Népszava, 1981. október (109. évfolyam, 230–256. sz.)

1981-10-13 / 240. szám

NÉPSZAVA 1981. OKTÓBER 13., KEDD Az emberek készülnek rá Megújul a mecseki szénbányászat A liászprogramról tanácskozott a pécsi ülésén a bányászszakszervezet elnöksége A mecseki szénbányászat jö­vőre lesz kétszáz éves. Ennek ellenére a Mecseki Szénbá­nyák Vállalatnál mostanában nem a múltra való emléke­zés, hanem a jövőbe tekin­tés foglalkoztatja az embe­reket. Ez érthető is, hiszen a következő években meg­újul a mecseki szénbányá­szat. Rövidesen megkezdődik itt az ország egyik legna­gyobb, mintegy 20 milliárd forintos állami nagyberuhá­zása, amely — alapvetően a Dunai Vasmű igényeire épül­ve — a kokszolható szén ki­termelésének fejlesztését cé­lozza. . Az úgynevezett liászprog­ram megvalósításának felté­teleiről és körülményeiről tanácskozott a napokban Pé­csett, kihelyezett ülésén a Bányaipari Dolgozók Szak­­szervezetének elnöksége is. A feladatokról Mérei Emil ve­zérigazgató tájékoztatta a tes­tületet. Hangsúlyozta, hogy a fejlesztést — melynek ered­ményeként a kokszolható szénkoncentrátum előállítá­sát tíz év alatt megduplázzák — működő üzemekben, foko­zódó termelés mellett kell megvalósítani. Ugyancsak je­lentős gondokat okoz, hogy a mecseki szénmezők geológiai viszonyai elég kedvezőtlenek, s a bányaveszélyek is na­gyobbak, mint az ország más bányáiban. Ezért a gépek be­szerzésében és azok esetleges konstrukciós módosításaiban nagy szerepet kell vállalnia a bánya műszaki szakember­­gárdájának. A liuszprogram indításának bizonytalansági tényezői érezhetők a válla­lati hangulaton, de az embe­rek hisznek benne és készül­nek rá. Az elnökség tagjai az ülést megelőző napon bányajárá­­son vettek részt, és a szemé­lyes tapasztalatok is azt iga­zolták, hogy a mecseki szén­bányászok nagyon várják már a fellendülést hozó és nem kis munkát adó liász­programot. A nagy fejlesztés megvalósítása nemcsak me­cseki, hanem egyben népgaz­dasági érdek is, hiszen az itt felszínre hozott kokszolható szén többszörösen olcsóbb, mint amit külföldről vásárol az ország. A mecseki szénvagyon gyorsabb feltárásához és ki­termeléséhez azonban — mint azt többen felvetették — az átlagostól eltérő tech­nikai felszereltség szükséges. A geológiai viszonyok, ame­lyek Gálfi István műszaki ve­zérigazgató-helyettes sza­vai szerint a mélység felé haladva egyre kedvezőtle­nebbek, nemcsak a termelő­gépekkel szemben támaszta­nak nagyobb igényeket, ha­nem a biztonsági berendezé­sekkel szemben is. A vál­lalat mintegy 400 fős, jól képzett műszaki gárdája már megtervezte a bizton­ság növelésének lehetősé­gét, amely szerves egységet képez a nehéz munka csök­kentésével, s a termelé­kenység fokozásával is. A kiuszprogramban mintegy 700 millió forintot képvisel a korszerű veszélyjelző háló­zat. Ennek keretében egy különleges diszpécserszol­gálatot is létrehoznak, amely­nek segítségével figyelem­mel kísérhetik az összes ve­szélyparaméter alakulását. A szénbányászat visszafej­lesztése a Mecsekben is éreztette hatását: a termelő­létszám 1966 és 1975 között csaknem 45 százalékkal csökkent. A liuszprogram megvalósítása nagyban függ a szükséges létszám biztosí­tásának sikerétől. Figyelem­be kell venni, hogy Pécs ipari üzemei nagy konkur­­renciát jelentenek a bányá­nak, s a föld alatti nehéz, veszélyes munka nem eléggé vonzó. Az utánpótlás bizto­sítása érdekében a Mecseki Szénbányák Vállalat vezeté­se egyebek között a lakás­építés bővítését tervezi. A vállalat eddig is igen sok lakást biztosított dolgozói­nak, igaz, szép számmal vol­tak olyanok, akik miután be­költöztek, gyorsan más mun­kahelyet kerestek. A létszám megtartása, eset­leg növelése érdekében több bérintézkedést is terveznek. Ezek között szerepel a mint­egy 20 százalékos mecseki pótlék bevezetése — ehhez azonban a vállalat anyagi lehetőségei jelenleg