Népszava, 1981. október (109. évfolyam, 230–256. sz.)
1981-10-13 / 240. szám
NÉPSZAVA 1981. OKTÓBER 13., KEDD Az emberek készülnek rá Megújul a mecseki szénbányászat A liászprogramról tanácskozott a pécsi ülésén a bányászszakszervezet elnöksége A mecseki szénbányászat jövőre lesz kétszáz éves. Ennek ellenére a Mecseki Szénbányák Vállalatnál mostanában nem a múltra való emlékezés, hanem a jövőbe tekintés foglalkoztatja az embereket. Ez érthető is, hiszen a következő években megújul a mecseki szénbányászat. Rövidesen megkezdődik itt az ország egyik legnagyobb, mintegy 20 milliárd forintos állami nagyberuházása, amely — alapvetően a Dunai Vasmű igényeire épülve — a kokszolható szén kitermelésének fejlesztését célozza. . Az úgynevezett liászprogram megvalósításának feltételeiről és körülményeiről tanácskozott a napokban Pécsett, kihelyezett ülésén a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöksége is. A feladatokról Mérei Emil vezérigazgató tájékoztatta a testületet. Hangsúlyozta, hogy a fejlesztést — melynek eredményeként a kokszolható szénkoncentrátum előállítását tíz év alatt megduplázzák — működő üzemekben, fokozódó termelés mellett kell megvalósítani. Ugyancsak jelentős gondokat okoz, hogy a mecseki szénmezők geológiai viszonyai elég kedvezőtlenek, s a bányaveszélyek is nagyobbak, mint az ország más bányáiban. Ezért a gépek beszerzésében és azok esetleges konstrukciós módosításaiban nagy szerepet kell vállalnia a bánya műszaki szakembergárdájának. A liuszprogram indításának bizonytalansági tényezői érezhetők a vállalati hangulaton, de az emberek hisznek benne és készülnek rá. Az elnökség tagjai az ülést megelőző napon bányajáráson vettek részt, és a személyes tapasztalatok is azt igazolták, hogy a mecseki szénbányászok nagyon várják már a fellendülést hozó és nem kis munkát adó liászprogramot. A nagy fejlesztés megvalósítása nemcsak mecseki, hanem egyben népgazdasági érdek is, hiszen az itt felszínre hozott kokszolható szén többszörösen olcsóbb, mint amit külföldről vásárol az ország. A mecseki szénvagyon gyorsabb feltárásához és kitermeléséhez azonban — mint azt többen felvetették — az átlagostól eltérő technikai felszereltség szükséges. A geológiai viszonyok, amelyek Gálfi István műszaki vezérigazgató-helyettes szavai szerint a mélység felé haladva egyre kedvezőtlenebbek, nemcsak a termelőgépekkel szemben támasztanak nagyobb igényeket, hanem a biztonsági berendezésekkel szemben is. A vállalat mintegy 400 fős, jól képzett műszaki gárdája már megtervezte a biztonság növelésének lehetőségét, amely szerves egységet képez a nehéz munka csökkentésével, s a termelékenység fokozásával is. A kiuszprogramban mintegy 700 millió forintot képvisel a korszerű veszélyjelző hálózat. Ennek keretében egy különleges diszpécserszolgálatot is létrehoznak, amelynek segítségével figyelemmel kísérhetik az összes veszélyparaméter alakulását. A szénbányászat visszafejlesztése a Mecsekben is éreztette hatását: a termelőlétszám 1966 és 1975 között csaknem 45 százalékkal csökkent. A liuszprogram megvalósítása nagyban függ a szükséges létszám biztosításának sikerétől. Figyelembe kell venni, hogy Pécs ipari üzemei nagy konkurrenciát jelentenek a bányának, s a föld alatti nehéz, veszélyes munka nem eléggé vonzó. Az utánpótlás biztosítása érdekében a Mecseki Szénbányák Vállalat vezetése egyebek között a lakásépítés bővítését tervezi. A vállalat eddig is igen sok lakást biztosított dolgozóinak, igaz, szép számmal voltak olyanok, akik miután beköltöztek, gyorsan más munkahelyet kerestek. A létszám megtartása, esetleg növelése érdekében több bérintézkedést is terveznek. Ezek között szerepel a mintegy 20 százalékos mecseki pótlék bevezetése — ehhez azonban a vállalat anyagi lehetőségei