitathatatlanul időszerű álláspont. Mátyás István — Véleményem szerint ha egy testület az előterjesztett témát ilyen nagy felelősség­­érzettel, érdemben vitatja az nagyon jó dolog. Közpon­ti vezetőségünk tagjai a leg­utóbbi kongresszuson mint­egy ötven százalékban kicse­rélődtek. Ez a testület a meg­választása óta most ülésezett másodszor, s első alkalom­mal tárgyalta a saját — mű­ködésének első évére vonat­kozó — munkatervét. Tehát azt a tervet vitatta meg, amelynek alapján dolgozni fog egy éven át. A vita a központi vezetőség tagjainak tenni akarását tükrözte; a bí­ráló megjegyzések a jobbítás szándékával, a szakszerveze­ti munka iránti elkötelezett­ségből hangzottak el. A köz­ponti vezetőség tehát nem leszavazta, hanem érdemben kialakította a maga munka­tervét. Ez a vita pozitívan ér­tékelendő, mert mutatja, hogy a központi vezetőség új tagjai aktívan kívánnak be­kapcsolódni a munkába. S bizonyítja, hogy „felnőtt” tes­tületről van szó, amely él a szakszervezeti demokrácia lehetőségeivel, s cselekvően kíván részt venni a problé­mák megoldásában. — Mi kristályosodott ki, mint határozott kérés, a vi­ta hozzászólásaiból? Mit igé­nyelt a központi vezetőség? — Élettel telibb munkater­vet, munkaprogramot kért — önmaga számára — amely­nek lényege: azokkal a kér­désekkel kell foglalkozni, a lehető legkonkrétabban, leg­határozottabban, amelyek a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének negyvenezres tagságát foglalkoztatják az 1980-as években. Ennek alap­ját kongresszusunk határo­zatai képezik; mi történt és történik azok érdekében? A központi vezetőség kifejezés­re juttatta a maga felelőssé­gét a határozatok végrehaj­tásáért. Megjelölt olyan té­mát is, amelyet az elnökség már tárgyalt, de a központi vezetőség szintén napirendre akarja tűzni. Az élet- és munkakörülmények javítá­sára vonatkozó probléma­gyűjteményről van szó, amely a kongresszusi viták és ha­­t­­ározat alapján fogalmazó­dott meg. Ez a gyűjtemény sorra veszi, pontokba foglal­va, milyen kérdések megvi­tatását kérjük az állami ve­zetéstől. Tagadhatatlan, hogy mindenkit érintő témáról van szó, amelyet valóban a központi vezetőség elé kell tárni. De nemcsak a problé­magyűjteményt önmagában, hanem vele együtt már az állami vezetés, a művelődési ágazat véleményét, észrevé­teleit is. — Más példa? — Kértek olyat is a köz­ponti vezetőség tagjai, amit az elnökség még nem tár­ Horizont — Változatos rendezvé­nyekkel várja az idei nyáron hazai és külföldi vendégeit Keszthely. A program egyik újdonsága egy orgonakon­­cert-sorozat lesz, a másik pe­dig az augusztus 20-án ese­dékes nagyszabású népmű­vészeti vásár. — A Közlekedési és Szál­lítási Dolgozók Szakszerveze­tének képviselői április 25- én 11 órakor ünnepélyes meg­emlékezés keretében meg­koszorúzzák a mártíroknak a szakszervezet székházában felállított emlékművét. A Győri Balett Nyugtalan látomások összefoglaló címmel új, há­rom önálló részből álló műsort mutatott be. Képünk: jelenet az első részből: „Silvers" - Krámer György koreográfiája Wagner, Vivaldi, Chavez zenéjére MTI Fotó - Benkő Imre felvétele JEGYZET Egy műsor ürügyén Némi „hullámverést” okozott a közelmúltban az Esti Hírlap és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetőinek nézetelté­rése, amelynek a múlt héten különkiadásban szentelt időt és fórumot a Stúdió ’81. Nem kell különösen „körön belülinek" lenni