szűkösek — és az R-alap terhére adó­zási sávba emelkedő éves bérfejlesztés is. A bányász­szakszervezet elnökségi tag­jai közül többen megerő­sítették: a mecseki szénbá­nyászok anyagi elismerése nem áll összhangban a munka nehézségeivel és ve­szélyességével, többet érde­melnének. A bányászatban megérdemelten az első he­lyen kellene lennie a vál­lalatnak a bérek tekinteté­ben, ezzel szemben most a harmadik helyen áll. Bár az is igaz, hogy az elmúlt öt évben egyszer sem vállaltak adózási terhet jelentősebb bérfejlesztésért. A vállalat eddig is ered­ményesen gondoskodott a bányászokról, szociálpoliti­kai eredményei vitathatat­lanok. Ezt a gondoskodást a jövőben szélesebb körűvé akarják tenni. Többek kö­zött szerepel a tervekben a rehabilitációs központ kibő­vítése is. A mecseki bányá­szok között ugyanis mintegy 1500 a csökkent munkaké­pességűek száma, akiknek tevékenységére azonban szá­mítanak, de sajnos, lent a bányában nem lehet köny­­nyű munkafeltételeket, mun­kakörülményeket teremteni. Kovács László, a bányász­szakszervezet főtitkára az el­nökségi vitát összefoglalva hangsúlyozta, hogy a liász­program a bányászat egé­szének nagy népgazdasági jelentőségű programja, amit komplexitásában kell vizs­gálni. Ebben a tonnák, a szén, a gépek előtt áll az em­ber, ezért már a munkák megkezdésekor nagy figyel­met kell fordítani a bánya­­veszélyek lehetséges csök­kentésére. A technológiai fejlesztésben a mecseki bá­nyászat követelményeihez igazodó technikát kell meg­honosítani, javasolta, hogy ebben a munkában alapoz­zanak a fiatal műszakiakban meglevő szellemi erőre is, hiszen a liászprogramban megújuló mecseki szénbá­nyászat a jelen bányászfia­taljainak jövőjét alapozza meg. Tóth Jenő Most tudnak a géplakatosok és mást a gépírónők. A képe­ken látható fiatalok igyekezete azonban ezúttal­­ közös. Mind­annyian igyekeztek magukénak tudni a „Szakma ifjú mestere" címet. A csepeli ifjúmunkás na­pok keretében 80 fiatal - kö­zöttük kilenc vendég az Ózdi Kohászati Üzemekből - mérte össze tudását politikai, szakmai ismeretekben, gyakorlati mun­kában. Az idei vetélkedőn gyors- és gépírók, műszaki­ raj­zolók, géplakatosok és öntők mutatták be tudásuk javát MTI Fotó - Fehér József felvétele Utánuk csak a satöbbi? Főbizalmiak a szakmunkásképzőben Firingl Zoltán indulatosan ki­kapja a táskájából a világos­kék borítású rendtartást. — Tessék. Olvassa el a ti­zedik paragrafust. Egyből ki­derül, hol a helyünk az isko­lai hierarchiában. Utánunk már csak a satöbbi jön. A MüM 1980-as rendtartá­sa azt rögzíti, hogy a szak­­középiskolák igazgató taná­csának kik az állandó tagjai, illetve a témától függően ki­ket kell meghívni a tanács­kozásra. A felsorolás­ említi a munkaügyi, a személyzeti és az oktatási előadót, valamint zárójelben az orvost, az in­tézménnyel kapcsolatban ál­ló vállalat képviselőjét, a ta­nulói KISZ-szervezet titkárát és a főbizalmit. Utána való­ban a satöbbi következik. Csak mint kollégát, barátot... Hogy miért tartja sértőnek Firingl Zoltán, fiatal szak­oktató mindezt? Egyszerűen azért, mert ő is főbizalmi a 9-es számú Bánki Donát Szakmunkásképző Intézetben, ahol a közlekedés szakembe­rei cseperednek fel. Erről a korántsem formális ügyről egyébként sok szó esett a na­­po­kban Balatonkenesén, azon az egyhetes továbbkép­ző tanfolyamon, amelyre három ágazati szakszervezet hívta össze 38 szakmunkástanulói alapszervezet főbizalmiját. A tapasztalatcserével összekö­tött programsorozat záró nap­ján többen csatlakoztak Fir­ingl Zoltánhoz, hogy ha már a tanfolyam tanulságairól faggatom őket, együtt mond­ják el a legfontosabbakat. A p­écsi 508-as szakmun­kásképző intézetből érkezett Kaposi István így fogalma­zott: — Nálunk, építőknél is ha­sonló a helyzet. Engem leg­feljebb mint kollégát, mint barátot vesznek komolyan, következésképpen csak a jó személyes