jelenleg szűkösek — és az R-alap terhére adózási sávba emelkedő éves bérfejlesztés is. A bányászszakszervezet elnökségi tagjai közül többen megerősítették: a mecseki szénbányászok anyagi elismerése nem áll összhangban a munka nehézségeivel és veszélyességével, többet érdemelnének. A bányászatban megérdemelten az első helyen kellene lennie a vállalatnak a bérek tekintetében, ezzel szemben most a harmadik helyen áll. Bár az is igaz, hogy az elmúlt öt évben egyszer sem vállaltak adózási terhet jelentősebb bérfejlesztésért. A vállalat eddig is eredményesen gondoskodott a bányászokról, szociálpolitikai eredményei vitathatatlanok. Ezt a gondoskodást a jövőben szélesebb körűvé akarják tenni. Többek között szerepel a tervekben a rehabilitációs központ kibővítése is. A mecseki bányászok között ugyanis mintegy 1500 a csökkent munkaképességűek száma, akiknek tevékenységére azonban számítanak, de sajnos, lent a bányában nem lehet könynyű munkafeltételeket, munkakörülményeket teremteni. Kovács László, a bányászszakszervezet főtitkára az elnökségi vitát összefoglalva hangsúlyozta, hogy a liászprogram a bányászat egészének nagy népgazdasági jelentőségű programja, amit komplexitásában kell vizsgálni. Ebben a tonnák, a szén, a gépek előtt áll az ember, ezért már a munkák megkezdésekor nagy figyelmet kell fordítani a bányaveszélyek lehetséges csökkentésére. A technológiai fejlesztésben a mecseki bányászat követelményeihez igazodó technikát kell meghonosítani, javasolta, hogy ebben a munkában alapozzanak a fiatal műszakiakban meglevő szellemi erőre is, hiszen a liászprogramban megújuló mecseki szénbányászat a jelen bányászfiataljainak jövőjét alapozza meg. Tóth Jenő Most tudnak a géplakatosok és mást a gépírónők. A képeken látható fiatalok igyekezete azonban ezúttal közös. Mindannyian igyekeztek magukénak tudni a „Szakma ifjú mestere" címet. A csepeli ifjúmunkás napok keretében 80 fiatal - közöttük kilenc vendég az Ózdi Kohászati Üzemekből - mérte össze tudását politikai, szakmai ismeretekben, gyakorlati munkában. Az idei vetélkedőn gyors- és gépírók, műszaki rajzolók, géplakatosok és öntők mutatták be tudásuk javát MTI Fotó - Fehér József felvétele Utánuk csak a satöbbi? Főbizalmiak a szakmunkásképzőben Firingl Zoltán indulatosan kikapja a táskájából a világoskék borítású rendtartást. — Tessék. Olvassa el a tizedik paragrafust. Egyből kiderül, hol a helyünk az iskolai hierarchiában. Utánunk már csak a satöbbi jön. A MüM 1980-as rendtartása azt rögzíti, hogy a szakközépiskolák igazgató tanácsának kik az állandó tagjai, illetve a témától függően kiket kell meghívni a tanácskozásra. A felsorolás említi a munkaügyi, a személyzeti és az oktatási előadót, valamint zárójelben az orvost, az intézménnyel kapcsolatban álló vállalat képviselőjét, a tanulói KISZ-szervezet titkárát és a főbizalmit. Utána valóban a satöbbi következik. Csak mint kollégát, barátot... Hogy miért tartja sértőnek Firingl Zoltán, fiatal szakoktató mindezt? Egyszerűen azért, mert ő is főbizalmi a 9-es számú Bánki Donát Szakmunkásképző Intézetben, ahol a közlekedés szakemberei cseperednek fel. Erről a korántsem formális ügyről egyébként sok szó esett a napokban Balatonkenesén, azon az egyhetes továbbképző tanfolyamon, amelyre három ágazati szakszervezet hívta össze 38 szakmunkástanulói alapszervezet főbizalmiját. A tapasztalatcserével összekötött programsorozat záró napján többen csatlakoztak Firingl Zoltánhoz, hogy ha már a tanfolyam tanulságairól faggatom őket, együtt mondják el a legfontosabbakat. A pécsi 508-as szakmunkásképző intézetből érkezett Kaposi István így fogalmazott: — Nálunk, építőknél is hasonló a helyzet. Engem legfeljebb mint kollégát, mint barátot vesznek komolyan, következésképpen csak a jó