Népszava, 1981. szeptember (109. évfolyam, 204–229. sz.)
1981-09-22 / 222. szám
át Csuka Zoltán köszöntése Életrajzából csak néhány részletet, villanásszerűen. (A többi a monográfiák dolga.) Pécsett kezdte pályáját, 1918-ben. Ott adták ki első verseskötetét is. Majd hoszszabb ideig vajdasági újságíró volt, s lett a jugoszláviai magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Szervező, lapszerkesztő, költő, műfordító. 1933-ban Magyarországra költözött, s a budapesti Láthatárt szerkesztette. 1950-től 1955-ig koholt vádak alapján börtönben ült, 1955-ben rehabilitálták. Azóta szünet nélkül, nagy energiával dolgozik. Több mint tíz könyv őrzi verseit és egyéb írásait. (Köztük van az a maga nemében úttörő vállalkozás, amely A jugoszláv népek irodalmának története címmel jelent meg 1963-ban, Budapesten.) Száznál több délszláv könyvet fordított eddig magyarra. S melléje még egy-két bolgár, orosz, szlovák nyelvű kötetet is. Öt éve jártam először otthonában, az, érdligeti Sánci utcában. Az udvarban két épület állt. Az egyikben lakott, a másikban akkor készültek megnyitni a Jószomszédság Könyvtárt. Ezt Csuka Zoltán alapította, közhasznú felajánlással, könyveit átengedve a közösségnek. Gyakoriak azóta a Sárd utcában a kutatók, fordítók, olvasók. A könyvtárban ugyanis olvasóterem is van, s kölcsönözhető a kötetek többsége. (A ritka, dedikált könyveket és a levelezést természetesen csak a helyszínen lehet tanulmányozni.) Nemrég, amikor ismét vendégül látott, igaz örömmel mutatta a könyvtár bővülését — minden lehetséges helyet be kellett polcozni —, az érkező újabb könyveket. Magyarra fordítottakon kívül szerb, horvát, szlovén és más nyelvű kötetek is találhatók a polcokon. A lakásba térve versekről és fordításokról beszélgettünk. Mindig mindent eredetiből fordított, mondta. A magyaron kívül szerbül és horvátul értett legjobban, a többit hozzá kellett tanulni. S ő tanult szívesen, hogy fordíthasson, segíthessen abban, amit így fogalmazott meg. .. az egy égbolt alatt élő népek ismerjék meg egymást.” Dolgozik ma is, ír, fordít, levelez, szervez. Könyvek várnak közeli megjelenésre a fordításában. Köztük például Njegos A mikrokozmosz fénye című alkotása, kétnyelvű kiadásban. „A kétnyelvű könyvek nagyon fontosak, mert elősegítik az önkontrollt” — mondta Csuka Zoltán. Munkakedve ésleírása, nála jóval fiatalabbaknak is dicséretükre válna. Csuka Zoltánnak azonban lételeme, természetes, mindennapi életformája a munka, az írás, a fordítás. Most, nyolcvanévesen is. Mert Csuka Zoltán ma, szeptember 22-én 80 éves. (A Magyar Irodalmi Lexikonban szereplő dátum, szeptember 2-a, téves.) Köszöntjük tisztelettel, kívánva neki ezután is jó egészséget, és sok, jó, kedvvel végzett munkát. M. I. Hancsovszki János felvétele 6 Foglalkozása lakatos Berczelly Jenő lakatos élete példa arra, amikor az „osztályidegen” belesimul a munkásosztályba. Különös, megrázó korunk merőben más sorsot szánt a fiatalembernek, mint amit a családi hagyomány — földbirtokkal, magas állami hivatalokkal — előírt számára. Ez azonban az igazságnak csak az egyik oldala. Mert később volt életében néhány alkalom, amikor már választhatott. Ekkor megértette — ahogyan ő mondja — a munkáslét az ő biztonságos világa, ezt az otthonosságot maga teremtette. — A jogi egyetemet apám kívánságára végeztem el — meséli —, de sohasem