ahhoz, hogy tudja az ember: a magyar hanglemezgyártás monopolhely­zetben levő vállalatával van miről vitatkozni, nézetet cserél­ni. Most mégis álvita zajlott: a Beatricéről folyt a szó. Arról az együttesről, amelynek úgy van máris országos híre, netán mítosza, esetleg nimbusza, hogy eddig egyetlen hanglemeze sem jelent meg, zenéjét kevesebben, szövegét valamivel töb­ben, „mártírharcukat” pedig rengetegen ismerik. Mert vala­kik — az együttes tagjainak hathatós közreműködésével per­sze — a hanglemezbirtoklás bűvköréből kizárt „mártírzene­kart” kreáltak az együttesből. Ez vitát, igazi vitát érdemelt volna. Kik, miért, hogyan, mire jó ez és így tovább. Mert a televízió nyilvánossága előtt karakán egyértelmű­séggel elhangzott Bors Jenő-nyilatkozatról nem sok vitatkoz­­nivaló maradt. A lényeg körülbelül ennyi: „ameddig én en­nek a vállalatnak az élén vagyok, addig ilyen szövegeket (itt példákat is idézett) éneklő együttestől hanglemezt nem adunk ki”. Aki pedig volt már Beatrice-koncerten, az tudhatja: több szöveget is említhetett volna Bors Jenő. Mert tudnivaló, hogy az együttes népszerűségének jelen­tős hányada fakad abból a helyzetből, amit Bors Jenő „kö­rön kívülinek” nevezett. Ahonnan ez a társadalomkritikának nevezett totális tagadás, iránytalan lázadozás fakad, és amer­re ezek az indulatok tartanak, az valóban nemigen fér egy mégoly tág kultúrpolitika „támogató” kategóriájába sem. Mindezek mellett — lépjen be az egyes szám első személy, én legalábbis úgy tartom — szimpatikus és üdvözlendő, hogy valaki személyében is teljes felelősséggel vállalja pozíciója szükségszerű politikai tartalmát. Szubjektíve is azonos vele. Nem tér ki, nem ken el, hanem vállal: „én vagyok az, igen, én, aki nem hajlandó ezt így kiadni”. Sokan szegezték ellene — sajnos, a vitában nem került elő: ha a Beatrice valóban politikailag nem tolerálható szövege­ket énekel, miért koncertezhet mégis? Miért a Hanglemez­­gyártó Vállalat s miért nem a hatóság lép fel a zenekar el­len? Nos, szerény tippjeim szerint feltehetően azért, mert a jelenleginél nagyobb mártírokra nincsen szükségünk. Azért, mert minden álművészet csak nyílt szembesülésben képes leválni az igaziról. Azért, mert a koncertek nyilvánossága még nem a hanglemez megörökített, potenciálisan bármek­kora közönsége. S mert minden divat tovább él, ha lappang, mintha teret kap. De akkorát, amekkorát érdemel. S nem na­gyobbat. Vita tehát nemigen volt ezen a beszélgetésen. A másik fél gyenge érveivel szemben Bors Jenő „iskolázott”. A vitáknak azonban van értelmük. Annál is inkább, mert a jelenlegi kul­túrpolitikai helyzetről szép számmal akadnak vitatémák, s bizonyos vagyok benne: ennél színesebbek, valódibbak, iz­galmasabbak is. Csáki Judit ! Két szék esőben FENDRIK FERENC KÖNYVE Nem lett volna haszontalan, ha a szerző vár egy kicsit ezeknek az írásoknak a ki­adatásával. Mert a színesen induló, várakozást keltő kez­detek után a történetek meg­ragadnak a „sztori” szintjén, az egyszerűség közegében, s hiába várjuk, hogy közölje­nek velünk valami elgondol­­koztatót, az emberről, mi­magunkról, a társadalomról, a minket körülvevő világról. Egy esetben, A legidősebb királyfi című írásban sikerül ez csak. Itt a gyermeki fél­tékenységek, a kisebb testvé­rek miatt elszenvedett vélt és valódi igazságtalanságok okozta válságokat látjuk rez­zenésekig pontosan megra­gadva. Mert