Népszava, 1981. augusztus (109. évfolyam, 179–203. sz.)
1981-08-26 / 199. szám
6 A művész legbensőbb birodalma Műterem - munkahely A műterem szót hallva elsőként a képzőművészeti, iparművészeti és a fotóművészeti alkotások születésének színhelye jut eszünkbe. Igaz, hogy a kifejezés több művészeti ágban meghonosodott, és tény az is, hogy jelenléte az idők folyamán sokat változott, mégis azt kell mondanunk, hogy a műteremre még ma is inkább az eredeti tartalom és értelmezés a jellemző. Nem kell tehát sokat töprengenünk, hogy sajátosságait meg tudjuk különböztetni olyan fogalmaktól, mint például a műhely, a stúdió vagy a szakkör, melyeknek a jelentése többé-kevésbé rokonértelmű. A műtermi élet izgalmas dolog. Ezerarcúsága teszi, hogy a műteremről vallott nézetek sem egységesek. A közművelődés munkatársai, ha tehetik, szívesen szerveznek műterem-látogatásokat, így próbálva betekintést nyújtani az alkotás légkörébe az érdeklődőknek. Egy ilyen esemény a művész számára nem egyszerű dolog. Néhány műtárgyat vagy éppen készülő alkotást illik megmutatni; válaszolni kell a feltett kérdésekre — melyek a helyzetből adódóan a lényeget alig érinthetik —, tudva, hogy a művészet, az alkotás folyamata ilyen rövid „kérdezz-felelek” játékból legfeljebb csak érzékeltethető. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy az alkotói életforma ismertetésén túl másra is maradjon idő, paradox módon az életforma pedig nem elsősorban érdekli a látogatókat — bár a műtermi élet a művészek sajátos életformájának egyik lényeges eleme. • Ismerünk olyan művészeket, akiket tanácsokért gyakran keresnek fel művészi pályára készülő fiatalok. Ilyen találkozásokhoz a személyes ismeretség nem is mindig előfeltétel. Sőt, a művész és a „jelölt” konzultációja ilyenkor mentes igazán minden, az alkotói munkán kívüli szemponttól. Máskor egy-egy műterem szinte szabadiskolává változik, ha a környék, a város gyerekeinek ahhoz támad kedvük, hogy megnézzék, „mit csinál a mester?”. No és persze rendkívül fontosak a műtermi beszélgetések, a barátokkal, ismerősökkel, szellemi társakkal folyó termékeny viták órái. A műtermek léte teszi lehetővé, hogy a képző-, ipar- és fotóművészek szakmájuknak, hivatásuknak megfelelően vehessenek részt szűkebb és tágabb környezetük humanizálásában, szebbé, gazdagabbá tételében. Ez lenne tehát a műterem legfontosabb funkciója? Nem hiszem. A műteremnek az ismeretterjesztő, oktató-nevelő, társas életet inspiráló, valamiféle kulturális szolgáltató funkciója korántsem a legfontosabb, sőt a lényeg szempontjából szóra alig érdemes funkciója. Vannak műalkotások, melyek csak műteremben születhetnek meg, s a vizuális művészeteknek vannak olyan ágazatai, melyek műterem nélkül nem fejlődhetnek. A műterem a művész legbensőbb birodalma, amely birodalomban a mű gondolatának megszületésétől a műalkotás létrehozásáig terjedő időszak történései a legfőbb, legfontosabb dolgok. A műteremben nagy összevisszaságban található anyagok, gépek, szerszámok, könyvek, albumok azért vannak, hogy a mű létrejöhessen. Hiszen e művészeteknek az életről, a világról megfogalmazott vallomásai, a művek, csak anyagban ölthetnek testet. Ha azonban nem gondolunk a műteremben dolgozó művészre is, lényeges dolgok maradhatnak figyelmen kívül, s az anyag, a parnkához szükséges energia — mely itt magában rejti, hordozza a lehetséges művet —, az eszközök sokasága nem ér többet számunkra puszta önmagánál, kilóknál, köbmétereknél, fémötvözeteknél. Ezek rendeltetése, minősítése nem szakadhat el a speciális műtermi körülményektől. S ez alkotói körülmények nagyon összetettek, sajátosak, öntörvényűek. Vannak olyan művészek, akik könnyedebben, szinte változtatás nélkül oldanak meg feladatokat, mások viszont csak sok-sok vázlat elkészítésével, hosszú gondolati és materiális