kapcsolataim te­szik lehetővé, hogy szakszer­vezeti megbízatásomat el tudjam látni. Nyíltan meg­mondom, politikailag még törpe minden tanulói alap­szervezet, és ennek egyértel­műen szemléletbeli okai vannak. Már­pedig azzal a szemlélettel, amelyik a szak­mát­­ tanuló munkásfiatalt csak a gazdasági feladatok­ra és az ifjúsági tömegszer­vezet céljainak megvalósítá­sára tartja alkalmasnak, s a szakszervezet nevelési eszkö­zeit számításba sem veszi — azzal nem képes megbirkózni a főbizalmi. A munkássá válás lényege Van p­ers­ze egyéb ok is, ami gyengíti a főbizalmit. Ezt Bo­ás Antal, a debreceni 108-as szakmunkásképző intézet ugyancsak fiatal szakoktatója így fogalmazta meg: — Én alapvetően optimista természetű ember vagyok. De ettől aligha lesz jobb, használhatóbb az a mozgalmi „szakirodalom”, amiből ne­künk a saját magunk és a tanuló bizalmiak feladatát kellene megtanulni. Egysze­rűen arról van szó, hogy a jogkörökkel és feladatkörök­kel foglalkozó kiadványok között nincs olyan, amelyi­ket az iskolai gyerekközös­ségekre, azok sajátosságaira lehetne adaptálni. Amit mon­dok, alapkérdés. Mert nálunk például megközelítően száz­­százalékos a szervezettség, s itt hallottam a többi kollégá­tól, hogy a szakmunkáskép­zőkre ez a jellemző. Na már most, mennyit ér a magas szervezettség, kérdem én, ha nem tudjuk a formát megtöl­teni tartalommal? Holott a gyerekeknek nálunk kellene megtanulnia, a szakmai fogá­sokkal együtt, hogy mi a munkássá válás lényege, s mi a demokrácia. A vasutasok hallgatója, Kölkedi István, a szombat-­­helyi 405-ös szakmunkáskép­ző intézetből érkezett Kene­sére. A tanfolyam valameny­­nyi résztvevőjének nevében fogalmazza meg mondaniva­lóját. — Gondolom, a laikusnak sem kell azt magyarázni, hogy a szakoktatónak elsőd­leges dolga­­a tanítás. Ben­nünket ezért fizetnek. A fő­bizalmi teendők ellátásáért nem jár fizetség, de aki ezt is komolyan veszi, saját egyéni érdekeivel kerül szembe. Hogy világos legyek, nekünk erre a társadalmi megbíza­tásra nem adnak időkedvez­ményt. Ha tehát mint főbi­zalmit, elszólít a gyerekektől a kötelesség, akkor az osztá­lyom árván marad. Ra a túl­óráimat mondom le, akkor havi ezer forinttól elesek. Ha tanítás után akarom ellátni a tisztségemmel járó mun­kám, akkor már például az üzemekben nem találok meg senkit. A mi időkedvezmé­nyünkről egyébként megosz­lanak a vélemények, de itt a tanfolyamon valamennyien úgy foglaltunk állást: ha fon­tos, hogy a szakmunkásta­nulói alapszervezetek eleget tegyenek a poilitikai elvárá­soknak, ami természetesen nem lehet kérdés! — akkor az illetékes tárcának köteles­sége rendezni ezt. Folytatása következik Aztán a vita, a beszélgetés, ami egy héten át reggeltől estig tartott, tovább gyűrű­zik. Egymásnak adják a ta­nárok és a szakoktatók a szót. Mert hát valóban nem lehet lezárni, berekeszteni a párbeszédet. Nyitott kérdés marad, hogy valójában mire szól a szak­munkástanulói alapszerveze­tek főbizalmiainak jogosítvá­nya? Ki a p­artnere az isko­lában, és ki azoknál a válla­latoknál, ahol a tanulók a szakmai gyakorlatukat vég­zik? Valami nagyon fontos most kezdődött csak el­ a szakmun­kásiskolákban. Jó lenne — mondták beszélgető partne­reim —, ha nem kellene min­dig felhívni a figyelmet arra, hogy — vagyunk. A tanfolyam szervezői, a három ágazati szakszervezet ifjúsági bizottsági titkárai — Prosszer Frigyes, Sóskúti Pé­ter, Prókay Sándorné — már Kenesén elhatározták, a to­vábbképzésnek folytatása kö­vetkezik. Mert a főbizalmiak „szekerére” jócskán van még mit felrakni. A kérdés csak az, hogy mit és hogyan? • Szabó Iréné ­ Szakszervezeti tisztségviselők és újságírók a SZOT-ban Demokráciáról, bizalmiakról, bizalmi testületekről A Szakszervezetek Országos Tanácsa pénteki ülésén átte­kinti­ az üzemi, munkahelyi demokrácia négyéves tapasz­talatait, ezen belül értékeli a bizalmi