akartam ezen a pályán működni. Kifejezetten jól jött, amikor, azt hiszem, Gerő kiadta a jelszót: mindenki a termelésbe. Akkor a Ganz-MÁVAG-ban jelentkeztem lakatos átképzésnek. A családom, a környezetem ebben a helyzetben nem tiltakozhatott. Levizsgázni azonban nem tudtam a kitelepítés miatt. Szerencsénk volt, mert nem mondhatom, hogy nélkülöztünk, inkább az a tudat volt nyomasztó, hogy olyasmiért bűnhődök, amiben vétlen vagyok. Még a boldogság is belefért ebbe a helyzetbe, hiszen ekkor nősültem. Amikor néhány év múlva visszajöttünk, megkaptam a szakmunkás-bizonyítványt. És ott rájöttem, hogy semmivel sem alávalóbb ez a szakma, mint bármelyik értelmiségi pálya. Akkor már eltökéltem, hogy soha az életben nem akarok mást, mint ezt a szakmát gyakorolni. Berczelly Jenő rendelkezik egyfajta képességgel; azok közé tartozik, akik jelenlétükkel, hatásukkal tartalmat adnak az emberek közötti kapcsolatoknak, ők a közösségteremtők. Jelen voltam a brigád családias, vidám öszszejövetelén, láttam, milyen tisztelet övezi személyét. Pedig a brigádban csak „szürke” tag, — bár inkább „szürke eminenciás”, ő azonban szelíden megcáfol: — Úgy vettem észre, hogy a közösség bizonyos feltételek mellett kialakul, ha akarja az ember, ha nem. Az egyik feltétel a munka nehézsége. Minél nehezebb munkát végzünk, annál könynyebben alakul ki a közösség. A másik az egymásrautaltság. Ha egy munkát csak több ember tud elvégezni, akkor abból a társaságból törvényszerűen jó együttes lesz, összekovácsolhatja az embereket még a kívülről jövő nyomás, esetleg sérelmek, bántások is. Tapasztalatom szerint, ha minden jól megy és senkinek semmi baja nincs, megszűnik az egymásrautaltság érzése, meglazulnak a kapcsolatok, s a brigád esetleg még fel is bomlik. Tudom, hogy az én ismerőseim, a Zalka Máté Szocialista Brigád, sok viszontagság után — nem tett jót neki az sem, hogy összevonták egy másik brigáddal — most megint jól együtt van. — Ide azért léptem be, mert ez volt az üzemrész egyik gyenge brigádja — mondja Berczelly Jenő —, s le is mondtak róla, hiszen soha nincs együtt, mert éjszakás és nappali műszakban váltják egymást a tagok. Én azonban úgy dolgozom, hogy mindkét műszakkal találkozom, tehát én lettem az öszszekötő kapocs. Egy év múlva már megkaptuk a zöld koszorút, utána a többit, a bronzot, az ezüstöt, szocialista brigád lettünk. A Népszava által meghirdetett „korszerű ember” vetélkedőn másodikak lettünk, csak a szuperdöntőben, amelyet Verőcemaroson rendeztek, már nem vehettük fel a versenyt az értelmiségiekkel, illetve hát nyolcadik helyre kerültünk. És mégis elhangzik a sóhaj: volt egyszer egy brigád! Berczelly Jenő szomorúsággal vegyes nosztalgiával beszél róla: — Mert az első volt. Ma is úgy érzem, az volt az igazi. Először is valamennyien lakatosok, vagy azt kiegészítő segédmunkások, hegesztők voltunk, mindig együtt, azonos műszakban. Ez a brigád 1962-ben alakult és 1974-ig állt fenn. Ittalig-alig volt a közöstől eltérő érdek. Pedig akkor még általános volt a laza munkafegyelem, ha valaki egy szerszámot a műhelyben felejtett, azt a másik gondolkodás nélkül eltulajdonította, mármint hazavitte. Nálunk olyan kemény erkölcs uralkodott, hogy mi magunk közösítettünk ki három embert. Az érdekes, hogy mindhárom esetben olyanok bontották meg a rendet, akik a hátuk mögött érezhették a brigádon kívüli