érlelésen át jutnak el az önnön mércéjük szerinti legjobb megoldáshoz; a siker csábító, a gyors siker még inkább. Ismerünk művészeket, akik elfogadják ezt a helyzetet, de azok sincsenek kevesen, akiket a siker inkább óvatosságra int. A közönség értékelése és visszhangja nagy erő, de nem minden művész számára egyformán hízelgő. Azok is műtermekben dolgoznak, akikről egy-egy időszakban kevesebbet beszélnek. A művészek újító szelleműek, szándékúak, a valósággal és az anyaggal nem felületes, hanem lényegi, bensőséges kapcsolatban élnek. Ehhez is műtermi feltételek kellenek. A művész kétkedéseit, átmeneti kudarcait, a pontos kifejezés örömét is a műteremben éli meg. Előfordul, hogy tervei befejezését csak akkor remélheti, ha hosszú időre „félreteszi” a művet , és rá sem gondol. Az alkotó belső küzdelme a műteremben, egyszemélyesküzdelem, amely azonban a műterem ajtaján kívül is érződik. Néhány nagyvárosi kollektív műtermen túl az önálló műterem elsősorban fővárosi jelenség lehetne, de úgy alakult a helyzet, hogy a főváros vezetői a képzőművészek gondjait ez ideig főleg műtermes lakásokkal oldották meg. A Százados úti művésztelep, amely közel 70 éves múlttal dicsekedhet, ma is műtermes lakások alkotta művészkolónia. Hasonló szellemben épült a Lehel úti művészház is, amelynek néhány helyisége a Tanácsköztársaság idején anyagellátó raktár szerepét is betöltötte, s amely épületből sajnos az idők során a képzőművészek csaknem kiszorultak. Ugyancsak lakásokkal egybeépült budapesti művészbázis a Kelenhegyi úti épület is, és ebben a felfogásban jött létre a Máglya közi művésztelep is, amelynek egy szobaösszkomfortos és műtermes lakásaiba 1957—58-ban költöztek be az erre kijelölt művészek. Több, mint húsz évet kellett várni, amíg a szakma annak örülhetett, hogy a pénzügyi és tanácsi szervek, valamint a Művészeti Alap támogatásával átadásra került az Újlipótvárosban, nagyjából egy tömbben, 18 műterem. Ezekhez azonban már lakásrész nem tartozik. Sőt, sok egyéb szempont mellett, a használatba vétel egyik feltétele volt, hogy a műtermet csak lakással rendelkező művészek bérelhetik. Az előre gyártott elemekből készült műtermek tekintetében Budapesten ez volt az első vállalkozás, s nemcsak a tervezést kísérte évekig tartó vita, de a megoldás azóta sem nyerte meg mindenkinek a tetszését. A fővárosban dolgozó művészek számát tekintve a központi beruházással■ épült műterem nem sok. Körülbelül ötször ennyire lenne szükség. Vagyis ha most ötször ennyi műterem kiutalására volna lehetőség, akkor, a természetes módon megüresedő műteremlakásokkal, az arra alkalmassá tehető műhelyekkel s az egyéni lehetőségek ösztönzésével a jelenlegi feszültségeket minimálisra lehetne csökkenteni. A szükség már eddig is sok művészt rákényszerített a műterem magánerőből történő létrehozására. Főleg a fiatalok vállalják, hogy lakószoba vagy kamra és egyéb járulékos helyiségek belső átalakításával műtermet teremtsenek maguknak. Az ily módon létrehozott „műtermekről” pontos adataink nincsenek, de számuk Budapesten mintegy százötvenre tehető. Ha a rendelkezésre álló adatokat összehasonlítjuk, kiderül, hogy Budapesten a műtermi élet túlnyomórészt a saját erőből létrehozott műtermekben való alkotói munkát jelenti. A műterem a művész munkahelye. Ha arra gondolunk, hogy a művészeti életben jóformán csak a képzőművészi foglalkozás olyan foglalkozás, ahol a művésznek munkahelyét is jórészt saját magának kell kialakítania, akkor még inkább fontos, hogy a műterem meg- (és oda-) ítélésében a művészeti érvek szerepeljenek az élen. A vidéki műtermes lakások bővítése és a budapesti, 18 férőhelyes önálló műteremház felépítése már jelzi azt a helyes utat, amelyen járva az önálló műtermek iránti igény — egy hosszabb távon — központi kielégítést nyerhet. De még akkor is gondot