Népszava, 1981. augusztus (109. évfolyam, 179–203. sz.)

1981-08-26 / 199. szám

6 A művész legbensőbb birodalma Műterem - munkahely A műterem szót hallva első­ként a képzőművészeti, ipar­­művészeti és a fotóművészeti alkotások születésének szín­helye jut eszünkbe. Igaz, hogy a kifejezés több művé­szeti ágban meghonosodott, és tény az is, hogy jelenléte az idők folyamán sokat vál­tozott, mégis azt kell monda­nunk, hogy a műteremre még ma is inkább az eredeti tar­talom és értelmezés a jel­lemző. Nem kell tehát sokat töprengenünk, hogy sajátos­ságait meg tudjuk különböz­tetni olyan fogalmaktól, mint például a műhely, a stúdió vagy a szakkör, melyeknek a jelentése többé-kevésbé ro­konértelmű. A műtermi élet izgalmas dolog. Ezerarcúsága teszi, hogy a műteremről vallott nézetek sem egységesek. A közművelődés munkatársai, ha tehetik, szívesen szervez­nek műterem-látogatásokat, így próbálva betekintést nyújtani az alkotás légköré­be az érdeklődőknek. Egy ilyen esemény a művész szá­mára nem egyszerű dolog. Néhány műtárgyat vagy ép­pen készülő alkotást illik megmutatni; válaszolni kell a feltett kérdésekre — me­lyek a helyzetből adódóan a lényeget alig érinthetik —, tudva, hogy a művészet, az alkotás folyamata ilyen rövid „kérdezz-felelek” játékból legfeljebb csak érzékeltethe­tő. Csak nagyon ritkán for­dul elő, hogy az alkotói élet­forma ismertetésén túl más­ra is maradjon idő, paradox módon az életforma pedig nem elsősorban érdekli a lá­togatókat — bár a műtermi élet a művészek sajátos élet­formájának egyik lényeges eleme. • Ismerünk olyan művésze­ket, akiket tanácsokért gyak­ran keresnek fel művészi pá­lyára készülő fiatalok. Ilyen találkozásokhoz a személyes ismeretség nem is mindig előfeltétel. Sőt, a művész és a „jelölt” konzultációja ilyen­kor mentes igazán minden, az alkotói munkán kívüli szemponttól. Máskor egy-egy műterem szinte szabadiskolá­­vá változik, ha a környék, a város gyerekeinek ahhoz tá­mad kedvük, hogy megnéz­zék, „mit csinál a mester?”. No és persze rendkívül fon­tosak a műtermi beszélgeté­sek, a barátokkal, ismerősök­kel, szellemi társakkal folyó termékeny viták órái. A mű­termek léte teszi lehetővé, hogy a képző-, ipar- és fotó­művészek szakmájuknak, hi­vatásuknak megfelelően ve­hessenek részt szűkebb és tá­­gabb környezetük humanizá­lásában, szebbé, gazdagabbá tételében. Ez lenne tehát a műterem legfontosabb funkciója? Nem hiszem. A műteremnek az is­meretterjesztő, oktató-nevelő, társas életet inspiráló, vala­miféle kulturális szolgáltató funkciója korántsem a leg­fontosabb, sőt a lényeg szem­pontjából szóra alig érdemes funkciója. Vannak műalkotások, me­lyek csak műteremben szü­lethetnek meg, s a vizuális művészeteknek vannak olyan ágazatai, melyek műterem nélkül nem fejlődhetnek. A műterem a művész leg­ben­sőbb birodalma, amely biro­dalomban a mű gondolatá­nak megszületésétől a műal­kotás létrehozásáig terjedő időszak történései a legfőbb, legfontosabb dolgok. A műte­remben nagy összevisszaság­ban található anyagok, gépek, szerszámok, könyvek, albu­mok azért vannak, hogy a mű létrejöhessen. Hiszen e művészeteknek az életről, a világról megfogalmazott val­lomásai, a művek, csak anyagban ölthetnek testet. Ha azonban nem gondo­lunk a műteremben dolgozó­­ művészre is, lényeges dolgok maradhatnak figyelmen kí­vül, s az anyag, a parnkához szükséges energia — mely itt magában rejti, hordozza a lehetséges művet —, az esz­közök sokasága nem ér töb­bet számunkra puszta önma­gánál, kilóknál, köbméterek­nél, fémötvözeteknél. Ezek rendeltetése, minősítése nem szakadhat el a speciális mű­termi körülményektől. S ez alkotói körülmények nagyon összetettek, sajátosak, öntör­vén­yűek. Vannak olyan művészek, akik könnyedebben, szinte változtatás nélkül oldanak meg feladatokat, mások vi­szont csak sok-sok vázlat el­készítésével, hosszú gondola­ti és materiális érlelésen