szívesen festi az író a nemzedékek közötti konf­liktusokat éppúgy, mint a fél­bemaradt valamikori szerel­mek emlékeinek felelevení­téseit, öregkori emlékeket vár, hogy a sokat kínáló le­hetőségek nem emelkedtek az irodalom sugallta általános érvényű, gondolkozni és megszívlelni való igazságokig. (Szépirodalmi) B. Gy. SZERDA, 1981. ÁPRILIS 22. NÉPSZAVA A televízió előtt Aligha tudatos szerkesztői fogás, a sok ismétlődés miatt még­is feltételeznünk kell valami hasonlót: ÜNNEP ELŐTT mintha spórolnának a tévé­ben a jónak ígérkező műso­rokkal. Meglehet, az ünne­pi dínomdánom böjtös előké­szítése ez, és ez a múlt hét­­igencsak böjtös volt. Egy visszafogott, decens és ud­varias Stúdió ’81 után ugyan némi szín keveredött még a fekete-fehér képernyőkre is: a Bűn című dokumentum­­film-sorozat néhány magvas riporteri baki ellenére is fe­szesnek, érdekesnek, sőt, iz­galmasnak ígérkezik. Soro­zatról lévén szó , várjuk ki a végét. Tapasztalatok inte­nek erre. Szerdán legfeljebb a ma­gyar—spanyol meccs okoz­hatott örömteli izgalmakat — aligha hihető, hogy sokan látták a párhuzamosan futó 1962-es magyar filmet, az Angyalok földjét. Ha nem stúdióprogramban akarta játszani a tévé, ismételni kellene. A csütörtöki külpolitikai fórum forgatókönyvét a saj­nos mindinkább probléma­gazdag világhelyzet írja — az utána következő andalí­tó, politikamentes és szél­csendes Bob hercegét viszont profik követték el. A nézők jelentős része feltehetően csak az egyiket nézte. Sólet­re ritkán eszünk madártejet. És mákos tésztát se gyakran­­, de ez már a kettes csa­tornán bemutatott Egy kí­vülálló véleménye című an­gol filmre vonatkozik. A haj­dan hosszú életű Boszon cí­mű angol sorozat eredeti an­gol kacagásait hallgatva le­vontuk a következtetést: ez az angol humor azért mégis­csak más, mint a miénk. Most rájöhettünk: ezek az angol „életproblémák” is mások... AZTÁN RÁKAPCSOLT a tévé, igaz, hogy csak pén­teken késő este. Pontosab­ban előbb rázendített, rock­zenével, sőt, az egykori, Omega zenéjével, most min­denki láthatta, amiről eddig csak talán hallott: mi ez a füst, ez a lézer és ez a sok hókuszpókusz. A zene jó volt. Mint ahogy igen jó az a Déry-írás is, A téglafal mö­gött, amiből a tévé és a Dia­lóg Stúdió készített filmet, Makk Károly rendezésében. Hogy az írás mennyire jó, az továbbra is az írott szö­vegből derül ki meggyőzően, de Törőcsik Mari, Páger An­tal és Jozef Kroner játéka még e pusztán komorrá szür­­kített komolyságot is oldani tudta. A szombat­i az már iga­zán ünnepi lehetett volna. De innen kezdve egybefo­lyik az idő. Két dolog miatt. A SPORT ÉS A VÜK fémjelzi mindhárom ünnep­napot — és így járunk jól és rosszul egyszerre. Men­jünk sorjában: rajzfilmek megítélésekor az utóbbi idő­ben nem árt némi óvatosság és odafigyelés — egyik fon­tos devizatermelő iparágunk­ról van szó. Mellesleg: ez a Vük igazán kitűnően sike­rült. Nemcsak azért, mert Fekete István kedves köny­vét értő módon igazították képernyőre az alkotók: Dar­­gay Attila (ő a rendező is), Imre István és Tarbay Ede, hanem azért is, mert ragyo­­góak a rajzaik, jók a han­gok, szóval így jó, ahogy van. Kár, hogy nem volt négynapos az ünnep — így keddre, hétköznap délutánra maradt a befejező rész. Derrick-ügyben — ez va-­­­sárnap este volt — megosz­lanak a vélemények. Bizo­nyára sokan vélik úgy, hogy a sorozat kezdeti egyénisé­ge, érdekessége — ha akkor