fog majd okozni, hogy a működtetés és fenntartás költségei milyen mértékben terhelik a művészeket, mert a képző-, ipar- és fotóművészet nagy és lényegi része szellemi szabadfoglalkozású pálya, és nem is lehet más. Elképzelni is lehetetlen, mi lenne, ha vállalati, intézményi vagy szövetkezeti formában, megszabott munkaidővel, tehát a bérből és fizetésből élőkével azonos módon szerveződne a pályán levők foglalkoztatása. Tehát látnunk és láttatnunk kell a műtermi munka speciális tartalmát, formáját. Hiszen senkinek sem mindegy, hogy életünk, társadalmi valóságunk részeként és céljainak megvalósulásához segítőtársul hívott-szegődött művészet merre halad. A pálya, amelyet szabadfoglalkozásúnak mondanak, a legmélyebben kötődik mindennapi érdekeinkhez. Erre gondolva, figyelmünk középpontjában sem lehet más e tekintetben, mint hogy a műtermekben megszülethessenek azok a művek, melyek életünk eleven tükrei. Igazán ezzel térülhet meg az a befektetés is, amelyet az alkotómunka támogatásáért kötelességünk vállalni. Orosz Sándor A Fejér megyei Tác község határában megtalálták a római kori Gorsium városfalait mti Fotó AKADÉMIAI KIADÓ A kalotaszegi magyar családnevek rendszertani és funkcionális vizsgálata. EURÓPA KÖNYVKIADÓ Richard Brantigan: Pisztrángfogás Amerikában + Egy déli tábornok az amerikai polgárháborúban; A bűvös síp (Norvég elbeszélők); Joan Didion: Imádságoskönyv; Erle Stanley Gardner: Az alázatos zsaroló esete; Ján Johanides: A betétkönyv balladája; William Jay Smith: Laktanyaivadék; Jesús Torbado-Manuel Leguineche: A rejtekhely; Zuhatag. (Négy szlovén költő). SZERDA, 1981. AUGUSZTUS 26. NÉPSZAVA A HANGZÓ ANYAG Beszélgetés az elektronikus zenéről Az elmúlt évadban egyre sűrűbben találkozhattunk elektronikus zenei hangversenyekkel. Érdekes jelenség, hogy ezek a koncertek nagyon látogatottak, s persze, leginkább a fiatalok érdeklődnek irántuk. Az Orvostudományi Egyetem hatalmas auláját színültig megtöltötte tavasszal a fiatalság. Nemrégiben pedig a Vajdahunyad vári koncertudvarban jelentek meg az elektronikus zene „berendezési tárgyai”. A Magyar Rádió már 1975 óta ad négyhetenként 50 perces műsort, s szépen szaporodnak a hanglemezek is. Jövőre — úgy értesültem — négy új lemez jelenik meg a piacon. 120 helyett 20 000 Mi is tulajdonképpen az elektronikus zene? A kérdés egyik kitűnő szakembere, Patachich Iván zeneszerző, a MAFILM zenei vezetője az elkötelezett ember meggyőződésével kezdi fejtegetni: — Az elektronika segítségével a zenében eddig használt körülbelül százhúsz temperált hang helyett most hozzávetőlegesen húszezer különböző rezgésszámú hangmagasságot használhat az e területen dolgozó zeneszerző. Ezen felül a hangok mikroszerkezetébe való behatolás révén (amit az elektroakusztikai gépek biztosítanak!) végtelen és eddig még soha el nem képzelt hangszínekkel gazdagodhat a zeneszerző kifejezési lehetősége. De zenei hanggá alakíthatjuk át az emberi beszédet, s bármely eddig zenének nem tekintett zörejből is, ezzel az eljárással, zenét állíthatunk elő. — Hogy viszonylik a zenének hagyományos világa ehhez az új, egyre nagyobb szerepet játszó ágazathoz? — A zenének az az új értelmezése, hogy a zene periodikus hullámok mozgása, új műfajokat eredményezett. Mivel ezt a zenét hagyományos módon nem lehet előadni, hanem csak hangszalag közvetítésével, ezt a zenét hangszalag- (angol szóval: tape) zenének hívjuk. A szintetikus zenénél a zene minden elemét — a hangmagasságot, a ritmust, a hangszínt, a hangerőt, sőt még a teret is — elektroakusztikai gépekkel állítjuk elő. Ezeket a műveket csak előre rögzített módon (hanglemez, magnószalag, kazetta, fém stb.) lehet közvetíteni a hallgatóhoz. Lehet a hangzó anyag a természetből vett és eddig zenének nem tekinthető hangzás, komplex zaj, vagy emberi beszéd. Akkor konkrét