személyes kapcsolataim teszik lehetővé, hogy szakszervezeti megbízatásomat el tudjam látni. Nyíltan megmondom, politikailag még törpe minden tanulói alapszervezet, és ennek egyértelműen szemléletbeli okai vannak. Márpedig azzal a szemlélettel, amelyik a szakmát tanuló munkásfiatalt csak a gazdasági feladatokra és az ifjúsági tömegszervezet céljainak megvalósítására tartja alkalmasnak, s a szakszervezet nevelési eszközeit számításba sem veszi — azzal nem képes megbirkózni a főbizalmi. A munkássá válás lényege Van persze egyéb ok is, ami gyengíti a főbizalmit. Ezt Boás Antal, a debreceni 108-as szakmunkásképző intézet ugyancsak fiatal szakoktatója így fogalmazta meg: — Én alapvetően optimista természetű ember vagyok. De ettől aligha lesz jobb, használhatóbb az a mozgalmi „szakirodalom”, amiből nekünk a saját magunk és a tanuló bizalmiak feladatát kellene megtanulni. Egyszerűen arról van szó, hogy a jogkörökkel és feladatkörökkel foglalkozó kiadványok között nincs olyan, amelyiket az iskolai gyerekközösségekre, azok sajátosságaira lehetne adaptálni. Amit mondok, alapkérdés. Mert nálunk például megközelítően százszázalékos a szervezettség, s itt hallottam a többi kollégától, hogy a szakmunkásképzőkre ez a jellemző. Na már most, mennyit ér a magas szervezettség, kérdem én, ha nem tudjuk a formát megtölteni tartalommal? Holott a gyerekeknek nálunk kellene megtanulnia, a szakmai fogásokkal együtt, hogy mi a munkássá válás lényege, s mi a demokrácia. A vasutasok hallgatója, Kölkedi István, a szombat-helyi 405-ös szakmunkásképző intézetből érkezett Kenesére. A tanfolyam valamenynyi résztvevőjének nevében fogalmazza meg mondanivalóját. — Gondolom, a laikusnak sem kell azt magyarázni, hogy a szakoktatónak elsődleges dolgaa tanítás. Bennünket ezért fizetnek. A főbizalmi teendők ellátásáért nem jár fizetség, de aki ezt is komolyan veszi, saját egyéni érdekeivel kerül szembe. Hogy világos legyek, nekünk erre a társadalmi megbízatásra nem adnak időkedvezményt. Ha tehát mint főbizalmit, elszólít a gyerekektől a kötelesség, akkor az osztályom árván marad. Ra a túlóráimat mondom le, akkor havi ezer forinttól elesek. Ha tanítás után akarom ellátni a tisztségemmel járó munkám, akkor már például az üzemekben nem találok meg senkit. A mi időkedvezményünkről egyébként megoszlanak a vélemények, de itt a tanfolyamon valamennyien úgy foglaltunk állást: ha fontos, hogy a szakmunkástanulói alapszervezetek eleget tegyenek a poilitikai elvárásoknak, ami természetesen nem lehet kérdés! — akkor az illetékes tárcának kötelessége rendezni ezt. Folytatása következik Aztán a vita, a beszélgetés, ami egy héten át reggeltől estig tartott, tovább gyűrűzik. Egymásnak adják a tanárok és a szakoktatók a szót. Mert hát valóban nem lehet lezárni, berekeszteni a párbeszédet. Nyitott kérdés marad, hogy valójában mire szól a szakmunkástanulói alapszervezetek főbizalmiainak jogosítványa? Ki a partnere az iskolában, és ki azoknál a vállalatoknál, ahol a tanulók a szakmai gyakorlatukat végzik? Valami nagyon fontos most kezdődött csak el a szakmunkásiskolákban. Jó lenne — mondták beszélgető partnereim —, ha nem kellene mindig felhívni a figyelmet arra, hogy — vagyunk. A tanfolyam szervezői, a három ágazati szakszervezet ifjúsági bizottsági titkárai — Prosszer Frigyes, Sóskúti Péter, Prókay Sándorné — már Kenesén elhatározták, a továbbképzésnek folytatása következik. Mert a főbizalmiak „szekerére” jócskán van még mit felrakni. A kérdés csak az, hogy mit és hogyan? • Szabó Iréné Szakszervezeti tisztségviselők és újságírók a SZOT-ban Demokráciáról, bizalmiakról, bizalmi testületekről A Szakszervezetek Országos Tanácsa pénteki ülésén áttekinti az üzemi, munkahelyi demokrácia négyéves tapasztalatait, ezen belül értékeli