át jutnak el az önnön mércéjük szerinti legjobb megoldáshoz; a siker csábító, a gyors siker még inkább. Ismerünk művé­szeket, akik elfogadják ezt a helyzetet, de azok sincsenek kevesen, akiket a s­iker in­kább óvatosságra int. A kö­zönség értékelése és vissz­hangja nagy erő, de nem minden művész számára egy­formán hízelgő. Azok is műtermekben dol­goznak, akikről egy-egy idő­szakban kevesebbet beszélnek. A művészek újító szelleműek, szándékúak, a valósággal és az anyaggal nem felületes, hanem lényegi, bensőséges kapcsolatban élnek. Ehhez is műtermi feltételek kellenek. A művész kétkedéseit, átme­neti kudarcait, a pontos kife­jezés örömét is a műterem­ben éli meg. Előfordul, hogy tervei befejezését csak akkor remélheti, ha hosszú időre „félreteszi” a művet , és rá sem gondol. Az alkotó belső küzdelme a műteremben, egy­személyes­­küzdelem, amely azonban a műterem ajtaján kívül is érződik. Néhány nagyvárosi kollek­tív műtermen túl az önálló műterem elsősorban fővárosi jelenség lehetne, de úgy ala­kult a helyzet, hogy a fővá­ros vezetői a képzőművészek gondjait ez ideig főleg mű­termes lakásokkal oldották meg. A Százados úti művész­telep, amely közel 70 éves múlttal dicsekedhet, ma is műtermes lakások alkotta művészkolónia. Hasonló szel­lemben épült a Lehel úti művészház is, amelynek né­hány helyisége a Tanácsköz­társaság idején anyagellátó raktár szerepét is betöltötte, s amely épületből sajnos az idők során a képzőművészek csaknem kiszorultak. Ugyan­csak lakásokkal egybeépült budapesti művészbázis a Ke­­lenhegyi úti épület is, és ebben a felfogásban jött lét­re a Máglya közi művészte­lep is, amelynek egy szoba­­összkomfortos és műtermes lakásaiba 1957—58-ban köl­töztek be az erre kijelölt mű­vészek. Több, mint húsz évet kel­lett várni, amíg a szakma annak örülhetett, hogy a pénzügyi és tanácsi szervek, valamint a Művészeti Alap támogatásával átadásra ke­rült az Újlipótvárosban, nagyjából egy tömbben, 18 műterem. Ezekhez azonban már lakásrész nem tartozik. Sőt, sok egyéb szempont mellett, a használatba vétel egyik feltétele volt, hogy a műtermet csak lakással ren­delkező művészek bérelhetik. Az előre gyártott elemekből készült műtermek tekinteté­ben Budapesten ez volt az első vállalkozás, s nemcsak a tervezést kísérte évekig tartó vita, de a megoldás az­óta sem nyerte meg minden­kinek a tetszését. A fővárosban dolgozó művé­szek számát tekintve a köz­ponti beruházással■ épült mű­terem nem sok. Körülbelül ötször ennyire lenne szükség. Vagyis ha most ötször ennyi műterem kiutalására volna lehetőség, akkor, a természe­tes módon megüresedő mű­teremlakásokkal, az arra al­kalmassá tehető műhelyek­kel s az egyéni lehetőségek ösztönzésével a jelenlegi fe­szültségeket minimálisra le­hetne csökkenteni. A szükség már eddig is sok művészt rákényszerített a műterem magánerőből történő létreho­zására. Főleg a fiatalok vál­lalják, hogy lakószoba vagy kamra és egyéb járulékos he­lyiségek belső átalakításával műtermet teremtsenek ma­guknak. Az ily módon létre­hozott „műtermekről” pontos adataink nincsenek, de szá­muk Budapesten mintegy százötvenre tehető. Ha a ren­delkezésre álló adatokat ös­szehasonlítjuk, kiderül, hogy Budapesten a műtermi élet túlnyomórészt a saját erőből létrehozott műtermekben va­ló alkotói munkát jelenti. A műterem a művész munka­helye. Ha arra gondolunk, hogy a művészeti életben jó­formán csak a képzőművészi foglalkozás olyan foglalkozás, ahol a művésznek munka­he­lyét is jórészt saját magának kell kialakítania, akkor még inkább fontos, hogy a műte­rem meg- (és oda-) ítélésében a művészeti érvek szerepel­jenek az élen. A vidéki műtermes laká­sok bővítése és a budapesti, 18 férőhelyes önálló műte­remház felépítése már jelzi azt a helyes utat, amelyen járva az önálló műtermek iránti igény — egy hosszabb távon — központi kielégítést nyerhet. De még akkor is gondot fog