támogatókat. Később nekünk lett igazunk, mert az üzem gazdasági vezetői végül megváltak ezektől az emberektől, de akkor a brigádot minden objektív ok nélkül, parancsszóra feloszlatták. Ez a közösség ezt nagyon megsínylette, s az, emberek sínylik érzelmeikben még ma is. Talán azért is, mert a legjobb helyzetben éreztük magunkat. De azért tudni kell, hogy aki nem él benne, aki kívülről szemlél bizonyos, olykor nagyon keménynek tűnő eseményeket, az nehezen ítélhet helyesen. Nagyon körültekintőnek kell lennie a gazdasági vezetésnek még olyan nyilvánvaló esetben is — amire azért szintén akad példa —, amikor egy-egy jól menő, kiváló brigád elbízza magát, ezért olyasmit is megenged, ami már visszatetszést szül. Most már módszerekről beszélünk, és szociológusok, tudósok kutatják egy-egy jó közösség belső életének törvényszerűségeit. Kíváncsi vagyok, mi a módszer. Berczelly Jenő szerint borzasztó egyszerű: — Ha a brigád néhány „hangadója”, akit a többiek feltétlenül tisztelnek, véleményüket elfogadják, azt teszi, amit kell, tehát minden tekintetben ő a példa, s mondjuk csak úgy elmeséli, milyen kitűnő előadást látott tegnap este a Nemzetiben, vagy elsőként jelentkezik a munkásakadémiára, akkor agitáció nélkül mennek utána a többiek. De persze olyan is előfordul, amikor az ember a „gyengéd erőszak” módszerét alkalmazza. Például nekem, aki negyven-, sőt ötvenéves fejjel is tanultam még, hiába sim a kifogásaival egy húszéves. De mondhatom neki joggal: „Apám, én aztán tudom!” Berczelly Jenő doktori diplomával a zsebében tanulta ki a lakatos szakmát. De utána a többi már nem volt kényszer. Tessék, mi mindent tanult még. — Amikor a Ghinoinba kerültem — 1957-ben —, akkor láttam, hogy ha itt jó lakatos akarok lenni, akkor bizonyos kémiai, biológiai alapfogalmakat meg kell tanulnom. A gyárban érettségizettek számára másfél éves gyógyszergyártó szakmunkás iskolát szerveztek. Ezt elvégeztem. Ez még mindig nem volt nekem elég. 1963-ban hirdették meg a felsőfokú technikumot. Itt vegyipari gépész szaktechnikusi képesítést kaptam. Rá négy évre üzemmérnöki diplomát szereztem. Közben a TIT-nek állandó hallgatója voltam, de ezt az emlékplakettet (előveszi a táskájából) főként azért kaptam, mert másokat is magammal vittem. Szerveztem az egész gyárban a munkásakadémiát, hallgattam magam is kitűnő előadókat, egyszerűen a tudásvágy hajtott. És az a meggyőződésem, hogy öntudatos munkás csak az lehet, aki ismeri a világot. Ismeri a saját helyét benne, mindazt, ami szabályozza viszonyát ehhez a világhoz, a társadalom követelményeihez, érdekeihez, a munkához, jogaikkal és kötelezettségeivel együtt. A mostani brigádomban is talán két olyan kolléga van, aki munkásszármazású, a többi vidékről jött az iparba. Segítenünk kell őket abban, hogy valóban munkásokká váljanak, ne csak a munkaerejüket adják, hanem ehhez igazítják a teljes életüket. Valahogy nevetségesen hangzik most, amikor felteszem a kérdést: nem sajnálja az elvesztett lehetőséget, amelybe beleszületett? Elnézően mosolyog, s azt mondja: — Két dolgot sajnálok: a családi levéltárat, amely a háború alatt elpusztult, a legértékesebb, középkori iratokat még sikerült a Levéltárban elhelyeznem, a többi nincs meg. A másik egy elefántcsont torony, amelyet Mária Terézia ajándékozott egyik ősömnek, aki azt hiszem gárdakapitány volt. Gyönyörű darab. Ha