a bizalmi testületek működésének egyévi tanulságait. A téma fontosságára tekintettel, s hozzájárulva a szakszervezeti munka nyilvánosságának fokozásához, a SZOT kulturális, agitációs és propagandaosztálya hétfőn előzetes vitára, konzultációra hívta meg a sajtó munkatársait. Az újságírók vitapartnerei öt szakma — a bányász, a KPVDSZ, a MEDOSZ, a közalkalmazottak és a vasasok — néhány bizalmija, főbizalmija, szbtitkára, illetve az érintett szakmák főtitkárai, titkárai voltak. Sáli Ferencnek, a SZOT szervezési és káderosztálya vezetőjének rövid bevezetője után, amelyben hangsúlyozta, hogy céljainkat, növekvő feladatainkat csak a dolgozók tömegeinek cselekvő részvételével tudjuk elérni, s ebben a mozgósításban, a feladatok megértésében és elvállalásában meghatározó szerepe van a munkahelyi demokrácia állapotának, a demokratikus fórumrendszerek működőképességének — jó hangulatú beszélgetés alakult ki a szakszervezeti munka fejlődéséről általában s egyes konkrét munkahelyi tapasztalatáról. Ilyen témák kerültek szóba: az ötnapos munkahét bevezetésének előkészítése során miképpen hozták felszínre a bizalmiak a szakszervezeti csoportok javaslatait; vajon a bizalmi testületek érdemben képesek-e véleményt mondani nagyvállalatok sorsát befolyásoló elhatározásokról; szinkronban van-e a bizalmi és a vele partner gazdasági vezető jog- és hatásköre; mennyire valóságos vagy formális a szakszervezetnek a gazdasági vezetők munkáját véleményező hatásköre; a munkahelyi demokrácia valamennyi fóruma olyan kérdésekkel foglalkozik-e, amelyekhez érdemben tud hozzászólni, vagy sok még az átfedés, az azonos témák unos-untalan körüljárása. Téma volt még a bizalmi személye kiválasztásának megkülönböztetett jelentősége, s annak fontossága, hogy ha a szakszervezeti mozgalom — valamennyi szinten — magasabbra emeli az elvárások mércéit a partnereivel szemben, akkor elsősorban önmagával, a saját munkájával szemben kell nagyobb követelményeket támasztani, állandóan javítani munkastílusát, munkamódszerét. Ezen a helyen nincs mód részletesen ismertetni az elhangzottakat, fontosabbnak érzem azonban annak hangsúlyozását, hogy a beszélgetés ténye önmagában jó célt szolgáló, hasznos kezdeményezés. Elsősorban stílusa, légköre miatt. Megszoktuk ugyanis általában, hogy a sajtótájékoztatóknak megvan az az állandósult formája, hogy elhangzik az ismertetés, utána több-kevesebb mód van a kérdezésre. Ezen a beszélgetésen teljes mértékben a kérdezők határozták meg a témákat, s a szakszervezeti tisztségviselők jó partnernek bizonyultak a hangos töprengéshez, olykor még kimunkálatlan gondolatok felvetéséhez is. Végül is leszűrhető-e valami, röviden megfogalmazható konkrét summázat ebből a hétfői találkozásból? Azt hiszem, az mindenképpen, hogy a bizalmi testületekmunkájának sikeres vizsgája volt ez az egy év, hiszen általuk több mint négymillió szervezett dolgozó vett részt minden korábbinál közvetlenebbül az éves tervek kimunkálásában, a szociálpolitikai pénzek felosztásában, a kollektív szerződések módosításában, s még jó néhány téma vitájában. És nem fűződik semmi érdek ahhoz, hogy a szakszervezetek munkájáról szebb képiét mutassunk fel, mint a valóságos. De ebben az önismeretre való törekvésekben, ebben az önmagunk gyengéit, gondjait felmutató szándékban is látni kell, hogy a bizalmi rendszer, a bizalmi testületek rendszere nemzetközi hasonlításban is kiállja a próbát. A szakszervezeti alapszervezetek működésének, a munkahelyi demokrácia érvényesülésének mind jobb gyakorlata újólag igazolja, hogy ez a demokrácia — ám ugyanakkor fejlesztésének állandó igénye is — szocialista társadalmunk lényegéből fakadó követelmény. Az ilyen nyílt, töprengő beszélgetéseket érdemes lesz más témákban is folytatni. Diósdi László