zeneként emlegetjük. Ennek a zenének a legelső megjelenése Párizsban történt 1947-ben. Amikor Pierre Schaeffer „Egy vonat szimfóniájá”-t mutatták be. Ennek a műnek minden hangja a vonat konkrét hangjaiból származott: kerékzaklatolás ritmusa, nyikorgás, gőzkifúvás és így tovább. Élő és rögzített együttműködése — Az emberi hang, az ember által készített zeneszerszám hogyan találja meg helyét ebben az újonnan feltáruló világban? — Egy másik elektroakusztikai kategória, az élő elektronika esetén a hangszalagra előre rögzített hangzó anyagot le kell játszani magnetofonról és ehhez, mint valami mechanikus kamarazene-partnerhez, az „élő” zenész vagy énekes hozzájátszik vagy énekel egy újabb zenei szólamot. Itt találkozik — és teljesen újjászületik! — a hagyományos temperált zene a szintetikus vagy konkrét hangokkal. Újabb fokozatot jelent a programozott zene: számítógépes program beiktatásával a számítógép állítja elő a zenét. Itt minden hagyományos hangzás megvalósítható, de beláthatatlan új lehetőség nyílik a gépek nélkül eddig kivihetetlen új hangszínek elérésére. Az érdeklődés növekszik . Hogyan fogadja a közönség ezt a zenét? Mik a tapasztalataik? — Az érdeklődés feltétlenül növekszik. Nemcsak a rádióműsorok és a hanglemezek segítenek ebben bennünket, hanem a közönséggel való személyes találkozások is. Mégpedig sokfelé. A fővároson kívül például Miskolcon meg Baranya megyei koncerteken. Ezt a sorozatunkat tovább kívánjuk fejleszteni. Egyébként ennek az új zenei irányzatnak az első magyarországi megjelenése 1958-ban volt, amikor Jancsó Miklós Halhatatlanság című filmjéhez írtam ilyen zenét. Magyarországon az első koncertjellegű elektronikus zenei bemutató 1973-ban volt. Hazánkban Pongrácz Zoltán, Darvas Gábor, Dubrovay László, Victor Máté, jómagam s még néhány fiatal zeneszerző foglalkozik elektronikus zenével. Nemrég alakult Multimedia együttesem a hanghullámok vizuális megjelenítésével kísérletezik, a lézer és a diaporáma segítségével. Távoli csillagalakzatok, kvazárok és pulzárok rádióhullámait is sikerült átalakítani, „szóra bírni’ az emberi érzékszervek által észlelhető tartományokban. Azt hiszem, a Vajdahunyad vári hangversenyen ezt is sikerült meggyőző módon bebizonyítanunk. Az elektronikus zenével való találkozás kétségtelenül kérdőjeleket rajzol az ember elé, aki életét a zene régi, hagyományos keretei között s annak szellemében élte végig. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy pár évtizede olyan forradalom kezdődött meg a zenében, amely eszközeiben és anyagában alig vesz át valamit a múltból. Táguló és gyorsuló világunk nemigen taszíthatja el magától, hiszen ugyanazt a kozmikus erőt sugározza, mint a sámánének, a sirató, vagy Beethoven Örömódája. Nyelvét még kevesen értjük, jeleit éppencsak ízlelgetjük. De ki tudja: az utánunk jövők nem fedezik-e fel benne humánus tartalmak csillagközi pályára terelhető beszélgetését? Raics István A stuttgarti elektronikus zenei stúdió - E. Korkoschka, Patachich Iván és Manfred Deffner A hét könyves GONDOLAT KÖNYVKIADÓ Aleksander Krawczuk: Nagy Konstantin. MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Novotny Vilmos: Atlantiszról szabadultam; Puszta Sándor: Cinkenyom; Simor András: Hol van Ariadné?; Tom Wittgen: A szolid lányka. MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ Bálint Ágnes—Köbér Tibor —Varga Zoltán: Jó éjszakát, Maci!; Megay László—Rékássy Csaba: Könyves könyv; Móricz Zsigmond: Válogatott elbeszélések; Ordas Iván: Tömöri, büszke vezér; Öveges József: Játékos kísérletek az elektronnal; Vámos Magda: Így élt Darwin. KOZMOSZ Tandori Dezső: Helyből távol. SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ Krúdy Gyula: Etel király kincse. Valakit elvisz az ör- * dög. 4- Boldogult úrfikoromban. + Etel király kincse + Purgatórium.