testületek működésé­nek egyévi tanulságait. A té­ma fontosságára tekintettel, s hozzájárulva a szakszervezeti munka nyilvánosságának fo­kozásához, a SZOT kulturális, agitációs és propagandaosz­tálya hétfőn előzetes vitára, konzultációra hívta meg a sajtó munkatársait. Az újság­írók vitapartnerei öt szak­ma — a bányász, a KPVDSZ, a MEDOSZ, a közalkalmazot­tak és a vasasok — néhány bizalmija, főbizalmija, szb­­titkára, illetve az érintett szakmák főtitkárai, titkárai voltak. Sáli Ferencnek, a SZOT szervezési és káderosztálya vezetőjének rövid bevezetője után, amelyben hangsúlyoz­ta, hogy céljainkat, növekvő feladatainkat csak a dolgozók tömegeinek cselekvő részvé­telével tudjuk elérni, s ebben­ a mozgósításban, a feladatok megértésében és elvállalásá­ban meghatározó szerepe van a munkahelyi demokrácia ál­lapotának, a demokratikus fórumrendszerek működőké­pességének — jó hangulatú beszélgetés alakult ki a szak­­szervezeti munka fejlődéséről általában s egyes konkrét munkahelyi tapasztalatáról. Ilyen témák kerültek szó­ba: az ötnapos munkahét be­vezetésének előkészítése so­rán miképpen hozták felszín­re a bizalmiak a szakszer­vezeti csoportok javaslatait; vajon a bizalmi testületek ér­demben képesek-e véleményt mondani nagyvállalatok sor­sát befolyásoló elhatározások­ról; szinkronban van-e a bi­zalmi és a vele partner gaz­dasági vezető jog- és hatás­köre; mennyire valóságos vagy formális a szakszerve­zetnek a gazdasági vezetők munkáját véleményező ha­tásköre; a munkahelyi de­mokrácia valamennyi fóruma olyan kérdésekkel foglalko­zik-e, amelyekhez érdemben tud hozzászólni, vagy sok még az átfedés, az azonos té­mák unos-untalan körüljárá­sa. Téma volt még a bizalmi személye kiválasztásának megkülönböztetett jelentősé­ge, s annak fontossága, hogy ha a szakszervezeti mozgalom — valamennyi szinten — ma­gasabbra emeli az elvárások mércéit a partnereivel szem­ben, akkor elsősorban önma­gával, a saját munkájával szemben kell nagyobb köve­telményeket támasztani, ál­landóan javítani munkastí­lusát, munkamódszerét. Ezen a helyen nincs mód részletesen ismertetni az el­hangzottakat, fontosabbnak érzem azonban annak hang­­súlyozását, hogy a beszélgetés ténye önmagában jó célt szol­gáló, hasznos kezdeményezés. Elsősorban stílusa, légköre miatt. Megszoktuk ugyanis általában, hogy a sajtótájé­koztatóknak megvan az az állandósult formája, hogy el­hangzik az ismertetés, utá­na több-kevesebb mód van a kérdezésre. Ezen a beszélgetésen teljes mértékben a kérdezők hatá­rozták meg a témákat, s a szakszervezeti tisztségviselők jó partnernek bizonyultak a hangos töprengéshez, olykor még kimunkálatlan gondola­tok felvetéséhez is. Végül is leszűrhető-e va­lami, röviden megfogalmaz­ható konkrét summázat eb­ből a hétfői találkozásból? Azt hiszem, az mindenkép­pen, hogy a bizalmi testületek­­munkájának sikeres vizsgája volt ez az egy év, hiszen ál­taluk több mint négymillió szervezett dolgozó vett részt minden korábbinál közvetle­nebbül az éves tervek kimun­kálásában, a szociálpolitikai pénzek felosztásában, a kollektív szerződések módo­sításában, s még jó né­hány téma vitájában. És nem fűződik semmi érdek ahhoz, hogy a szakszervezetek munkájáról szebb képiét mu­tassunk fel, mint a valóságos. De ebben az önismeretre való törekvésekben, ebben az ön­magunk gyengéit, gondjait felmutató szándékban is lát­ni kell, hogy a bizalmi rend­szer, a bizalmi testületek rendszere nemzetközi hason­lításban is kiállja a próbát. A szakszervezeti alap­szerve­­zetek működésének, a mun­kahelyi demokrácia érvénye­sülésének mind jobb gyakor­lata újólag igazolja, hogy ez a demokrácia — ám ugyan­akkor fejlesztésének állandó igénye is — szocialista tár­sadalmunk lényegéből faka­dó követelmény. Az ilyen nyílt, töprengő be­szélgetéseket érdemes lesz más témákban is folytatni. Diósdi László

Next