majd okozni, hogy a működtetés és fenntartás költségei milyen mértékben terhelik a művészeket, mert a képző-, ipar- és fotóművé­szet nagy és lényegi része szellemi szabadfoglalkozású pálya, és nem is lehet más. Elképzelni is lehetetlen, mi lenne, ha vállalati, intézmé­nyi vagy szövetkezeti formá­ban, megszabott munkaidő­vel, tehát a bérből és fizetés­ből élőkével azonos módon szerveződne a pályán levők foglalkoztatása. Tehát lát­nunk és láttatnunk kell a műtermi munka speciális tar­talmát, formáját. Hiszen sen­kinek sem mindegy, hogy életünk, társadalmi valósá­gunk részeként és céljainak megvalósulásához segítőtár­sul hívott-szegődött művészet merre halad. A pálya, ame­lyet szabadfoglalkozásúnak mondanak, a legmélyebben kötődik mindennapi érde­keinkhez. Erre gondolva, figyelmünk középpontjában sem lehet más e tekintetben, mint hogy a műtermekben megszület­hessenek azok a művek, me­lyek életünk eleven tükrei. Igazán ezzel térülhet meg az a befektetés is, amelyet az alkotómunka támogatásáért kötelességünk vállalni. Orosz Sándor A Fejér megyei Tác község határában megtalálták a római kori Gorsium városfalait mti Fotó AKADÉMIAI KIADÓ A kalotaszegi magyar csa­ládnevek rendszertani és funkcionális vizsgálata. EURÓPA KÖNYVKIADÓ Richard B­ranti­gan: Piszt­rángfogás Amerikában + Egy déli tábornok az ameri­kai polgárháborúban; A bű­vös síp (Norvég elbeszélők); Joan Didion: Imádságos­könyv; Erle Stanley Gard­ner: Az alázatos zsaroló ese­te; Ján Johanides: A betét­könyv balladája; William Jay Smith: Laktanyaivadék; Jesús Torbado-Manuel Le­­guineche: A rejtekhely; Zu­­hatag. (Négy szlovén költő). SZERDA, 1981. AUGUSZTUS 26. NÉPSZAVA A HANGZÓ ANYAG Beszélgetés az elektronikus zenéről Az elmúlt évadban egyre sűrűbben találkozhattunk elektro­nikus zenei hangversenyekkel. Érdekes jelenség, hogy ezek a koncertek nagyon látogatottak, s persze, leginkább a fiatalok érdeklődnek irántuk. Az Orvostudományi Egyetem hatalmas auláját színültig megtöltötte tavasszal a fiatalság. Nemrégi­ben pedig a Vajdahunyad vári koncertudvarban jelentek meg az elektronikus zene „berendezési tárgyai”. A Magyar Rádió már 1975 óta ad négyhetenként 50 perces műsort, s szépen szaporodnak a hanglemezek is. Jövőre — úgy értesültem — négy új lemez jelenik meg a piacon. 120 helyett 20 000 Mi is tulajdonképpen az­­ elektronikus zene? A kérdés egyik kitűnő szakembere, Patachich Iván zeneszerző, a MAFILM zenei vezetője az elkötelezett em­ber meggyőződésével kezdi fejtegetni: — Az elektronika segítsé­gével a zenében eddig hasz­nált körülbelül százhúsz tem­perált hang helyett most hoz­závetőlegesen húszezer kü­lönböző rezgésszámú hang­­magasságot használhat az e területen dolgozó zeneszerző. Ezen felül a hangok mikro­­szerkezetébe való behatolás révén (amit az elektroakusz­tikai gépek biztosítanak!) végtelen és eddig még soha el nem képzelt h­angszínek­­kel gazdagodhat a zeneszer­ző kifejezési lehetősége. De ze­nei­­ hanggá alakíthatjuk át az emberi beszédet, s bár­mely eddig zenének nem te­kintett zörejből is, ezzel az eljárással, zenét állíthatunk elő. — Hogy viszonylik a zené­nek hagyományos világa eh­hez az új, egyre nagyobb sze­repet játszó ága­zathoz? — A zenének az az új ér­telmezése, hogy a zene perio­dikus hullámok mozgása, új műfajokat eredményezett. Mivel ezt a zenét hagyomá­nyos módon nem lehet elő­adni, hanem csak hangsza­lag közvetítésével, ezt a ze­nét hangszalag- (angol szó­val: tape) zenének hívjuk. A szintetikus zenénél a zene minden elemét — a hangma­gasságot, a ritmust, a hang­színt, a hangerőt, sőt még a teret is — elektroakusztikai gépekkel állítjuk elő. Ezeket a műveket csak előre rögzí­tett módon (hanglemez, mag­nószalag, kazetta, fém stb.) lehet közvetíteni a hallgató­hoz. Lehet a hangzó anyag a természetből vett és eddig zenének nem tekinthető hangzás, komplex zaj, vagy emberi beszéd. Akkor konk­rét