megkerülne, nagy kultúrkincs volna. — És az élete? — A két lányom közgazdász. A fiam voltaképpen saját álmaimat váltotta valóra, építész, elvégezte az Ybl Miklós főiskolát. Én magam viszont azt csináltam, amit akartam. Nem volt kényszer, mert próbára tehettem minden erőmet. Jövőre nyugdíjba mehet. A családi kapcsos könyvben Teleki Sándor bejegyzését mutatja, 1884-ből: „Soha sem közelítettem meg szellemi nagyságot anélkül, hogy el ne lettem volna fogaivá. Soha sem láttam síró nőt anélkül, hogy ne érezhettem volna érzékenyen fájdalmat. És soha sem láttam pöffeszkedő hatalmast anélkül, hogy jóízűen ne kacagtam volna.” A mozdulat, amely éppen ezt az oldalt teszi elém, az egyetlen árulkodó jel. Kovács Júlia Színházműsor Erkel Színház: Háry János (7), Vígszínház: A 88. utca foglya (7), Pesti Színház: Protestánsok (7), Operettszínház: Chicago (7), József Attila Színház: Éjféli lovas (7), Thália Színház: Csak semmi szenzáció (7), Vidám Színpad: Két férfi a sakkban (7), Mikroszkóp Színpad: Hogyan? Tovább! (fél 9), Radnóti Miklós Színpad: Szerelmeskedések (7), Bábszínház — Jókai tér: Toldi (de. 10), Korona-Pódium: Az úgynevezett régi jó világban. Paudits Béla előadóestje (7). * s Dorog városa 800 éves, szénbányászata 200 éves. Az évfordulók alkalmából nyílt meg „Bányászélet” címmel az I. dorogi országos fotókiállítás. Képünk a kazincbarcikai Kállai Imre munkája: „Agyagbánya” KEDD, 1981. SZEPTEMBER 22. NÉPSZAVA A televízió előtt Mintha behúzták volna a vészféket a kedd esténként menetrendszerűen közlekedő Orient expresszen. Csikorog és lassít egyszerre. Jóhiszeműen reméljük, erőt gyűjt egy újabb emelkedőhöz. Mivel ugyanezen az estén egy későbbi időpontban Nino Manfredit ígérte a tévé, remélhetőleg sokan egyszerűen bekapcsolva hagyták a készüléket. Az isztambuli vonat után a Manfredi előtt ugyanis Gerebenics Imre, az Állami Biztosító vezérigazgatója szaladt be a stúdióba egy röpke órára, s miután otthonosan nekigyürkőzött a kérdezz—felelek szavagógépes változatának, kitűnően vizsgázott hatvanhat „vizsgabiztos” előtt. Mellesleg a vizsgabiztosok egy része ezt nem mindig honorálta kellőképpen, s némelyikük leginkább egy dackorszakban lévő, játékos kedvű gyermekhez hasonlóan rátenyerelt a „nem” gombra. Számunkra a — jól szerkesztett, s Bán János által diplomatikusan vezetett — „játsszunk demokráciát !” fedőnevű műsor legnagyobb tanulsága az volt: Gerebenics Imre foglalkozása a biztosítás, annak minden trükkjével, módozatával, s beosztása a vezérigazgató. A Nino Manfredi születésnapját ünneplő magyar stábján azért választotta műsorának a Csoda, magyar módra címet, hogy tömören fejezze ki e riportfilm megszületésének lényegét. Mellesleg felidézi a híres Manfrédi-filmet is —de a csoda nem ez. Ha nem lennének oly ritkák azok az alkalmak, amikor magyarok világnagyságokkal beszélgetnek, őket kapják kamera elé — csodák sorozata folytán —, akkor most arról kellene írni, hogy mit lenne érdemes kérdezni tőlük, miről lenne fontos beszélgetni velük. Nino Manfredi persze nagy színész, s színes egyéniség — megerősíthettük filmjei nyomán kialakult véleményünket. Kár, hogy Máté Judit nem volt bátrabb riporter, kár, hogy rokonszenves, de nem ide illő rajongása közben elfelejtett közbe-közbekérdezni. Végül pedig kár, hogy e csodában tulajdonképpen semmi magyar nem volt — a tokajin kívül —, ezt a