vett ilyen — mostanra kis­sé megkopott. Másokat talán megnyugtat a történetek hig­gadt és egymást idéző mono­tóniája — talán a Tetthely mégis jobb. Mindegy — Der­rick akár egy „hétköznapi” szopikat tartozéka is lehetne. Ugyanezen a napon, a Ka­lendárium című magazinmű­sorban elszomorító, bár nem meglepő statisztikákat lát­­hattunk-hallhattunk alkohol­­fogyasztásunkról. (Ekkor még a locsolkodás előtt voltunk!) És talán letettük a boros-, sörös-, pálinkáspoharat — néhány percre. Mert ha este a sportközvetítés izgalma ha­tására engedelmeskedtünk a riporter szolid javaslatának — mégiscsak felhajtottuk azt a poharat. Utána­­ alaposan elszégyelltük magunkat, lát­va a Billy Wilder-sorozat főhősének tébolyult küzdel­mét az alkoholizmus ellen. Ami kiváló propagandaalko­tás lehetett volna egy anti­alkoholista liga kezében hús­véthétfő előestéjén — „csak az a vég, csak azt.. De az ünnepi műsor vége a sport volt — mint ahogy a közepe és az eleje is — jobbára a kettes csatornán. Talán sokan nyomkodtuk a készülék csatornaváltó gomb­jait ezeken az estéken — míg végül bizonyára a ma­gyar fiúk mellett döntöttünk, az ő pingpongcsatáikat szur­koltuk végig. És ekkor tet­tük jól: itt volt minden, sok­­színűség, szerkesztés a ja­vából. Líra, dráma, próza ... Tragédia, komédia és bur­­leszk. Kár, hogy tévés szem­pontból itt is amatőrök ír­ták a műsort. Cs. J. A Bartók Kvartett Új-Zélandon és Ausztráliában Kiváló kamarazenei együtte­sünk, a Bartók Vonósnégyes Új-Zéland és folytatólag Ausztrália nagyvárosaiban másfél hónapos hangver­­senykörúton vesz részt ezek­ben a hetekben. Az együttes műsorán a névadó összes vo­nósnégyesei mellett Haydn-, Mozart-, Beethoven-, Schu­bert-, Schumann-, Csaj­kovszkij- és Ravel-kvartettek szerepelnek. A már lezárult új-zélandi hangversenysorozat kritikái eredetiben eljutottak szer­kesztőségünkbe. A távoli nagy szigetország vezető lap­jai az elragadtatás hangján írnak a magyar vonósnégyes szerepléséről. Néhány cím: „Felejthetetlen zenei él­mény” (Daily News), „A Bartók Vonósnégyes magá­val ragadó artisztikuma” (The Otago Daily Times), „A kvartett játszás csúcsa” (The Dominion, Wellington), „A hallgatóság a nagysággal ismerkedett” (Wellington) — és így tovább. A magyar együttes most Ausztráliában folytatja elő­adásait — május 6-án érke­zik haza csendes-óceáni tur­néjáról. Színházműsor Erkel Színház: Bánk bán (II), ( VII. s. 4. ea„ fél 6), Nemzeti Színház: Bánk bán (7), Meierék (Játékszínben, 7), Népszínház — Várszínház: Én, Claudius (7), Madách Színház: Mégis, kinek az élete? (7), Vígszínház: A san­da bohóc (Heltai Jenő b. 3. ea, 7), Pesti Színház: Platonov (III. b. 3. ea„ 7), Operettszínház: Csárdáskirálynő (7, zártkörű), Zsebszínház: Lola Blau (fél 8), Operettszínház: Szemenszedett igazság (II. b. 3. ea„ 7), Thália Színház: Jogászok (7), Vidám Színpad: A családban marad (7), Kis Színpad: Idefigyeljenek, emberek! (fél 8), Mikroszkóp Színpad: Hogyan? Tovább! (du. 5 és fél 9), Bábszínház — Nép­­köztársaság útja: „Csak tiszta forrásból” (Négy Bartók-mű, du. 3), Jókai tér: Toldi (de. 10), Bp.-i Gyermekszínház: Egy szívdobba­nás fele (du. 3), MOM: A csodá­latos jávorfák (du. 3), Főv. Nagycirkusz: Cirkusz a jégen (fél 8), Zeneakadémia: Liszt Fe­renc Kamarazenekar (Liszt Fe­renc Kamarazenekar, 2., fél 8), Pesti Vigadó: Tusa Erzsébet zon­goraestje (Liszt—Bartók zongora­­bérlet, 7, fél 8).

Next