zeneként emlegetjük. En­nek a zenének a legelső meg­jelenése Párizsban történt 1947-ben. Amikor Pierre Schaeffer „Egy vonat szim­­fóniájá”-t mutatták be. En­nek a műnek minden hangja a vonat konkrét hangjaiból származott: kerékzaklatolás ritmusa, nyikorgás, gőzkifú­­vás és így tovább. Élő és rögzített együttműködése — Az emberi hang, az em­ber által készített zeneszer­szám hogyan találja meg he­lyét ebben az újonnan feltá­ruló világban? — Egy másik elektro­akusztikai kategória, az élő elektronika esetén a hang­szalagra előre rögzített hang­zó anyagot le kell játszani magnetofonról és ehhez, mint valami mechanikus kamara­zene-partnerhez, az „élő” ze­nész vagy énekes hozzáját­szik vagy énekel egy újabb zenei szólamot. Itt találkozik — és teljesen újjászületik! — a hagyományos temperált zene a szintetikus vagy konkrét hangokkal. Újabb fokozatot jelent a programo­zott zene: számítógépes prog­ram beiktatásával a számí­tógép állítja elő a zenét. Itt minden hagyományos hang­zás megvalósítható, de belát­hatatlan új lehetőség nyílik a gépek nélkül eddig kivihe­tetlen új hangszínek elérésé­re. Az érdeklődés növekszik . Hogyan fogadja a közön­ség ezt a zenét? Mik a ta­pasztalataik? — Az érdeklődés feltétle­nül növekszik. Nemcsak a rádióműsorok és a hangle­mezek segítenek ebben ben­nünket, hanem a közönséggel való személyes találkozások is. Mégpedig sokfelé. A fő­városon kívül például Mis­kolcon meg Baranya megyei koncerteken. Ezt a sorozatun­kat tovább kívánjuk fejlesz­teni. Egyébként ennek az új zenei irányzatnak az első ma­gyarországi megjelenése 1958-ban volt, amikor Jancsó Miklós Halhatatlanság című filmjéhez írtam­­ ilyen zenét. Magyarországon az első kon­­certjellegű elektronikus zenei bemutató 1973-ban volt. Ha­zánkban Pongrácz Zoltán, Darvas Gábor, Dubrovay László, Victor Máté, jóma­gam s még néhány fiatal ze­neszerző foglalkozik elektro­nikus zenével. Nemrég ala­kult Multimedia együttesem a hanghullámok vizuális megjelenítésével kísérletezik, a lézer és a diaporáma se­gítségével. Távoli csillagalak­zatok, kvazárok és pulzárok rádióhullámait is sikerült át­alakítani, „szóra bírni’­ az emberi érzékszervek által észlelhető tartományokban. Azt hiszem, a Vajdahunyad vári hangversenyen ezt is si­került meggyőző módon be­bizonyítanunk. Az elektronikus zenével való találkozás kétségtelenül kér­dőjeleket rajzol az ember elé, aki életét a zene régi, hagyo­mányos keretei között s annak szellemében élte végig. Tudo­másul kell azonban vennünk, hogy pár évtizede olyan forra­dalom kezdődött meg a zenében, amely eszközeiben és anya­gában alig vesz át valamit a múltból. Táguló és gyorsuló vilá­gunk nemigen taszíthatja el magától, hiszen ugyanazt a koz­mikus erőt sugározza, mint a sámánének, a sirató, vagy Bee­thoven Örömódája. Nyelvét még kevesen értjük, jeleit éppen­­csak ízlelgetjük. De ki tudja: az utánunk jövők nem fedezik-e fel benne humánus tartalmak csillagközi pályára terelhető beszélgetését? Raics István A stuttgarti elektronikus zenei stúdió - E. Korkoschka, Patachich Iván és Manfred Deffner A hét könyves GONDOLAT KÖNYVKIADÓ Aleksander Krawczuk: Nagy Konstantin. MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Novotny Vilmos: Atlantisz­ról szabadultam; Puszta Sándor: Cinkenyom; Simor András: Hol van Ariadné?; Tom Wittgen: A szolid lány­ka. MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ Bálint Ágnes—Köbér Tibor —Varga Zoltán: Jó éjszakát, Maci!; Megay László—Ré­­kássy Csaba: Könyves könyv; Móricz Zsigmond: Válogatott elbeszélések; Ordas Iván: Tömöri, büszke vezér; Öve­ges József: Játékos kísérle­tek az elektronnal; Vámos Magda: Így élt Darwin. KOZMOSZ Tandori Dezső: Helyből tá­vol. SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ Krúdy Gyula: Etel király kincse. Valakit elvisz az ör- * dög. 4- Boldogult úrfikorom­­ban. + Etel király kincse + Purgatórium.

Next