filmet készen is megvehettük volna. Azért persze a kínálkozó alkalmakat továbbra is ki kell használni. Hosszú-hosszú idő után megint sikerült összehozni egy jó szombat estét. Egy egész szombat estét. Pontosan három órát. Lengyel Menyhérttel kezdődött az egész. Történetének — Róza néni elintézi — kétségtelenül meglévő gyengéit, itt-ott elnagyolt fordulatait ügyesen rejtette el, „pofozta át” a dramaturg Kállai István és a „televízióra alkalmazta” Ágoston György. (Funkcióbeli különbségüket talán csak nekem nem sikerült megfejtenem.) A legnagyobb dicséret azonban a szereposztásért illeti a rendező Kalmár Andrást — amolyan igazi szombat esti színészparádé lett a Róza néni... Elsősorban Ruttkai Évára kellett már megint rácsodálkozni — legjobb mezőnyben is ki tud ugrani. Ez a komédiás stílus úgy megy neki, hogy a kamerának igencsak igyekeznie kellett, hogy játékának apró részleteit, arcának minden rezdülését legalább követni tudja. Tempóban, sokszínűségben egyaránt. Tolnay Klári és Szacsvay László olyan figurát kerekített a karakterszerepből, hogy elhisszük: más nem is játszhatta volna sem Róza nénit, sem Aladárt. (Először van módunk leírni, de mások sokszor megtették már, Hernádi Juditról viszont úgy tűnik, csak a tévések hiszik azt, hogy mást nem is játszhat, mint ezt az ősrégi foglalkozást.) Több sikerületlen külföldi könnyűzenei műsor próbálta eltéríteni a nézőt a műfajtól az utóbbi időben. A „Köszöntöm a dalt!” című francia sanzonokból szerkesztett félóra szerencsére magyar volt, és jó. Mérei Anna rendező kitűnő előadókat választott, s mivel a nemkiemelés a középszerűség biztos kritikai jele: Gyurkovics Zsuzsa, Jobba Gabi, Péter Ferenc, Szakácsi Sándor és Halász János együttese egyaránt kiemelkedő, ízléses és hangulatos díszletek közt — díszlettervező Langmár András — franciás intimitással, lezseren és elegánsan mozogtak, énekeltek az előadók — éltek és újraéledtek a Piaf, Bécaud, Aznavour által örökzölddé lett sanzonok. Kellemesen felfelé ívelt a szombat este. A csattanó egy hatalmas színésznő megrendítő játéka volt: Annie Girardot-ért érdemes volt esetleg újra is megnézni a mozikban már vetített Mindenkinek a maga keresztje című filmet, és tapasztalni azt, hogy a krimi az, ami, és még sok más is. Ha jó — mint ez —, akkor nagy film; ha izgalmas, akkor másodszor is az. Annie Girardot-nak csak az arcát kellett figyelni. A szemét, a száját, mozdulatlanságát és remegését. Szikráztak a jobbára sötét és zene nélküli képsorok. Ez volt a hét, szeptember harmadik hete ... Csáki Judit Horizont — „Képes levelezőlap — régen és ma” címmel kiállítás nyílik szeptember 24-én, délután 5 órakor a Dráva utcai Duna Galériában. A tárlaton a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata napjainkig mutatja be a hazai képeslevelezőlap-kiadás 111 éves történetéből összegyűjtött érdekességeket. — Szentendrei Műhely Galéria néven szeptember 25- én, pénteken nyitja meg kapuit patinás műemlék városunkban a Képcsarnok Vállalat 25. boltja. A bolt a szentendrei művészkolónia tagjainak grafikai és kisplasztikai munkáit árusítja. — Németh János «keramikus, Munkácsy- és SZOT- díjas, érdemes művész gyűjteményes kiállítása szeptember 24-én, csütörtökön, délután fél hatkor nyílik a Váci utcai Csók Galériában. A tárlat a Zalaegerszegen élő kiváló mester utóbbi éveinek terméséből ad ízelítőt.